Első emeleti folyosók

Holly Reed

A mai napom se sokban tért el az átlagtól. Na jó, azért megvoltak ennek is a maga kis különlegességei. Reggel elalvással nyitottam, így a nap elején kicsit késésben voltam, de épp ez pörgetett fel egész napra. Mindent gyorsabban kezdtem csinálni, mint eddig, mintha lemaradásom lenne, holott nem volt már, csak valahol bennem dolgozott, mivel a pontosság híve vagyok és utálok késni. persze ez odáig vezetett, hogy egy-két dolgot elkapkodtam s szórakozottabb voltam órákon, mint szoktam. Bár szerencsére nem égettem le maga, illetve nem annyira. Kénytelen voltam beletörődni, hogy ez egy ilyen nap s úgy döntöttem: azért is jó képet vágok az egészhez! Így sikerült a bénázásokról elterelni a figyelmet, kedélyes viccelődéssel, mókázással. Bár nem én vagyok az évfolyam bohóca, azért van humorom, iga ezek egy része másokat érő élcek, most mégis magam ellen fordítottam ezt a fegyvert, ami nem sült el rosszul s ebből erőt merítettem a folytatáshoz. Munkált bennem az a tudat is, hogy már nem kell sokat kibírnom, hiszen mindjárt vacsora és aztán magamhoz vehetem a gitáromat, nightingale-t és kedvemre zenélhetek, arra alkalmas helyre vonulva. Épp ezért, mikor az utolsó óra percei is elvánszorogtak, utam azonnal a nagyterembe vezetett, hogy bedobjam a vacsorámat, ami nem vett sok időt igénybe. Szinte már állva nyomtam magamba a sült szalonnát meg a kenyeret és savanyú uborkát, amiből számomra a menü állt. Lehet a kapkodásnak meg lesz a böjtje, ha később rosszul leszek, de egyszerűen annyira vonzott a kilátás, hogy zenélhetek, hogy bizony ezzel sem törődtem. Az estebéd végeztével elhagytam a nagytermet s ruganyos léptekkel indultam fel a lépcsőkön, hogy a hálóból elhozhassam gitárom. Viszont nem gondolkodhattam sokáig azon, hogy milyen dalokat is vegyek elő, vagy melyik skálát kellene gyakorolnom, mert fülemet egy női kiáltás ütötte meg. Ez egycsapásra kiszorított mindent a fejemből s azonnal a hang irányába indultam, hogy megnézzem a probléma. Kezem menet közben a talárujjba csúsztatott pálcával játszott, hiszen lehet, hogy szükségem lesz rá. Ahogy gyorsan szedtem a lépcsőfokokat kissé piros arccal és enyhén lobogó hajjal, először egy gazdátlan könyvet pillantottam meg. Ezt felkaptam, hiszen lehet, hogy a gazdájától jött a hang. Persze nem néztem meg alaposan a kötetet, arra most nem fecséreltem időt. Amint a helyszínre értem, már láttam, hogy mi történt és ki kiáltott.

-Holly! Jól vagy? -kérdem a lánytól. Fontos, hogy ha megsérült, akkor óvatos legyek vele. Lehet nem tanultam elsősegélyt mugli módira, de józan ész az van. Viszont a helyzet bosszant, hiszen sajnálom háztársamat. Ennek hangot is adok, amint közelebb megyek hozzá.
-Csak tudnám, hogy ki volt az az earsling, aki ezt a lépcsőt kitalálta... -morgom az orrom alatt. Hát az biztos, hogy aki kreálta, annak a feje tényleg összefüggésben lehetett a hátsó felével, ahogy az általam használt óangol szidalom is sugallja. Mindazonáltal a helyzetet felmérem szemmel. Annyi biztos, hogy a lány felsőteste nem sérülhetett, hiszen az látszana, na meg akkor nem próbálná magát a kezével felhúzni, mert ha borda, kulcscsont, csukló, vagy bármi más sérült volna, akkor nem is próbálná, még ennyire sem. A lába sérülhetett esetleg, ami nem is meglepő, ha arra gondolok, hogy egy lépcső a felelős. A lépcsőknek a láb esik áldozatul, az én bokám is sokszor rándult már meg így. De nem hagyom szegény lányt így, hanem megpróbálom kihúzni. A pálcámat egyelőre hagyom, inkább közelebb megyek és azon gondolkozom, , hogy hogyan célszerű kiszabadítanom. Ha a kezeinél fogva húzom, az nem jó, fájdalmas lenne, meg nem is jönne össze. Jobb fogást kell találnom, épp ezért mögé lépek. Karjaim a lány karjai alá kerülnek, mert így stabilabban tudok erőt kifejteni és többet is, na meg nem oly kellemetlen. Persze óvatosan fogom meg, de elkezdem lassan felfelé húzni, közben lábamat lassan egyenesítem ki s hátamra is figyelek, hogy nehogy én is megsérüljek. De Holly már ki is lett szabadítva s én óvatosan helyezem az egyik lépcsőre, és mellé térdelek, felvéve a szemkontaktust, igyekszem megnyugtatóan nézni.
-Megsérültél? Mert akkor leviszlek a gyengélkedőre. -nyilván nem hagyom magára a lányt. De a válaszától függ, hogy eztán mi lesz.

Morgan Williamson

A kimászásra irányuló próbálkozások miatt most sokkal rosszabb lett a lábam, éppen kezdtem beletörődni, hogy szembe kell nézzek majd a nagyteremből kitóduló tömeggel, de ebben a pillanatban lábdobogás ütötte meg a fülem. A lépcső aljánál egyik ház- és évfolyamtársam jelent meg. Felvette az elrepült könyvet, aztán hozzám sietett. Hála Merlinnek, hogy erre járt, azért elég kellemetlen lett volna a helyzet, ha valami nagyszájú mardekáros talál rám… Képzelem is a helyzetet, miről beszélne mindenki: „Nézd, nézd, ott az a vörös lány! Az a fura festékfoltos? Igen, képzeld, a stréber még lépcsőzés közben is olvasott, és beleesett a trükkös fokba! Azt mondják, kitörte a lábát! Tényleg? De gáz, belőle nem is néztem volna többet ki…”
Nem mintha érdekelne, mit gondolnak rólam, de ha hülye pillantással méregetnek állandóan azt én se szeretem.

A „jól vagy?” kérdést magamban költőinek könyveltem el, szerintem látszik hogy nem bulizni készültem ebben a kis résben, nyilván azt szeretné megtudni, mennyire sérültem meg.

- A jobb lábammal nem tudom mi lehet, de nem bírok ráállni… felhúzni meg nem tudom magam. – mondom neki célratörően, mindenféle szófordulatot és mellékinformációt mellőzve. Ez a lényeg, és nincs idő sztorizgatásra, mert már kezd nagyon fájdalmassá válni a helyzet.
Felé nyújtom a kezem, hogy segítsen, ezért is lepődtem meg, hogy a karjaim alá nyúl, és úgy segít ki. Így átlátva a dolgot, igaza volt, így fájdalom mentesebben úsztam meg az ügyet. A jobb lábamra továbbra sem merek állni, nehogy rosszabb legyen. A fiú vállába kapaszkodom az egyik kezemmel, a másikkal meg felhajtom a nadrágszáram, hogy megszemléljem a sérülést. A bokám, és a fölötte lévő rész elég rondán nézett ki, kétszeresére dagadt, és lila színt öltött.
- Nem vagyok egy nagy gyógymester, de szerintem valami belső törés lesz. – állapítom meg, majd visszahajtom a nadrág alját.

Felajánlásától megkönnyebbülök, hisz jó kis mutatvány lenne fél lábon ugrálva fel a lépcsőn egy könyvvel a kezemben közlekedni.
- Azt nagyon megköszönném. – mondom Morgannek.
Egyébként magam is meglepődöm, milyen higgadtan élem meg az egészet, holott úgy fáj, hogy alig bírom elviselni. A szememben biztos látszik a fájdalom, a szemben minden látszik. Ezért se nézek sokszor az emberek szemébe – mármint úgy, hogy hosszabban, mélyen, a tekintetüket persze nem kerülöm – mert olyankor az ember kitárja a lelkét a másik előtt. És ez néha nem jól sül el.

Lehajoltam a lépcsőn fekvő szemüvegemért, mely az esés közben csúszott le rólam. A szimpla, nagyítás nélküli üvege széttört, de a pálcám sajnos nincsen nálam.
- Megtennéd, hogy összeforrasztod? – kérem meg a fiút. - nincsen nálam pálca.
Aztán lassan elindulok, a vállára támaszkodva ugrálok egyre feljebb a lépcsőn.

- Remélem a javasasszony el tudja intézni fájdalommentesen. – mondom menet közben. – bár a varázsvilágban a csontforrasztás sima ügy. Egyszer kiskoromban is tört már el csontom, mikor a mugli iskolában voltam, és ott elvittek orvoshoz, aki össze-vissza nyomogatta a karom, és kérdezgette, hogy fáj-e? nem volt normális, az biztos, hogyne fájt volna! Aztán végül lefotózta egy géppel, ami át tud világítani a karon is, és megállapította, hogy eltört. Erre rárakott egy nagy izét, ami nehéz volt és kemény, és aztán négy hétig a nyakamba akasztott kézzel kellett járkálnom. Unalmamban telefirkáltam az egész gipszet, vagy minek hívják, olyan szép fehér volt hogy nem hagyhattam üresen.

Aszta – lepődöm meg saját magamon. Hogy lettem hirtelen ennyire beszédes? Mondjuk rég volt kihez, az az igazság. Apának is rég írtam levelet. Tényleg, vajon mit fog szólni ehhez a balesethez, amit összehoztam…
Majd inkább akkor írok neki, ha jól leszek.

Holly Reed


Éppen a nagyteremből tartok felfelé a klubhelyiségbe, amikor a kissé szédült napom méltó megkoronázása kezdetét veszi. Először az elejtett könyvet szúrom ki, ami nem meglepő, hiszen tekintetem mindig a lépcsőkön van, ha itt közlekedem, hiszen tudnak kellemetlen meglepetést okozni, én meg jókat bénázni. Aztán megpillantom Holly-t, s egy csapásra kimegy a fejemből az addig tervezett gitározás. Sokkal inkább az kerül a figyelmem központjába, hogy segíthetek a másiknak. Ha csak beszorult, az nem vészes, de ha több gond van, akkor több szükség is van a segítségemre, így felteszek egy kérdést, ami kissé hülyén cseng, de ez az alapvető emberi reflexek egyike ilyen helyzetben. Mint alvótól megkérdezni, hogy: "alszol?".
A lány előadja nekem paucis verbis (kevés szóval) hogy mi is a probléma a beszorulás mellett. A boka kérdésben már vannak tapasztalataim, így gyorsan tudok cselekedni és tudom, hogy mi a teendő. Saját káromon tanultam meg.

-Egy szempillantás, és kint vagy! Még egy másodpercig bírd! -próbálom kicsit biztatni, miközben már kezdek is ügyködni, ahogy végiggondoltam, hogy mit kell tennem. Nem úgy húzom ki Hollyt, ahogy ő gondolta, de ez az ő érdekében történt, azt a csuklója és a válla bánta volna. Elég a bokája is, meg nem répa, hogy így húzgáljam! De amint kint van, először megáll vállamra támaszkodva, én viszont máshogy látom jónak a dolgot, teszek róla, hogy a lépcsőre üljön, jobb lábát előre nyújtva. Így jobban meg is szemlélheti a bokáját. A szituáció egyébként is azt adja, hogy hallgasson rám s én a tőlem telhető legkedvesebben viszonyulok hozzá, hogy érezze, azért törődöm vele.

-Hm... nem biztos, hogy törés. Még legalább két lehetőség van: ficam, vagy szalag szakadás. Bár a ficamot kizárnám, mert ahogy látom, az ízület a helyén van. A szalag szakadás a gyanúsabb, mert fáj, elszíneződött és dagadt. -vetek én is pillantást a sérülésre. Ebben a kérdésben (is) kiművelt vagyok, bár ezt a fentebb említett korábbi tapasztalatok miatt tudtam mind meg. Majd szemem visszatéved Holly szempárjára, így fonódhatnak össze kék szemeink. Persze vigasztalónak szánt szavaim is vannak.

-De ne aggódj, gyorsan rendbe fogják hozni, és ha csak szakadás, az még gyorsabban gyógyítható. Bár sajna én fájdalmat nem tudok csillapítani. -teszem hozzá, hiszen látom a tekintetén, hogy ez nem leányálom és át tudom érezni, épp ezért némi kedvességgel megsimítom a buksiját, majd kapom is a kérést a mellettünk heverő szemüveggel kapcsolatban.
-Persze, semmiség. -így hát fogom a pálcám, amit a talárujjból kezembe kerítettem és a lépcsőn fekvő szemüvegre szegezem.
-Oculus reparo! -és a szemüveg máris teljesen jó, így nyújtom át Hollynak. Azt persze nem hagyom, hogy állva ugráljon a gyengélkedőre rám támaszkodva. Ez az, amit nincs értelme csinálni, pláne nem lépcsőn.
-Figyelj Holly! Inkább leviszlek, mert ez így nem lenne jó, az ugrálással. Egyrészt lépcsőn így veszélyes, másrészt a lábadat ahogy rázná, pokolian fájna, és ez a lógatás se jó neki. Hidd el, tapasztaltam... -mondom, és remélem, hogy meggyőztem, mert ha igen, akkor végül is a karjaimban viszem, így mindenki jobban jár. A térdei és a háta alatt vannak karjaim, a pálca persze azóta ismét a helyére került. Így megyünk a gyengélkedő felé és érdeklődve hallgatom Holly történetét.

-Hát ez nem lehetett jó. Nem is adnám magam mugli kontárok kezére... Ez is, amit meséltél, mutatja, hogy néha hiányzik belőlük az a finomság, ami ilyen helyzetekben kell. Itt legalább nem néznek egy darab húsnak, meg egy sorszámnak. -mondom, hiszen hallottam mástól is ilyen történeteket. Nem gyűlölöm én a muglikat, de nem utasítom vissza, hogy mi másabbak vagyunk mint ők, persze egészséges keretek közt és nem tartom többre se magam, legfeljebb úgy érzem, hogy több a felelősségem, mert nagyobb hatalommal bírok, mint ők. De folytatom a mondókámat is.
-Viszont megnyugtatlak, fogsz kapni bájitalt a fájdalomra, nem lesz olyan rossz. Én is jártam már ott, amikor nem egészen úgy sikerült landolni a seprűvel, ahogy gondoltam... Meg akkor, amikor én is bedőltem kicsit ennek a lépcsőnek. Na meg akkor is, amikor egy fa gyökerébe akadtam bele és megrándítottam a bokám. Meg még sorolhatnám... -nevetek picit. A saját szerencsétlenségemen nevetni egyáltalán nem probléma, meg hátha ő is picit jobb kedvre derül.

Morgan Williamson

Alig kellett pár perc, mire rájöttem több dologra is. Az egyik az, hogy mennyire nem értek a sérülésekhez. Morgan rögtön kiegészítette megállapításomat, bár a szalagszakadás se tűnik valami bíztató dolognak. Azt is rögtön tudta, hogy ülve egyszerűbb lesz megszemlélnem a bokám, mint fél lábon egyensúlyozva. Végülis logikus. Pár vigasztaló szót is kapok, majd megsimogatja a fejemet. Kissé összerezzenek, nem vagyok hozzászokva, hogy valaki (ha már egyáltalán bánik velem valahogy) ilyen kedves legyen hozzám.

- Köszönöm. – mondom mikor felém nyújtja az immár újra ép állapotban lévő szemüveget. Imádom ilyenkor a varázsvilágot, mikor még akkor se kell lemondani valamiről, mikor az úgymond tönkremegy. Gyerekkorom egyik nagy traumája volt, mikor összetörtem egy kristálykancsót a nappaliban, azt hittem hogy jól összeszidnak majd, erre ámuló szemekkel néztem ahogyan apa pálcája egyetlen intésére újra összeállnak az apró üvegszilánkok. Apró mosoly kúszott a számra az emlékek miatt, majd feltettem a szemüveget. Hogy miért hordom? Nagyon nem gondoltam még bele, de talán csak úgy, mert tetszik.

Feltápászkodom a lépcsőről, és ugrálva próbálok a gyengélkedő felé haladni, de Morgan hamar leállít. Kicsit úgy érzem magam, mintha felnőtt és kisgyerek lennénk. Valahogy mindig logikusabban gondolkodik. Nem mintha nekem nem lenne tiszta az agyam, de most valahogy nem tudok koncentrálni. Hirtelen a karjaiba emel, így megyünk felfelé a lépcsőn.

Úgy látszik, félreérthette nézeteimet a muglikkal kapcsolatban, és bár tudom, hogy manapság nem szokás kiállni mellettük, de nálam az őszinteség mindig előbb állt. És ilyenkor, mikor erről van szó, rögtön nekiállok beszélni. Egyszer még simán bajba kerülök e miatt…

- Azért nem nézett le, nem úgy értettem. Nagyon is kedves volt, csak a módszerei, meg a hülye kérdései idegesítettek, meg persze teljesen meg voltam rémülve tőle. És igenis, … igenis van a muglikban finomság. – hangomban felfedezhető volt az a kis él, amit nem szerettem volna kimutatni, de az utolsó mondatnál kissé elcsuklott a hangom, és nem is folytattam. Van bennük finomság. Egy nagy mosoly, kedves simogatás, és puha ölelés emlékei jutottak eszembe.
Nem. Gondolok. Rá. Nem. Nem. Nem.
Az évek folyamán ritkán történt olyan, mikor valami visszaemlékeztetett anyára, de megtanultam hogy az ilyen esetekben mindenképp másra kell figyelnem, nem érzékenyülhetek el. Régen ilyenkor simán elsírtam magam, de most már mélyebbre temettem az emlékeket, ha eszembe jutnak is, gyorsan elterelem róla a figyelmemet.

De a hangulatomra mégis rányomta a bélyeget, visszatértem a passzív, hallgató és megfigyelő szerepbe. Remélem, Morgan nem haragszik meg a kissé heves hangnemért, de nem tehetek róla, ez a kérdés mindig ezt hozza ki belőlem.

Holly Reed

Miután rátalálok Hollyra nem túl kellemes helyzetben, azonnal nekilátok, hogy segítsek. Pontosabban először ésszerűen végiggondolom és aztán cselekszem. Most tudok hideg fejjel gondolkodni. Nekem volt már egy-két balesetem, így még tudom is, hogy mit érdemes tenni. Kérésére a szemüvegét is megjavítottam s átadtam neki.

-Igazán nincs mit.-mosolygok rá biztatóan. Apróság volt, meg nagyobb dolgot is megtettem volna, szívesen segítek azoknak, akiknek éppen van valami gondja és persze meg is érdemlik. Háztársam ilyen például, helyzete pedig teljesen indokolja. Holly megpróbálkozik a lépcsőn ugrálással, de ezt se hagyom sokáig, inkább elmagyarázom neki, hogy ez nem az igazi így, és jobb lenne ha vinném. Nem tiltakozik, így be is váltom amit mondok s hamar karjaimban viszem felfelé a lépcsőn, hogy majdan a gyengélkedőn elláthassák. Közben persze nem vagyunk csendben, a lány mesél egy kicsit, amit én szívesen hallgatok, majd hozzáfűzök némi véleményt, de ezt sajnos félreérti, így most itt az idő, hogy ezt tisztázzam, amivel nem is késlekedem.

-Azt hiszem félreértettél. Bocsáss meg, ha sértettelek, de ezek szerint nem sikerült jól megofgalmazni a gondolataim. Arra gondoltam, hogy bizonyos helyzetekben nem az a célravezető amit csinálnak, pontosabban én úgy érzem, hogy a mi világunkhoz képest személytelenebb. De ez koránt sem áll mindenre, nem általánosítás.-kicsit körülnézek, hogy ki van a  környéken, mert a folytatást nem szánnám hívatlan füleknek, esetleg még megütném a bokám a burkolt állásfoglalás miatt. De szerencsére még mindenki eszik, így nincs itt senki és folytathatom, de halkabban, hogy tényleg csak Holly hallja.
-Egyáltalán nincsenek híján a finomságnak, ha művészetről, teszem azt zenéről van szó. Tapasztaltam. Tudod a dédnagyapám mugli volt, még ismertem. Hét éves koromban halt meg. Meg tudod a nagybátyám szinte mugli, mivel kvibli és vele elég sok időt töltöttem, sokat köszönhetek neki. Már amíg az országban volt.-nem lehetek biztos benne, hogy Hollyban 100%-ig megbízhatok, de úgy érzem, hogy nála biztonságban vannak ezek az információk. Nem tűnik fecsegősnek, vagy olyannak, aki ehhez a rezsimhez tartozik. Amikor befejeztem a beszédet, felvillantok egy bocsánatkérő mosolyt is. Közben egész szépen haladunk felfelé.

Morgan Williamson

Ahogy megyünk a folyosón, elgondolkodok a helyzet furcsaságán. Itt ez a hatalmas iskola, telis-teli a sötét oldal pártfogóival, mi meg éppen a muglikról beszélünk, de úgy, hogyha ezt valaki meghallaná, a legkisebb ár is több heti büntetőmunka, és különzárás lenne. Hogy a többi lehetséges jövőképet ne is soroljam…

Úgy néz ki, félreértettük egymás szavait. Nagy megkönnyebbülést érzek, amikor kifejti, hogy pontosan hogy is gondolta, és egyszerre el is szégyellem magam, megint előbbre járt a szám…

- Elnézést, természetesen igazad van, ha lehet úgy mondani, sok mindenben nem olyan fejlettek, mint a varázslók, persze nem a rossz értelemben. Az orvoslás például tipikusan ilyen terület.

Mikor a művészetekről kezdett beszélni, egészen felcsillant a szemem. Mert ha a gyógyításban, és sérülésekben nem is, itt aztán otthonosan mozgok.
Aztán említi, hogy neki is volt olyan rokona, aki mugli volt. Újra anya jut eszembe. Valahogy az évek során könnyű volt elkerülnöm az ilyen helyzeteket, ha magam voltam, elfoglaltam magam mással, ha meg nagy ritkán szóba elegyedtem valakivel pár mondat erejéig, sosem beszéltünk ilyen témákról. Most kezdem csak érteni, hogy apa miért aggódott értem annyit akkoriban. Mert bár néha pityeregtem, csak magamban, inkább elfojtottam az érzéseimet, hagyva hogy azok feldolgozatlanul lapuljanak a múlt homályában. Talán az lenne a megoldás, ha egyszer tényleg kiadnám magamból. De azt is tudom, hogy az nem itt, és nem most lesz. Úgyhogy csak pár percre félrefordítom a fejem, amíg sikerül visszatartanom a feltörő érzelmeket, s sikerül is.
Biztos nem érti, miért vagyok ilyen, és úgy érzem, hogy azért egy kis magyarázattal tartozom, ha ő is ennyire őszinte volt.

- Bocsánat, csak tudod, - nagyot nyeltem. – anyám is… szóval ő is mugli... – erős vagyok, kibírom! Próbálom nyugtatni magamat, majd befejezem a mondatot. – volt.
Hirtelen megrázom kicsit a fejem, és gyorsan folytatom.

- De beszélhetnénk valami másról? Érdekelnek a művészetek? A zene? – kérdeztem rá gyorsan, szinte hadarva minden kis információra, ami egy kicsit is könnyebb vizek felé tart.



//Elnézést a késői válaszért, legközelebb gyorsabb leszek :$$//

Holly Reed

Haladunk felfelé s közben megy a társalgás is, éppenséggel a muglikkal kapcsolatban merült fel pár gondolat, amiből kisebb félreértés is adódott, de ezt igyekeztem rendezni. Persze körültekintő voltam, figyeltem arra, hogy ne sokan, illetve rajtunk kívül mások ne hallják a gondolatainkat, mert nem lenne jó. Nem akarok én senkit magam ellen hangolni, a zűr se hiányzik nekem, meg másnak sem. Talán egy más világban majd, ahol nem fordul ki magából az élet.

-Pontosan.-bólintok egyetértésem jeleként tömör kijelentésem mellé. Érzékelem persze az árnyalatnyi változást a művészetek említésénél, persze az se kerülte el figyelmem korábban se háztársammal kapcsolatban, hogy bizony megjelennek rajta festékfoltok. Azért ez sejtet valamit. De ez a pozitív jelenség nem tart sokáig, a karjaimban tartott lány arcán látom a változást, a gesztusait is felfogom s bevillan, hogy van itt rejtve valami probléma, valami, ami nem túl pozitív emlék életében.  magyarázat, amit utána hallhatok, ezt erősíti meg. A "volt" szinte ostorként csattan a mondat végén, drámai tömörségéből kiérzem  lényeget. Objektív elemző gondolkodásmódom rövid úton megadja számomra a megfelelő információkat s ennek tükrében tudok beszélni.

-Részvétem. Sajnálom a dolgot.-igyekszem vigasztaló hangnemet megütni, amennyire tudok. Majd Holly témát vált, ami éppen nem is probléma. A kérdésére egy lágy mosolyt megeresztek. Nem épp társasági elem Holly mint tapasztaltam, így nem is nagyon láthattam arcát egy-egy kandallónál szórakozós klubhelyiségbeli  estén, amikor gitározgattam, meg kornyikáltam mellé, mint az estek egyik szórakoztató eleme.

-Igen, eltaláltad. Szeretek gitározni, ha van lehetőségem, akkor gyakorlok. Most is erre készültem éppen... A másik ami le tud kötni igazán és érdekel, -na meg szintén művelem-, a költészet.-mesélek neki kicsit. Ha érdekli jobban, majd kérdez. Nem leszek szószátyár, ha ez a másikat terheli. Közben már elérjük a nyugati szárnyat, ahol a gyengélkedő van.

Morgan Williamson

„Részvétem. Sajnálom a dolgot.” Ennyit mondd, és gyorsan a zenéről kezd beszélni. Hálás vagyok neki, hogy vette a lapot, és nem kezdett el jóval terjedelmesebb, ál-sajnálattal teli monológot, mint annyian, ez a pár rövid, őszinte szó többet jelent.

Zene és költészet. Tökéletes párosítás, hisz a zene költészet, és a költészet zene. Valahogy illettek is ezek a manapság nem mindennapi elfoglaltságok a fiúhoz.
Na, most jól keresztül húztam a terveit mára, ahelyett hogy zenélne, most engem cipel végig a fél kastélyon. Már közeledünk a Gyengélkedő felé, remélem nem szakad meg a súlyomtól, mondjuk nem mintha olyan kőszikla lennék…

- Én festek. – kezdek el magamról beszélni. – Meg persze rajzolok, minden ami ezzel jár. Érdekes dolog ez a zene, nekem sajnos botfülem van hozzá, de hallgatni nagyon szeretem, például miközben festek, gyakran segít még jobban belekerülni a hangulatba, amit közvetíteni szeretnék. Két éve volt is egy kísérletem, vihart festettem, egyszer megpróbáltam csendben, majd beraktam valami rockosabb számot, és egészen más lett a két kép. Folyókhoz meg a halk zongora a legjobb. – emlékezem vissza. – Mostanában azonban más köt le. – és fejemmel minden baj okozója, a könyv felé intek. – Azzal próbálok kísérletezni, hogy hogyan tudnék olyat alkotni, ami a varázsvilágban is megállja a helyét, azaz mozog, és hangot ad. Eddig nem túl sokat értem el, elég bonyolult igék kellenek hozzá, és több képet is tönkretettem már a próbálkozás közben. De most talán majd ezzel a könyvvel sikerre jutok. – mesélem el. A téma el is vonja figyelmemet a fájdalomról, és ahogy így belejöttem, folytatom is, végre valaki, aki ért a művészethez. Persze lehet apával is beszélni, de ő meglehetősen elfogult, és csak annyit tud ismételgetni, hogy gyönyörű, meg jajj de szép, ami persze jól esik, de közel se kielégítő mindig.

- Miket szoktál játszani? – kérdezek tőle ismét. Kíváncsi vagyok, én lassabb, régebbi, illetve saját számokat tudnék elképzelni, de könnyen lehet hogy nem.

Holly Reed

Lehet, hogy egész más terveim voltak az estét tekintve, de közel sem bánom,  hogy másként alakult a dolog. A sors megkerülhetetlen... tartja egy ősi mondás, még a régi pogány időkből s most is kicsit olybá tűnik nekem, mintha az életet az Yggdrasyl gyökerénél ülő nornák, vagy a görög párkák igazgatnák, mert lehetőségem van háztársamat, Hollyt kicsit közelebbről is megismerni. A lány korábban is felkeltette már a figyelmem, égő vörös haja már magában elég lenne ehhez, de elvonuló viselkedése csak fokozta az agyam egy szegletében motoszkáló gondolatot, hogy érdemes lenne jobban megismerni. Most itt a lehetőség, s ahogy a karjaimban viszem, bizony többet tudok meg róla, mint az elmúlt évek alatt. Példának az édesanyjával kapcsolatban, amivel kapcsolatban nem hinném, hogy sok emberrel beszélt. Ez valahogy megmagyaráz dolgokat, ezt láttam a szemeiben is korábban. Könnyű felismernem, az elmúlt idők miatt egyre több viharfelhő jelenik meg sok ember tekintetében, sőt még borúsabb tónusok, amikben bizonyos idő alatt megtanultam valamennyire olvasni, nekem fontos a szemkontaktus, hiszen sok mindent elárulhat, így mostanra a háború miatt megtanulhattam, milyen annak a tekintete aki elvesztett valakit, netán szinte mindent. Láttam a példákat, tanultam. Persze ez sok kérdőjelet is támasztott és támaszt bennem, de az idő majd segít ezekre válaszlni, és ha tényleg van végzet és sors, akkor az el fogja hozni a vízválasztó pontot, ami segít majd dönteni.
Abban viszont biztos vagyok, hogy Holly vesztesége nem kapcsolódik a háborúhoz, mélyebben gyökerezik, régebbi. Érezni az árnyalatnyi különbséged és magányos viselkedésformája is elég régi. Kissé lakonikusan fejezem ki gondolataimat neki, de azok teljesen őszinték, nem kell ide oratórium, hogy kifejezésre juttassam. Ott a beszédes tekintet, a hangom árnyalata. Végül kicsit könnyebb vizekre tereljük a társalgást, a zene kerül elő, meg a művészetek. Arcomon egy kellemes félmosollyal hallgatok és figyelem, ahogy Holly valamelyest megnyílik. Értő ember számára rengeteg dolgot elárulhat egy ilyen beszélgetés és nekem egyre több gyakorlatom van ebben.

-A zenei hallás csak egy dolog. Nyilván kell készség is, de van két legalább ennyire fontos tényező, amik nélkül az előző kettő semmit sem ér: a szorgalom és az érzés. Mindent szorgalmasan gyakorolni újra és újra, amíg nem megy, türelmesen és célratörően. Ez az egész egyik legfontosabb magja. Kihagyhatatlan, ez az egész alapja, a többi enélkül semmit sem érnek magukban, azt kell, hogy mondjam, mert kihasználatlanul maradnak. Az érzés pedig élővé teszi az egészet. Kicsit lehet hülyén hangzik, de eggyé kell válni azzal amit játszol, érezned kell, ismerned. Például én nem vagyok nagy matekos, de a ritmus és a zene tele van matekkal. Ezt a nehézséget az érzés, a beleérzés tudja számomra áthidalni. érzem, hogy hogyan kell játszanom, nem pedig fejben számolok, mint teszik néhányan.De az egész kihagyhatatlan eleme az életemnek, mindenre hatással van. Ott van a zene a verseimben is és mindenben, a hatások az egyéniségem gyökereivé váltak sok dologban.-magyarázom kicsit hosszabban. Rólam is lekopott a lakonikusság, úgy érzem, hogy a lánnyal ezt megoszthatom, nem fog hülyének nézni sőt még lehet meg is fogja érteni, hogy miről beszélek. Bár más irányzatot képvisel, máshogy alkot, mégis nyitott erre, úgy érzem, viszont épp ezért folytatom, az általa adott információkra is kitérek, ahogy összeszedtem a gondolataim.-Az a tapasztalatom, hogy egy jelenségnek is ezer arca van, vagy ahogy egy filozófus mondaná, egy szubsztanciának több potenciálja van az adott formán belül, tehát kimeríthetetlen téma. Épp ezért szerintem mondjuk egy vihart meg lehet festen egy rock számra is, de lehet ki kéne próbálnod Wagnertől valamit, mondjuk a Valkűrök lovaglását. Folyóknál is vegyes a kép, hiszen egy kisebb folyó, vagy mondjuk a Dnyeper megfestése alá én más zenét raknék. Minél nagyobb egy folyó, annál méltóságteljesebb, végtelenebb érzésű zene passzolhat hozzá. De ezek a saját intuitív butaságaim, én csak műkedvelő vagyok a képzőművészetet tekintve, persze megvannak a kedvenc időszakaim és stílusaim.-és ezek után a művészet mágikus aspektusa is szóba kerül.
-Ez még csak tetézné az alkotásaid kifejező értékét, már ami bizonyos eseteket illet, mert van, amikor a vászon mozdulatlanságába zárt dinamizmus és feszültség a kifejező szerintem. De mindenképp érdekes és embert próbáló feladat lehet egy ilyen bűbáj állományt ráolvasni egy képre. Ha gondolod és elkél egy segítő kéz, akkor a komplex varázslatokba szívesen besegítek. Meg majd alkothatnál nekem valamit.-dobok be a mondat végére egy szépfiús, nőcsábász vigyort. Volt lehetőségem ezt is gyakorolni, a külvilág meg szereti az ilyesmit, így a fegyvertáram jó eszköze. De kérdést is kapok, amire nem vagyok rest megfelelni.
-Ez hangulatfüggő sok esetben. Eléggé változatosnak merem nevezni a repertoárom, bár az igaz, hogy csak egy adott világ dimenzióin belül mozgok a bluestól az egészen kemény dolgokig. Lazább, poposabb dolgok közül a szélső érték a funky, a a vízválasztó, azt szeretem, de a többi értékelésem szerint attól keményebb. Főleg régebbiek, de a mai világ se esik ki figyelmemből. Az utóbbi évekből a Nirvana egyértelműen hatással volt rám, de van egy egész fiatal zenekar, akik olyan öt éve működnek, a Machine Head, ők elég durvák, de jó az is.-magyarázom a kánynak, miközben már átértünk a nyugati szárnyba, ahol még végig kell vinnem a folyosókon, hogy elérjük a gyengélkedőt.

A helyszín szabad!