Az alapítók folyosója

Sol N. Harington pennájából

Ezt a folyosót a Roxfort négy alapítójának a tiszteletére szobrokkal látták el. A folyosó közepén az ablakokkal szemközti oldalon helyezkedik el a négy szobor. Előszór Griffendél Godrik van megörökítve hősies kardjával, majd rögtön mellette Hugrabug Helga egy borzbébit dédelgetve, őt követi Hollóháti Hedvig egy könyvvel és végül Mardekár Malazár egy kígyóval.

[|the tiger's on the town tonight|]

|the tiger's on the town tonight|

- Mardekár Malazár. - olvasom fel félhangosan a mondatot, és egyértelműen megállapítom, hogy aggódásom fölösleges volt: az éjjeli járőrözésekkel töltött néma percek nem tették tönkre a hangszálaimat. Az pedig feltétlenül nagy tragédia lenne, hiszen mihez kezdenék szépen felépített kapcsolataimmal? A lányok szeretik, ha valakinek ilyen kellemes, cirógató baritonja van, az emberek is jobban megbíznak egy kedves hangú emberben, mint egy reszelősben. A bizalom pedig nem olyan dolog, amit el kéne játszani, ezért ügyesen kell hazudni, ahogy eddig csináltad Jean-Pierre. Ha folytatod, feltétlenül nagy karrier áll előtted. Befolyásos ember leszel, még több pénzzel, és mint ilyen sokkal könnyebb lesz minden. Minek őszintének lenni, ha gerinc nélkül sokkal jobban elférünk az akadályok között? - Vous êtes fantastique monsieur! Oh! Merci beacoup madmoiselle! - játszok le egy rögtönzött kis dialógot, és közben eszembe jut, hogy hamarosan téli szünet lesz, ez a csúnya hideg pedig leginkább Franciaországban elviselhető. Ah trés bien! Micsoda kecses lányok sétálgathatnak azokon a gyönyörű utcákon, és hány szépség várakozik rám az Eiffel-torony alatt! Bűn lenne megbántani őket azzal, hogy nem bájolom el mindegyiküket mosolyommal. Micsoda? Hogy összevesztél a szüleiddel? C'est horrible! Itt meg fogsz fázni, gyere van még egy ágy a szobámban. Persze arra úgy se lesz szükséged mon amour! De jaj! A valóság még annál is borzalmasabb, hogy valamelyik gyönyörűséget egyedül kell hagynom az este: nem jutok ki ebből az országból. Egyszerűen képtelenség emiatt a halálfaló-mizéria miatt. Mert biztos meg fogok szökni... Pedig minden tulajdonságom meg van ahhoz, hogy aranyvérű lehessek! Igazságtalanság, hogy másoknak még jobb, mint nekem. Calmes Jean-Pierre! Calmes! Mély lélegzetvételek süvítenek ki belőlem, végig a folyosón. Aberdeenbe biztos nem megyek vissza, inkább a Plantagenet birtokra, persze csak esténként, napközben az Abszol Úton leszek, benézek az Aranytalárba is, ott mindig akad egy-két csinos fogás. De kéne valami kevésbé úri is, afféle könnyed tejszínhab. Az a Holland is ilyesmi lehet. Álmodozó balfácán, akit senki nem vesz észre, pedig mi tagadás kellemes teremtéssé vált az évek során, egy éjszakára mindenképp elviselhető. Vele kellene járőrözni legközelebb, én szívesen megvédeném az éjszaka minden teremtményétől, de őt senki nem védi meg majd tőlem. Bársony nevetésem futott körbe a falakon, és elragadtatva hallgattam, már-már irigyelve a lányokat akiket figyelemmel méltatok. A lányokat akik, mintha eltűntek volna. Hol vagytok barna álmaim, szőke vágyaim? Egyikőtök sem szeretne tilosban járni az este, hátha az a jóképű prefektus az ötödikből rajtakapja? Pedig ő rendkívül elnéző is tud lenni, sőt néha még pontot is osztogat, és tényleg nem vár el cserébe semmit, hisz nézzenek rá! Merő ártatlanság! L'agneu blanche! És egy ilyen helyes fiúhoz amúgy sem illik a gonoszkodás.
Hogy mennyire unalmas világ lenne ez nélkülem...

|bocsánat, kezdők még mindig nem az erősségeim|

]J.P.
[ha egyszer visszatér]

Tartja a mondás, hogy minden agyban dől el. A fájdalmakat is képes az ember eltűrni, ha agyából képes száműzni az üzeneteket. Azonban mindig van egy határ, amelyen túl már hiába az elme ereje, képtelen felülkerekedni. A fáradtságot lehet egy ideig odázni, de van az a pillanat, amikor már a kimerültség olyan mértékű, hogy az ember akár állva is képes lenne elaludni. Hasonló baleset érte a szőkeséget is a délután folyamán, amikor annak a csönd szobájának is nevezett - általa leginkább tanulószobának használt - helyiséget szemelte ki magának. Szeret egyedül lenni a gondolataival, főként, amikor már annyira benne van bizonyos dolgokban, mint ma. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy megtalálta, mi volt eddig a gond a Worthington és általa közösen fejlesztgetett bájitallal. Miért nem volt megfelelő a hatás, a láthatatlanság helyett miért lett harsány színű a tesztalany. Ehhez azonban szüksége volt egy olyan helyre, ahol senki sem zavarhatja. Bevette magát hát a nyugati szárnyban található szobába, majd bűbájjal lezárta, hogy még véletlenül se zavarhassa őt senki. Egy ideig egészen hatékony volt a dolog, de aztán a szőkeség pillái kezdtek elnehezülni, végül már képtelen volt harcolni ellene, s olyan mély álomba szenderült, amilyenbe már lassan egy hónapja nem volt szerencséje.
Ha nem esik le a kanapéról - melyen hasalva dolgozott, majd pedig korántsem elegánsan folyatta rá nyálát alvás közben -, akkor talán még most is ott szuszogna, miközben senki sem találna rá. Nem tudná eldönteni, hogy akkor ez most szerencse volt-e vagy sem, s azt sem, miért támadt benne hirtelen az a logikátlan vágy, hogy nekiinduljon a kastélynak. Órája szerint már jócskán takarodó után jár az idő, de gyomra korog, mivel a vacsorát is átaludta... talán, ha sikerülne leosonnia a konyhába... Tavaly egy hugrabugos rángatta le oda, emiatt tudja, hol kell keresni, s még azt is sikerült a tökkelütöttből kiszednie,  hogyan is kell oda bejutni. Az a pár emelet meg nem lehet akadály egy ilyen okos lánynak, akinek ugyan hasogat a feje a fáradtságtól és az éhségtől.
~ Gyerünk! Nem vagy fáradt! Nem vagy éhes.. egyelőre! Na, na, nem... tényleg nem vagy az, Rydberg! Irány a konyha...~ hiába minden, képtelen nem korgó gyomrára gondolni. Szusszan egy nagyot, végül nekiindul a folyosóknak. Óvatosan halad, minden sarkon elővigyázatosan kikukkant. Egészen úgy érzi magát, mintha valami izgalmas küldetésen lenne, pedig az ilyesfajta vágyálmok messze állnak tőle, most mégis egészen felélénkül a gondolatra és úgy a tizedik folyosó kereszteződésen átkommandózva már élvezi is a helyzetet.
A falhoz simulva oldalaz egy festménytelen szakaszon, amikor valahonnan nevetést hall. Közelről. Szíve majd kiugrik helyéből, s nem is figyelve hova, de behúzódik a legközelebbi beugróba, egy szobor mögött meglapulva. Még lélegzetét is visszafojtva fülel, hamarosan közeledő léptek egyre erősödő neszeire lesz figyelmes.
~ A Hollóhátba kellett volna mennem... ~ rója meg magát csak némán, szemöldökeit rosszallón összevonja. Már talán el is hiszi, hogy ezt a helyzetet még meg is úszhatja lebukás nélkül, amikor hasa ismét erőteljeset kordul. Tipikusan azt a fajtát, amelyet a tanteremben az egész osztály, de még a professzor is meghall... sajnos a folyosó sem elég nagy arra, hogy elnyelje a hangokat.
~ Fogd be! ~ rivall rá, szintén csak fejében harsogva saját szervére, és kezeit odaszorítja, mintha ez bármit is segíthetne. Vajon létezik akkora szerencse, hogy ne bukjon le? Talán a közeledőt disaudioval sújtották, vagy egyszerűen csak hallássérült. Mert megeshet, nem igaz?

~

A helyszín szabad!

[Megint visszaeső vagyok vagy csak igyekszel változatosabbá tenni számomra a takarítást?]

[Anette]

Késő estére járt az idő, ám ezúttal mégsem jártam tilosban: az öreg Friccs oldalán jártam a folyosókat, ahogy éppen a legfrissebb büntetőmunkám helyszínére kalauzolt. Habár már nem volt igaz az, hogy minden második éjszakámat munkával töltöm, azért még mindig elég gyakori kihágónak számítottam és az évek során egészen hozzászoktunk egymás társaságához… bár ezt ő kevésbé élte meg pozitív élményként, mint én. Elég hamar rájöttem ugyanis, hogy csak egy vén bolond szájhős, aki a zord külsejével és a láncos sztorijaival szereti ijesztgetni a diákságot, ő pedig ugyanilyen gyorsan rájött, hogy én nem vagyok az a könnyedén megfélemlíthető típus. Néhány évig még unottan elhallgattam a mondanivalóját a láncairól és a különböző kínzási módszerekről, amit állítása szerint alkalmazott, ám szerintem maximum olvashatott róluk, majd amikor ráuntam – ez olyan negyedév környékén történhetett – egy rossz pillanatomban közöltem vele, hogy ha csak a közelembe hozza a láncait, akkor a nyakára tekerem és meztelenül kilógatom a Csillagvizsgálóból. Egy pillanatig csak hápogni tudott, majd szótlanul továbbment. Azóta is süt belőle a gyűlölet az irányomba, de félelme még az Umbridge-rezsim során is elég erős volt ahhoz, hogy ne próbáljon meg kekeckedni velem. Más kérdés, hogy különösebb okot sem adok rá mostanában: bár manapság is az átlagnál többet vagyok a vendége, mostanában a leggyakoribb kihágásom az épületen belüli dohányzás. A szabadban már többé-kevésbé szemet hunynak felette, de a kastélyban még mindig nem szeretik… pedig állítom: néhány év kérdése, és minden második diák pöfékelni fog. Aztán majd jöhetnek a dohányzásra kijelölt helyek meg hasonlók.
A gondolatok elterelték a figyelmemet és nem igazán tudtam követni, hogy merrefelé tartunk; most szétnéztem és rájöttem, hogy valószínűleg valami új helyre vezet:  a Trófeaterem, a Gyengélkedő, a Konyha mind-mind más irányban helyezkedtek el, márpedig ezek voltak a leggyakoribb helyszínek ilyen szempontból. Egy olyan kis kihágásért, mint a dohányzás, nem szabhatott ki különösebben kemény büntetést, így általában takarítás volt a jussom… bár néha előfordult, hogy a sorozatos kihágásokért valami keményebben kaptam. Kíváncsi voltam rá, hogy most melyik eshetőség áll fent és ezt nem is restellettem megkérdezni.
- Megint visszaeső vagyok vagy csak igyekszel változatosabbá tenni számomra a takarítást? – kérdeztem s szándékkal tegeztem, mert tudtam, hogy ez hihetetlenül az idegesíti: még a tanárok sem tegezték, a diákok pedig végképp nem. Biztos sértette az önérzetét az, hogy mindenki tartja valakinek, csak én nem… pedig tulajdonképpen csak egy senki és ezt mindenki tudja, főleg mióta híre ment kvibliségének.
- Majd meglátod… - felelte morcosan és ebből tudtam, hogy az utóbbiról van szó. Ha valami keményebbet kaptam, azt sosem mulasztotta el az orrom alá dörgölni. Nem is tartott sokáig, míg elértük a helyet: befordultunk egy folyosóra, melynek belmagassága legalább négy méter volt s a folyosó két oldalát a mennyezettől a plafonig érő szobrok díszítették, szám szerint négy darab.
- Kérem a pálcádat. – mondta az öreg s nem ért váratlanul a kérdés, mint ahogy ő sem lepődött meg rajta, hogy nemet intettem a fejemmel.
- Tudod jól, hogy majdnem olyan rossz varázsló vagyok mint te, nem tudok vele takarítani. Jobb ha nálam marad. – láttam, hogy megint elöntötte a méreg, de nem az elutasítás, hanem a tegezés miatt. Soha nem adtam oda neki a pálcát, viszont tényleg nem tudtam vele takarítani: tudtam, hogy számtalanszol kikémlelte, hogy tényleg így van-e.
- A négy szobor a mai programod. Kezdj hozzá amíg felhozom a másik csirkefogót. – adta ki a parancsot, majd elcsoszogott.
Másik csirkefogó? Kíváncsi leszek, hogy ki az illető. Kevés olyan ember van ezen az átok helyen, akivel szívesen megosztanám az éjszakát, ugyanakkor viszont a potenciális büntetőmunka-jelöltek között ez az arány jóval magasabb volt. Lehet, hogy szerencsém lesz és egy normális figurát talál felhozni, vagy még inkább megver az Isten és egy mardekáros aranyagyú lesz a társaságom… bár az öreget ismerve inkább az utóbbi.
Hát hamarosan kiderül. Ami azonban bizonyos, hogy nem állok neki dolgozni, amíg nincs itt az egész kötelék, nehogymár nagyobb rész jusson nekem a munkából, mint a másik félnek… így hát komótos léptekkel az ablakhoz baktattam, kitártam és cigire gyújtottam. Két legyet egy csapásra: kielégítem a nikotinszükségletemet és kiszellőztetem ezt az állott, áporodott levegőt a folyosóról.

[Damien~]

Damien
~

   - …és nem mer már úgy pimaszkodni ez a koszos, mocskos banda. Azt hitted, teleszórhatod Sir Lancaster folyosóját orrbamászó ragonyaférgekkel, és megúszod vele, eh?
   Hát sajnos nem, nem hittem azt. Hatéves büntetőmunka-ügyi múltam tapasztalatai alapján nyomós okaim lennének azt feltételezni, hogy titkon Mrs Norris arra van kiképezve, hogy azonnali hatállyal kiszimatolja, ha zűr támad körülöttem. Lehet, hogy valami különleges hatodik érzéket fejlesztettem ki benne az idők során, de az is lehet, hogy valami maffiát szervezett meg a diákok állataiból, és az azon keresztüli rejtélyes, villámgyors információáramlást kihasználva képes pillanatok alatt a helyszínen teremni drága, imádnivaló gazdájával együtt. A másik opciót aképp tudom elképzelni, hogy maga Frics szervezett be besúgókat szerte a kastélyban. Főleg ha belegondolok, mennyi gyanakodva méregető portréalak mellett caplatok el nap mint nap.

   Lemondó sóhajokkal cifrázom szapora lépteimet az iskola gondnokát követve véget nem érő folyosókon keresztül. Kezemben egy maréknyi rongyot tartalmazó, sokat megélt ocsmány fém vödröt cipelek, ami minden harmadik másodpercben idegesítően felnyikkan egyet. Az idő jócskán későre jár már, én meg egyre csak azon bánkódom, miért nem nyomtam még be azt a másik tökmagos lepényt is a vacsoránál. Ez a büntetőmunka jó pár óráig el fog tartani, ha feltételezéseim helyesek – márpedig elég széles körű tapasztalattal rendelkezem ez ügyben -, korgó gyomrom pedig már most is igen hevesen protezsál a tápanyag-kiesés miatt. Jut eszembe, tegnap jóhiszeműen a mindent az utolsó pillanatban elvet követve ma éjszakára hárítottam át az átváltoztatástan házidolgozat megírását, ami nem mást jelent, mint hogy holnap reggel leszek kénytelen összedobni valamit. Persze csak és kizárólag akkor, ha nem akarok a holnap estémre is valami maihoz hasonló kellemes programot beszervezni magamnak. Vagy egy jó adag pontlevonást megint, de akkor már fel se mernék menni a saját házam tornyába, mert valami mészárszékbe csöppennék. Ah, az imádott előrelátás. Úgy látom, ma sem alszom.
   - …de más idők járnak már a Roxfortra. Engedély a korbácsolásra… Majd megmutatom én nekik – folytatja a gondnok végeláthatatlannak tűnő monológját. Fogalmam nincs, miféle gondolatmenetet követve jutott el eddig a konklúzióig, de igazából nem is érdekel. A fáradtságtól meglehetősen berozsdásodott agytekervényeim között csak egyetlen szalag forog, a Kérlek, ne nyújtsd hosszúra ezt az éjszakát, amit mondjuk azzal is kezdhetne, hogy csendben marad, de mivel ez az észrevételem valószínűleg az óhajtottal ellentétes hatást váltana ki, inkább jótékony csendbe burkolózom. Csak odaérünk már, akkor meg biztos magamra hagy, hogy szokásos tétlen békémbe süllyedhessek vissza.
   - … ahogy az a másik is. Dohányozni az iskola területén, még mit nem. Együtt fogjátok ma a szobrokat pucolni – üti meg a fülem a következő, eltompult agyammal elcsípett monológ-foszlány. Oh, társaság! Hát ez érdekes. Ez azt jelenti, hogy hamarabb végzünk? Ez mégis miféle megkurtítása a jogszerűen kiszabott büntetésemnek, kérem? Csodálkozó pillantásom nem kerüli el Frics figyelmét. Kicsit egyoldalú ma a beszélgetésünk, de már nem akarom hergelni véletlenszerűen kicsúszó szóvirág-petárdákkal. Az az átváltoztatástan-dolgozat legalább tizenöt hüvelyk hosszú. – Nehogy azt hidd, hogy megússzátok ennyivel. A szobroknak tanári kérésre kell ragyogniuk holnapra, de a hétvégén a büntetőmunka külön utakon folytatódik – teszi hozzá a fogakat csak szelektíven tartalmazó, utálatos félvigyorával. Istenem, ha ez az ember nem lenne, ki kéne találni.

    - Itt van hát – jegyzi meg, mielőtt befordulnánk a kérdéses folyosóra. – Hát itt… oi! – fordul fáradt sóhajom egy örömteli nyikkanásba. Fricset hallom magam mellett megtorpanni, és szinte érzem a bőrömön a kisugárzó mérget belőle, mikor megpillantja a láthatóan újfent dohányzó Damient. Egy pár percig remekül szórakozva nézem végig, ahogy dühösen ráront, követelve a cigi azonnali eliminálását, és szitkozódva kihirdeti, ezzel még egy szabad hétvégéjét játszotta el a fiú. Az incidens végén meglehetősen agresszíven kapja ki kezemből a vödröt, és hangos kongással a folyosó padlójára ejti, kihirdetve feladatunkat. Nem valami erős az idegzete, állapítom meg magamban, amikor eltűnik a sarkon. Tudom, körülbelül egy óra múlva fog ismét megjelenni ellenőrizni a munkát, de addigis a híres mondással élve, időnk mint a tenger.
   - Azt a mindenit, Damien – kezdem komolykodva, bár még mindig kerülget a röhögés. Persze nem bírom ki, és szégyentelen fülig érő vigyor kúszik ajkaimra. A negyedórával ezelőtti, leginkább egy mosott varangybélhez hasonlatos általános állapotomhoz képest sokkal ruganyosabban lépek hozzá a vödörhöz. Kiemelem az első hiperocsmány, dohtól csatakos évszázados rongycafatot, ami a kezembe kerül, és lapos ívben a fiú mellkasának vágom. – Most már suvickolj, ha ilyen rossz voltál – teszem hozzá kajánul.

[Volt-nincs.]

[Anette]

A percek lassan vánszorogtak, mint minden alkalommal, ha várakoznom kellett. Kevés olyan dolog volt, amit jobban utáltam, mint ez. Állni vagy ülni valahol egy félreeső sarokban, jobbára haszontalanul töltve az időt a gondolataim társaságában azon tűnődvén, hogy most éppen milyen ítéletet hirdet ki felettem az élet… ez ténylegesen olyasmi volt, ami az idegeimre tudott menni, s legnagyobb bánatomra elég gyakori jelenség volt ebben az átkozott kastélyban. Talán a varázslók voltak nagyon lassú népek, talán én voltam túlzottan beleszokva az átlagosnál pörgősebb életbe: ebben a világban nagyjából az időm felét unott várakozással töltöttem. Az is közrejátszhatott, hogy minden időponthoz volt kötve: az órák, az étkezés, a takarodó, a büntetés kezdete és időtartama… szinte meglepő, hogy a mellékhelység használatát nem határolták be ezekhez hasonlóan. Biztos velem volt a baj, meg azzal, hogy ennél jóval nagyobb szabadsághoz szoktam mugli életem során, de elég nehezen vette be a gyomrom a kötöttségeket.
Aztán volt itt más is: az új körülmények, ahogy illedelmesen nevezni szokás. Bármilyen meglepő, a varázsvilág is átalakul, átformálódik: olyasmi ez, ami néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen, de szimpatikus jövőképnek tetszett; mostanra azonban elkerülhetetlen, de kellemetlen változásokat hozott. Dumbledore halálával megnyílt az út a fekete mágia előtt és az kíméletlenül ki is használta a lehetőséget: átvette az uralmat. A helyzetem, mint mugli-születésű varázsló, ezzel meglehetősen kényessé, sőt: kellemetlenné vált – legalábbis minden jóslat szerint így kellett volna történnie, de valójában vajmi kevés dolog történt. Új tanárok jelentek meg a kastélyban, akikről olyan pletykák forogtak, hogy a Fekete Kéz szolgái és nem mondom, sok esetben ehhez híven is viselkedtek… de egy magamfajta alaknak nem okozott nagy nehézséget, hogy fenntartsa az alázat látszatát és ezzel elkerülje a velük való közvetlen konfliktusokat. A diákság részéről is lehetett hallani rendhagyó dolgokat, miszerint a mardekárosok felbátorodtak és igyekeztek kihasználni felsőbbrendűségüket, de engem valahogy ők is elkerültek: a hírem megelőzött és megvédett. Egyetlen kivétel akadt ez alól, de az is rendhagyó: vele kapcsolatban azóta sem tudom, hogy hányadán állunk egymással. Kusza sztori volt és nem is igazán idevágó.
A nagyobb kérdés az, hogy mi lesz, ha lepereg ez a tanév és befejezem az iskolát. Egészen eddig feltett szándékom volt lezárni magamban életemnek ezt a szakaszát és visszatérni a régi, kényelmes mugli létemhez… és ami azt illeti, a tervek még most is ezek, a nagy kérdőjel a megvalósíthatóságuk felett lebeg. Már az előző rezsim mellett sem lett volna könnyű teljesen elvágni magam a varázsvilágtól, de a jelenlegi alatt egyenesen lehetetlennek tűnt, hogy ezek a mugligyűlölő hivatalnokok egy szó nélkül visszaengedjenek egy úgy-ahogy képzett mágust a varázstalan emberek közé. Ez a lehetőség tehát valószínűtlen: de milyen jövő elé néz egy magamfajta a varázsvilágban? Hátrányos megkülönböztetés, egyfajta rasszizmus, munkanélküliség, éhhalál. Kifejezetten szeretetreméltó kilátások. Ilyenkor kellene a két rossz közül a kisebbiket választani… a kérdés már csak az, hogy melyik is a kisebbik a kettő közül.
Olyannyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem a gondnok és leendő partnerem érkezését csak akkor, amikor Frics már szinte rajtam is volt, a dühtől tajtékozva követelve a cigimet. Egy fél lépést hátráltam, hogy még egy slukkot szívhassak belőle, majd kipöccintettem a csikket az ablakon még az előtt, hogy a gondnoknak esélye lett volna megkaparintani. Kifújtam a füstöt – ellenállván a késztetésnek, hogy az arcára célozzam -, majd egy csibészes mosolyt küldtem az öreg szeme közé.
- Volt-nincs. – mondtam neki, bár tudtam, hogy ez újfent kimeríti a tetten érés fogalmát és a jelenlegi büntetésemet legalább kettővel felszoroztam… sőt, az is lehetséges, hogy Frics bedurvul és elküld békákat pucolni vagy valami ilyesmi. Mintha érdekelne.
Magyarázott valamit, aminek nem sikerült felkeltenie az érdeklődésemet; azután elvonult, de a kihalt folyosók még hosszú ideig zengtek félhangos morgásától, ahogy magában beszélve szidta a mihaszna diákokat és szóban ezredszer is kifényesítette a láncait, ám ez szintén kívül esett az érdeklődési körömön: tekintetem újdonsült partneremen ült, aki meglepetésemre nemhogy unszimpátiát váltott volna ki belőlem, de egy régi, kedves barátnak bizonyult.
- No lám, vannak még csodák… - köszöntöttem elmosolyodva. Tényleg csodának tűnt, hogy ennyi idő után éppen itt futunk össze, holott szinte bárhol máshol ezerszer nagyobb eséllyel tehettük volna meg ugyanezt. – Nem gondoltam volna, hogy az öreg ennyire figyelmetlen… büntetésnek tervezte, de ez inkább szórakozásnak néz ki. – szavaira újfent elmosolyodtam és elkaptam a felém repülő rongyot, mielőtt az a mellkasomnak ütközve összemocskolhatott volna. –Hisz ismersz, a rosszaság a véremben van… bár most éppen nem csináltam semmit. – a mondatot megtoldottam egy kacsintással, majd a szobrok felé fordultam.
- Ha már a suvickolásnál tartunk, szerintem testvériesen el kéne osztanunk a munkát. Választhatsz hármat közülük, a többit bevállalom, mit szólsz hozzá? – kérdeztem tőle pajkos hangon; ismert már elég jól ahhoz, hogy tudja, csak fel akarom cukkolni egy kicsit. – Elég széles a választék: van egy majmunk, egy okostojásunk, egy szerencsétlen flótásunk… meg ez itt. – intettem a végén egy fejmozdulattal Griffendél felé. Mint varázslót, őt sem tartottam többre, mint az alapító négyes többi tagját, de eltekintetem attól, hogy gúnyoljam, mert az elveivel jobban tudtam érvényesülni… nem véletlen, hogy az ő házába kerültem.
Azt hiszem egy szórakoztató éjszakának nézünk elébe.

[Damien~]

Damien
~

   Volt-nincs. Hát jó, tényleg nem kellett volna, de… nem álltam meg. Vödörmentes kezem a szám elé kaptam, mikor éreztem, hogy kitörő jókedvem nem tudom visszatartani, kár, hogy ez a mozdulat sem sokat enyhített a helyzeten. Kár? Akarom mondani, szerencse. Azóta nem nevettem ilyen jót, amióta kirakták a szűröm a kviddicscsapatból. Pedig Damien még nem adta különösebb tanújelét annak, hogy észrevett volna, bár ahogy elnéztem, drága gondnokunk mondanivalója sem kötötte le a figyelmét különösen. Hopp, vödör a kezemből ki, csörr, padlóra le, és Frics morogva eloldalog. A fiú végre rámnéz, az én ajkaimra pedig hamiskás mosoly kúszik.
   - Ránk is fér egy-két ilyen csoda manapság – jegyzem meg egy kis grimasszal. – Ugyan már! Az én bulimat teljesen tönkretette. Már elterveztem, hogy fél ötig gályázok neki, aztán lekanyarítok egy pedáns házidogát, hogy első órára kialvatlanul és éhesen zuhanhassak be – osztom meg az eltervezett éjszakai programom Damiennel, miközben finnyásan kutakodni kezdek az undorító rongyok között.
   – Még ha el is lazázzuk a dolgot, amit, hát, gondolom – pillantok fel rá kajánul –, még akkor is végzünk három előtt. Így még reggelizni is lesz időm! Teljesen romokban hever a terv – zárom le monológom panaszos hangsúllyal. Miután elpostázom a fiúnak mai munkaeszközét, egy gondosan kiválasztott saját fegyverrel magam is közelebb húzódom csiszolgatnivaló alapítóinkhoz.
   – Ja persze, semmit, épp csak a tiltott tabakáru-fogyasztási kényszered miatt egy zaklatott és minden bizonnyal alvás nélküli éjszakát okoztál kedves törékeny lelkű, érzékeny gondnok bácsinknak – foglalom össze a vádakat ünnepélyes hangon. – Biztos ezért olyan zsémbes mindig szegény. Ha belegondolok, nekem sem lenne olyan dzsolli-jó kedvem, ha éjszakánként alvás helyett rosszalkodó diákokat kéne kísérgetnem büntetésük helyszíneire. Kissé alvilági életmód… Gondolod, hogy napközben alszik?
   Uh, mintha kicsit elszaladtam volna a hangosan kimondott gondolataimmal. Véget vetve morfondírozásomnak, visszakanyarodok a pontra, ahol majdnem elmondtam, hová szeretnék kilyukadni.
   – Ami a lényeg – tanulhatnál egy kis emberséget, drága Damien. Mondjuk tőlem. Én mindig önhibámon kívül kerülök zűrbe. De idén még így is csak harmadszor vagyok büntin. Na?

   Tekintetemet én is az előttünk tornyosuló munkaalanyaink felé fordítom. Agyam a házak közti ellentéteket figyelmen kívül hagyó objektív üzemmódba kapcsol, és fürkésző pillantásommal megpróbálom felmérni, melyik két szobornak lehet a legkisebb a felülete. Büntetőmunkán bizony nem ajánlatos az élet egyéb területein egyébként tökéletesen helytálló előítéletek alapján dönteni, azt már megtanultam. Két éve voltam hasonló viselkedésjavító manuális tréningen egy hugrással, és hirtelen felindulásból kicsúszott a számon egy mondat, miszerint én mindent lepucolok, aminek nincs köze a kígyókhoz, csak tőlük kíméljenek meg! Akkor ebben is maradtunk. Hát nem kellett hozzá húsz percnél több idő, hogy rájöjjek, micsoda előnytelen üzletet kötöttem, ugyanis rá kellett döbbennem, hogy az egykori hollós diákok sokkal nagyobb felületű díjak elnyerését részesítették előnyben, mint zöldtaláros társaik.
   Szemöldökráncoló töprengésemből egy meglehetősen pimasz megjegyzés zökkent ki.
   - Mi volt abban a cigiben, Pulse? Azért számolni én is tudok. Négyig legalábbis biztosan – húzom feljebb az orrom védekezően, majd tettetett bosszúsággal gyengéden belebokszolok a fiú karjába. Egy nagy lélegzettel visszafordulok a szobrok felé.
   – Ha már így játszunk, akkor az én tisztességes ajánlatom így szól: lesuvickolom Mardipofát – mutatok az említett alakra, miközben lassan én tagoltan közvetítem a haditervet –, mert neki akkora arca van, hogy az felér még két szoborral. Neked a másik hárommal könnyű dolgod lesz – csapom le a végét könnyedén, és angyali mosollyal fordulok Damien felé. Hajaj. Ha így folytatjuk, egész éjszaka nem fogunk mást csinálni, mint idétlenkedni. Bár magam se számítanék másra Frics helyében. Egyébként pedig meg kell mondanom, marhára élvezetes. – Igazából meg is köszönhetnéd, szívességet teszek neked – erősítem meg az előbbit egy nyomatékos pislantással.

   Érzem, kezd újra rámnehezedni a fáradtság, amit már órák óta cipelni érzek csontos kis vállaimon. Egy hangos sóhajjal nézek újra a szobrokra, mindkét kezemmel az egyik csípőmre támaszkodva, azzal sem törődve, hogy a még mindig kezemben szorongatott rongydarab összekoszolhatja a ruhámat. Lekanyaruló mosolyomból érződik, hogy tréfagyilkosra fordult a kedvem.
   - Mind egykutya – hirdetem ki szinte csalódottan előbbi felméréseim eredményét. De látszik, hogy nem ez a valódi bajom. – Nem akaroom – csóválom meg kissé a fejem alig hallhatóan lehelve ki a szavakat. Alsó ajkamba harapva, egy rozsdás csontfordulattal pillantok Damienre, majd a legközelebb álló Hugrabug Helga lábához ejtem a rongyomat. Ekkor megragadom a fiú hozzám közelebb eső karját, és könyörtelenül elvonszolom az ablakhoz. Ott aztán ruganyosan felpattanok az párkányra, és lábcsóválva nézek vissza háztársamra. – Van egy óránk a következő látogatásig. Munkát leszámítva mondjuk egy fél marad. Addig pedig beszélgetünk – közlöm a fiúval az általam, mint önkényes uralkodó szerv által kiszabott következő napirendi pontunkat.