A kezdet

~Túlságosan komoly. Ő is, meg ez az egész. Utálom ezt az egész szar helyzetet. UTÁLOM! ~ ordítani tudnék, de nem tehetem, miatta nem tehetem meg. Nézem őt, a haját, a grimaszba fordult arcát, remegő kezeit. Nagyon nagy váltás lesz ez mindkettőnknek rövid idő alatt. Legalább lenne egy fél évünk rá, vagy ilyesmi. De nem, pár nap… két nap múlva már nem látom, lehet, hogy örökre. Ezt a baromságot jobb, ha most azonnal elfelejtem. Ha kell, utána megyek stoppal, vagy addig rágom apu fülét, míg elvisz odáig. De, hogy nem fog megszabadulni egykönnyen tőlem, az hót ziher! ~Ki a franccal fogok most lógni? Oké, ott van Mike, John, meg a többiek, de ha igazán komolyan jól akartam érezni magam, mindig volt egy biztos pont. ~ Ilyenek jutnak eszembe, ahelyett, hogy vele foglalkoznék. Önző vagyok, igen. Na és? A szuper kettős miatt vagyok önző, nem csak magam miatt. Néha nem volt baj, hogy összekaptunk, mert csak szorosabbra húztuk egymás közötti baráti szálainkat utána. Érzem a kezeit az enyémben, melegítek őket. Picit ki van hűlve Rey, muszáj leszek átadni a kabátom, ha el akar utazni megfázás nélkül. Persze jön a magyarázat, hogy speciális dolgokat kellett venni, én pedig csak bólintok neki. Nem fogom megcáfolni, pedig számtalan ellenérvem van, amivel meg lehetne. Aztán jön a kétségbeesés, ami nálam már reggel óta meg van, csak más formában. Látom a szemeiben, hogy várja a választ és azt is, hogy tudja, hogy mit fogok mondani neki.
- Persze, hogy túléled. Majd egész nap a fényképemet nézegeted. – mosolygok rá biztatóan és megszorítom egy pár pillanatra a kezét. E nélkül csak egy poén lett volna, így azonban tudja, hogy mire gondolok pontosan. Talán az emlékek segítenek neki, hoyg túlélje. Persze nem hülye kislány, fel fogja találni magát, nem hiszem, hogy sok problémája lesz. Vagy ha igen, akkor lesz egy kis cicaharc, aztán máris neki van igaza. Nem bírja tovább ennél a pontnál, megtörik és sírni kezd. Nem tudok mit mondani neki, a szavaknak nincs most erejük, hogy megoldják ezt a helyzetet. Nézem, ahogy kihullnak kezei az enyémek közül, a tekintetemmel követem, ahogy leül a sziklára és tenger felé bámul. A teste remeg a sírástól, én meg állok még mindig ugyanúgy megdermedve, mint akit lecövekeltek. Nem tudom eldönteni, hogy mi lenne a jó most neki, ha csak odamennék, vagy ha hagynám. Rey néha kiismerhetetlen, de az, hogy nem rohant most el, talán arra utal, hogy velem akar lenni. Lassan odasétálok mellé, a tengert bámulom, a hullámok lüktetése továbbra is állandó. Az ő állandóságukat nem zavarja meg semmi, ha meg is törik őket, jönnek újra és újra. Nekik nem kell elhagyniuk ezeket a partokat, a barna barátnőnek viszont igen. Lassan mellé ülök, nem pillantok rá, hagyom, hogy sírjon. Közelebb fészkelem magam hozzá, leveszem a kabátomat és a hátára terítem. Tényleg nem kéne, hogy megfázzon. Aztán átölelem és a fejét magamhoz húzom. Némán ölelem és nézem a tengert. Nézem a hullámok szabadságát, érzem a sós szelet, ami megcsípi a szememet és kiengedi belőle a könnyeket. Egy-egy könnycsepp mindkét szememből versenyre kél egymással, hogy melyikük ér le hamarabb, hogy a végén eltűnjenek a homokban. Némán ülünk, várjuk a naplementét. Szeretném, ha nem utoljára tennénk ezt, de ha mégis így van, akkor sokáig akarom, hogy így maradjunk. Egymás mellett, két barát.