Deliah Beckett
Eltávozott karakter
A Könyvkereskedő
Hozzászólások: 110
Jutalmak: +161
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Viselet: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Hajszín : szőke
Szemszín: őzbarna
Kor: ~ 33 év
Ház: Hollóhát
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Nem nyilatkozom
Munkahely: Melyn Moon könyvesbolt
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 10 hüvelykes, nyárfa, egyszarvúszőr mag
Nem elérhető
|
|
« Dátum: 2011. 07. 01. - 20:37:01 » |
+1
|
DELIAH BECKETT Alapok
jelszó || "Látom, amit látok, Potti!" teljes név || Deliah Melyn Beckett (felvett név, a nevelőszülei adták neki ezt a nevet, amikor a Nagyúr rájuk bízta a nagyjából egy éves kislányt. Az eredeti neve feledésbe merült, Voldemort mindig csak Szőke Beckettnek szólítja) becenév || Szőke Beckett, Del, Liah, Mel, Lynn, Lynnie. nem || abszolút nő születési hely, idő || Valahol, valamikor. Nem ünnepli a születésnapját. kor || Megközelítőleg 24 év vér || színarany, melynek eredetét homály fedi. A múltÜlj le mellém egy pillanatra. Igen, tudom, hogy sietsz, tudom, hogy ott lebeg a fejed fölött egy kellemes kis Crucio ígérete, de ülj ide mellém, bátran! Majd rám kenheted, mondd Neki, hogy Imperiot kaptál tőlem, elviselek még egy adagot a kedvedért, ezért vagyok. ~ Hogy szenvedjek. Hozzászoktam már. ~Az előbb azt mondtad érdekel, ki vagyok, vagy már fel is adtad a kíváncsiságot, megelégszel azzal, amit egymás között suttogtok rólam? Kétlem. Ettől te többnek látszol. Bizonyítsd be, hogy igazam van, ülj le, ha mondom vagy megátkozlak! *emelem fel kissé a hangom* Nos, tényleg szeretnéd tudni, hogy ki az a Szőke Beckett? Hogy miért én vagyok az egyetlen halálfaló, akinek még a Sötét Jegyet sem a karjára sütötték? Akkor ülj le és hallgass végig, ne vágj a szavamba és ne siettess. A munka várhat, a halál örök és az élet úgyis múlandó. Hova sietnél? A történetem úgy kezdődik, mint mindenki másé: megszülettem. Nem tudom hol és mikor, hogyan és mit éreztek a szüleim, amikor világra jöttem, mennyire fájt az anyámnak vagy mennyit vajúdott velem, szóval ezt a részt akár át is ugorhatjuk. Nem emlékszem az igazi szüleimre, se névre, se a helyre ahol éltünk, semmire. Arra sem emlékszem, hogyan kerültem Voldemorthoz, bár vannak tippjeim mi történhetett. Mindenesetre az első emlékem az, hogy a Nagyúr átadott az új családomnak, Beckettéknek. Ceasar és Delafloria arcán ott ült az a kellemetlen kifejezés, amiből tudtam, hogy soha nem fognak megszeretni, mindig is csak egy rájuk bízott, kötelező és kellemetlen feladat leszek számukra. Mai napig sem változott a helyzet, csak azért viselnek még el, mert a Nagyúr így parancsolta. Mint később megtudtam sokáig ment a vita, hogy melyik halálfaló famíliának jusson a megtisztelés, hogy felnevelhet. Szóba jöttek Malfoyék, Lestrange-ék, de egyiküknek sem volt még gyermeke, így végül Beckették kaptak meg. Nekik ugyanis már volt egy fiuk. A Nagyúr úgy gondolta nem okozhat nekik problémát még egy gyerek felnevelése. ~ Tévedett. ~ A fiuk, Leonard, akit gondolom, legalább látásból már ismersz, egyébként három éves volt, amikor hozzájuk kerültem Fekete szemű és fekete hajú sápadt kis kölyök volt, örökmozgó és rosszcsont, mint egy vérbeli kisfiú. El volt kényeztetve, mint egy szem gyerek, akaratos volt és rosszindulatú. De nem gonosz. Ez fontos: ő soha nem volt gonosz. Velem soha. Eleinte igazándiból nem is foglalkoztak velem, míg járni és beszélni tanultam, míg nem fogtam fel a körülöttem zajló világ eseményeit, hasztalannak tűnt akármilyen energiát is belém fektetni. Egy dada tökéletesen elég volt arra, hogy a megfelelő átkokkal kordában tartson és megtanítson arra, hogy mit szabad és mit nem. Nem mondom, hogy hálával tartozom ezért a neveléstechnikáért, de legalább működött. Nem keltett bennem fordított reakciókat, mint egy-egy Crucio, amit Mr. Beckett előszeretettel alkalmazott rajtam. Egész addig, míg egyszer vissza nem kapta. Azóta azért óvatosabban bánik velem. Egy Crucióhoz megfelelő belső energiák szükségeltetnek, valami olyan érzelem, ami tényleg belemar az áldozatba. Egy alig tizenöt éves kislánytól merőben meglepő egy ténylegesen működő Cruciatus átok, amely valós fájdalmakat okoz. Azóta az egyik kedvenc átkom, az Avada nekem túl gyors, túl egyszerű, szeretem megadni az esélyt a reakcióra, a méltósággal történő elmúlásra. Emberek vagyunk, ennyi mindenkinek jár, nem gondolod? ~ Azon kívül meg… nem szokásom gyilkolni. A látszat kedvéért megkínzom a célszemélyt, de ölni… az nekem sok. ~Visszatérve, hét éves koromig szinte semmibe vettek a nevelésemre kijelölt szülők. Minden idejüket a Nagyúrnak, a fiuknak és a varázslóvilág krémjének szentelték. Senki nem tudta, hogy évek óta egy kislányt dugdosnak a kúria egyik látogatóktól elzárt részén. Gondosan titkolták a létezésem, Leonardot pedig egyenesen eltiltották tőlem. Persze ez nem ért sokat, ha tiltják, az csak olaj a tűzre, Leo sokszor jött át hozzám, sokat mesélt nekem arról, amit Miss Mary, a dada nem volt hajlandó elmondani. Így értesültem többek közt arról, hogy létezik egy iskola, a Roxfort. Együtt ábrándoztunk arról a helyről, a könyvtárban letűnt korok Beckettjeinek beszámolóit olvasgattuk a diákévekről, bár a felét sem értettük a históriáknak. Mondanom sem kell, hogy minden Beckett Mardekáros volt, igaz? Ahogy ez lenni szokott, aki nem oda kerül, azt valahogy eltűntetik a családfáról, az emlékekből. Leon is a Mardekárról ábrándozott. Vele tartottam, de titokban a Hollóháttal szimpatizáltam. A tudás hatalom és ebben a világban a hatalom mindennél fontosabb, nem igaz? Lehetünk mi akármily nemes vérűek, ha egy egyszerű Alohomorát sem tudunk elmotyogni! Csak vess egy pillantást rájuk! *Intek Crak és Monstro valamint kamasz fiaik felé.* Megvetem az ostobaságot és a tudatlanságot, komolyan. A sötétség a barátunk, ez így igaz, de inkább a szívünkben érezzük a hideg ürességet, mint a fejünkben… *mosolyodok el gonoszan. Semmi sem szórakoztat jobban, mint az emberi butaság.* Nyolc éves voltam, amikor a Nagyúr találkozott az ifjú Potterrel. Beckették életét ez alapjaiban rázta meg, az enyémet egyáltalán nem. ~ Tudtam, hogy Voldemortnak köszönhetem az életem, de nem sok köszönetem van ebben a létben, így nem bánkódtam sokat. ~ Tudtam, hogy vissza fog térni. Éreztem. És persze ettől még minden úgy ment tovább, mint azelőtt. Nem kedveltük meg jobban egymást én meg a „családom”. Sőt, mivel már a Nagyúr nem tarthatta szemmel őket, hogy hogyan bánnak velem, minden csak romlott. Az életterem a háló- és fürdőszobámra, a szalonra és a könyvtárra korlátozódott. Könnyen rájöhetsz, hogy rengeteget olvastam akkoriban, ami nem is vált káromra, inkább megkönnyítette további életem… Amikor tizenegy lettem, Leóval együtt vártuk a levelem, bár ő már a negyedik évét kezdte Roxfortban. Hetekig vártunk rá, de nem jött. Azzal nyugtattuk magunk, hogy csak késik a bagoly, valami hiba történt a címmel vagy hasonló. Szépen lassan viszont odaveszett a remény és Delafloria Beckett szánalommal telt hangon közölte velem három hónap várakozás után, hogy a levelet mindvégig hiába vártuk. A férje már a Drumstrangba íratott, hogy a lehető legmesszebb kerüljek Londontól és Leontól. Ők azt mondták, fegyelmet kell tanulnom, ha már halálfaló vagyok, viselkedjek úgy és tanuljam meg a Nagyúr szolgálatához szükséges alázatot és tiszteletet, hogy büszke lehessem rám, amikor visszatér. Képezzem magam sötét praktikákban és világi történelemben egyaránt, figyeljem meg kortársaim életfelfogását és soha, semmilyen körülmények között ne mutassam a hátam senkinek, ne szóljak arról, ki vagyok. Mosolyogjak és tűrjek. Ez volt a parancs. A valódi indok pedig az, hogy féltették a fiukat tőlem, ők sem gondolták komolyan, hogy a Nagyúr még visszatérhet. Senki sem sejtette, az évek pedig minden reményt elvettek tőlünk… *mosolygok szomorkásan, arra gondolva, hogy a gondatlan éveim a Nagyúr visszatértével meg is szűntek ~ Egyvalamit nem értettem: pont tőlem féltették Leo-t? Nevetséges, hogy egy olyan gyenge és könnyen befolyásolható kislánytól féltek, mint amilyen szerény személyem volt. De nagyot hibáztak, amikor azt hitték a Drumstrangban megtörök majd. Ehelyett megtanultam hogyan kell túlélni, hogyan kell megmutatni nekik, hogy én vagyok az erősebb és jobb, ha nem húznak ujjat velem. Nem egyszer kerültem Karkarov elé azért, mert nem voltam elnéző a többségében fiú iskolatársakkal. Tőle persze mindig megkaptam a magamét, Beckették nagy örömmel írták alá a papírt arról, hogy testi fenyítést is alkalmazhat az iskola nevelésem céljából. Gondolom nem meglepő, hogy nem rázott meg különösebben Karkarov halála. Ha csak feleannyi Crucioval felérő fájdalmat kellett átélnie halála előtt, mint amennyit én tőle kaptam, már jól járt. *vonok vállat érzéketlenül, valahogy nem hat meg egy ilyen féreg halála, mint Karkarov* Három évet húztam le a Drumstrangban, amikor Lord Beckett úgy döntött, mivel a messze északon senki nem tart szemmel, ideje átmennem a Roxfortba, ahol többen is rendbe tesznek, ha kell. ~ Mr. Beckett tényleg paranoiás. ~ A negyedévet már a Hollóhátban kezdtem. Leon és én újra összebarátkoztunk, bár ő már a hetedévet nyűtte és az év elején hozzám se akart szólni. A szülei és barátai olyan messze taszították tőlem, hogy alig értem utol. Azt mondták neki, hogy csak egy árva senki vagyok, aki egyetlen pártfogóját is elvesztette, amikor Harry megsemmisítette a Nagyurat. Egy szégyellnivaló folt, amit nem lehet lemosni a ragyogó Beckett névről. Óva intették attól, hogy még jobban összemocskolja magát a barátságom keresésével. Mindezek ellenére a Roxfort számomra tényleg egy mesevilág volt, a nyári szünetek kivételével minden időmet ott töltöttem és minden percét élveztem. Azt hiszem az a négy év volt életem legszebb időszaka. ~ Ez idő alatt értettem meg, hogy azok az elvek, amiket a fejembe akarnak gyömöszölni, nem fognak belemenni, de nekem minden erőmmel azon kell lennem, hogy ne vegyék ezt észre. Csak így maradhatok életben. Egyesek szerint ez gyávaság, de tévednek. Ez alkalmazkodás és túlélő ösztön. ~ *nosztalgikus mosoly kúszik az arcomra, aztán a további események mesélése közben szépen lehervad az arcomról* Nyolc éves koromig persze a Nagyúr figyelemmel kísérte a „fejlődésemet”, a fájdalmakhoz is hozzászokatott a Sötét Jeggyel. Nem kellett minden gyűlésen megjelennem, de a hívással járó fájdalmat így is éreztem, ez nem tett jót az egészségemnek, gyakran kellett heteket töltenem a Gyengélkedőn, mert olyan látomásokkal küzdöttem, amelyek összezavarták bennem a valóságot. A Drumstrangban ezekért a rosszullétekért dupla adag házifeladatot és büntetőmunkát osztottak. ~ Gondolom ezekből is látszik, hogy kifejezetten nem pozitív irányba befolyásoltak azok a dolgok, amik engem a Halálfalókhoz kötöttek, így még a ma sem tudom teljesen a magaménak vallani az elveiket… De ezt úgy sem mondhatom el neked, kis zöldfülű halálzabálóm. Fogod te még sírva hívni édesanyád az éj közepén, mert az áldozataid arca nem hagy majd aludni… De ezt te választottad. Én még választani sem választhattam… ~De azért míg Lord Voldemort vissza nem tért, nálunk zajlott az élet. Leon és én lassanként egymásba szerettünk. Hihetetlen, igaz? Én sem igazán emlékszem, hogyan is történt az egész, mitől változtunk meg ennyire. Talán a délutáni párbajtréningek tették vagy a parkban tett hosszú séták, de lassanként összecsiszolódtunk. Rájöttem, hogy nem olyan, mint amilyennek nevelték, amilyen az apja, ő soha nem tudna ártani nekem. Csak egy baj volt az apja akár a fiának is képes lett volna ártani, azért, hogy megvédje egy olyan veszélytől, ami nem is létezik. Tőlem. Három éve, 1993 decemberében, karácsony éjjelén Leo megkérte a kezem. Persze a szülei teljesen felháborodtak, azt mondogatták neki, hogy ő ettől többet érdemel, hogy már kinéztek neki egy másik lányt, ne legyen buta, hallgasson rájuk. A fiuk a sarkára állt. Három hónapig voltunk jegyesek, de mielőtt a nagyvilág megtudhatta volna… véget ért. Egyik éjjel, amikor Leonard belépett a szobába, egyenesen rám förmedt, hogy mit keresek az ő hálójában. Veszekedtünk, megátkozott és kiabált, én sírtam és könyörögtem, hogy térjen eszére, végül összezavarodva tértem vissza a saját szobába a kúria másik szárnyába. Nem értettem mi történik. Előbb azt hittem, hogy csak viccelt, de másnap reggel rá kellett jönnöm, hogy nem. Caesar Beckett nem is titkolta, hogy az ő keze van a dologban. Exmemoriam. Egy pontos és precízen alkalmazott Exmemoriam visszarepítette Leont az iskola befejezése utáni állapotba, amikor még szentül hitte, hogy az apja szava olyan igaz, mint, hogy az ég kék. Amikor még azt hitte, esküdt ellensége vagyok, mind neki személyesen, mind a családjának. A Mungóban dolgozó egyik barátomat rá tudtam venni, hogy beszélgessen vele egy kicsit és azt mondta nem maradandó. Minden szépen lassan vissza fog térni, csak várni kell és visszajönnek az emlékek, de ehhez hagynom kell őt, kicsit el kell engednem magamtól. Ezt tettem. Hagynom kell, hogy összegyűjtse a darabokra tört közös életünk kirakóját. ~ De most a Nagyúr visszatért, kitört a háború, a hátam olyan, mint amit, megnyúztak. Ahhoz sincs erőm, hogy összetartsam ezt a kuszaságot, nemhogy Leon emlékeit hajkurásszam, a pálcám önkénytelenül is a saját torkomnak feszül néhanapján és alig hiszem, hogy jöhet még béke. Ez a sötétség elemészt. De én túlélem. Erre születtem. Nem számít, melyik oldal nyer, hogy mi lesz ennek a világnak a sorsa. Csak az, hogy én túléljem. Ha kell, kém leszek, ha kell mártír, ha kell áruló, csak legyen vége. ~ *egy pillanatra elmélyedek a saját gondolataimban, percekig hallgatunk, de ahogy felocsúdok, felpattanok a székemről. Visszanézek rád, te kis kölyökképű senki, aki még nem tudod, mi vár rád, mit vettél a nyakadba, amikor annak a sziszegő hatalomnak álltál a szolgálatába.* A többit ismered, a Nagyúr feltámadt hamvaiból, újból a Célunk élére állt. Újra van értelme az életnek. Győzni fogunk. Ez az én történetem, zöldfülű. Homályos egy-két részlet, de engedd, hogy én és a Sors is megtarthassunk néhány titkot magunknak. *mosolyodok el, majd mielőtt még elsietnék, eszembe jut, hogy csak a kérdéseidre nem válaszoltam.* A kérdésedre pedig csak annyi a válaszom, *fordulok vissza az ajtóból* hogy minden Beckettnek fekete a haja. Az enyém, ahogy látod, szőke. Soha nem leszek igazi Beckett, csak a fekete bárány, a Szőke Beckett. Szólíts te is így, szeretem ezt a nevet. *tanácsolom, aztán otthagylak egyedül. Gondolkozz csak egy kicsit, próbálj rájönni, ki is lehetek. Úgysem fog menni.* Jellem
Általános jellemem? Az nincs. Túl nagyok az elvárások ahhoz, hogy én valós jellemet fejlesszek ki, ha pedig már meglenne, akkor szabadon megmutathassam. Ez nem az a világ, amiben úgy viselkedhetnék, ahogy én akarok, ezt korán megtanultam. Mindig van olyan, aki az ellenőrzése alatt tart, aki nem tűri, hogy ne olyan legyek, amilyennek ő akar, így meg kellett tanulnom alkalmazkodnom az igényekhez.
De persze ha jobban belegondolok, mégis van itt valami a jellememmel kapcsolatban: azt hiszem, két arcom van, ahogy gondolom többeknek is a halálfalók közül. Nem hiszem, hogy nincs lelkük, nincs egy másik arcuk, amit csak akkor mutatnak, amikor senki sem látja őket, vagy csak azok, akik előtt nincs mit titkolniuk. Nekem is van egy halálfaló arcom: kegyetlenséggel, hideg számítással, szigorú kötelességtudattal van teleírva ez az arc, a halovány fehér maszkon fekete cirkalmas betűkkel az áll: „ne érezz, csak tedd meg!” Csak így lehetek képes azokra a dolgokra, amikre kérnek, amiket muszáj megtennem ahhoz, hogy életben maradjak. Persze tökéletesen ez az álca sem fedhet. Ha nyomásnak vetnek alá, vagy ha feldühítenek, szétreped a maszk és a sértett fúria támad. Magam is gyűlölöm, hogy ennyire ki tudnak borítani, főleg az öreg Beckett, az arroganciájával… ilyenkor érzem igazán milyen vékonyka az a hajszál, ami elválaszt attól a lelketlen senkitől, akivé nevelni akartak. A kezem tettre készen tartja a pálcát minden alkalommal, de nem lehet, nem szabad, csak a hisztéria, a sikoltozás, a dühöngés marad!
A valódi arcom sokkal… másabb. Magam sem tudom igazán milyen, túl sokáig viseltem ezt a púderporos inkognitót. Talán azt mondanám csöndes, halk és halovány. Dühös és valamit nagyon keres: a gyökereit. Mindennek az okát. Néha sírva fakad a tettein, összekucorodva siratja az ártatlan lelkeket, akikkel végzett, néha csak elveszti a reményt és átadja a helyét ennek a mesterséges léleknek. Bosszúból bármire képes, indulatait gyakran képtelen elfojtani és ilyenkor a legesetlenebb, a legkönnyebben kezelhető. Ilyenkor hibázik a legnagyobbat. Mindenesetre furcsa, ahogy a kettő váltja egymást, hogy hol úgy mosolygok egy barátra, mint akivel az égvilágon semmi baj, hol pedig úgy vicsorodok rá egy ismeretlen arcra, hogy tudja, már nem menekülhet.
Talán majd a háború után… talán akkor levethetem magamról ezt az álarcot és eltehetem egy szép dobozba a padláson és előáshatom azt a Deliaht, aki valójában vagyok.
Apróságok
mindig ||
• nonverbális varázslatok, • leckéztetés (főleg az erőszakos, agresszív férfiakat szereti szívatni), • meglepetést okozni tudásával, • könyvek, • régi dolgok, • a Melyn Moon és • Dementor, a lova.
soha || iszonyodik a fekete színtől, a sötétségtől, a vértől és az erőszakos, agresszív férfiaktól. Utálja a merengőt, mert gyűlöl emlékezni, inkább a mának él. Gyűlöli Mr. Beckettet a nevelőapját, de az érzés kölcsönös, ahol tud keresztbe tesz a családfőnek, cserébe azért, hogy elvette a vőlegényét. dementorok || Valami foszlott filmszalag képei a szüleiről és a halálukról. mumus || egy fekete talárba öltözött, halálfaló maszkot viselő, üres tekintetű Deliah, aki egyetlen hang nélkül küld a halálba akárkit. Edevis tükre || a jelenlegi énjét látja, mögötte homályos alakok kavarognak, még nem tudja mit is akar. Egyetlen cél él a fejében: így vagy úgy, de túlélni a háborút. százfűlé-főzet || Ragacsos, fekete és keserű. Olyan, mint egy nagyon erős kávé. De ha csak külsőleg válsz olyanná, mint ő, azzal semmit sem érsz. titkok ||
• Minden tiltás ellenére már évek óta kutat a családja után, bár még semmire nem jutott. • Gyakran megfordul fejében, hogy saját kezével vessen véget életének, főleg, amikor a hangulata is pocsék és semmi sem úgy jön össze, ahogy tervezte. • Nem biztos benne, hogy tényleg Voldemort oldalán áll, ha az érdekei úgy kívánnák, simán elárulná és átállna a jó oldalra.
rossz szokás || Ha ideges gyakran cigarettára gyújt, vagy káromkodik, bár tudja, hogy nem szabadna. Ha idegen közegbe kerül folyton a ruháját vagy a haját igazgatja, hangulata erősen változó: néha melankolikus, máskor veszélyesen rosszkedvű, esetleg gyanúsan vidám. Ha tényleg nagyon ramatyul érzi magát, ritkán, de az ital is előkerül a dugi fiókból és olyan görbe estét tud csapni, hogy na még. A család
apa || Ismeretlen, aranyvérű. Nevelőapám a híres és nagyra becsült Mr. Ceasar [Szezár] Beckett. 49 éves, aranyvérű varázslónemes, nem mellesleg halálfaló. anya || Ismeretlen, aranyvérű. Nevelőanyám Delafloria Gordon Beckett, a leghíresebb teadélutánok és estélyek háziasszonya szerte a varázsvilágban. Hírhedt varázslófeleség. Máshoz nem is ért, csak a Leonért való aggódáshoz és az elkényeztetéséhez. 47 éves, aranyvérű. testvérek || Valószínűleg nincsenek. Mostohatestvérem: Leonard Boyd Beckett, 27 éves. Halálfaló, a Beckett örökség egyetlen várományosa, jelenleg háztartásbeli, ügyeletes szépfiú és kisherceg. Mióta az apja Exmemoriammal sújtotta, nem emlékszik arra, hogy megkérte a kezem, és hogy szeret. Kellemetlen alak lett, de lehetetlen volna megállítani vagy gátat vetni a hozzá való kötődésemnek. családi állapot || bonyolult. Egyelőre Leont próbálom kigyógyítani az emlékezetvesztésből. Ha sikerül, akkor titkos jegyességben fogok állni, mert még egyszer biztos nem fogom Mr. Beckett orrára kötni, hogy a menye leszek. Bár… az is lehet, hogy mire sikerülne, már lemondtam róla. Bármi megeshet. állatok || Dementor, a fekete csődör.
Családtörténet ||
A Beckett család egyike a legrégebbi varázslódinasztiáknak Angliában, bár nagyobb jelentőséget nem tulajdonítanak nekik, hiszen a legtöbb történelminek mondható eseményből igyekeztek kimaradni, inkább csak megfigyelték a többiek „játékát a pálya széléről”. A saját családomról, szüleimről sajnos nem tudok sokat, de a Nagyúr és a „szüleim” elszólásaiból több apróságra is fény derült: például arra, hogy nagy múltú, de francia származású, aranyvérűek voltak mindketten. Az édesapám keresztneve Gabriel volt, ezt Mr. Beckettől tudom. Valószínűleg ő többet is mondhatna róluk, de inkább titkolózik. Én meg nem fogok neki könyörögni, főleg, hogy megtiltották, hogy nyomozzak utánuk. Valószínűsítem, hogy azért titkolják el a származásom, mert valaha ez mentette meg az életem és ez az oka annak is, hogy halálfalónak nevelnek. De ez persze csak találgatás, talán soha nem fogom tudni biztosan. Külsőségek
magasság || 177 cm tömeg || 50 kg szemszín || barna hajszín || szőke, erről kapta a becenevét, mert a többi Beckett fekete hajú. Szőke Beckett, a fekete bárány a családban. különleges ismertetőjel || a Sötét Jegy a háta közepén van, nem a karján. kinézet || Sápadt, magas és vékony, úgy néz ki, mintha mindig beteg lenne. Gyakran hiszik, hogy holdkóros, tehát vérfarkas, de nem igazán foglalkozik ezzel. Nem törekszik arra, hogy szépnek találják, de mindig felszegett fejjel jár. Jelenléte gyakran kelt ok nélküli nyugtalanságot, tekintete rendkívül élénk, szuggesztív, bár az is megesik, hogy semmit nem árul el a lány érzelmeiről. Általában kerüli a sötét színeket, a feketét teljesen mellőzi, inkább világosabb színekbe öltözik, amik csak még jobban sápasztják. egészségi állapot || kicsit gyenge, de nincsenek tartós panaszai. Lappangó mentális elváltozások érzékelhetők, ámde ritkák, a gyermekkori fájdalmak utóhatásaként párperces vagy órás delíriumos rohamok figyelhetőek meg. Főleg sötétben, elalvás előtt jelentkeznek vagy a Sötét Jegy látásakor. A tudás
varázslói ismeretek || A Drumstrangban éltanuló volt, a roxforti tanulmányait illetően, mindenből Kiválóan teljesített, kivéve Gyógynövénytanból (Várakozáson felüli). Halálfalóként remek képességeket mutat nonverbális varázslatok terén, valamennyire ért az okklumenciához. A tipikus halálfaló akciókon igyekszik a lehető legkevesebb kárt okozni, rendszerint tartózkodik a gyilkolástól, ha pedig mégis muszáj, akkor azonnal megteszi, nem szokása a kínzás. Önként ritkán vállal feladatot, inkább a Beckett család birtokán bújja a családi könyvtár könyveit és tekercseit, ha a többiek versenytgyilkolnak. Tudása széles körű, de ritkán használja ezt ki. mugli képzettségek || Beszélek franciául egy keveset és oroszul, ha ez számít. Varázslóktól tanultam a Drumstrangban. pálca típusa || 10 hüvelykes, nyárfa, egyszarvúszőr mag. különlegesség || [font]
Karrier
végzettség || Dumstrang 3 év, Roxfort 4. évtől, főiskolára nem járattak, mert minek azt… foglalkozás || rejtélyes forrásból származó örökségemből kis könyvüzletet nyitottam London egyik félreeső muglik lakta negyedében, de gyakran bízom az üzletet egyetlen alkalmazottamra, Lottéra. Mellékállásban eljátszom, hogy halálfaló vagyok. státusz || nem tudják rólam, hogy halálfaló vagyok, egy igazi szürke kisegérnek számítok, igyekszek kimaradni a Nagyúr terveiből, de persze Voldemort elől lehetetlen elbújni. Ha valami kötelező, azt megcsinálom, rendesen, az elejétől a végéig, ahogy tanítottak, de önálló törekvéseim nincsenek. Nem akarok jobban belebonyolódni, mint amennyire már benne vagyok. Már ha egyáltalán van ettől bentebb. szolgálati idő || nagyjából 24 év. Mióta az eszemet tudom, őt „szolgálom”. Amikor három éves voltam a Nagyúr a hátamra égette a Jegyet (a karom még túl pici volt, most a hátam alsó harmadán terül el a „tetoválás”, de szerencsére nem nőtt meg az évek alatt), így sok választásom nem volt, szolgálnom kell őt. Talán egész életemben. Nem tudom pontosan miért kaptam meg ilyen korán ezt a „megtisztelést”, de talán nem akart várni vele vagy csak példát akart statuálni a többiek előtt, hogy megmutassa: nem lehetsz elég fiatal ahhoz, hogy a sötét ereje szolgálatába állj. Egy másik lehetőség, hogy a családom miatt csinálta… nem tudom. Igazándiból rengeteg teória kering a fejemben, de túl sok a fekete folt és nem lehet kiszűrni, hogy akár csak körülbelül is mik a szándékai. Abban sem vagyok biztos, hogy megölte a szüleim… Ha nem, akkor azért kaptam meg ilyen korán a Jegyet, ha pedig mégis végzett volna velük, akkor azt akarta, hogy tudjam, hogy már hozzá tartozom. Az ő tulajdona vagyok. hogyan lehetne a karakter a Nagyúr hasznára? || Fogalmam sincs, ezt tőle kérdezd meg. És ha már ott vagy, azt is megtudakolhatnád, hogy miért nem ölt meg engem is, éppúgy, mint azt valószínűleg a szüleimmel is tette? Csak ő tudja, mit akar, mi volt a célja azzal, hogy megkeserítette egész gyermekkorom, de ha az én érdekeim is úgy diktálják, meglehetősen jó segítség leszek. Persze csak akkor, ha tényleg motivált vagyok.
Szerepjáték-példa
Sötét éjszaka van, te gyanútlanul sétálgatsz a kihalt utcán, és egyszer csak az egyik utcából felbukkan egy auror, aki a nyakadnak szegezi a pálcáját.
Éjszaka. Delíriummal írják az ember elméjébe a félelmet az éjszakától. Félek a sötétben, ez kétségtelen, de nem annyira, hogy megijedjek ettől az aurortól. A puha fehér ruhaujjak közül előkerül a pálca, bár talán felesleges is a jelenléte. - Kellemes estét, uram. Mit parancsol? *kérdezem halk, dallamos hangomon, szendén, mint egy szűz, mégis vibrálóan, mint egy véla, annak ellenére, hogy meglehetősen kellemetlennek tartom a nyakamhoz szegezett pálcáját. Bűnbe hív ez az izgalom, hogy valaki fenyeget… Olyan hidegen hagy, hogy zsarol vagy fenyeget, hogy szinte jégbe fagynak a mozdulataim, valahogy a kábult agyam is, mintha tovább zsibbadna az unalomtól. Annyira utálom ezt a szöveget, hogy tudják, ki vagyok és kit szolgálok. Annyira szánalmas. Ezen a világon senkinek sincs fogalma vagy sejtése sem arról, hogy ki vagyok.* - Tudja ki vagyok? *kérdezek én ismét* Nos… én is tudom, ki vagyok. és azt is, hogy maga rendes ember, nem akar velem itt, az éjszakában vitába, netalántán párbajba bonyolódni. *mondom higgadtan, ami talán összezavarja annyira, hogy kiszabadulhassak* Nem érné meg egyikünknek sem. Menjen csak, vadásszon más rosszfiúkra, én még várhatok. *próbálom meg eltolni a pálcát tartó kezét. Persze egy Capitulatus lesz a jutalmam, valamint némi papolás arról, hogy ne próbálkozzak, úgyis ő nyer. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a megfelelő alkalom arra, hogy szó szerint megverekedjek vele. Szópárbajban sokkal jobb vagyok, mint egy ilyen pusztaöklös utcai bunyóban… Legjobb volna visszaszerezni a pálcámat és úgy lezárni az ügyet, így egy gyors mozdulattal kikapom a kezéből a pálcáját és a sajátom után iramodok. A túlzott, feszített koncentráció, a túlgondolkodás a tett halála, nem csak nála, mindenkinél. Persze nem sokat késik, utánam veti magát, a földre esünk, de már késő. Még az ő pálcájával is képes voltam egy használható Invitót végrehajtani, bár borsózott a hátam tőle.* - Attraente fixio! *sikoltom, ahogy a hajamba markol és húzni kezdi. Az auror messzire repül a hátráltató rontás hatására és feltápászkodva legalább kétszer fordul meg a fejemben, hogy el kéne mennem. Mégsem teszem.* - Szóltam, hogy ne rontsa el az estémet, ugye? *kérdezem némi hisztérikus felhanggal, ahogy odasétálok hozzá, hogy megnézzem nem esett-e nagyobb baja, a pálcáját valahol két méterre tőle elhelyezem, csak hogy lássa kivel van dolga, de mégse adjak neki lehetőséget valami meggondolatlan cselekedetre, például támadásra.* Remélem szép éjszakája lesz, de máskor figyeljen jobban. Sok sikert a többiekhez! *szólok még hátra a vállam felett, majd úgy döntök, feladom a sétát. Haza hopponálok.*
Egyéb
avialany|| Ieva Laguna
|