Gólem

Egy másodperc töredékéig még el is hittem, hogy Gray elhiszi a kis mesémet. Csak nagyon lassan jutott el a félelemtől bénult tudatomig, hogy szórakoznak velem. Megalázó volt ott állni és hallgatni, ahogy a Halálfaló rajtam gúnyolódik. Ugyanakkor emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem is az volt a valódi célom, hogy teljes egészében elhiggyék a hazugságomat, csupán időt akartam nyerni. Sikerült is…
-  Halljuk Kisasszony, hol bújik meg a Szükség Szobája, amit valamiért idén nem találunk?!
A szavak vészjósló erővel zengték be a kihalt folyosószakaszt. Szinte érezni lehetett, ahogy Gray idegszálai megfeszülnek. S mikor már az ember azt hinné, hogy vége, most jött el az a pillanat, amikor eldurran a főinspektor agya, és szétátkozza az éjjeli csavargókat, azok még rátesznek egy lapáttal.
– Talán a Roxfort próbálja elrejteni maguk elől. A Szoba helyében én sem akarnám, hogy megszálljanak a férgek.
Miért nem tudja befogni a száját? Nem vagyunk már így is elég nagy pácban?
A félelem kiült az arcomra, és kétségbeesetten kerestem a kiutat a kutyaszorítóból. Nem tudom pontosan, hogy én voltam-e, nem emlékszem teljesen minden másodpercre. A kezem mintha magától emelkedett volna fel, és gyújtotta volna meg a szőnyeget. Talán a félelem kábított el olyannyira, hogy teljes mértékben átadjam magamat az ösztöneimnek. Akár csak valami állat, aki megérezte a veszély szagát, és foggal-körömmel próbált szabadulni.

Elmosódott emlékek… Egy lángoló kárpit, kiáltások, a festményalakok jajgatásai, a menekülők cipőinek szapora kopogásai. Megcsináltuk!
A lábaimba újra visszatért az élet, és a karomba is új erő költözött, ahogy magam után rántottam Ginnyt. A fülünk mellett átkok zúgtak el, és ütöttek focilabda méretű lyukakat a falban.
Aztán hirtelen csúszni kezdett a lány keze, és a következő pillanatban már nem fogta senki az enyémet. Hallottam Ginny fájdalmas nyögését, és a zűrzavarban is tisztán kivehető volt a könnyű fapálca koppanása a kőpadlón.
Még két lépést tettem az ellenkező irányba. Addig tartott ugyanis, amíg eljutott az agyamig, mit is jelent ez: Ginny fegyvertelenül fekszik a földön, pontosan a feldühödött Gray lábai előtt. Nem mérlegeltem sokat. Ott égett szívemben az a mérhetetlen szeretet, az az idegen érzés, ami állandóan elöntött, ha csak rágondoltam. Valahogy bátrabb lettem, mert tudtam, hogy ez az utolsó esélyem arra, hogy jót cselekedjek, hogy egyáltalán eljussak közéjük, hogy találkozhassak vele.
Lefékeztem, áthelyeztem a súlypontomat és ismét futásnak eredtem, de ezúttal egyenesen Gray felé rohantam. Pálcás kezemet előreszegezve, a főinspektor felé irányítva, másikat széttárva, terpeszben álltam meg Ginny fölött.
- Ne közeledjen – kiáltottam Gray felé. Valahogy meg kellett néznem, hogy mi a helyzet Ginnyvel, hiszen tudtam jól, hogy nem sokáig tarthatom fel a közeledő halálfalót.
Fogalmam sem volt mi cél vezérelhette az egyetlen Weasley lányt, hogy miért hagyta el a Szükség Szobájának óvó melegét, de sejtettem, hogy nem csupán kedvtelésből rohangált odakint. Én már döntöttem magamban… Hajlandó voltam feláldozni magamat, a prefektusi jelvényemet, a tanulói jogviszonyomat, és magát az életemet is azért, hogy Ginny visszatérhessen a többiek közé.
- Stupor! Stupor! Capitulatus!

[WEASLEY]

WEASLEY, Ginerva
REDWAY, Owen

Ahogy haladtam előre a kiáltozások egyre halkultak, de a nagyra kapott láng fényesen bevilágította a folyosót. Két perc, vagy még annyi időm se volt arra, hogy elkapjam őket. Minden másodperc számít, ugyanis bármikor megérkezhetnek a tanárok, és ha egy Dobrev vagy McGalagony kap tetten, akkor hiába vagyok inspektor felelősségre vonnak. Nem mintha érdekelne...

Nem veszthetem el őket. Muszáj utolérnem őket. A Weasley-lányt valószínű még ma este elvinném a kastélyból, Chamberpotba, Redwayjel pedig... hát, ha szerencséje van, őt is élve viszem el innen. A Nagyúr bizonyára örülne egy Weasleynek, de valószínű nem is foglalkozna vele, hiszen ő nem Potter. Átadná Bellatrixnak, és ebben az esetben Ginerva helyében már imádkoznék Merlinhez, hogy inkább a Sötét Nagyúr fogadja és ne Lestrange. A Nagyúrnak nagy segítségére van Bellatrix, de szerintem, amint vége a háborúnak, megszabadul tőle, ugyanis veszélyt jelent, nem képes leállni, és hasznossága mellett ezernyi galibát okozott már.

Átkom sikeresen eltalálja a lányt, de nincs időm örülni. Nincs időm.
A fiú megtorpan, de ebben a pillanatban futásból felugrok, és egy másodperc alatt egy fekete holló száll el a sebzett lány felett, majd a fiú mögé száll, ahol vissza is változom. Pálcámat derekába fúrom, és közelről szórok rá egy  Stuport. Erősebbet nem akartam, hiszen még szükségem van rá. Messziről hallom a sietős lépteket, amik valószínű tanároké.
Megragadom Weasley-t, pálcáját kirántom kezéből, sajátomat pedig nyakához szorítom, és Redwayre nézek.
-    Jobban jársz, ha pálcádat eldobod, és követsz.     - megvárom, míg eldobja pálcáját. Ha nem teszi, egy Crutiatus-t lövök a lányra. Ha eldobja, a fiút figyelve berántom a lányt a legközelebb eső helyiségbe, és miután Owen követett minket magunkra zárom az ajtót. A Ginervát még mindig erősen szorítom, és egy furcsa kérdést teszek fel társának.
-    Halljuk Redway, mit szeretnél?   -

Hallom a kiáltozásokat kintről, az Aguamenti bűbájokat, a festményeket, és a gyors lépteket, amik az ajtó előtt robognak el. Hiba volt a festmények emlékezetét meghagyni, így visszagondolva lehetett volna arra időm, hogy egy könnyebb felejtésátkot szórjak rájuk, vagy bármi más módosítóátkot. Hiba volt, de ez most a legkisebb gondom.
Nálam két pálca, náluk egy sem, Ginervának szilánkosra tört a keze, Redway pedig úgy érezheti mgé van remény, de hát... naiv.

TELL ME WOULD YOU KILL TO PROVE YOU’RE RIGHT?

A párbajnak, bármennyire különleges körülmények közt vannak alapszabályai. Például nem szerencsés földre kerülni az ellenségeddel szemben, és jelen pillanatban ez a semmitmondó figyelmeztetés ezerszeresére növelt hangerővel visszhangzik a fülemben! Nem érdekel még az sem, amikor Owen visszafordul és hirtelen ismét mellettem terem. A hála jelenleg még képtelen legyőzni a rettegést, amely vágtató ménes módjára száguld az ereimben a portréalakok kiáltásaival elvegyülve. A közeledő léptek nem halkulnak el egy pillanatra sem, s amikor a karomhoz nyúlok, hátha felránthatom a pulóverem ujját, mielőtt Gray befordul a sarkon az említett alak már fel is bukkan. A fájdalomtól úgyszólván legjobb esetben is csillagokat látok, bal kézzel ügyetlenkedve a földön guruló pálcám után kapok. Ujjaim éhes vadakként nyúlnak végig a hűvös márványpadlón, és néhány másodperc múlva a markomban érzem a győzelmet, bár a fogói poszt által megedzett reflexeim a sérült karommal nem sokat számítanak. Még én is tisztán hallom az ajkaim közül felszakadó panaszos nyögést, miközben megpróbálok a lábamra állni, és mikor ez nem sikerül, magatehetetlenül, a karomat a testem mellé ejtve rogyok össze újra. Képtelenség. Érzem, ahogy a fájdalom szilánkjai könnyek formájában marják a torkom, viszont sosem tört el nálam a mécses könnyen, ezúttal pedig egy cseppnyi örömöt sem kívánok adni Graynak. Nem tudja, kinek a karját zúzta ripityára...
Owen hősiességét látva viszont egy pillanatra eltátom a számat. Sosem hittem volna, hogy egy nap védelmezni fog... még akkor is, ha úgy érzem, nem miattam teszi. Nyilván tisztában van vele - talán csak az én szavaimat figyelembe véve is -, milyen kapcsolat fűz Izához, akinek az ügyében ő is érdekelt. Ez viszont nem változtat azon, ahogyan Grayre szegezi a pálcáját, és...

Még felfogni sincs időm, mi történik, amikor újabb léptek ezrei vegyülnek a portrék sikolyaiba, Gray alakja pedig semmivé foszlik a szemeim elől, csakhogy néhány másodperc múlva egy erős kéz szilárd ujjakkal megragadja az ép karomat, a pálcámat pedig úgy vonják messze tőlem ugyanezek az ujjak, mintha sosem foghattam volna a kezembe.
- Ne! - nyögök föl, amikor a hűvös, mégis biztonságérzetet nyújtó fa eltűnik a látóteremből, majd egy másik pálcát érzek a torkomnál. Nem nézek Owenre. Nem merem elkapni a pillantását, nem merem azt tátogni: "ne dobd el a pálcát". Pontosan tudom, nem kockáztatná meg, hogy Gray ismét megátkozzon... vagy mégis?
Tehát, ha Owen engedelmeskedik Graynak egyelőre megúszom újabb fájdalomhullámok nélkül egészen addig, míg a drága főinspektor úr be nem rángat egy terembe. Hallom, amint kattan a zár mögöttünk, a nadrágom zsebében pedig minden eddiginél erősebb nyomást érzek, a tükördarab tájékán...
Jaj, ne, jaj, ne, jaj, ne!
Képtelen vagyok megállni, a szívem a torkomba szökik, és még makacs pillantások özönét sem tudom Grayre zúdítani a karomban lüktető fájdalomtól, ami minden arcizmomat gránitkeménnyé merevíti. Az érzés azonban semmi a félelemhez képest, amit a tükör esetleges előkerülése vált ki belőlem, s erre a gondolatra fészkelődni kezdek a padlón. Gray túl erősen tart ahhoz, hogy bármerre is különösebben elmozduljak, de ha kitalálnám, hogyan juttassam el Owenhez a tükröt... akkor nem keverném szükségszerűen bajba Harryéket is. És maga Owen is feljuthatna a Szobába. De hogyan...?
- Eresszen el! - bal kezemmel Gray karjához kapok, megpróbálom lefejteni magamról, természetesen sikertelenül. Rémes, hirtelen milyen kiszolgáltatottnak, milyen reménytelenül gyengének érzem magam. Megalázó, ugyanakkor bármilyen fájdalmat, bármilyen megaláztatást elviselek, ha a zsebemben nyugvó bizonyíték nem kerül elő...
 

Vajon mit gondoltam? Komolyan elhittem, hogy egy magamfajta tizenéves srác, igen csekély varázslói ismeretekkel, képes lesz feltartóztatni a Sötét Nagyúr egyik hű szolgáját? Azt hittem, hogy versenyezhetek az ő varázserejével és gonoszságával? Ha igen, hát tévedtem… Mindezek csupán a képzeletemben léteztek. Egy kisfiú álmai, semmi több…
Habár új erő járta át testemet, amint Ginny fölé tornyosultam, védelmezően kitárva karjaimat, pálcát szegezve a főinspektorra, azzal nem számolhattam, hogy csupán másodpercekig tudom megtartani pozíciómat. Minden a pillanat törtrésze alatt történt. Még érzékeltem a fejem fölött elzúgó fekete hollót, majd Gray beleszúrta fegyverét a derekamba. Egy halkan elmormolt kábító átok, egy tompa ütés a vesémbe, majd a következő pillanatban aléltan estem össze a folyosó hideg kőpadlóján…

- Jobban jársz, ha pálcádat eldobod, és követsz.
Valahonnan messziről jött a hang. Csupán elmosódva hallottam, és nem tudtam eldönteni, hogy vajon csak álmodom, vagy az a valóság. Aztán lassan kezdtem magamhoz térni. A fejem iszonyatosan fájt, mintha egy csorda elefánt taposott volna át az agyamon. Aztán lassan rájöttem, hogy valahol messze egy csoportnyi ember rohan, és lépteik súlyától az egész padló, melyre a fülemet tapasztottam, remeg. Talán még nincs veszve minden…
Émelyegve, remegve feltápászkodtam a földről. Az a kábító átok nagyon közelről jött, s úgy éreztem, mintha izomból beletapostak volna a hátamba. Micsoda aljas húzás volt…
Körülnéztem és megpillantottam Grayt egy elhagyatott osztályterem felé hátrálni, karjai között a sebesült Ginnyvel. Ekkor jutottak el a főinspektor szavai az agyamig: „Jobban jársz, ha pálcádat eldobod, és követsz.”
Lenéztem, és őszinte csodálatomra megpillantottam ujjaim között a varázspálcámat. Vajon elég gyors vagyok hozzá, hogy meglepjem ezt a mocskos halálfalót? Felmerülhet azonban a kérdés, hogy még ha elég gyors lennék is hozzá, hogy átkot küldjek felé, vajon elég jól is tudok célozni? Nem akartam megsebesíteni Ginnyt, azonban a pálcámtól sem akartam megválni, főleg ha továbbállunk a helyszínről. Egyetlen fegyverem, örök kísérőm nélkül mit sem érek a varázsvilágban… Talán, ha elhúznám az egészet, amíg megérkezik a többi ember. De vajon kik lehetnek ők? Barátok? Vagy újabb halálfalók?
Az idő sürgetett, én pedig megtettem azt, amit a legjobbnak éreztem Ginny biztonsága érdekében: Gray lábai elé hajítottam a pálcámat, majd követtem őt.

Az ajtó becsukódott mögöttem, valószínűleg épp időben ahhoz, hogy az érkezők ne lássanak belőlünk semmit. Odakintről kiáltozások szűrődtek be, valaki pedig a festményalakokat vallatta bőszen. Hatalmas kő esett le a szívemről, ha bármelyik portré látta azt a három embert, akik a folyosó végi osztályba mentek...
Valószínűleg Gray is erre gondolt, hiszen sietősen nekem szegezte a kérdést.
- Halljuk Redway, mit szeretnél?
Teljesen ledöbbentem. Hogy mit szeretnék? Úgy kérdezte ezt tőlem, mintha cinkostársa lettem volna. Azonban gyorsan magamhoz kellett térnem a döbbenetemből, hiszen mérlegelnem kellett. Feltettem magamnak a kérdést, hogy miért szökhetett ki Ginny. Bizonyára nyomós oka volt rá, és ha így volt, akkor a DS-nek hatalmas szüksége van rá, hogy az egyetlen Weasley lány épségben visszatérjen közéjük. És amúgy is… Ginny sokkal fontosabb, mint én. Döntöttem…
- Hagyja itt őt. Vigyen engem! Hiszen ő mit sem tud. Mit gondol, miért nem találták meg a DS főhadiszállását egész évben? Maga szerint ki segítette őket, innen kintről? Ki más, mint egy prefektus, akire nem gyanakodnának. Engedje el őt, és én készségesen beszélek…
Még mindig fájt a fejem, és úgy éreztem bármely pillanatban viszontláthatom szegényes vacsorámat. A lábam remegett, de életemben először a szívem olyan tiszta volt, mint a hó. Elszántam álltam Gray kutató pillantását és nem törődtem arcán elterülő, gúnyos mosolyával. Tudtam jól… már hónapok óta sejtettem, hogy lassan vége. Hát most eljött a pillanat. Legalább ne ok nélkül érjen véget…

[WEASLEY]

 

WEASLEY, Ginerva
REDWAY, Owen

Kíváncsi vagyok mi jár Redway fejében. Jelenleg sokkalta érdekesebbnek találom, mint Ginervát. A düh, de megalázkodás ordít róla, de látom benne az erőt. Életrevaló srác, nem kellene kinyírni, kár lenne érte. Nem is akarom el tenni láb alól, csak piszok lenne utánam, de ha egyszer megparancsolnak valamit, akkor azt teljesíteni kell... Ránézek erre a fiúra, és arra gondolok, hogy miért kellene meghalnia, vagy szenvednie. Hiszen ő csak egy körözött eltűnt húgát  próbálta védeni, nyilván a Dumbledore Seregével együtt. Voltaképp nem tett semmit ebben a háborúban, nem tör muglikra, nem tüntet a minisztériumban, nem támad rá a Halálfalóknak ítélt mágusokra, gyakorlatilag nem csinál semmit. És mégis meg kell bűnhődnie más tetteit, mert ez a háború. Egy katona vagyok, akinek csak teljesítenie kell a rá kiszabott parancsot, mindenféle kérdés vagy hezitálás nélkül. Megtehetném, hogy elengedem őket, de már késő. Később valamelyik társuk "hátba szúrna", ebből már nem hátrálhatok ki, bárhogy is szeretném. Ezért vagyok most itt, és ezért teszem ezt velük. Mert ez a feladatom.

Egy pillanatig elidőzök. Dühöm és izgatottságom eltűnik, átgondoltság uralkodik arcomon. Elengedem Ginervát és a falhoz lököm, elég erősen, hogy ott maradjon, de nem annyira, hogy összerogyna. Kettétöröm Redway pálcáját, és félrehajítom a teremben. Mindketten előttem állnak.
-    Finis Captivo.   - mondom rá az átkot Redwayre, akire ebben a pillanatban minden testrészét vastag kígyószerű láncok szorítják körbe, hogy ne zavarjon sok vizet.
-   Nem kell hősködnöd, Redway.    - reagálok végre válaszára. -   Nyilván nem fogom elengedni a Weasley-lányt, és nem akarlak elkeseríteni, de a Nagyúr számára ő értékesebb, mint te.   - durva arckifejezésem enyhül. -    De találunk neked is valami feladatot, ne aggódj.     - talán nem érti még, hogy mire gondolok, de talán életben tarthatom a fiút azzal, hogy Halálfalónak állítom. Hiába akarnám elengedni, a Nagyúr sosem tartózkodott a legilimenciától, és hiába vagyok kiváló legilimentor, nem állhatok ellent neki, hacsak nem akarok Nagini vacsorájaként végezni.

A reszkető lány felé fordulok.
-   Neked nem ígérek semmit.   -
Nem tervezek sokáig itt maradni, de mielőtt elvinném őket innen ártalmatlanná teszem őket. Mindkettejükre elmondok egy Invito-t, mire zsebüknek ki kellene ürülniük. Csak Ginervától repül hozzám egy tárgy, amit egy ügyes kézmozdulattal elkapok. Szemembe hamar gyanú csillan fel. Lassan a lányra nézek, és halkan, gyanakvóan teszem fel neki a kérdést.
-   Ez micsoda...?    - bár sejtem mi ez, kíváncsi vagyok, igazat mond-e. Ha ez az, amire gondolok, akkor nagy kincs ütötte meg a kezemet...

TELL ME WOULD YOU KILL TO PROVE YOU’RE RIGHT?

Nem tudok mit tenni, és ettől csak még borzasztóbban érzem magam. A pálcám Gray még a folyosón elkobozta, amint beért minket, és így a fél karomat elveszítve valóban teljesen tehetetlen vagyok. A jobb karom ütemes sajgása visszhangot ver a dobhártyámban dobogó vérben. A fájdalom késként fúródik belém - vajon mennyi idő, míg egy csontszilánk átszúr valamit? Fogaimat az ajkamba mélyesztem, nem akarom egy nyögéssel sem Gray tudtára adni, milyen kínokat állok ki, éppen őmiatta... vagy miattam, attól függ, milyen irányból vizsgáljuk a dolgot. Bár a saját problémámnál is jobban izgat Owen szerepe ebben az ügyben. Miért kellett belekevernem? Miért hagytam, hogy mellém szegődjön? El kellett volna kábítanom, ott a folyosón, utána sebesen távozni a tett helyszínéről. Sosem jöttek volna rá, ki áll a merénylet mögött, és Owennek sem esik bántódása...
De nem volt annyi eszem, ezért most megbűnhődöm, Owennel együtt. Az agyam lázasan kattog, a fájdalom ellen ádáz csatát vívva keresi a kiutat ebből  a reménytelen helyzetből. Talán, ha sikoltani kezdenék, azt meghallanák odakint. Gray viszont biztosan elnémítana egy egyszerű pálcaintéssel. Talán, ha a festményekkel tudnánk üzenni... ám ez egy használaton kívüli terem, semmi nem függ a falakon, csupán kelet felé ásít két ablak prózai némaságban. Semmi segítségünk nincs, csak magunkra támaszkodhatunk, márpedig az valószínűleg nem lesz elég. Én nem bírom használni a pálcás kezem, Owen pedig...
- Mi? Nem, nem! - emelem fel azonnal a hangom, mikor hollóhátas társam pusztán felveti az alku lehetőségét. Nem hagyom magára, nem hagyom, hogy elvigyék. Akkor vele megyek, teljesen mindegy, mi történik. Miattam került ide, én vagyok a felelős, nem fogom hagyni, hogy Gray prédájává váljon!
Ám, mire egyáltalán esélyem van fölocsúdni, Owen testét már láncok fogják közre, én pedig a falhoz támaszkodva nézem végig a jelenetet. Gyomormardosó az idegesség, érzem fémes ízét a számban... mit tehetnék Grayjel szemben? Fogalmam sincs. A kilátás viszont, hogy engem Tudjukki elé vigyen, Owennek pedig "majd csak találnak valamit", aránytalanul naggyá teszi a számat. Nincs más fegyverem többé.
- Szóval gyerekeket kínoz? Magának ez a hatalmas és fontos küldetése? Micsoda életcél! Fenyegeti az ártatlan prefektust, aki nem tehet semmiről? Ezért fizetik magát? Ezért kap kegyelmet? Nagy élmény lehet térden csúszni valaki előtt, aki talán még a nevét sem tudja! - hadarom vöröslő arccal, a félelem árnyéka ugyan ott bujkál a szavaim mögött, de ha ezzel elterelem a figyelmet szegény Owenről, akkor miért ne? Úgyis kikívánkozott már belőlem néhány dolog ezzel kapcsolatban, amit szívesen megosztanék Grayjal... a sebesült kezem remeg, miközben egy lopott pillantást vetek Owen arcára. Nem tájékoztatom arról, mit csinálok, mert így is úgy érzem, ellenkezni fog, amint magához tér egy kicsit...

Gray közönyös begyűjtő bűbája minden szelet kikap a seprűm alól. Levegő után kapva igyekszem a falhoz préselődni, azonban ismét tehetetlennek bizonyulok, mikor az apró tükördarab, amiért most mindannyian itt vagyunk, elhagyja a zsebem és kecses ívben Grayhez száll. Vége. Elvesztünk. És, amint rájön, miként használja, magunkkal rántjuk Harryéket is...
Beletelik néhány másodpercbe, míg megköszörülöm a torkom, és válaszolni tudok. Pókerarc, pókerarc... bár hihetném, hogy sikerült!
- Egy tükördarab - felelem, próbálok lezseren vállat vonni, azonban a jobb karom sajgása ezt meggátolja. Valakinek minél előbb össze kell forrasztania - bár abban sem vagyok biztos, megérem-e a holnapot. Vagy Owen megéri-e.
De nem adom fel. Bármennyire is félek, bármennyire is fáj - egy DS-tag sosem adja fel.
 

Nézz csak bele a fejembe! Azt mutatom, amit látni akarsz. Tőlem minden kérdésedre választ kaphatsz. Mit tud Ginerva Weasley Dumbledore Seregéről? Én magam vagyok a DS. Mindent tudok róluk, minden információ itt van a koponyámban. Csak nézz már bele, a rohadt életbe!
Tartottam a szemkontaktust. Olyan határozott voltam, mint még soha életemben. Hamis fantáziaképek tódultak az agyamba, és minden, mi addig igaz volt, hazugsággá vált. Felcserélődött észak déllel, és éjszaka lett a nappal, én pedig partizánná váltam, egy igazi hőssé. De mi került a felszínre? A színtiszta igazság, egy gyenge, ostoba kölyök képe, aki nem tud semmiről sem…
Csak remélni tudtam, hogy Gray bedől a csapdámnak. Rá kell harapnia a csalira, azt kell hinnie, hogy meg akarom vezetni őt, hogy van valami titkolni valóm…
- Engedje el őt, és én készségesen beszélek…
 Az ember megérzi, ha elérkezett a vég, pont úgy, mint a kutyák, akik haláluk előtt elvándorolnak, hogy békében meghaljanak, és ne okozzanak szenvedést gazdáiknak. Számomra most érkezett el az a pont, amikor el kell mennem…
Nem volt szükség erőszakra, önként átadtam magam. Testemet hideg szorításba vonták a karnyi vastagságú, jeges láncok. Éreztem, ahogy a prefektusi jelvényem tűzője belefúródik a mellkasomba. Hirtelen minden levegőt kipréseltek belőlem, s moccanni sem tudtam többé.
Aztán meghallottam, ahogy varázspálcám, egyetlen, hűséges társam reccsenve átadja magát az enyészetnek. Ezüstös füst gomolygott ki belőle, és mintha hallani véltem volna egy szomorú dallamot. Tudtam, hogy vége. Immár nem volt több, mint két vacak bot. Semmi több…
- Nyilván nem fogom elengedni a Weasley-lányt, és nem akarlak elkeseríteni, de a Nagyúr számára ő értékesebb, mint te.
Ez az ostoba barom…
Nézz rám! Nézz a szemembe és úgy mondd, te aljas féreg!
- Mi? Nem, nem! – Zengett Ginny kiabálása. Azonban nem tartott soká…
- Hallgass! Vége!
Fagyos szavak voltak ezek, s hirtelen kirázott a hideg, de nem a jéghideg láncok érintése miatt a bőrömön. Nehéz beismerni azt, ha az ember veszít… főleg hazai pályán, mint amilyen ez a titkos folyosó volt számomra. Azonban Gray győzött. Kár tagadni… Erősebb tőlünk, és ügyesen csinálta. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk bevetni még egy újabb cselt. Tudom milyen fontos Ginny a DS-nek, hogy mit jelent számukra, és csak elképzelni tudom, hogy milyen fontos lehet az a valami, ami miatt kockára tette az életét ma este. Vissza kell hát juttatnom őt a Szükség Szobájába. Nem számít mit kell beáldoznom érte. Tartozok a srácoknak ennyivel…
- Szóval gyerekeket kínoz? Magának ez a hatalmas és fontos küldetése? Micsoda életcél! Fenyegeti az ártatlan prefektust, aki nem tehet semmiről? Ezért fizetik magát? Ezért kap kegyelmet? Nagy élmény lehet térden csúszni valaki előtt, aki talán még a nevét sem tudja!
- Azt mondtam csönd legyen! Nem érted? Fogd be a szádat! – Ordítottam Ginnyre, majd vöröslő tekintettel Gray felé fordultam, már amennyire a láncok engedték. – Már tudja. Tudja ki vagyok, és kár tagadni! Hallgasson csak ki. Ezt akarja, nem? Nézzen csak bele, itt van minden, amit tudni akar – lassan araszolni kezdtem felé, amilyen gyorsan csak tudtam az összekötött lábaimmal, közben pedig a homlokomat mutattam neki. – Nézzen csak bele a fejembe!
És hirtelen eloszlattam minden igaz gondolatot, csak hazugságok maradtak. Ebben voltam a legjobb az egész életemben. Ha valamit megtanultam odahaza, az a hazudozás volt. Igazi profi voltam, és hittem, hogy még Grayt is megtéveszthetem vele.
- Találunk neked is valami feladatot, ne aggódj.
Megsuhintotta a pálcáját, mire a zsebeim kifordultak, s ezzel egy időben a jelvényem leszakadt a taláromról, s megszűnt a szúró érzés. Gray tenyerére pillantottam, melyben az ezüstjelvényem mellett még egy tárgy hevert, egy apró tükör. Én pedig rögvest tudtam, hogy mennyire fontos is az, amint Ginny arcára pillantottam. Mérlegelnem kellett…
- A tükröm! Hogy került hozzÁÁÁáá…!
Megbotlottam, és egész súlyommal a Halálfalóra estem. Sikeresen kivertem a kezéből mindent. A jelvény csörömpölve a sarokba hullott, míg a tükör… szilánkosra tört a terem kőpadlóján.
Itt az idő, Ginny… Fuss! Szaladj!

[WEASLEY]

 

WEASLEY, Ginerva
REDWAY, Owen

Ahogy Ginervára nézek, Emma jut eszembe. Eszembe jut azaz este is, fülemben csengeni kezd az Ő sikoltása, az ő rikoltozó szavai.
Redway utolsó idegszálával próbálja elhallgattatni Ginervát, mindenáron meg akarja menteni őt, és magára vállalni az egészet. Szavai menekülést kiabálnak a lánynak, de ő ugyanolyan makacs, mint az ő férfiú hőse. Nem is reagálok Ginerva szavaira, teljesen felesleges. Inkább Redwayt figyelem, ahogy az átok hatására partra vetett halként fetrengett a porban. Aztán a lányra nézek, aki alig mer hozzáérni karjához, amit valószínű már ripityára törtem. Hány éves lehet? Egyidős lehet Emmával. Ugyanolyan ártatlan, mégis elszánt arca van, mint neki volt... Szinte még gyermek, de szíve már felnőni látszik. Oroszlánszín, oroszlánszív. Csak hallgatom őket, és lassan már csak Redwayre figyelek. Csak bámulom őt, és alig hallom a szavait. Pálcát tartó kezem egy pillanatra megremeg. Bizonytalanság fut végig rajtam.

Ahogy kimondják a szót, én is a tükördarabra pillantok. De valahogy... valahogy nem reagálok rá semmit. Nézem a szilánkot, és magamat látom benne, mellettem Emmát. Mi ez? Valamiféle Edevis tükre...?
Teljesen kiesek öntudatomból, csak Emmát arcát nézem. Tekintete szigorúságot sugárzik és talán csalódottságot... Szóra nyitja a száját. Ezt mondja: "A tükröm. Hogy került hozzád?". És hirtelen egy súly nehezedik rám, visszatérek a valóságba, és elterülök a földön, magamon Redwayjel. A tükör és a jelvény kiesik a kezemből, a tükör pedig halk csörömpöléssel darabjaira hullik.

-    GINNY! GINNY!   -
Kintről egy fiatal lány rikoltozását hallom, bizonyára egy DS tagét.
A hang beindítja agyamat, és zavarodottan, de határozottan lelököm magamról a fiút, de már késő. Ebben a pillanatban berobbantják az ajtót, és három fiatal tódul be.
Nem volt választásom: megragadtam pálcámat, másik kezemmel pedig Redway bokáját tudtam megfogni.
Hoppanáltam.

   Köszönöm a játékot!   

folytatás: Golgota temető - Chamberpot