Mi lett volna, ha?!

[Armiella & Max]

Armiella & Max
~Híresség Roxmortsban?!~

Izgatottan készülődtem össze, hogy ma lemenjek Roxmortsba. Lucy sajna nem tudott velem jönni, de nem is baj. Őt úgy sem érdekli Mr. Max Dögösvagyok Domogarov és a bestseller könyve. A varázsló a toronyban című könyvet ajándékba kaptam Aidan bácsikámtól a 17. születésnapomra még a nyáron. A könyvet sikerült rongyosra olvasnom és azonosulni a karakterrel és hányattatott életével. Ezért is vártam már nagyon ezt a hétvégét. Ugyanis – valószínűleg a számos fiatal rajongó miatt – egy Roxmortsi dedikálási napot is beiktattak a szerző könyvet népszerűsítő körútjába. Izgatottan készülődtem, s mivel számos lány diáktársamhoz hasonlóan igencsak jóképűnek találtam a Domogarovot, semmi pénzért nem szalasztottam volna el a vele való találkozás lehetőségét.

Ráadásul a Nyugiszobában történtek után rám fért már, hogy ne folyton az járjon az eszemben, hogy az elcseszett bájital kínos mellékhatásain vagy azon járjon épp az eszem, hogy milyen módon fogom Blackwoodnak visszaadni ezt a kis ajándékát. A Szárnyas Vadkan előtt kígyózó sor állt, mire Roxmortsba értem. A többségük lány volt, de elvétve egy-két fiút is láttam. Nos, ők nyilván nem pusztán csak a szerző iránti rajongásuk miatt, hanem inkább a történet miatt érkeztek. Minden esetre megmosolyogtam a tényt, hogy vannak férfi rajongói is a szerzőnek. Lassan kerültem sorra, s minél közelebb értem az asztalhoz, - ahol pennával írta személyes üzenettel megtűzdelve alá a köteteket – annál inkább ideges lettem. Még sose találkoztam híres emberrel.

Olyannal, akit ünnepelnek és rajongók hada követi bármerre is tűnjön fel. Nos, e varázsló mind kinézetében, mind érdemei szerint ebbe a kategóriába tartozott szerintem. Mint minden ember én is hajlamos vagyok arra, hogy a hírességeket másként kezeljem. Úgy értem, persze próbálom meglátni bennük az egyszerű varázslót vagy boszorkányt. De olyan nehéz. Amikor Victor Krum jött negyedévbe a Dumstarnggal a Tűz Serlegének próbái miatt, azzal sem tudtam mit kezdeni. Még csak egy autogrammot sem mertem kérni tőle, úgy kellett az egyik háztársamat megkérnem rá, aki fiú és tutira nem makog, ha hozzá kell beszélnie, hogy kérjen már a nevemben tőle egyet nekem. Én csak messziről mertem figyelni őt és már attól is rém zavarban voltam, ha csak véletlenül rám nézett.

Nos, most Domogarovval is valahogy így voltam. Csak álltam ott a könyvvel a kezemben és szorítottam a mellkasomhoz. Mintha az, hogy e kötetbe kapaszkodnék, erőt adna ahhoz, hogy értelmes mondatokat válljak képessé kinyögni a közelében. Zavarban voltam mikor odaadtam neki a kötetet, pláne hogy a keze hozzáért eközben az enyémhez. Látszott, hogy sokat forgattam nyár óta, itt-ott… a kedvenc részeimnél szamárfülek és saját készítésű könyvjelzők jelezték, hogy biztosan odataláljak. A családi címer díszítette mindet, sárga-fekete alapon és fonálból bogoztam ilyenre őket. S mikor odanyújtottam, hát nem kiesett az egyik belőle?! Azonnal elpirultam, s vörösben égett arcom és immár a világosbarnáról vérpirosra vált hajam is.

Kinek: Max Domogarov;; Szószám: 444;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Ment a kezdőm. Időben még Kareem és Ella első találkozása előtt vagyunk, de már a bájitalos műsorszám után. xD A könyvjelzőkön lévő családi címer pedig ÍGY néz ki. ;;

Rohadtul nem volt kedvem ehhez a mai naphoz. Na jó, az ez utániakhoz sem, de ha nem látják a képemet, nem fogy a könyv, és ha nem fogy a könyv, akkor barátom mocskos egy világ jön.
Már majdnem két hete folyt ez a véget nem érő, idegborzoló rémálom, amit Larry, az ügynököm csak dedikálásnak becéz. Anyád.
Egész nap mást se csinálok, csak elhízott, középkorú boszorkányoknak és picsogó kamaszlányok garmadáinak írom alá azt a szart, amit ezzel a két kezemmel gépeltem le.
Nincs rá jobb szó, undorító egy nyomtatvány volt, én speciel a z íróasztalom lába alá tettem be, hogy az a nyomorult bútor ne billegjen annyira, de vannak olyan elvetemült lelkek, akik képesek voltak ELOLVASNI. Komolyan mondom, egyik se normális.
Szokatlan lehet, hogy egy író ennyire gyűlöli azt a regényt, ami híressé tette a nevét, de ez volt az igazság. Kibaszottul rühelltem, elmondhatatlanul gyűlöltem minden egyes betűjét. Azért, mert mindegyik igaz. És mások ezt élvezik, ha a kényelmes szobájukban halk zene mellett, egy kellemes kis karosszékben olyan elbaszott életekről olvashatnak mint az enyém... nincs igazság a földön.
Na de a shownak mennie kell tovább, én pedig keserű grimasszal nézem a tükörképemet a flaska oldalán, majd nagyot húzok a kesernyés italból.
- Uhh, hát ennek aztán van ereje! -csettintek elégedetten a nyelvemmel, ahogy kedvtelve méregetem az üveget; a 66 féle összetevő között volt minden, amit csak el lehet képzelni.
- Akkor legyen elég ennyi -veszi ki a kezemből a szeszt az emlegetett, bolond Larry- Nem akarom, hogy megismétlődjön az, ami a múlt héten történt Walesben... -aggodalmaskodik a pasas.
Én nem tudtam elnyomni a széles vigyort, mikor eszembe jutott az eset; kicsit többet sikerült benyakalnom abból a gyomorkeserűből és a dedikálás sokkal „oldottabb” hangulatúra sikerül, mint ahogy ez a hájas pacák szerette volna.
- Miért? Szerintem az a nő még élvezte is, mikor megfogtam a seggét -sandítok szemtelen vigyorral az ügynökömre. Az lemondóan sóhajt és legyint, mire röhögnöm kell.
- Na ne aggódj, hájfej, jó kisfiú leszek, becsszó -teszem a pálcám a szívem fölé komolykodó képpel.
- Attól tartok én is... -morogja az orra alatt, de már nem figyelek rá; egy újabb éjszaka és egy újabb üveg ígérete lebeg a szemem előtt, ami ez után az emberkínzás után vár rám.
- Színpadra, Max! -tapsol egyet lelkesítőleg Larry; mit ne mondjak, egy sellő is lelkesebben ugrott volna partra, mint amennyire én akartam kimenni a szűkös hátsó szobából, de ha menni kell, akkor menni kell, nincs kifogás.
Egy utolsót sóhajtottam, aztán felvettem a legprofibb bájmosolyomat. Olyan volt, mint a muglik villanykörtéi; üres, de szemkápráztató. Pálca a farzsebbe, pipa a másikba és már mehettem is a hívők elé én, az áldozati bárány.
Ahogy megjelentem az ajtóban, a tömeg -Merlinre, de még micsoda tömeg!- felmorajlott; minden izgatott arc és szem felém fordult. Kezdtem úgy érezni magamat, mintha egy mutogatnivaló fenevad lennék egy kibaszott cirkuszban. Egy percig csak némán méregettük egymást, én és a gyerekek. Mert a kocsmát megtöltő közönségem ezúttal nem borzongásra vágyó, unott háziasszonyokból állt, ma a picsogó kamaszlányok és a nagyfiúk uralták a pályát. Micsoda változatosság.
- Hölgyeim... ki lesz az első? -kérdeztem finoman, de sokat sejtetően, a helyiséget pedig egykettőre betöltötte az az idegesítő, undok női csivitelés, amit a férfiak annyira utálnak. Kurva életbe.
Körülbelül öt percnyi zajos tömegverekedés után immár egy rendezett, egyenes sor kígyózott az ajtótól az asztalomig, a csacsogás pedig halk duruzsolássá mérséklődött. Helyes.
Lány jött lány után; mindegyik fiatal, üde és kívánatos... és persze ne felejtsük el, hogy rajongó. Már attól is összepisilték magukat, ha csak rájuk néztem. Tucatáru voltak egy mugli futószalagról, semmi egyediség, semmi fűszer nem volt bennük. Csinosak voltak persze, lett volna velük egy-két ötletem egy másik helyzetben, de bármennyire is megnéztem magamnak a formás kis kezeket, melleket és virgácsokat, ugyanolyan üresfejű cicamica maradt mindegyik. Néha egy-egy fiú szakította meg a sort; őket többnyire a börtönévek érdekelték a regényből. Ilyenkor mindig önkéntelenül is az alkaromon sötétlő bélyegre tévedt a kezem; szerencsére a ruhám ujja eltakarta szem elől.
Larrynek nem lehetett panasza rám; mosolyogtam, kedveskedtem, már amennyire tőle telt és mélyen belül tele volt a tököm az egésszel. Nem való ez nekem; túl antiszociális vagyok én az ilyesmihez. Én csak gondolkodom, gépelek aztán leadom a kéziratot; a többi már az ő dolga. Baszki, minek tartom egyáltalán, ha még arra se jó, amiért felvettem? Megjegyzem magamban, hogy ezt a témát okvetlen meg kell beszélnem vele, amikor megakad a szemem valami rohadtul szokatlan dolgon.
Reflexszerűen nyúltam az előttem ácsorgó fiatal lány felé, akinek sikerült súrolnom az ujjait, amikor kivettem a kezéből a dedikálásra átnyújtott művet. Abból hirtelen kicsusszant a tucatnyi könyvjelző egyike, rajta valami fura címerrel.
- Egyedi darab -jegyzem meg, miközben találomra visszateszem a lapok közé, majd felnézek a lány arcára és meglepődve pislogok rá vörös szemeimmel. Csak nem egy metamorfmágushoz van szerencsém? Vagy csak valami egyszerű bűbáj az unatkozó boszorkánypalántáknak?
- Mondd csak, a hajad mindig percenként változtatja a színét, vagy csak akkor mikor zavarban vagy? -teszem fel a kérdést széles, pimaszul magabiztos vigyorral, kinyitva a kötetet. Addig is, hogy valami hasznom is legyen a pillanatnyi szünetből, az oldalamon lógó dohányoszacskóhoz nyúlok és komótosan tömni kezdem az ugyancsak előkerült pipámat.
- Na és kinek ajánlhatom a könyvet? -nézek kérdőn a lányra, hogy mondja a nevét.
Végre egy szikrányi változatosság!

[Armiella & Max]

Armiella & Max
~Híresség Roxmortsban?!~

Rettenetesen zavarba jöttem Domogarovtól. Még annál is jobban, mintha Leo közelében tartózkodom. Pedig akkor sem tudok egy értelmes mondatot kinyögni általában vagy hülyeségeket beszélek. Most csak szimplán metamorf bemutatóra került sor, amikor is a hajam is bőrömmel együtt vált piros színűvé. A könyvjelzőre tett bókjával nem tudtam mit kezdeni. Olyan hihetetlen volt, hogy éppen ő, hogy Domogarov látott benne meg valamit és keltette fel a figyelmét. ~Hiszen én mi vagyok hozzá képest? Senki és semmi. Ő olyan… olyan tökéletes. Na jó, inkább befejezem, mert kezdek nagyon is a mögöttem zsivajgó tini boszik hadára emlékeztetni.~

A kérdésére meglepettség ült ki arcomra és hirtelen kaptam rá, eddig a cipőmet pásztázó tekintetemet. Úgy éreztem elveszek a tengert idéző szemeiben, s lassan eltűnt a zavarodottság belőlem. Mintha kiszippantotta volna és ismét világosbarna hajjal állták zöld szemeim a tekintetét. Ám vigyora oly pimasz és szemtelen volt, minthogyha flörtölne velem. ~Ugyan ez melyik lánynak ne tetszene?!~ Arcomat ismét pír, ezúttal a szemérem pírja festette pirosra, miközben válaszoltam neki.
- Nem, a hangulatom függvényében ölt más-más színt. - Vallottam be félénken az íróra nézve. Láttam, hogy az oldalán lógó zacskóból dohányt vesz elő, majd a pipáját is megszemlélhettem.

Fogalmam sem volt, hogy mit kéne még mondanom neki. Így inkább türelmesen vártam, hogy befejezze, amibe belekezdett és esetleg rá is gyújtson. Madam Rosemertát nyilván nem zavarná a dolog, s bár nem szeretem a dohány füstjét – köhögésre ingerel mindig – kivételesen nem zavart volna, ha épp az előttem ülő eregeti a füstjét felém. Egy percre elméláztam, hogy talán igaza van Lucynak és már káros mértékű az előttem lévő férfi iránti rajongásom. E gondolatra egy halvány mosoly kúszott arcomra, majd tova is suhant róla. Domogarov a nevemet kérdezte és én hirtelen azt sem tudtam, hogyan is hívnak. Csak arra emlékeztem, hogy most szívesen lennék a pipája helyében.

Buta gondolatok, nem de bár?! Nos, kamaszlány vagyok, telis tele ábrándokkal, reményekkel, ideálokkal. Nyilván az előttem lévő férfi sem olyan szép és jó, mint amilyennek elképzeltem magamban, de míg nem dől meg e tézis, nyugodtan olyannak hiszem, amilyennek csak akarom. Szólásra nyitottam a számat, majd alig hallhatóan elhadartam a nevemet. Majd mikor rájöttem, hogy ezt valószínűleg nem értette, elismételtem valamivel hangosabban a nevemet, mint az imént.
- Armi… ella. Khmm… A nevem Armiella. – Mondtam, megköszörülve beszéd közben a torkomat. Úgy éreztem az izgalomtól torkom összeszorul és képtelen vagyok megszólalni, legfeljebb ismét elpirulni.

Kinek: Max Domogarov;; Szószám: 388;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Kíváncsian várom, hogy mit kezdesz velem. ;;