Tiltott rengeteg.

Ez erdő..tudjátok melyik.

Sebi
a megmentő

Gina sosem volt félős lány. Viszont a szabályok betartásával sokszor akadtak problémái. Például: miért tiltott, a Tiltott Rengeteg? Ez is csak egy erdő. Gina sok erdőben járt már. S bár halott az erdőben rejtőző veszedelmekről, úgy gondolta nem lehetnek rosszabbak az itteni vadálatok, mint azok a rókák, amiket időnként látott, más erdőkben, és elszaladtak előle.

Ha nem lenne tél, és szúros hideg, akkor egész szép nap lenne. Kék az ég. Kora délután van, és ideális egy kis játékhoz.  A legtöbben persze a téli játékokhoz rendes felöltöznek. Ginán azonban nem volt se sapka, se sál, se kesztyű. Lyukas, néhol megfoltozott nadráján is átjárt a csípős szél. Fekete pólóján, csak egy közepesen vastag talárt viselt, ami szintén elég elnyűtt állapottban volt már, és még csak össze sem húzta magán. Nem mintha nem fázott volna. Csak épp nem érdekelte.

Az erdő szélén sétálgatva egyszer csak úgy döntött, hogy egy kisebb hógolyóval megörvendezteti Mercutiot. A kis állatka ide-oda rohangászott előtte. Néha már majdnem sikerült eltaláni...
-Héé! Mercutio hova lettél?
A görény egyszerűen eltűnt a hóban. Gina meg kiváncsi természet, mint tudjuk. Olyan vonzó ez az erdő. Ahogy az egyik fa első fa alá ért, a lány egy nagy adag havat talált a nyakában, és a hajában.
-Mercuti! Ez nem ért! - mintha az állatka kiröhögte volna? Lehet ez?
- Na megálj!

A karvalyok magaslati állatok. Szeretik a fákat. Gina is. Rögtön állatkája után indult. Felmszott a havas ágakon. Ahogy megállt a törzsnél, és meg tudta támasztani magát, gyurt egy kis hógolyót, és most sikerült is eltaláni a roszcsont görényt. Csakhogy ezzel együtt, ismét kisebb hózuhatag hullott a nyakába. Gina nem törödött vele. Kimászott egy oldalsó ágra, és úgy döntött átáll denevérbe. Fejjel lefélé lógott, hogy így megszabduljon a nyakába tapadt hótól... Vicces ez a játék... Még ha a polója lejjebb is csúszott, és most kint van a hasikája... Hideg van így kissé, de ennyi baj legyen...

GINA

Nem, nem nagyon szokásom a tiltott rengeteg környékén kószálni, hiszen jómagam varázslócsaládból származom. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy miféle vérszomjas kis és nagy dögök lehetnek egy mugliktól távoli varász erdőben. A kisebbek is elég zavaróak tudnak lenni, azonban a nagyobb lények egyértelműen az étlapjukra vesznek mindenféle gyanútlan és óvatlan varázslót is. Már pedig nem akartam fő fogás lenne semmi ocsmányság napi lakomáján.
Miért voltam mégis itt? A dolog egyértelmű. Üzlet és kis tapogatózás.
Mióta Harry szökésben van bizonyos egyének, vagy mondjam inkább az, hogy bizonyos körök? Mindegy is. Szóval egyesek szerint vissza fog térni a Roxfortba, ezért így vagy úgy de őrzik a határokat. A csempészés lehetőségeit keresve ellenőriztem hát a bírtok határait. Nem nem Harryt akarom vissza csempészni, amúgy sem hiszem, hogy ő bízna bennem. Már ha egyáltalán tudnám, hogy merre van. Pedig ha valaki belém erőltetne egy adag veritasszerum bájitalt hamar kiderítené, hogy szimpatizálok a villám homlokúval. Szerencsére senki nem tervez ilyesmit. Így továbbra is tudok üzletelni mind a két féllel.
Azonban ahogy a körutam járom és a hó ropog a lábam alatt fura dologra leszek figyelmes. Bár az idő olyan, hogy a fagy és a hideg aprócska kis tűszúrásokkal  döfködi folyamatosan az ember arcát, és a lehelet is messziről látszik mégis ami az arcomba villan nem is olyan messze egy hófehér has. Egy hófehér fedetlen pocakocska. Először nem is értem mi az amit látok. Majd szép lassan össze áll a teljes kép. Egy fiatal srác lóg fejjel lefelé az egyik fáról. Először kicsit meg is mosolygom, hogy milyen életvidám egy fiú is, hogy még ilyen cidriben is csimpaszkodik mint egy kis majom. De utána kapcsolok, hééé ez már a tiltott rengeteg!
- Háhé te öcsi! Nem lenne szabad itt lenned! Mit keresel erre? - Mondom neki ahogy közelebb lépek a fiúhoz. - És tűrd be a pólódat mert meg fogsz fázni ebben a cudar időben. Mit fognak szólni a szüleid ha azt hallják, hogy te le betegszel? Nah! Gyere csak le onnan! - Mondom neki a felsőbb éves diák magabiztosságával.

Sebi
a megmentő

Gina nem sokáig élvezhette békés magányát a görényével. Pedig kifejezetten a kedvenc időtöltése volt egyedül maradni. Így még meg volt az illúziója annak, hogy csak a saját maga ura, és akkor, és azt hetet, amit csak akar. Nem mintha egyébként nem lett volna önfejű, és tette volna azt, amihez éppen kedve szottyan. Csak azért mégis. Ez egy iskola első sorban, ahol tanulni kell, és órára járni, és betartani bizonyos bugyuta, és értelmetlen szabályokat. De most komolyan. Azok az ostoba szabályok tényleg csak arra jók, hogy korlátozák a tapasztalásban, és fejlődésben. Sajnos azonban mindig akad egy-egy szabálymániás illető, aki okosabbnak hiszi magát mindenkinél, és meg akarja mondani, mit ne csináljon az ember lánya.

Gina vett egy mély levegőt. A hideg szinte égette a torkát. Lassan kifújta, aztán egy kisebb akrobata mutatvánnyal leugrott a fáról. Szerencsére a puha hóban landolt. Ahogy felállt, és szembe fordult a szemtelen sráccal, aki meg merte zavarni az ő és Mercutio köreit, megrázta bozontos vöröses haját. A fiúban kb. most tudatosodhatott a tény, hogy az öcsi valójában hugi. A Karvaly pedig szerette látni a reakciókat, amiket kivált az emberekből. Főleg mert rendszerint ezek elég ellentmondásosak voltak.

- Nem mindegy neked, hogy mit keresek itt?! Különben sincs semmi közöd hozzá, hogy hol, és mit csinálok. -vette elő lány a legszemtelenebb hangemét. - Egyébként se hordj össze, olyan értelmetlen zagyvaságokat, mint szülők, megfázás az én jelenlétemben. Ahogy látom nálad még egy kerge majom is intelligensebb lehet. - na igen. A leányzóhoz képest, még egy durrfarkú szúrcsóknak is kedvesebb modora van.

A vadászgörény időközben lesiklott a fatörzsön, és gazdája nyakába mászott, ahol elterült, mint valami prémsál.

- Tudod mit? Menj szépen a dolgodra, és hagyj engem békén majom pofa. -gúnyolódott a lány, és tett néhány lépést hátrafelé, az erdő irányába...

Gina

Sebastian igen csak segítőkész és türelmes srác. Lassan kezdem belátni annak idején a teszlek süveg nem véletlenül tett engem a Hugrabug házába. Hiába vagyok bátor, hiába tőrök babérokra, hiába vagyok okos. A béke igen is fontos a számomra. Ahogy mások épsége is. Ezért szóltam rá a fiúra, nem pedig azért mert én olyan hú, de nagyon szabályokhoz ragaszkodó alak lettem volna. Mégis talán pont ezért, mert nekem is van egy lázadó énem egy kis bűntudat fog el mikor a fiú rám nézett azokkal bánatos nagy sötét szemeivel. Majdnem elmosolyodom, mikor tényleg egy kis csimpánz módjára leszaltózik a hóba fel verve maga alatt a csillogó fehérséget. És ekkor jön a meglepetés!

A srác nem srác, hanem egy suhanc külsejű fiatal borzas hajú lány. Nem gyengén döbbenek meg, hogy a vörös kis srác az kislány. Na persze nem olyan kicsi, de még jó fiatal. Ránézésre éppen csak kinőve a gyerekkorból. Ekkor újra meg döbbenek. Nem egy megszeppent alsóbb éves riadt válaszát hallom. Hanem egy makacs dühös akaratos lány válaszát hallom. Majdnem felnevetek, hiszen az első dolog ami be villan erről a dühös kirohanásról az az, hogy egyszer valakinek nagyon tüzes kis felesége lesz ez a szenvedélyes lány. Nevetséges nem? 

- Hó hóóó! Lassíts kicsike! Meg ne harapj! Én csak szóltam. Remélem tudod, hogy ez a hely nem véletlen tiltott, hanem azért mert tényleg veszélyes. A tiltott rengetegben számtalan veszélyesebbnél veszélyesebb lény lakik. - Mondom neki miután végig néztem, hogyan is mászik a görény a lány nyakába. - Mellesleg a majmozáshoz annyit tennék hozza fiatal hölgy, hogy nem én lógtam fejjel lefelé majom módra egy fáról pucér hassal, hanem te. Ezek után gondolkozz el rajt a melyikünkre is illik inkább az a bizonyos majom jelző. - Mondom utána lépve ahogy az erdő felé hátrál. - Amúgy nem kell tőlem félned nem harapok, de tényleg jobb lenne ha vissza mennél a kastélyba, és nem itt fagyoskodnál kint. Még ha szerinted sületlenség is a megfázástól tartani. - Próbálom rá venni az okosságra miközben egy szél roham hátba kap és én fázósan húzom összébb a kabátomat.

Sebi
a megmentő

Persze. Mindig meg kell találniuk az ilyen mindent jobban tudó okostojásoknak. Vagy inkább záptojásoknak. Biztosan jobban tudja, hogy ez az erdő milyen veszélyes is. Fogadjunk sosem volt erdőben, és még egy bagoly húhogástól is halálra rémülne. Gina igen csak bosszús pillantást küldött a fiú felé, ahogy az közelebb lépett. Esze ágában sem volt szót fogadni egy ilyen pukkancsnak. Csak azért sem.

- Mondtam már. Menj a saját dolgodra, és hagyj engem békén! Semmi közöd hozzá, hogy mikor, hol és mit csinálok. Ha meg ennyire félsz egy nyomorult kis erdőtől rohanj vissza a kis klubhelyiségedbe a kastélyba. Ott biztonságos okostojás. - jegyezte meg gúnyosan a lány.

Mintha fel sem tűnt volna neki a hátába maró hideg szél, aminek hatására a fiú összehúzta magán a kabátját. Pedig már igencsak kezdte érezni a zsibbasztó hideget. Valószínüleg már visszafordult volna a kastély fele, ha nem fut bele a nagyobb srác. De mivel nem akart gyengének, és gyávának tűnni előtte ez a lehetőség már nem állt fenn. Így összeszorította az állkapcsát, nehogy vaccogni kezdjenek a fogai, és elárulják. Hátat fordított a fiúnak. Elindult egyenesen be az erdőbe lassú kimért léptekkel. Szép lassú léptekkel. Gondolta majd úgysem követi, és pár fa után visszafordul megnézni elment-e a hólyag.

- Különben is záptojás, Mercutio és én tökéletesen boldogulunk egyedül is mindenféle erdőben. Ez sem sokkal rosszabb, mint bármelyik másik, ahol dekkoltunk már. - szólt vissza, csak úgy mellékesen a válla felett.

A kis állatka, minha csak megerősíteni akarná gazdája állátását hátranézett a fiúra, és helyeslóen morgott. Talán mintha még bolíntott is volna.

Gina

A mosoly most már tényleg ki költözik az arcomra. Nem tehetek róla, oda vagyok a kis csitri elevenségéért. Elég nagy összeget mernék rá tenni egy bukméker irodában, hogy ez a ránézésre harmadikos kisördög az egyetlen az alsóbb évfolyamokból aki nem reszketve engedelmeskedik egy hetedéves végzős fiúnak, hanem egyenesen vissza pofázik neki, és illetlenül ellenkezik. Szemérmetlenül nagy összeget. A mosolyom pedig egyre csak szélesedik miközben lassan csóválni kezdem a fejem. A mosoly pedig az sem tudja letörölni az arcomról, hogy gyávának nevez. A mardekárosok szokása folyton gyávának nevezni az embert, noha ők azok akik nem kifejezetten szeretnek egyenlő feltételek mellet küzdeni. Mielőtt bárkit is meg sértenék, nem azt mondom, hogy ők gyávák, hiszen ahhoz az úthoz is bátorság kell amit ők mostanában választanak maguknak, hogy a Sötét nagyúr visszatért.
- Ó kicsike! Imádom mikor úgy neveznek gyávának, hogy még nem volt lehetőségük tesztelni a bátorságomat. Különben is, inkább neked kellene vissza menni abba a biztonságos és meleg klub helyiségbe mert már kezd ki fehéredni az arcod a hidegtől, és kékülni az ajkad. - Rázom le magamról a sértéseit, hiszen tényleg nem tudnak mélyre hatolni bennem szurkálódó szavai. - És még valami. Miért baj az ha valaki okos, és megvan a magához való esze? Ha neked is meg lenne akkor nem vacognál itt kint mint egy borotvált macska. Hééé hova mész? - Kiáltok fel mikor látom, hogy elindul az erdő mélye felé. Merlin szent szakállára esküszöm, hogy ez a csaj tényleg csapágyas. Vagy tényleg nincs tisztában miféle veszélyek is rejtőzhetnek egy mugli mentes igazi varázs erdőben. És itt nem a énekes madarakra gondolok, hanem az itt kószáló különféle valóban halálos mágikus szerzetre, és errefelé növő valóban halálos mérget termelő, és valóban ember evő növényekre. Egy pár pillanatig csak nézem, hogy egyre beljebb sétál a fák közé. Majd a mosolyom végre lehervad. A kis csaj nem normális. S ha valami történni fog vele akkor totál engem fognak hibáztatni mert hagytam az erdőben mászkálni. Még akkor is hogyha mugli születésű. Magamban elnyomok egy szitkot. És utána indulok. - Hé várj meg te kis kócos! Ne menj beljebb tényleg nem biztonságos! Inkább fogd a kis patkányod és vidd be a melegre! - Próbálom rá beszélni, hogy fordúljon vissza, miközben a nyomában is próbálok maradni. Senki nem érdemli meg, hogy tudatlanság vagy éppen ostoba dacosság miatt haljon.

Sebi
a megmentő

Vajon miért mindig Ginára tapadnak ilyen füldugót hordó, értetlen alakok? Úgy fest az elsétálni előle az erdőbe taktika nem nagyon akar bejönni. Milyen kár. Pedig tényleg kezd már nagyon hideg lenni. Nem lesz ez így jó. Stratégiát kell váltani a bugris ellen. Így a Karvaly egyszerűen megállt, és hagyta, hogy utolérje a fiú, amikor egy gonosz mosollyal szembe fordult vele.

- Mond, mit használsz füldugónak? Nekem is kell belőle. Vagy az agyad helyén valami Piton pincéjében évszázadokóta, ránézésre formaldehidben uszú, aszott izé lötyög? Hogy nem tudod felfogni, amit ugatok neked? Mi a büdös troll nem világos azon, hogy kopj le szépen, mint a "Szeressük a muglikat" felírat a folyosó faláról?! Ja, és csak hogy tudd, nem az a bajom, hogy okosnak képzeled magad, hanem, hogy engem boldogtalanítasz ezen képzelgéseddel. És ha már itt tartunk záptojás, akkor nem vagyok se "kicsike" se "te kócos" se "borotvált macska" se semmi más! Ginának hívnak, de a legtöbben csak Karvalynak. Ha már a nyakamra akarsz mászni, hívj így! Világos répa agy? Ezen túlmenően nekem nincs semmi patkányom, sem semmilyen más állatom! Mercutio vadászgörény. Va-dász-gö-ré-ny vili? Egyébiránt önálló gondolkodó élőlény, aki oda megy ahova akar, amikor akar. Mint én is. Ná pápá kőagy!

Kérdéses, hogy a lány hogy tudta mindezt egyszúszra beolvasni támadó hangvételben a fiúnak.  A kis fehér szőrpamacs se díjazhatta túlzottan a "patkány" jelzőt, mert miközben gazdája igyekezett a sárga földig lehordani a nála kétszer nagyobb fiút, ő is folyamatosan ellenséges morgó hangott hallatott a srác irányába, kifejezvén nem tetszését.

Csakhogy Gina támadása ezzel nem maradt abba. Hogy nyomatékot adjon a szavainak, ahogy befejezte a monológját egy hírtelen mozdulattal igyekezett jól bokán rugni a fiút, aki volt olyan óvatlan, és túl közel merészkedett. És elszaladni. Gina hozzászokott már a menekülő éltmódhoz. A vérében volt. Üss és fuss! Ez volt az egyetlen taktika, amit igazán ismert, és jól bevált. Csakhogy most rossz irányba iramodott meg. Nagyon rossz irányba. Egyenesen az rengeteg feneketlen mély, és átláthatatlanul sötét gyomra felé...

Na igen. Sok pletyka kering a Karvalyról az alsóbb évesek között. Úgy fest a modorára, és ellenséges viselkedésére vonatkozó szóbeszédek, és hogy imád veszélyes, már már öngyilkos kalandokba kerverdni, fittyet hányva a szabályokra, na azok igazak...

Merlinnek hála a lány végül befékez, és utolérve arra számítok, hogy észérvekkel meg tudom győzni arról, hogy ne menjen még mélyebbre az erdőbe, mert tényleg nem biztonságos. Azonban még szinte oda sem érek hozzá mikor rá kezd. Esküszöm a csajszi úgy kikelt magából mint akinek megjött. Bár ezzel lehet nem állok annyira messze az igazságtól, hiszen már alapban agybajosan viselkedett. Azonban ahogy hallgatom a dühös kifakadását csak félig tudok vele egyet érteni, hiszen engem tényleg a jó szándék vezérel, és nem az hogy kötözködhessek csak úgy valakivel. Nem vagyok az a kötözködős fajta, és soha nem is értettem Malfoyék mit is élveznek ebben annyira. Ahogy azt sem értem miért kell a jó szándékú segítség nyújtási kísérletet kötözködésnek felfogni. Elvégre nekem abból semmi hasznom, ha neki segíteni akarok. Mikor végre befejezi a panaszáradatát amibe nem kevés kioktatást kevert éppen látványosan nagy levegőt vesz. Szinte biztos vagyok benne, hogy az egészet egy szuszra hadarta el, ami nem kis teljesítmény. Már éppen rá szánnám magam a válaszra, mikor egy halálfaló alattomosságával alaposan lábon rúg. A bokámat célozza, azonban a lába elcsúszik és a sípcsontom szenved el egy hatalmas nagy rúgást. A fájdalom pedig olyan hatalmas és olyan hirtelen borít el, hogy csoda, hogy össze nem esek ott helyben. Minden esete kissé megrogyok, és szitkozódva a lábam dörzsölve próbálom elűzni a fájdalmat. Mire a tekintetem kitisztul és a alattomos kislány felé nézek ő már tetemes előnyre tett szert. De a lány még mindig az erdő mélye felé tartott, így szitkozódva a lábam kissé húzva vetem magam utána. - Hééé várj! Ez veszélyes!

Sebi
a megmentő

Fuss! Fuss! Fuss! Tadam. Tadam. Tadam. A szived majd kiugrik a helyéből. Érzed. Tudod. Menekülni kell. Az ösztöneid irányítanak. A Karvalynak csak ez az érzés volt, amit igazán ismert. Ami igazán az övé volt. Nem hallotta, vagy nem akarta hallani, amit a fiú utána kiabált. Tudta valahol mélyen ő is, hogy veszélyes vizeken evez, de nem érdekelte. Nem gondolkodott rajta. Pusztán vitte a laba. Egyik lépés a másik után. Be a tiltott rengeteg mélye felé. Az erdő egyre sötétebb és sűrübb lett. Egyre ijesztőbb is. Legalábbis bárki másnak ijesztő lett volna. Gina azonban mindig a biztonságot nyújtó menedékként gondolt, minden erdőre. Csakhogy ez az erdő nem az az erdő volt. Nem tudta volna megmondani utólag mennyi ideig haladt befelé a rengetegbe. Nem érzékelt maga körül semmit sem. Még Mercutio ideges, félős nyöszörgésére sem reagált...

Egészen addig nem, amíg valami meg nem állította. Ezöstös villanás. Csak ennyit érzékelt. Vékony mégis erős fonalak foglya lett. Legalábbis a Karvaly. Mercutio időben esett le a földre tompa puffanással, hogy ő ne essen rabságba. A kis riadt állatt a hatalmas szőtt háló előtt idegesen nyűszített. Félt. Remegett.
A Karvaly első rémült szabadulási kisérletei kudarcba fulladtak, és csak szorosabban gabalyodott a hatalmas hálóba. Így lassan felhagyott a próbálkozással. Helyett megpróbálta lenyugtatni kalapáló szívverését, és pálcája után nyúlni. A pálca! Hol a pálca?! Lassan a görényre fordította a tekintetét, majd feljebb az ösvényre szűkült útra, amerről jött. Nem messze megpillantota amit keresett. Az ösvény közepén. Naná, hogy most hagyta el! Átkozott lyukas talár! Varhatja meg sokadjára megint. Már ha kijut még ma ebből az átkozott ragacsos izéből...

- Mercutio! Hozd ide a varázspálcám! Ott van az úton! Hozd ide! Ne! Nem az! Az egy közönséges bot! A varázspálcát! Ne galyakat! Fenébe!

A helyzet azonban még csak most kezdett igazán rosszra fordulni. Pedig Gina kezdte azt hinni, hogy nem lehet rosszabb. Tévedett. Érezte, ahogy a ragacsos ezüst fényben játszó szöttes megmozdul alatta. Lassan megemelte a tekintetétt. Amivel szembe nézett rosszabb volt, mint valami ócska mugli hororr film. A Karvaly sosem félt a pókoktól. Ettől azomban síkitani tudott volna. Legalábbis akkor, ha nem tartotta volna hisztis libáknak való ciki valaminek a síkitást. Ehelyett egy hangos szitokáradat szakadt a közeledő akromantulára. A gigászi pók mintha megilletődött volna egy pillanatra a hangos vacsorájától. Mitagadás a lány szóválasztékát még egy zsebpiszok köz macskaköveinek talajlakója is megírigyelhette volna, amit csak a magasságos Merlin tudja hol szedett össze ez a lány. Tán még ő sem...
Ez azonban mit sem változtatott a szorult helyzeten, mert úgy tűnt az óriási lény túl tette magát a kezdeti hangtámadás miatti megrázkódtatáson, és lassan ismét áldozata felé kezdett haladni. A Karvalynak semmi kétsége nem volt. Ez az izé vacsinak nézi őt! Na még mit nem!

- Mercuto! Hozd már ide a pálcám! Most! Gyáva görény! Ne azt! Siess már!!!!

A lányon lassan kezdtek a pánik jelei mutatkozni, bár ezt csak az egyre emelkedő hangszíne mutatta. Lassan kétségbeesetten kezdett kiabálni a hol a görénnyel, hol a pókkal. Persze a szabadulási kisérlettel sem hagyott fel. Valahogy nagy nehezen sikerült kihorgásznia a zsebéből a bicskáját, és elvágni egy fonalat. A hatalmas lény mintha egy pillanatra megbillent volna. Minden bizonnyal nem díjazta ezt a megmozdulást, mert a háló hirtelen mozdulatára megrándult, és a bicska kiesett a lány kezéből. Remek. Igazán remek!
Most már tényleg nem maradt más, mint a kétségbeesett káromkodás... Nem mintha az segített volna a helyzeten...

Gina

zene

Annak ellenére, hogy tél van ma fényes nap sütés volt, az erdő szélén szinte vakító sok fénnyel ahogy a havon a fény vissza tükröződött. Most azonban ahogy egyre mélyebbre hatoltam az erdő fái között bicegve a kislány nyomát követve a fény egyre halványodott. Az évszázados fák eltakarták a napfényt, és mintha még a hideg is maróbb lett volna. A csend pedig ami körülvett hallosan ijesztő miközben szinte csak a saját szuszogásomat hallottam, és azt ahogy a hó ropogott a lábam alatt. Nem hiszem hogy valakinek varázslónak kell lennie ahhoz, hogy ennek az erdőnek a mélyét halálosnak és veszedelmesnek érezze. Nem kell ahhoz különösebb mágia az ember vérkeringésébe, hogy ezt érezze. De a jelek szerint az kislány ki karvalynak nevezte magát nem értett ebből semmit sem.
Talán az én hibám, nekem kellet volna kicsit radikálisabb eszközökhöz folyamodni, hogy azt a kis tacskót eltántorítsam a veszélyektől amik egy ilyen erdő mélyén várhatnak rája.
Az egyre sötétebb erdőben szinte be alkonyult, mintha csak egy szimpla holdvilágos éjszaka lenne, én pedig a saját párává csapódó leheletemen, és a lány nyomain kívül nem sokat láttam. Én azonban vele ellentétben jóval óvatosabban haladtam előre, és elővont előkésztet pálcával.
- CONFRINGO!!! - Kiáltottam fel szinte ösztönösen cselekedve mikor a magasból a fák közül egy hatalmas soklábú szőrös valami vetette rám magát. A varázslatom persze célt talált, és egy robbanás következtében hanyatt lökte a nekem támadó dögöt. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy talán egy az iskola határait őrző halálfaló fenevadba botlottam. De mikor a szemeim végre rá fókuszálnak a támadómra, végre felismerem mi is ugrott nekem. Egy Akromantula, ezt még legendás lények gondozása tan nélkül is felismerem. Amivel pedig itt dolgom van egy kicsike szinte még gyerek példány, de máris akkora mint azok a mugli közlekedési eszközök. Azt hiszem automobil a nevük.  Mindegy is, nem álok meg nézegetni ezt az ocsmány óriás pókot, ha egy van akkor többnek is lennie kell. És akkor bizony a kis kócos komoly veszélyben van. Lépteim meg szaporázva követem a nyomokat a hóban, miközben a szemem idegesen járkál az erdő sötét fái közt újabb pókot keresve. Még nem láttam, mikor már hallottam a kétségbe esett kiáltásokat és szitkozódásokat. Az előttem lévő domb mögül jöttek a hangok. Kizártam a makacs sajgást a sípcsontomból, és teljes erőből kezdtem felfelé szaladni a domboldalon, míg nem felértem rá. Az ereimben a vér rögtön megfagyni látszott ahogy a szívembe jeges ujjak markoltak a látványtól. A Karvaly hatalmas nagy pókhálóban vergődött s szitkozódott. Fegyvertelen volt a kis ügyefogyott, és a patkánygörényének vagy minek Tifusz-nak ordibált, hogy hozza már azt az átkozott pálcát. Ettől még nem is fagyott volna meg az ereimben a vér. De attól már igen, hogy a pókháló tetején lustán egy hatalmas akromantula üldögélt, és kényelmesen arra várt mikor is fárad ki teljesen a kapálózó kislány. Olyan volt ahogy ott kuporgott ez az undorító ízelt lábú szörnyeteg, mint a mugli mesék gonosz öreg banyái. Szinte még azt is láttam, ahogy a fekete csáprágókon már türelmetlen csillog a méreg amivel végleg lebéníthatja majd meg ölheti a szerencsétlen kislányt.
Nem vagyok Grifendéles, nem vagyok a bátorság a hősiesség igazi mintaképe, hiszen általában a haszon mozgatja a cselekedeteimet. De gyáva lidérc sem vagyok. A pálcámat előre szegezve rontottam le a domboldalon a pókháló felé.
- OBSTUCTO!!! - Kiáltom a pók felé suhintva, akit meglep a nem várt társaság, és az hogy a varázslatomnak hála lerepül a pókhálóból. Méterekre a lány mögé. Szerencsémre a varázslattól el is kábul egy kicsit, mert a földön marad még a nyolc lábával az ég felé kalimpálva.
- CONFRINGO! - Küldök felé egy robbantás átkot, hiszen már nem veszélyeztetem a lányt. Nincs már okom gyengéden bánni a pókkal. Az ilyen undorító dögnek jobb ha a pokolban a helye. A varázslatom ezúttal sem téveszt célt, és mint az előző pók esetében ez a pók is egy csúf robbanás áldozata lesz, széjjel szórva egy kevéske pók trutyit. Csak ekkor állok meg, de szinte azonnal, és gyorsan körbe fordulok új ellenséget, új pókot kutatva a környéken.
Nem láttam új ellenséget, azonban tisztában voltam vele, hogy ez nem azt jelenti, hogy nincsenek is itt. Nem jelenti azt, hogy nem csak az alkalmas pillanatra várnak, hogy a félhomályos szinte sötét erőd fái közül rám vessék magukat. Jelen pillanatban azonban elmúlt a közvetlen fenyegetés a közvetlen veszély. Óvatosan folyamatosan körözve új pókok után kutatva közelítettem a háló felé.
Félúton persze majdnem ráléptem a lány idomított hörcsögére a Pestisre. Ahogy pedig lenéztem, észre vettem, hogy a Pestis mellett ott a lány pálcája. Felkaptam a pálcát is és a patkányt is, és a hálóhoz siettem velük.
- Ó te ostoba kis kócos! - Mondom neki féltő szigorral a hangomban, miközben elkezdem kiszabadítani őt a háló fogságából. - Majdnem pók vacsora lett belőled. Örült volna ez a nyavalyás akromantula az biztosan. Egy friss és ropogós Gina, pók selyemben tálalva. Szép lettél volna mondhatom... - Sziszegem neki az aggodalomtól dühösen. Majd mikor már kiszabadítottam a karját és a lábait is elkapom a derekát és magamhoz szorítva félig a hátamra dobom.
- Most pedig nincs vita! Irány vissza a suliba! - Mondom, és elkezdek vele vissza felé hátrálni el amerre jöttünk. Közben pedig magamban Merlinhez fohászkodom, hogy ne legyen több vad találkozásunk az erdőben.

Sebi
a megmentő

  Vajon, hogy keveredhet egy olyan okos lány, mint a Karvaly, olyan hülye helyzetekbe mit ez? A kérdés pusztán költői. A lányt a veszély élteti. Mása sincs, mint önnön ösztőnei, melyeket folytón próbára kell tenni. Ez gyakaran eredményezi azonban, hogy roppant vékony jégen táncoljon. Most is. Gina tudta. A dög, csak arra vár, hogy abbahagyja a kiabálást, és küszködést. Ha végleg kifárad, akkor végre neki láthat vacsorájának. Tudta, ezt így nem bírja túl soká. Abba viszont nem hagyhatta. Az a megadás lett volna. Ez a lány pedig sosem adta meg magát. Senki és semmi előtt. Nem most fogja, egy mocskos pók étlapján végezni! Addig játsza a színdarabot, amíg Mercutio megtalálja a helyes pálcáját. Ez pedig csak percek kérdése. Akkor pedig reszkethet ez a rohadt szörnyeteg.

   A terv önmagában jó lett volna. Azonban nem valósult meg. A lány meglátott valamit. Azaz valakit. Na neee! Ez a buggyant, aki miatt bekényszerült az erdőbe! Mért pont ő?! Más nem járhatott volna erre? De most komolyan? Mekkora volt erre az esély? Egy az egymillióhoz? Áhh, biztos itt hagyja pók kajának. Vagy ha nem, akkor tutira valami hátsó szándéka lesz. Mindig, mindenkinek vannak hátsó szándékai. Semmi nincs ingyen. Az utca törvénye. Az életben maradás törvénye. Csak magadra számíthatsz, ellenben nem bízhatsz senkiben, és semmiben.

  Ez meg most mit művel? Közelebb jön, felveszi Mercutiot, és a pálcát is! Valami csoda folytán a görány nem harapja meg a fiút, inkább felmászik annak nyakába, prémsálat játszva. Áruló állat. Ez van, ma már a görényekben sem lehet bízni. Flősen nyüsszög a szegény pára, és szörével csiklandozza a srác nyakát, ahogy össze-összerezzen a nyakában. A pók közben messze repül, majd fel is robban. Jajj már! Pók trutyi! Mért pont mindig a Karvaly nyakában kell landolnia, minden undi dolognak? Pfúúj!

  Persze, ahogy meglátta a nagyobb fiút rögtön elhallgatott. A vergődéssel is felhagyott. Igyekezett megőrizni maradék méltóságát. Már ha eleve is volt olyanja. Persze ez nem jött be túlságosan. Főleg, amikor perceken bellül azon kapta magát, hogy aki elől menekült, most úgy viszi, mint holmi krumplis zsákot. Persze nem volt nehéz dolga. A lány csont és bőr volt. Igazi pehely súly, akinek téglát kell tennie a zsebébe, hogy ne fújja el az első szellő. Legalábbis néha ezzel szokták húzni az agyát. Sebastian szinte érezhette terhének kiálló bordáit.

- Jól van! Most már letehetsz! - találta meg végre a hangját, kezdeti megrökönyödése után. - Egyedül is boldogulok! Főleg, ha visszaadod a pálcám! Tegyél már le! - rugkapálni kezdett, remélvén ezzel meggyőzi az ismeretlen fiút, arról, hogy jobb lesz nem összekeverni holmi közönséges poggyásszal, amit a vállára kaphat.

- Különben sem vagyok "ostoba kis kócos"! Én a Karvaly vagyok! A karvaly pedig magányos állat! Amúgy is tökéletesen uraltam a helyzetet! De tekintettel a körülményekre, megengedem, hogy velem gyere a kastélyig, ha nagyon félsz ettől a kis erdőtől. Amúgy, meg mit akarsz még tőlem? Ki vele mit vársz? -hangjában lévő nem kevés cinizmus elárulta, hogy bizony arra kiváncsi, milyen hátsó szándékok vezették a fiút utánna.

Annak, aki egész életében sötét alakok elől kellett menekülnie, meg sem fordul a fejében, hogy valakit önzetlen cél is vezethet. Így van ez a mi Ginánkkal is. A rosszat különben is könnyebb fetételezni a másikról. Ráadásul roppant könnyű rászokni éppúgy, mint a cigire. Leszokni róla viszont, szinte lehetetlen... 

Gina


Hatalmas léptekkel haladok az erdőben miközben a szemeim forgatom ellenséges lények után kutatva, hamar magam mögött hagyva a pókhálós tisztást, majd azt a helyet is ahol az én óvatlan póktámadóim hullája fekszik. Egyáltalán nem sajnálom őket, hiszen ahogy tudom ezek az undorító dögök kannibálok, szóval nemsokára a saját kis undorító testvéreik pocakjában fogja mindaz végezni ami megmaradt belőlük.
Izgalmamban észre sem veszem, hogy milyen könnyű és soványka a kislány akit a vállamon hurcolok. Egészen addig míg meg nem ered a szája mint az eső.
Csendben halgatok egészen addig amíg rúgkapálni nem kezd. - Nyughatsz vagy, pók eledel leszel! - Mondom és rácsapok a fenekére, hogy ne izegjen mozogjon már. De amúgy nem igazán hat meg a rimánkodása, és ugyan úgy cipelem tovább magammal ahogyan eddig is. Csak akkor kezdek kissé lassítani, mikor már látom az erdő szélét.
- De igen is ostoba kis kócos vagy Gina! - Teremtem le még mindig  őt cipelve. Egészen eddig számomra is ismeretlen atyai szigorral a hangomban. - És te még nem vagy karvaly, hanem csak egy árva fióka akinek igen is kell egy nagyobb madár. NE! Nem vitatkozok! Mert valóban tökéletesen uraltad a helyzeted ha az volt a célod, hogy az estére kiszívják az összes véredet. - Mondom neki, egy pillanatra sem letéve, Csak akkor állok meg végre mikor már elég messze voltam az erdőtől, egészen a nagy tölgy tövében. Ott viszont le teszem a kislányt, és jó alaposan szemügyre veszem. Csupa folt csupa piszok csupa bőr leány. Szép is lehetne ha nem lenne ilyen elhanyagolt, ilyen mint egy kivert kutya. Nagy levegőt veszek és neki kezdek a fejmosásnak.
- Szégyelld magad! Ostoba vagy és buta! Hányszor mondtam hogy veszélyes? Sokszor! Á-Á-Á! - Tartom fel a kezem mikor látnám, hogy beleszólna és vitázna velem. - Még ha ezek után el is hinném, hogy tudsz magadra vigyázni. Akkor is ostoba és felelőtlen vagy. Mert nem csak magadat sodortad veszélybe, hanem a legjobb barátodat is Mercuriót. Mit csinálsz akkor ha miközben te abban a hálóban vergődsz egy másik pók megeszi őt? Hogy érezted volna magad? Vagy szerinted ő a kis barátod, hogy érezte volna magát ha elveszít téged? Ki gondoskodott volna róla szeretettel? Ezeken gondolkozz el! Ahogy azon is hogy nem csak neki, hanem valószínűleg másnak is hiányoztál volna. Valakinek aki aggódik érted, vagy éppen szeret! - Mondom neki és már kezdek megnyugodni. Végül egy nagy levegőt véve és lassan kifújva a lány szemeibe nézek. Riadt, dacos, és még kitudja milyen. Egyedül harcban egy egész világgal, legalábbis ezt olvasom ki azokból a szemekből. A zsebembe nyúlok és előhalászom a pálcájáét. - Tessék.. legközelebb jobban vigyázz rá, mert mégis újra eszedbe jutna a tiltott rengetegben kóborolni akkor ez az egyetlen ami megmentheti az életed. - Mondom, miközben feléje nyújtom a pálcát.

Sebi
a megmentő

   Mért nem rak már le? Mért kell mindig ilyen hülye helyzetben találni magadat? Elég! Ez már több annál, mint amit józanul el lehet viselni. Mért ilyen bosszantó ez a srác?! Egyáltalán hogy is hívják? Mindegy is. De igazán leszálhatna már rólunk?
   Egy olyan lány számára, aki nem szokott hozzá, hogy megmentsék ez a helyzet maga az elviselhetetlenség. Még soosem szorult rá mások segítségére. Vagy inkább sosem kért segítséget senkitől, semmiben. Nem most fogja elkezdeni.
   A dühödt gondolatokból a fenekedre érkező csapás ránt vissza a valóságba. Vajon hogy merészeli ezt? Ezért még majd rászabadítod Hóborcot! Ebben biztos lehet ez az őstulok!

-Mit képzelsz magadról! Hogy merészeled ezt! - hangot is kell adni az elegédetlenségnek.

  S legalább akkorát ütsz vissza, mint amekorát te kaptál. De aztán valahogy mégis felhagysz a szabadulási kisérlettel. Végre látszik az erdő széle. Ez az első jó hír ma. Mégis ahogy hozzád szól, te már dacolnál, és vitatkoznál, de beléd folytja a szót. Te magad sem érted, miért nem vágsz vissza most valami csípős válasszal. Máskor bizonnyal megtennéd. Végre lerak a hóba. Kioktat, és leszíd. Remek, már csak ez kellett! Egy felsős kioktatása mára. Valahol mélyen azért érzed az igazát. Mégis inkább meghalnál, minthogy beismerd ezt neki. Ahogy elhallgat, és feléd nyújtja a pálcád felpattansz, és kikapod a kezéből. Hátat fordítasz, és elindulsz egy szó nélkül a kastély felé. Egyszer csak megtoppansz. Hátra nézel.

- Miaz nem jössz? Megfagyunk idekint. Hideg van. - egyszerű ténymegállapításként közlöd. Hideg érzelem mentes hangon. Előveszel egy doboz cigit. Rágyújtasz. - Jut eszembe jössz egy doboz cigivel. Elvesztettem miattad az erdőben. Ahova mellesleg be se mentem volna, ha békén hagysz. - csak az utolsó mondat igaz, de hátha behúzhatod a csőbe a fiút. Lassan megindulsz ismét a kastély felé. Nem sieted el. Lassú és méltóságteljesen kimért léptekkel haladsz.

- Amúgy Mercutio és én túléltünk volna. Ha kell a másik nélkül is. Érzelmek? - rövid, gúnyos kacajt hallatsz, melyben semmi öröm sincsen. - Az a te fajtád kiváltsága. Az olyanok mint mi, nem engedhetjük meg magunknak. Ezzel azt hiszem el is árultam, hogy engem nem szeret senki, és én sem szeretek senkit. A világban nem létezik önzetlenség. Ami pedig azt illeti nincs szükségem nagyobb madarakra. Eddig is jól boldogultam nélkülük, vagy éppen ellenük. - rejtély, hogy vajon egy olyan kicsi lányban, mint ez, hogy fér el ennyi cinizmus, és keserűség. Mi okon növesztett már ennyi tüskét?

Gondolsz egyet. Megtorpansz. Szádba fogod a félig leégett cigit, míg kezeddel fére tolod a talárod, és felhúzod a pólód a derekadon, mely most teljesen szabadon világít. Sok vízszintes sebhellyel együtt is. Jobb kezdbe veszed a cigit, és gúnyosan szólalsz meg.

- Jól nézd meg. Többször nem láthatsz ilyet. Ha kaptam is valaha, valamit a nagyobb madaraktól, akkor az csak ez volt. Ebből pedig többet nem kérek. Inkább vagyok magányos Karvaly. Most menjünk be. - ismét elindulsz lassú léptekkel...