Kimberley Miranda Holloway

KIMBERLEY MIRANDA HOLLOWAY

Az ember, akinek mindene megvan ahhoz,
hogy jól érezze magát és boldog legyen,
egyszerre a világ legnyomorultabb embere lesz.
Miért? Mert nincs kivel beszélnie.

   Alapok

jelszó || "A százszorszép mindentől megóv."
teljes név || Kimberley M. Holloway
becenév || Kim, Kimmy, Berley
nem || nő
születési hely, idő || London; 1981, február, 14.
kor || 17
vér || félvér
iskola || -
évfolyam || hatodik
szak || -
munkahely || -

   A múlt

A múlton nem változtathatunk

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a magány nem életforma, hanem magának az életnek a része. Gyermek voltam még, eszembe sem jutott megkérdőjelezni egy nálam jóval tapasztaltabb, idős hölgy szavait, amelyeket máig megőriztem a tudatomban. Már csak egy halvány emlékkép: az arca, a lyukacsos, fehér függöny, a jellegzetes szagú bútorok. Sohasem voltam vizuális típus, a fontos emlékeimben mindig a szavak játszanak főszerepet, nem az, hogyan nézett ki, aki mondta, vagy éppen mit viselt. Az egész életem emlékekre alapozom, hogyha egyedül érzem magam, kutatok kicsit a már meglevők között, mert újakat mostanában sehonnan sem tudok szerezni. Mintha az, amit világnak neveznek, becsukta volna előttem az ajtót, és ugyan nincs zárva, minden hiába, nem akarom már kinyitni. Sokszor ér az a vád, hogy egyedül az én hibám, hogy nem leltem még társakra az életem során. Ilyenkor csak mosolygok egyet, és valami cinikus megjegyzéssel csapom le a magas labdát, ahelyett, hogy magyarázkodásba bocsátkoznék.
Bár most is éppen ezt teszem: magyarázkodok. Beszéljenek helyettem inkább az emlékeim, előre szólok, az elbeszélő mindent tudó, így az elfogultság leghalványabb szikráját sem fedezhetjük majd fel a történetben, legalábbis reményeim szerint. Talán vegyül bele egy kis önsajnálat, düh, tehetetlenség, de mielőtt ismét szabadkozni kezdenék, íme a történet.

- Anya, muszáj megint veled mennem? – gyermeteg hangom szinte szabályosan csilingelő, az a fajta, ami ha könyörgő színben csendül fel, lehetetlen nemet mondani neki. Vagyis az lenne, kivéve édesanyámnak, aki mindig is határozott, kemény nő volt, nem hatotta meg a kényeskedés és a panaszkodás, abból hallott már eleget.
- Muszáj.
Nem a bőszavúságáról volt híres, ennek köszönhetően én sem lettem az a szószátyár lány, még így felnőttebb fejjel sem. Utáltam, ha el kellett kísérnem a munkahelyére, ám mivel apám szintén dolgozott napközben, és olyan helyen, ahová még véletlen sem vihetett volna be engem, így vele kellett tartanom. A családom nem volt szegény, de nem voltak elég gazdagok sem ahhoz, hogy egy dajkát fogadjanak fel hozzám. Jó gyerek voltam, nem csináltam magam körül felfordulást, így anya főnökének sem volt oka a panaszra, meg aztán ő olyan biztos és jó munkaerő volt, hogy nem szerették volna elveszíteni. Ha még nem említettem volna, egy idősek otthonában kapott munkát, annak is egy különlegesebb típusában. A fekvő betegeket ápolta, olyanokat, akiknek már nem volt sok hátra, és egyetlen egy rokonuk sem volt, aki gondoskodott volna róluk. Mindig elborzasztott a tudat, hogy vannak emberek, akikhez senki sem áll olyan közel, hogy hajlandó legyen gondoskodni róla. Az ember alapvetően önző, csak saját maga érdekli. 6-7 éves fejjel még úgy gondoltam, ha az én anyám lenne súlyos beteg, sohasem hagynám, hogy egy idegen helyen idegenek gondoskodjanak róla helyettem. Nem fért a tudatomba, hogy lehetnek az emberek ennyire érdektelenek.
- Winkler néni miért beszél folyton szomorú dolgokról? – kérdezem ártatlanul az épület főbejáratánál. Bárhonnan felismerném az égetett téglás falakat, még ha nem is jelzi hatalmas irat, milyen funkciót tölt be. Egy nyugodt, békés szegletében van a városnak, érthető okokból, tudomásom szerint még ma is üzemel.
- Mert Winkler néni nagyon beteg, ő maga is szomorú, kicsim. Nem akar rád ijeszteni, nem kell félned tőle. – feleli, miközben az öltözője felé haladunk. A személyzeti öltöző nem túl tágas, pár kopott szekrény fehér mellényekkel, meg fogasok, ahová le tudja tenni a táskáját. Az említett fehér mellényt már fel is vette a ruhája fölé. Mindig utáltam ezt a színt, pedig állítólag a legösszetettebb az összes közül. Számomra túl vakító, túlságosan tiszta. Hiába, ezen látszanak meg a foltok is a leghamarabb, és ha ezt a való életbe ültetjük át, nos, a tiszta emberek hibái a legfeltűnőbbek, nem igaz?
Hamarosan elbúcsúzok anyától, indul a dolgára. Nekem eszem ágában sincs az öltözőben tölteni az egész napomat, - vagy legalábbis amíg a műszak ideje tart – kisétálok a közös helyiségbe. Egy kisebb tévé, meg pár ülő alkalmatosság teszi ki a berendezést. Akik tehetik, leülnek a kanapéra, bár ez nyilván külső segítséget igényel. Másokat tolószékben gurítnak ki a kanapé mellé, ők nyújtják a legszomorúbb látványt. Sohasem jutott eszembe mosolyogni rajtuk, vagy félni tőlük. Az egyetlen érzés, ami hozzájuk kötött, az a mélységes sajnálat volt, semmi egyéb. Azt hiszem az itt töltött idő nagyban megalapozta az egész életemet: idejekorán döbbentem rá, milyen kegyetlen is tud lenni az élet. Mintha egy Nap elől elzárt helyen töltöttem volna a gyerekkorom részét, ahol nem vett körbe egyéb, csak a fájdalom, a betegség, a halál, és a gyász.
Gyász…
Azon a májusi napon szintén fekete zászló lobogott az épület kerítésén, ezzel jelezve a külvilág felé, hogy valakit elveszítettünk. Nem emlékszem a halott nevére, arra viszont annál inkább, milyen volt a hangulat az egész otthonban. Sokan attól tartottuk, ők lesznek a következők; megint mások, akik közelebbi viszonyban voltak az idős úrral, inkább csak őt siratták. Az ápolók, gondozók már hozzászoktak a gondolathoz, hogy az emberek, akikért a lelküket is kiteszik, inkább előbb, mint utóbb, eltávoznak az élők sorából. Ekkor még nem igazán fogtam fel, milyen lehet anyámnak, sokkal jobban foglalkoztattak a betegek érzései. Most is Winkler nénit keresem a szememmel, aki bármennyire is furcsa, úgy viselkedett velem, mintha a nagyanyám lenne, holott semmi közöm nem volt hozzá. Az egyik sarokban elterülő fotelben ül, valami könyvet szorongat a kezében, az olvasószemüvege majdnem a fél arcát beteríti. Mosolyogva lépkedek oda hozzá, a tekintetem érdeklődő, kíváncsi, amilyen egy ereje teljében lévő fiatal kislánynak általában.
-Mit tetszik olvasni?- az első kérdés, ami kibukik a számon, nyilván nem jutott jobb az eszembe.
-Az lényegtelen, Penelope.
Sohasem értettem, miért hív így, holott már sokszor elmondtam neki, hogy az én nevem Kimberley Holloway. Anya szerint nem szabad szólnom érte, hagy hívjon csak Penny-nek, ha ő attól boldogabb lesz. Innentől kezdve én sem feszegettem a témát, ahogyan abba sem kérdeztem bele ismét, amire nem szeretett volna válaszolni. A kettőnk gyermekded szintű kapcsolata azon alapult, hogy sohasem kérdeztem tőle olyat, amire nem akar válaszolni.
-Jóban tetszett lenni a bácsival, aki meghalt?
-Nem különösebben.
-Pedig egy cipőben jártak…
-Ezt te nem értheted, Penny. Nem kell mindenkivel jóban lennünk, akivel egy helyen élünk, ahogyan nem kell szeretnünk sem mindenkit. Ilyen alapon mindannyian meghalunk, tehát ebben mindenkire hasonlítunk.

Az ilyen beszélgetések után megkérdőjeleztem magamban Winkler néni elmeállapotának tökéletességét, mindig rám hozta a frászt az ilyen mondataival. Amikor ilyen vizekre evezett a beszélgetés, leültem tévét nézni, és aznap már nem is beszélgettem senkivel. Nem szerették ám mindannyian a gyerekeket, sokan egyenesen utáltak, hogy itt lábatlankodom. Nyilván azért, mert még előttem ált az egész életem, az én helyzetem fele annyira sem volt nyomorúságos, mint az övék. Sohasem voltam dühös anyára, amiért minduntalan magával cipelt, sőt, inkább felnéztem rá, amiért képes egy ilyen helyen dolgozni. Eszembe se jutott, hogy valamikor majd a nyomdokaiba lépjek, nem szerettem itt lenni, még ha hozzá is szoktam a gondolathoz, hogy ilyen nyomasztó helyen kell lennem, amikor a korombeliek otthon játszanak, vagy éppen a játszótéren. Nem nevezném traumának ezt az élményt, sokkal inkább a jövőm meglapozójának. Vannak dolgok, amiket nem szabadna látnunk ennyi idősen, én meg ennek a felével szembesültem már ebben a korban. Nem lettem tőle empatikusabb vagy gyengébb, inkább megerősödtem, és kicsit el is szakadtam a korombeliektől, főként gondolkodásmódban. Hamar kezdtek el olyan dolgok foglalkoztatni, amiknek nem szabadna, és későn jöttem rá, hogy ennek köszönhetően rengeteg dologról lemaradtam, amit meg kellett volna tapasztalnom. A múlton azonban nem változtathatunk.

Sohasem felejtem el azt a napot?

Talán vannak olyan pillanatok, amiknek kiemelt helyet kell szánnunk a történetben, de ez azt hiszem nem az A Pillanat. Megrázó, meglepetésszerű, egy új dolog kezdete, mégsem nevezhetem a legfontosabb napnak az életemben, ha létezik egyáltalán olyan. Amikor megkaptam a behívómat a Roxfortba, ugyan meglepődtem, de nem okozott egy álmatlan éjszakát sem. Az édesanyám mugli származású, ellenben az apám aranyvérű család gyermeke. Sohasem örültek az apai nagyszüleim ennek a házasságnak, és el sem fogadták apám döntését. Teljes mértékben megszakították vele a kapcsolatot, rám meg aztán végképp nem voltak kíváncsiak. Na de oda akarok kilyukadni, hogy miután a születésnapomon megérkezett az a bizonyos levél, apám alaposan elkezdett felkészíteni a felkészíthetetlenre. Azért imádkozott, hogy a hollóhátba kerüljek, folyton azt hangoztatta, hogy biztos így fog történni, mert én okos lány vagyok. Nem értettem, miért kell négyfelé választani az egyenjogú és értékű diákokat, de rosszul voltam annak a gondolatától is, hogy nekem tartoznom kell majd valahová, vagy hogy emiatt előítéletekkel kell majd szembenéznem. A korombeliekkel nem igazán ápoltam jó viszonyt, nem volt közös témánk, volt, hogy ők rekesztettek ki, volt, hogy megelőlegeztem nekik, és önként vonultam „száműzetésbe”. Mondhatni bosszantottak a 11 éves forma kislányok, eszem ágában sem volt velük játszani. A fiúk egy fokkal normálisabbnak tűntek, ám elképesztett az agresszió, ami áradt némelyikből, így az ő társaságukat is messziről elkerültem. A szüleim sokat vitáztak azon, miért lettem ilyen barátságtalan, az idő múlásával pedig egyre cinikusabb. Apa anyát okolta, meg a munkahelyét, anya apát, meg a szerinte furcsa meséit. Igazából tudtam, hogy egyikük sem tehet erről, egyszerűen ilyen vagyok. Nem okolhatunk körülményeket a korrumpált személyiségünk miatt.
-Ha nem hordanád mindig azok közé a haldokló öregasszonyok közé, sokkal életvidámabb lenne!
-Esetleg bízzam a szüleidre, amíg dolgozunk?
-Mintha a te szüleid annyit segítenének!
Végeláthatatlan viták folytak arról, miért vagyok olyan, amilyen, egyedül engem felejtettek el megkérdezni róla. Bezzeg arról apa is tudott faggatni, hogy én melyik házba szeretnék kerülni, meg hogy ugye nekem is a bájitaltan lesz a kedvenc tantárgyam. Azt sem tudtam igazából, miről beszél vagy hova akar kilyukadni, így folyton felbosszantottam az értelmetlen válaszaimmal.
- Nem hagynátok végre abba?
Általában ezeknek a vitáknak egy dühös mondattal vetettem véget, gyűlöltem hallgatni azt, hogyan ölik egymást, méghozzá miattam. Nem éreztem a kapcsolatukat eléggé erősnek ahhoz, hogy kibírjon ennyi vitát, így is folyton azon rágódtak, mit milyen pénzből kellene kifizetni, vagy éppen hova rakjanak engem, amikor ide vagy oda mennek. Egyetlen egy gyerekük voltam, és mégsem győztek engem szusszal, pedig nálam nyugodtabb gyereket nem kívánhat egy szülő sem. Azt hiszem nem ez a nekik való feladat, a munkájukban mind a ketten jól teljesítenek, viszont ami a szülői teljesítményüket illeti, nem mondhatnám kifogástalannak. Bolhából rendszeresen elefántot csináltak, pedig én aztán sohasem kértem tőlük semmit. Mi lett volna velük, ha egy hisztis lányuk születik, vagy egy akaratos fiuk?
Ha a körülményeket venném figyelembe, ahogyan ők, akkor a jellemem legmeghatározóbb pontjának a veszekedéseiket ítélném. Még csak fel sem mehettem a szobámba úgy, hogy majd ők megoldják, hiszen egyes alkalmakkor visszagondolva sokkal felnőttebben viselkedtem, mint ahogyan ők valaha. Nem jelentett terhet ez az úgynevezett felügyelet, de kezdett unalmassá válni. Emiatt sohasem szerettem a szüleimet eléggé, hálás voltam nekik, tiszteltem őket, de talán ennyi az egész. Sokan kikerekedett szemekkel bámulnának rám, ha ezt elmondanám nekik, éppen ezért tartom magamban a gondolataimat, így esélyük sincs kinevetni vagy kigúnyolni engem.

Azok a híres utolsó szavak

Az egészségnél nagyobb kincs az életben úgy vélem, nincsen. A szeretet orrhosszal lemarad mögötte a fontossági sorrendemben, hiszen anélkül is tökéletesen meg tudok lenni, míg ha az egészségemmel lennének problémák, nem biztos, hogy képes lennék ugyanúgy folytatni az életem. Nem mindenkinek adatik meg az, hogy egyetlen egy családtagját se érné valamilyen kisebb-nagyobb baj, ezt én sem úsztam meg. Negyedikes voltam az iskolában, amikor megkaptam a magam kis értesítőjét édesanyám betegségéről. Távollétemben stroke-ot kapott, ami az orvos szerint, szépen megfogalmazva az agy körülírt területeinek hirtelen kialakuló, átmenetileg fennálló vagy kedvezőtlen esetben véglegessé váló funkciókárosodása. Szerintem le sem kell fordítanom, hogy a hétköznapi ember számára is érthető legyen, mekkora a baj. Nem mehettem haza, abban a bizonyos levélben az anyai nagyszüleim biztosítottak róla, hogy gondját viselik édesanyámnak. Apáról egy szó sem esett, ekkor még úgy véltem, a munkája miatt nem tud anyám segítségére lenni, ilyen egyszerű oka van az egésznek. Aggódtam érte, de mindez egy héttel a téli szünet előtt történt, így nyugtatott a tudat, hogy nemsoká magam is meggyőződhetek arról, milyen állapotban van édesanyám. Én a helyükben nem küldtem volna levelet magamnak, ha fogalmazhatok így, ezzel csak teljes mértékben megkeserítették az iskolában töltött utolsó hét napomat. Tudom, más gyerekek azt mondanák a helyemben, hogy igenis jogukban áll tudni, mi történik a szülőanyjukkal, de valahogy én máshogy lettem bekötve. Természetesen rosszul érintett a dolog, de rögtön azon kezdett el pörögni az agyam, hogy mégis miféle következményei lehetnek ennek a betegségnek, azután azon, vajon mennyi idő után lesz képes visszaállni a munkába? Sohasem voltunk gazdagok, de ha egy fizetésből kell majd élnünk, sokkal több vitára számíthatok majd a nyári szünetben. A napok vészesen lassan teltek, főleg számomra, aki az egész időt semmittevéssel töltötte el. Végre elérkezett az a nap is, amikor a legtöbb diák összecsomagolhatott, és elhagyhatta a kastély falait, hogy aztán szerettei körében tölthesse el az ünnepeket. Hát, otthon minden várt rám, csak szeretet nem. Sohasem leszek képes elfelejteni a napot, amikor megláttam, milyen állapotban van anya. És még azt írták, hogy nincs nagy baj… Azt elfelejtették említeni, hogy a betegség következménye lehet akár súlyos vagy kevéssé súlyos fogyatékosság, a végtagok gyengesége, merevsége, járászavar, beszédzavar. Anya esetében hát persze, hogy szélsőségesen jelentkeztek a tünetek. Kegyetlenebb tréfát el sem tudnék képzelni: egy nő, aki eddig betegekről gondoskodott, most gondoskodásra szorul. Ha tovább akarnám ragozni a dolgokat, az is eszembe jutna, hogy milyen érzés lehet, hogy nem te ápolod az idős szüleid, hanem ők téged. Egy percig sem jutott az eszembe átvállalni ezt a feladatot a nagyszüleimtől, hiszen furcsa érzés kerülgetett, amikor anyám közelébe voltam. Mindig is tiszteltem benne a józan ítélőképességét és intelligenciáját, mostanra mindez szinte teljesen eltűnt belőle. Mintha egy élőhalott feküdne az ágyon, nem az én édesanyám. Kegyetlen vagy nem, ha tehettem, inkább nem tartózkodtam a közelében.
Amint sikerült feldolgoznom ezt a traumát, jött az újabb sok: hol is van az én drága édesapám? Hozzám hasonlóan megrémült anyától, és elköszönés nélkül elhagyott minket.
Mit mondott utoljára?
Nem is emlékszem már az utolsó beszélgetésemre vele, sem arra, én mit mondtam neki a legutolsó alkalommal. Talán vitatkoztunk? Igen, nyilván.
Mit írt az utolsó levelében?
Kurtára sikeredett, közölte velem, hogy mostanában ellepi a temérdek munka, még otthon is kénytelen virrasztani, nincs ideje sokat írni, remélem megértem.
Egyedül maradtam.
Sohasem ápoltam szoros kapcsolatot a nagyszüleimmel, mind a ketten egy másik világban éltek, ahol a legfontosabb érték a szeretet, azután szorosan követi ezt a becsület, a hit, na meg a békesség. Buzgóan vallásosak voltak mind a ketten, folyamatosan imádkoztak anya gyógyulásért. Emlékszem, amikor az első keresztet szögelték ki a nappalira… Őszintén nevettem rajtuk magamban, nem csodáltam őket a hitükért, butának gondolom még ma is mind a kettőt. A dolgokért nem imádkozni kell, cselekedni.
És ezt pont én mondom…
-Ugye ti sem gondoljátok komolyan, hogy pár ima, és újra szaladni fog?
-Viselkedj, Kimberley, vagy különben kénytelenek leszünk megbüntetni téged!
-Óh, príma! Nem kapok vacsorát? Azért mondjatok el egy imát helyettem is az asztalnál!
-Te szemtelen! Ezt mégis hogy merészeled?!
Sohasem ütöttek meg, talán azt tiltotta a drágalátós vallásuk, vagy az erkölcseikbe ütközött, magam sem tudom. Szerencsére csak a szünetekben voltam kénytelen elviselni őket, de minden héten írtak levelet is az iskolába. Ezekben mindig valamilyen jótanácsot adtak nekem a jövőre nézve, a végén pedig hozzátették: ők még hisznek abban, hogy egyszer megjavulok. Természetesen nem válaszoltam egyre sem, a tűzben kötött ki a legtöbb papírdarab.
Mi maradt nekem? Az otthonom kígyófészek, az apám nyilván már új családot alapíthatott. Az anyám soha többé nem fog tudni egy levelet sem leírni, ha valami éri a nagyszüleim, talán ugyanabban az otthonban köt majd ki, ahol egykor dolgozott. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha nekem kellene ápolnom őt, valamiért taszít a feltevés is.

Váratlan meglepetés

Ötödik évvége, a nyári szünet első napja. A boltba küldtek a nagyszüleim, már nem is tudom, mit kellene vennem, annyira örülök a friss levegőnek. Szerencsére a zsebembe csúsztattam a papírdarabot, ami minden szépen le van írva. A lépteim lassúak, mint aki egyáltalán nem siet sehová. Talán két métert tehettem meg még a házunktól számítva, amikor valaki a nevem morogja a hátam mögül.
-Kimberley, csak egy pillanatra! Fordulj meg, hagy lássam, mennyit nőttél!
-Mi a franc?
Lendületből fordulok hátra, szerencsére nincs közel hozzám a nevemet kiáltó, különben könnyen nekiütközhettem volna, ami egyikünknek sem lett volna egy kellemes élmény. Hamar felismerem őt, nem telt még el annyi idő, hogy nehezemre essen. Higgadt maradok, ugyanakkor belül forrongok a dühtől. Van pofája ideállni elém, miután itt hagyott minket? Veszek egy mély levegőt, de nem mozdulok a helyemről, ha közelebb jön, én megyek hátrébb.
-Rohadtul nem hiányoztál, nyugodtan menj oda vissza, ahonnan jöttél …
Mindezt egy vállvonás kíséretében vetem oda, unottan tekintek körbe, még a cipőm orrát is alaposan megfigyelem, csak rá ne kelljen néznem. Piszkosul szükségem lett volna rá, ha csak az első hétben is, de ez lényegtelen. Talán nem vagyok az a fajta, akinek kell a támogatás, meg a szeretet nevű mézesmadzag, de nem esett jól az a két trauma, ami szinte egyidejűleg ért. Várhatott volna egy darabig, míg lelép, csak ameddig megbarátkozom a gondolattal, hogy az anyám helyén egy magatehetetlen fadarab fekszik az ágyban. De nem, ő egy önző szemétláda volt, aki otthagyta a családját, hogy ne kelljen szembesülnie a problémákkal. Gyáva alak…
-Figyelj, Kimmy, meg tudom magyarázni! Sokat szenvedtem én is, hidd el nekem, nem volt könnyű otthagyni titeket. Anyád hogy van?
-Ó, hát azt te nem fogod megtudni, drága édesapám, tőlem legalábbis biztos nem. Ha annyira érdekel, csöngess be a házba, és kérdezd meg tőle, hogy érzi magát. Ojh, elnézést, hiszen még válaszolni sem tud!
-Moderáld magad, kincsem, az egész utca hallja, amit mondasz!
-Te engem ne csitítgass, nem vagy az apám!
A vitának részemről itt a vége, hátraarc, és már megyek is a bolt felé. Nem tagadom, ezernyi kérdésem lenne, de vagyok annyira büszke, hogy most faképnél hagyjam. Ha igazán érdekeljük, nem ez volt az első és utolsó próbálkozás, ellenkező esetben nem is érdemel ennél többet. Nem hallom, hogy követne, gondolom ennyire futotta.
Kitartó voltál, apa, mint mindig…

   Jellem

Sokkal inkább befelé fókuszálva éli az életét, nem nyit az emberek felé, ám nem is várja el azt, hogy azok tegyék meg. Ha lehet, nem kapcsolódik bele értelmetlen párbeszédekbe, ha kifejezetten őt szólítják meg, határozottan válaszolgat. Mindenről határozott véleménye van, az elképzeléseit bármilyen áron véghez viszi, azonban könnyen érdektelenné válik. Nem szeret olyan dolgokért küzdeni, amiket magában feleslegesnek ítél meg. Hamar ítélkezik, viszont nem nézi jó szemmel, ha őt érik kritikák. Sokszor goromba, cinikus, nagyszülei szerint modortalan. Nem szereti a társas programokat, ha teheti, egyedül üti el az idejét. Néha eszébe jut, mennyire más lehetne az élete, talán egy napig próbál is elevenebb, intenzívebb lenni, aztán ismét ott tart, ahol az előző napon. Titkon vágyik egy olyan emberre, aki hozzá hasonló, megérti, a bizalmasává válhat, de sajnos eddig ilyet nem talált.
Nem hisz a szabályokban és az előírásokban vagy azok követésében, mivel ez akadályozza őt abban, hogy a saját feje után menjen.
Amíg nincs probléma, csendben megfigyel, ha pedig egy véletlenül felbukkan, igyekszik gyorsan megoldást találni rá. Magasak az elvárásai, mind másokkal, mind saját magával szemben. Beszélgetései általában rövidek, sokak szerint elszigetelődik a többiektől, ha csak teheti.
Az arcáról nem sok mindent lehet leolvasni, nem igazán hagy mások számára támadási felületet. Hideg modorával elérte azt, hogy ne igazán piszkálják őt, inkább az a fajta, akit a legtöbben szeretnek jó messziről elkerülni. Mintha folyton egy fekete felhő lebegne a feje felett. Ha valakit kedvel, nem igazán tudja kimutatni. Sokszor szándékosan nem is figyel az illetőre vagy kifejezetten utálatos vele. Ha közölni szeretnéd vele, mennyire arrogáns, ne várj heves reakciókat: mindezzel ő maga is tisztában van.
Idegesíti, ha valaki egyfolytában ismételgeti magát, vagy olyan érvekkel hozakodik fel, amik nem állják meg a helyüket a vitában. Utóbbiba nem szeret belekeveredni, nyilván azért, mert úgy véli, előre el van döntve. Bizonyos szinten öntelt, amit tud is magáról, de lényegében nem zavarja. Ám ha nem adsz rá különösebb okot, nem kötözködik, mint mondtam volt, el van ő a maga világában is.

   Apróságok

mindig ||
♥friss levegő
♥ naplemente
♥ telihold
♥egyedüllét
♥igazán jó társaság

soha ||
x üres beszélgetések
x buta emberek
x vakító napfény
xszabályok
xpontosság
x betegség
x nagyszülők
x levelek
x hit
dementorok || amikor először látta édesanyját betegen
mumus || egyszer ő maga is magatehetetlen állapotba kerül, másoknak kell gondoskodnia róla
Edevis tükre || megszabadulni a nagyszüleitől, elutazni jó messze
százfűlé-főzet || halovány lila színű és orgona illatú
titkok ||
-néha hiányzik neki az édesapja
-titkon terhesnek találja anyja betegségét
-hetedik évvégén esze ágában sincs hazamenni
rossz szokás ||
x kérdésekre nem mindig reagál azonnal
x hajlamos elkalandozni a figyelme, akár tanórán is

A család

apa || Andrew Garret Holloway; 47; aranyvér
anya || Camille Holloway; 44; mugli származású
testvérek || -
családi állapot || egyedülálló
állatok || -

Családtörténet ||Apja származását tekintve aranyvérű, ám vele ugyebár nem tartja a kapcsolatot. Apai nagyszülei tudomást sem vesznek a létezéséről, róluk azt sem tudja igazából, hogy néznek ki, vagy mi a nevük. Anyja szülei nevét sajnos ismeri, mivel egy házban élnek, azonban ők mugli származásúak mind a ketten. A nagymamája varrónő volt, míg a nagyapja szüleitől kocsmát örökölt.

   Külsőségek

magasság || 164 cm
tömeg || 60 kg
szemszín || zöld
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || Heterokrómia
kinézet || Nem kifejezetten magas, nincsenek hosszú lábai, nem az a tipikus szépség. A legkülönlegesebb dologban magán a szemeit tartja, amik ugyebár alapvetően zöldek, de barnás csíkokkal vannak teletűzdelve. Ez a heterokrómia egyik speciális esete, szerencsére nem felemás színűek a szemei. Szereti a kényelmes ruhákat, a halvány színeket, rosszul van a fehértől. Körmeire a legigényesebb, szeret vele pepecselni, otthon változatos színű körömlakkokat vett magának, amiket sajnos az iskolában a szigorú szabályok miatt nem igazán tud hasznosítani. Nőies, ugyanakkor egyáltalán nem viszi túlzásba. A haja alapon hullámos, szereti kiengedve hordani, macerásnak tartja a feltűzdelését. Orra enyhén fitos, szemöldöke szép, íves. Ajkai enyhén teltek, az arcbőre sem kifejezetten problémás. Saját magát leginkább átlagosnak tartja, ha valamire beképzelt, az igazán nem a külseje. Sokkal fontosabbnak tartja az intelligenciát, mint a csinos arcot meg ruhákat, nem is szokott felszínesen ítélkezni. Semmi problémája nincs az iskolai talárral, ő inkább praktikusnak ítéli meg. Ha otthon van, többnyire farmert és egyszínű pólókat hord, de semmi baja nincs a szoknyával sem. Szereti a feketét, ugyanakkor a sokszor viselt feketének is megvan a maga negatív tulajdonsága: könnyen depresszióssá tehet. Utóbbit egy mugli újságcikkben olvastam azóta is jókat mosolyog magában rajta.
egészségi állapot || érzelmileg kissé labilis

   A tudás

varázslói ismeretek || Apja jóslatával ellentétben nem a bájitaltan lett a lány kedvenc tantárgya, egyenesen rosszul van a löttyöktől, amiket órán készítenie kell. Munkájában alaposságra, precizitásra törekszik, persze nincs meg mindenhez a maga tehetsége. Az átlaga nem mondható kiemelkedőnek a legnagyobb jóindulattal sem, az érdektelensége sokszor a tanulmányaira is kihat. Kedvének megfelelően hullámzik a teljesítménye. A kedvenc tantárgya a rúnaismeret,a fakultatív tárgyakat illetően már igen korán határozott elképzelése volt a jövőbeli döntését illetően. A jóslástant egyenesen nevetségesnek találja.
felvett tantárgyak ||
x számmisztika
xrúnaismeret
mugli képzettségek || egészen jól rajzol, de sohasem tanulta igazából
pálca típusa || 7 hüvelyk, mahagóni fa, Sárkányszívizomhúr
különlegesség || -

   Szerepjáték-példa

Én, mint művészlélek? Nem éppen igaz az állítás, mondhatni túlzás. Jogosan merülhet fel benned a kérdés, miszerint akkor mégis mi a fenét keresek én egy Műteremben? Elmondanám neked, hogy talán nincs is békésebb hely ennél a kastély falain belül. Sohasem voltam társasági lény, ha tehettem, kerültem a nagyobb csapatokat, klikkeket, mielőtt még véletlenül magukba szippantanának. Nincsen bizalmasom, és senkire sem tudnám ráakasztani azt a jelzőt, hogy na, ő a legjobb barátom. Mindezek ellenére tökéletesen jól megvagyok, nem érzem magam magányosak, vagy szociálisan kirekesztettnek, én akartam így. Ha csak tehetem, elsétálok ide, leülök egy székre, és hagyom, hogy magától megteljen az előttem álló rajzlap. Nem vázákat rajzolok, és még csak nem is gyümölcsös tálakat festek, egyszerűen érzéseket, impressziókat, élményeket. Külső szemlélő számára semmi értelem nem lehet az én kis műveimben, de nem is az a célom, hogy gyönyörködtessek, sokkal inkább az időt akarom elütni ezzel a tevékenységgel. Van, hogy egyáltalán nem rajzolok semmit, csak ülök ezen a széken, és nézek magam elé. Persze nem csak bambulok, az agyam folyamatosan zakatol valamin. Anyán, az apámnak csúfolt férgen, a jövőmön. Még röpke két év, és elhagyhatom a „családi fészket”. Ugyan ötletem sincs, mit fogok kezdeni magammal pénz és bármiféle ingóság nélkül, de ennél bármi jobb lehet.
A legjobb esetben egyedül szoktam itt lenni, de van, hogy valaki más is betér. Olyankor többnyire őt nézem, vagy azt, amit csinál, ettől a legtöbb fülig pirul, és kirohan, miután hebeg egy viszlátot. Remélem soha nem fog a tanárok fülébe jutni, hogy igyekszem kisajátítani a helységet, már amennyire ez lehetséges, különben kereshetek egy új menedéket, amihez egyáltalán nincs kedvem. Ha tehetném, az órákról is ide szöknék, de ezt sajnos nem engedhetem meg magamnak ezekben az időkben. Nem mintha annyira érdekelne a büntetés, nem vagyok én az a tipikus hollóhátas, sosem értettem, mi alapján kerültem ide. Nem vagyok egy tanulós fajta, a tudásom többnyire abból áll, amit az órákon megjegyeztem. Nem mintha érdekelne, milyen színű sál lóg a nyakamban, ez is tökéletesen szuperál.
Ezúttal nem sok időm jutott arra, hogy elmerüljek a gondolataimban, ahogy látom, meg is érkezett az első művészlélek. Vagy legalábbis azt hittem, hogy az, egészen addig, ameddig meg nem szólalt. Ezúttal Samuel Goldhawk a bámészkodó, annyira látszik a megilletődöttség az arcán, hogy az majdnem megmosolyogtat. Nyilván ötlete nincs arról, ki a fene is vagyok én, ezt nevezik lépéselőnynek. Mindig örültem, ha hozzá hasonló emberekkel futhattam össze, hiszen ők képviselték mindazt, ami sohasem akartam lenni: fennhéjázó, népszerű, közkedvelt.
- Remélem nem hozod a nyakamra az öreget … - mormogom az orrom alatt, alig hallhatóan, és mivel a terem másik felében ácsorog, szinte menekülésre készen, nem vagyok benne biztos, hogy értett is valamit belőle a hangfoszlányokon kívül. Nekidől az ajtónak, akár előnyösnek is mondhatnánk ezt a pózt, a harmadikos lányok bizonyára csillogó szemekkel bámulnának rá. Mekkora mázli, hogy én már hatodikos vagyok …
-Tisztában vagyok vele, Samuel, évfolyamtársak vagyunk.
Válaszolok kissé cinikusan, bár magam is meglepődöm, miért is zavar, hogy ötlete nincs, ki a fene is vagyok én. Még ha valamivel figyelmesebb diák is lenne, akkor sem biztos, hogy tudná, honnan szalajtottak, én intéztem így, nem igaz? Nem probléma, úgyis kitart még körülbelül három percig, aztán mintha sohasem beszéltünk volna. Mi sem lehet griffendélesebb annál, hogy bátran bemutatkozik, megkockáztatva azt, hogy esetleg tudnunk kellene egymás nevét. Én sohasem voltam ennyire merész, a bátorságot botorságnak ítélem meg, ebben az esetben is. Ha nem mutatkozik be, hanem egyszerűen leül valahova, és csendesen ül, bizonyára felkeltette volna az érdeklődésem. Így csak a kissé passzív agresszív Kimberleyt kapta meg, nem hiszem, hogy elbírna vele, adok még neki 2 percet, és soha többé nem is fogunk beszélni.
- Ebben az esetben feleslegesnek érzem, hogy bemutatkozzak. Friccs nyilván már nemlétező nyomokat követ, akár el is mehetsz.
Keltett is bennem valaha rossz érzéseket, ha modortalanul viselkedtem? Eleinte. A legtöbb esetben mindig találok rá okot, még ha mondvacsinált is. Nem akarok megbarátkozni az érzésekkel, ez valamiféle védekezési mechanizmus a részemről. Mindenki jobban jár, ha elkerül, én is elkerülök mindenkit. Kivéve, ha be vagyunk zárva egy terembe...

.

   Egyéb

avialany|| Mila Kunis

James Wolf bírálására várok, de ráérek Vigyorog