Mi lenne ha…

[2014.]

2014.

Egy elképzelt jövő.
Egy jövő, mely annyira nem áll messze a valóságtól.

Egyedül sétálok az Abszolúton 10év után először. Rengeteg minden változott és én is nagyon sok mindenben változtam. A régi cserfes lányka teljesen eltűnt és egy érett nő, egy feleség egy anya vette át a helyét. Egy asszony, akit már nem érdekel melyik oldalon is áll, hisz a régi háborúnak már vége, de kisebb - nagyobb ügyeket még mindig megtesz a nagybátyának. James Mirolnak, aki jelenleg befogadta őt a férjével és a hamarosan Roxfortba kerülő lányával. Cserébe viszont szolgálnia kell a családot, a családját, akikhez régen tartozni akart, de ma már szívesebb maradt volna Henderson, hisz akkor most nem kötnék ezek a kötelességek. Hiába, hogy élvezte az eddigi összes munkáját, de azért ment el Londonból, hogy új életet kezdjen és most hogy visszatért nem szeretné folytatni a régit. Pedig muszáj.

Augusztus délutáni napsütés, lágy és kellemes, ő mégis egy csepp boltban ácsorog: egy boltban, ahol minden varázsló pályafutása elkezdődik. Olliwanders üzletét azóta már átvette az öreg unokája, meglepő, de újításaival sokkal energetikusabb pálcákat készít, mint elődje, ötletei a legtöbb régi darabnak is javára válnak. Áll a pult mellett, és egy derékig érő embert figyel, amint épp egy hozzá képest túl hosszú pálcát fog a kezébe, és céltudatosan előrebök vele. Párbajtőrözői mozdulat. Az apa ajkán büszke mosoly jelenik meg, már csak azért is, mivel a pálca ezúttal nem tett kárt semmiben, épp ellenkezőleg: ezüstös szellővel a magasba emelt egy apróbb lámpást, mely a következő pillanatban már csörömpölve zuttyant vissza az asztal szélére.
Pár perc elteltével már búcsúznak, a pálcaszaküzlet ajtaja nyílik, és ők, apa és fia kilépnek az Abszol útra. Nyári párát lélegeznek be: fura, de minden olyan békésnek tűnik, olyan álmosnak. Mintha ezer éve lett volna, hogy itt valaha lázadás tört ki, mintha nem ezeken az utcákon masírozott volna végig a sárvérű csőcselék a jogaikért rázva láncaikat... Draco kisebbik fiára néz, aki épp céltudatosan lépdel mellette. Állát felszegi, tekintete nyíltan előre szegeződik: nem is vár kevesebbet egy vérbeli Malfoytól.
- Apa, nézd, az ott az új Húdeszuperseprű 3000!
Csak szeme sarkából látja, hogy a fiú átrohan az utca túloldalára. Az ő tekintete most egy ismerős alakra szegeződik... egy alakra, akit bár ezer éve nem látott, mégis ezer közül felismerné.
Milliónyi apró bűn pereg le szemei előtt, száz kis megcsalás, édes csábítások keserű emlékei. Tekintetét, mint egykor, most is fogva tartja a látvány. Egyes dolgok nem változnak, soha.
- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim...

Semmi nem változott azóta, mikor életembe először jártam az Abszolúton, semmi. Ugyanazok a régi boltok, ugyanazok a kávézók, maximum a tulajdonosok cserélődtek, de néhol még talán a mai napig nem adta át a boltját az utódjának.
Rengeteg emlék kavargott bennem. Nem csak azok melyek ezekhez az utcákhoz kötődtek, hanem minden ami Londonhoz, az iskolához, az élethez melyet itt hagytam, melytől gyáván megfutamodtam. Hisz másnak nem lehet nevezni. Igaz nem én akartam elhagyni az országot, a férjem volt az, de én meg nem ellenkeztem.
Samuels Zeeman. Így hívták azt a férfit akinek a kezemet adtam, akihez hozzá kötöttem az életemet. Jamesnek köszönhetően ismertem meg, és leginkább miatta hagytam magam elcsábítani is, hisz jó családból származó fiatalember volt szó. Azóta persze már bánta a döntését, mert Sam korántsem olyan ember volt, akit szívesen képzelt volna mellém. Sam hiába volt aranyvérű, hiába volt Mardekáros, nem követtek azokat az eszméket amiket James fontosnak tartott. Főleg az nem szerette, hogy én meg jó néhány munkát el is végeztem a nagybátyámnak, munkákat amik ha napvilágra kerülnének vége lenne a család jó hírének. Emiatt akart Sam minél távolabb tudni az országtól, mert tudta, ha itt maradunk akkor semmi nem fog változni. Emiatt lett a kezdeti kedvelésből ellenszenv James oldalán. Én pedig… Valahogy már nem érzetem magam jól a bőrömben. A barátiam sorra megházasodtak, gyerekeik születtek, de még Mary sem hívott volna el az esküvőjére. Ginnytől kaptam egyszer egy levelet, hogy szívesen elhívna, csak fél hogyan sülne el a dolog, ha szembekerülnék jó néhány a barátommal akiket elárultam.
Nem bocsátottak meg. A mai napig nem.
Az elmúlt tíz év leforgása alatt, amit külföldön töltöttem nem éreztem ennyire cafatul magam, mint most, hogy újra itt voltam. Sam és a lányom Laura valahol az iskolai felszereléseket próbálták sorban beszerezni. Én pedig úgy döntöttem, hogy addig sétálok egyet. Egyedül kellett lennem.
Az évek leforgása alatt megerősödtem és lassacskán a lelkiismeret is egy idegen kifejezéssé vált a számomra. Egy aranyvérű hölgy lettem. Mindig tudtam mit kell tenni, hogyan kell viselkedni és beszélni és hogyan kell lenéznem a nálamnál alacsonyabb rendűeket. James kitanított és a maga arcára faragott én pedig nem ellenkeztem.
Egy hang ütötte meg a fülem. Egy hang melyet már réges-rég nem hallottam, de soha nem fogom tudni elfelejteni. Oda kaptam a tekintetem, mert nem akartam hinni a fülemnek, pedig hihettem volna, mert valóban ő volt. Ő, Draco, akit most újra meglátva újra görcsberándult a gyomrom. Ezek szerint vannak érzelmek, amik soha nem tűnnek el.
Szerettem a férjem, de Dracot soha nem szűntem meg szeretni. Számomra ő volt a férfi. Az első szerelmem volt, és annyi mindent éltünk át, hogy képtelenség lett volna elfelejteni. Ugyanakkor mindig is tisztában voltam vele, hogy soha nem leszünk együtt, de talán ez volt benne a szép, ez volt benne az izgalmas és ezért vágytam a mai napig azokra a titkos éjszakákra. Sammel az élet unalmasnak számított, ha csak a diák éveimre gondoltam vissza, azokra az évekre mikor még nem voltak kötöttségek és nem volt felelőség. Tettük azt amit jónak láttunk amit akartunk. Ma már más a helyzet. Egy tizenegy éves kislány anyja vagyok egy feleség és titkon James örököse.
- Szervusz – köszöntem rá a tőlem megszokott mosollyal – Régen láttalak.
Mondtam én, aki elhagyta az országot és nagybátyán kívül senki mással nem tartotta az itthon maradottakkal a kapcsolatot. Néha egy-két levelet váltottunk Arturral és Mollyval, de az is csat ritkán volt. Őszintén szólva fogalmam sem volt mit mondhattam volna még Draconak. Nem készültem erre a találkozásra. Sőt senkivel nem voltam még felkészülve a viszontlátás örömére. Eszembe se jutott, hogy bárkivel is összefuthatok. Lehet naivitásnak tűnik, de ez a tulajdonságom úgy néz ki, örök.
Végül sikerült magamból kierőszakolnom a világ legidiótább kérdését, de legalább mondtam valamit.
- Hogy vagy?

Állnak, egymástól alig egy lépésnyi távolságban, minden mástól pedig fényévekre. Üzletek, zsivaly, tömeg, dögmeleg? Voltak egyáltalán valaha?
Tekintete aprólékosan felméri a nő arcát, ami majdnem pontosan ugyanolyan, mint mikor utoljára látta. Az egy dolog, hogy a varázslók lassabban öregszenek és tovább élnek... De ez már csaknem olyan boszorkányos, mint a neje fiatalsága. Hiába járnak el felettük az évek, a régi gesztusok, a félmosoly, a mély tekintet viszaköszönnek.
Különös találkozás ez évtizeddel ezelőtti önmagukkal. A társa volt ez a nő, annyi viszályokkal teli év után a sors furcsa mód egymás mellé rendelte őket, bár persze Malfoy továbbra sem hisz olyan ostobaságokban, mint a sors, vagy a szerencse. Vállvetve kellett harcolniuk, és az a különös, hogy ezt ők meg is tudták tenni. Egymás tökéletes kiegészítői. Viki szerint a szerelem miatt. Draco így tervezte.
Tűz és jég.
Örökké.
"Hogy vagy?" Felnevet. Szárazon és örömtelenül.
- Köszönöm, jól. És az idő is csodás, nem? - gúnyolódik. Mintha a nő egy pillanatra se tűnt volna el az életéből. - Megkérdezzem, hogy te hogy vagy, vagy továbbléphetünk?
Hosszan nézi Vikitria arcát.
- Kedves férjed? Még mindig pontosan azt és úgy teszed, ahogy ő mondja?
Sose titkolta, hogy szívéből gyűlöli azt a nyámnyila férget, aki elvette tőle legkedvesebb játékát. Szerelem, mi? Ugyan már. Egy férfi nem szerelmes. De soha nem bocsátja meg, ha egy nő, aki fontos neki, nem hű hozzá halálig.
Bár persze, nem kéne ilyen szentimentális képeknek felrémlenie lelki szemei előtt. Megszakítja a szemkontaktust, mintha csak Leo után akarna a nézni, ám a fiúcska teljes biztonságban ácsorog az utca túloldalán, egy kirakatüvegre tapadva, és szemmel láthatóan ügyet sem vet rá, hogy apja mivel szöszmötöl ennyit.

Mintha tegnap lett volna, hogy ezt a nevetést hallottam, pedig már oly rég nem lehetett benne részem. Tíz év hosszú idő, de én az eljegyzésem óta nem láttam és annak már vagy tizenhárom éve.
2001. december 12… az utolsó éjszakánk volt együtt.
Egy tengerparti házikóban voltunk, ahol már előtte számtalanszor. (Vajon áll még az a kis házacska? A szerelmi fészkünk?) Egymás karjaiban vártuk, hogy a felkelő nap elsősugari bevilágítsanak az ablakon ezzel jelezve, hogy mennünk kell. De számomra nem csak ezt jelezte. Ezek meleg fénynyalábok figyelmeztettek arra, hogy itt az idő. El kell mondanom neki. Elmondani neki, azt, amitől elveszítem.
13-án este volt az eljegyzésem egy félévre rá, már hozzá is mentem Samhez. Dracoval pedig az a bizonyos éjszaka óta nem beszéltem.
Most itt álltunk egymással szemben és úgy viselkedetett, mintha nem teltek volna azok a hosszú esztendők, mintha azóta is együtt lettünk volna. Vagy csak én éreztem ezt? Talán, nem tudom.
Fogalmam sem volt mennyit változott. Milyen emberré vált. Ha magamból indultam ki, akkor olyan maradt amilyenként elváltunk, csak benne is megmaradtak a korral járó tapasztalatok. Hát igen… Harmincnégy évesen már az embernek van némi élettapasztalata. És ráadásul minket egy olyan kor nevelt, melyben szerezhettünk is eleget.
Beleszülettünk egy háborúba, majd át is éltük a folytatását. Most meg a szunnyadó csönd egyre fenyegetőbbé válik. Nem csak én éreztem, mindenki. Csak sokan nem akarták be vallani. Béke… Olyan nem létezik. Már régen meg kellett tanulnom. Nincs idill, nincs felhőtlen boldogság. Aki így gondolja álomvilágba ringatja magát. A mostani helyzetek szerint nincs esély egy újabb háborúra. Én máshogy látom. Voldemortnak vége ezt nem tagadom, de sokan vannak, akik a helyébe lépnének és ez hamarosan be is fog következni.
James egyre inkább célozgatott hasonló dolgokra, de eddig még semmi konkrétat nem árult el. De azt már megtanultam, hogy neki minden egyes szavának oka és következmény van. Nem beszél a levegőbe, és ha valaki, akkor ő tudja, ha készülődik valami.
Draco megjegyzésére csak egy, a szokásos jól ismert mosolyomat adtam viszonzásul.
Tudtam, hogy a „hogy vagy” a világ legidiótább kérdése, de nem tudtam mit mondani. És meg is érdemeltem a gúnyos megjegyzést amit kaptam tőle, amit bevallok hiányzott. Lehet, hogy ez is kiült az arcomra, fogalmam sem volt. De jelenleg nem takargattam az érzéseimet.
Igen hiányzott. És igen, nem készültem még fel a vele való találkozásra. De a látványa, a hangja… felidézték bennem a régi érzelmeket és újra csábítani akartam. Elcsábítani, ahogy volt, hogy akár éjszakáról éjszakára tennem kellett, de ez volt benne a szép, ez volt a kihívás. És azért tegyük hozzá én sem voltam soha egyszerű eset.
Hosszan néztük egymást. Sejtettem, hogy ő is pontosan ugyanazért, amiért én is. Magunkba akartuk zárni a másik látványát. Mert mi van ha esetleg csak egy délibáb, és eltűnik? Újra semmivé foszlik?
Fiatalság bolondság, mondják. Hát akkor én vagy fiatal voltam még, vagy egész életembe bolond maradok, mert ahogy álltam ott, és néztem, ahogy hosszú tejföl szőke tincseire rávetődik a meleg nap néhány aranyló sugara és ahogy a két szürke szempár néz rám, elfeledkeztem arról, hol is vagyunk és hogy férjnél vagyok. A legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam és tizenhárom hosszú év után újra éreztem volna a csókját. Azt az andalító csókját, ami egyszerűen megrészegített.
Hirtelen jött kérdése rángatott vissza a jelenbe.
A férjem? Miért érdekli? Örüljön, hogy egyedül vagyok. És hogy értette, hogy még mindig azt csinálom, amit mond?
Ekkor rádöbbentem, hogy nem azaz éjszaka volt az utolsó találkozásunk, csak számomra az maradt meg. Mert amikor végleg utoljára láttam, akkor nem beszéltünk, nem voltunk kettesben. Egy bálon futottunk össze. Ő Tayraval volt, én pedig Sammel. Ekkor tudtam meg, hogy megszületett a második fia és természetesen Sam is elújságolta, hogy nekünk, pedig a lányunk és mielőtt elráncigálhattam volna, hogy ideje lenne mennünk, elmondta a Malfoy párnak, hogy elköltözünk.
Ezt az estét követően volt az első komoly veszekedésem a férjemmel, azóta már megannyi rosszabbnál rosszabb veszekedésünk volt, de az emberben az elsők megmaradnak. De talán pont emiatt nem ezt raktároztam el utolsó élményként Rómeóval kapcsolatban.
Rómeó…
- Mindig azt tettem, amit jónak láttam és akartam, ezt te is tudod – feleltem diplomatikusan. Na igen ennyiben változtam a fruska korszakom óta. – Nem lett volna jó, ha itt maradok, egyikünknek sem. – és ez igaz is volt.
Akartam volna mást is mondani, de meghallottam Laura hangját és azonnal oda kaptam a fejem.
A drága kislányom épp egy korabeli szőke fiúcskával veszekedett.
- Laura Mirol Zeeman – kiáltottam oda neki anyai szigorral – azonnal gyere ide!
Hát igen. Nem kevesen múlt, hogy a szegény kölyök megízlelhette volna Laura öklét. Ez volt ő. Egy igazi kis vadmacska. Egy vérbeli aranyvérű lányka, akire  James volt a legbüszkébb, de ugyanakkor nem riadt vissza az ökle használatától sem.
Hányszor keveredett már emiatt bajba és hányszor kapott érte fejmosást… Az volt a gond, hogy túlságosan is hasonlított rám, csak velem ellentétben, ő születése óta tisztában volt vele kicsoda és hová született, ami a dölyfösségére csak rádobott egy lapáttal.
Leszegett fejjel ért oda hozzám a lányom, de tudtam hogy nincs benne bűntudat, nem bánik semmit, sőt ahogy ismertem még rám haragudott, hogy nem tehetett semmi.
- Hol az apád? – kérdeztem enyhén szólva kiakadva, de ez inkább csak költői kérdés volt.
Ott hagyom őket, abban a tudatban sétálgatok, hogy vigyáz rá, erre azt kell látnom, hogy megint bajba keveredett…
- És most halljam mát megint mi történt?

Nincs rá szükség, hogy emlékeztesse magát, mennyire dühös, mennyire sértett, és arra, hogy miért is ilyen undok a nővel. Vannak dolgok, amik évek elteltével is ugyanolyan tátongó, fájó sebek... Az idő nem gyógyít. Főleg akkor nem, ha a haragot folyamatosan táplálják. Draco Malfoy mindig is az a fajta ember volt, aki nem bocsát meg. Soha, senkinek. Életében körülbelül kétszer tette meg. Mindkettő hiba volt. Akit egyszer eltaszítottál, ne engedd közel magadhoz ismét, mert csak ugyanúgy megsebez. Bár Malfoy szereti megtartani a sérthetetlenség álcáját, folyton azon van, hogy eltakarja ezeket a sebeket. Nevetséges, de igaz.
Hogy mi történt tizenhárom éve? Egy végtelenül hosszú, ezer vallomással baljósan teli éjszaka után hajnalban azt az érzelemmentes, rideg közlést kapta ébredéskor, hogy Viki férjhez fog menni. Méghozzá ahhoz a halvérű, ostoba képű, zsíros galléros Zeemanhez. Mikor Draco közölte vele, hogy ez nem így lesz, Viki kijelentette, hogy de igen, és hogy nincs semmi, amivel visszatarthatnák. Hosszan meredtek egymásra akkor is, méregették a másikat, és végül Draco volt az, aki dühesen, dacosan elfordult, lerántott pár kacattal telerakott polcot a falról, hogy átvágja őket a szobán, magára kapkodta a ruháit végül, és viharosan távozott. Ő volt az, aki mélyen meg volt sértve. Ő volt az, aki azután közvetlenül hazament a feleségéhez, és ő volt az, akinek erre szinte pontosan kilenc hónappal fia született. Corvus.
Most is csak állnak szótlanul egymás előtt percekig, méricskélve a másikat, és mindketten ugyanazokban az emlékekben merülnek most el. Ugyanaz a harag. Ugyanaz a fájdalom. Ugyanaz a tűz. És persze a vágy, hogy bizonyosságot szerezzenek mindketten arról, hogy a másik valódi, hogy tényleg itt van, hogy ez a gyengéd nyári szellő ugyanazokat a puha arany hajszálakat lebbenti meg, mint évekkel ezelőtt. Tapintható, észlelhető valóság. Nem álom, nem az az álom, melyben megragadja azt a gyönyörű kart, és apró darabokra cincálja a testet a hűtlenségért, és nem is az, melynek érkeztekor fel kellett ébresztenie magát, nehogy kimondja azt a nevet Tyara mellett, mellyel egyedül csak őt illette... Júliát.
Szeme megvillan, ahogy a nő büszke válaszát hallja.
- Hát persze. - Ennyire futja: egy vagdalkozó, idegesítően lekezelő ráhagyásra, mielőtt figyelmét az utca túloldalán zajló események vonják magukra.

Leo két kis keze a kirakatüvegre tapad, és észre sem veszi magát elragadtatásában. Ez a seprű... Ha megkaphatná... Ő lehetne a legügyesebb, gyorsabb és jobb lenne Corvusnál, és az apja büszke lenne rá! Nem csak az idősebb fiával lenne elfoglalva, és nem szidná le folyton mindenért. "Ne játssz az étellel, Leo." "Ne menj a tó közelébe, fiam." "Mássz le a tetőről, ne akard, hogy én szedjelek le!" Csak azért, mert ő a fekete bárány. Csak azért, mert nem tud megfelelni az elvárásoknak, melyek túl magasak, hiszen folyton Corvushoz hasonlítják, Corvus pedig sokkal okosabb, erősebb és ravaszabb nála. És ismer minden trükköt. Ennyi.
Még a varázslás is jobban megy neki.
Észre se veszi, hogy apró sóhaj szakad föl belőle, ahogy ott áll a kirakat előtt. Épp egy utolsó búcsúpillantást vet az álomseprűjére, mielőtt elfordulna tőle, mikor valaki hirtelen oldalba taszítja.
- Menj már arrébb, te mamalasz, nem hallod?! - A szigorú tekintetű szőke, vele egykorúnak tűnő kislány akaratosan és haragosan beszél. Lehet, hogy nem először szólítja meg őt? Gyakran előfordul, hogy nem észleli a külvilágot... Apja ilyenkor is mindig leteremti. "Ne álmodozz, Leo, egy Malfoy mindig két lábbal áll a földön!"
- Hé, ne lökdöss!
- Mondd te süket vagy? - csattan fel a lány. - Azt mondtam...
- Laura Mirol Zeeman! - harsan egy dühös kiáltás az utca túloldaláról. A szőke lány hirtelen kapja oda a fejét, Leo kicsit késve követi a pillantását.
Milyen különös... A nő, aki Laurát szólongatja, épp az apjával beszélgetett. Vajon... Jaj ne... Ismerik egymást? Ijedten pillant az anyjához rohanó lány után. Tudnia kellett volna talán, ki ez?
Zsibbadt végtagokkal indul meg ő is apja felé, tekintetét mereven előreszegezve, noha őt nem hívták, de ahogy apja elégedetlen-irritált tekintete rászegeződik, valahogy úgy érzi, mennie kell.

Draco nem a saját fiára figyel: minden figyelmét leköti a csodaszép szőke kislány, aki minden valószínűséggel Vikitriáé. Megrökönyödését azonban sikerrel palástolja. Persze, hogy is hihette, hogy míg Júliája minden egyes alkalom előtt precízen gondoskodott róla, hogy ne történhessen "baleset", majd ugyanezt teszi akor is, ha a szerelem gyümölcse nem törvényen kívüli lett volna? Összerszorított állkapccsal, mégis némi haraggal pillant saját kisebbik fiára, és inti őt magához mindenféle jelzés nélkül.
...az apád. Nem, semmi jele nincs annak, hogy ennél a kérdésnél Vikitria akár egy pillanatra is meginogna. Nem mintha reménykedne. A gyerek különben is túl fiatal, alig lehet idősebb Leonál. Lehetetlen lenne a dolog.
Szeme sarkából látja, Leo esdeklően néz föl rá, ezért cserébe csak egy hideg pillantást kap, kisvártatva azonban kezét fia vállára helyezi. Egyébként a szőke hajukon kívül alig hasonlítanak valamiben. Leo Tyara családjának vonásait örökölte: hatalmas szemek, hosszú szempillák, mosolygós ajkak, pirospozsgás arc, eleven termet. Nem egy kiköpött Malfoy... Sokkal inkább egy fekete bárány.

A szőke fiúcska akivel Laura épp az imént veszett össze Dracoé volt. Corvus? Nem az nem lehet. Ahhoz túl fiatal. Corvus nem sokkal az esküvőm után született, de ez a szőke kis legény egyidős lehet Laurával. Ezek szerint lenne még egy fia? Két Malfoy örökös?
Ez ez a trónörökös, aki jelenleg állt apja mellet, nem sokban hasonlított Dracora. A szőke hajukon kívül semmi más hasonlóságot nem fedeztem fel rajtuk. Mortal volt... egy kiköpött Mortal, azaz csak majdnem, mert Tyaráék családjában még nem láttam egy szőkeséget sem. Na de legalább nem volt otthon vita abból, hogy ki lehet a gyerek. Nem úgy mint nálunk...
Sam barna hajú és barna szemű is volt. Én szőke voltam és zöld szemű. Laura pedig... Még nálam is szőkébb és a szeme... Az a két szempár, amivel mindenkit letudott venni a lábáról... Sárga volt. Nem az a tipikus macskás sárga ami megszokott az embereknél, nem. Sokkal inkább a kígyókat juttatták az eszembe akárcsak belenéztem. James szerinte ez a Mirol családnak köszönhető és a Mardekár vérnek, én csak azt tudtam, hogy különlegessé tette, de hiába volt a kígyó szerű tekintet, mégis egy bizonyos bizalmat árasztott magából. Vagy ezt csak én láttam, az anyja? James szerint egy tipikus nemes tekintett volt, Sam szerint... Samet inkább hagyjuk.
Ott álltunk immár négyen. A két veronai nemes, ahogy régen szólítottuk egymást, Rómeó és Júlia... és két pöttöm szőkeség a gyermekeink, akik akár közös gyümölcseink is lehettek volna, de az élet nem úgy hozta. De ahogy rájuk néztem, a régi emlékek jutottak az eszembe. Az első találkozás, az első csók, az a Valentin nap... az első veszekedések és utána az a rengeteg átkozódás. Mennyire hiányzanak azok az idők. Ha visszamehetnék...
Hát igen... Ha visszamehetnék... Vajon ha akkor nem megyek hozzá Samhez, vagy ha nem hagyom el az országot, akkor vajon most mi lenne? Megbántan, hogy elköltöztem, megbántam a házasságom, de volt egy valami amit soha nem bántam és soha nem is fogok, az Laura volt. Nem voltam egy anya típus, de ezt a kislányt mindennél jobban szerettem. A szemem fénye volt, az én egyetlen angyalkám, még akkor is ha rengetegszer okozott fejfájást.
Mint ahogy most is...
Vártam a válaszát és láttam, ahogy épp azon agyal vajon melyik az a válasz amitől a leginkább kap ki... De nem is ő lett volna, ha nem tudja a történteket a maga javára fordítani. Sose hazudott, de képes volt úgy előadni a történteket, hogy igenis neki volt igaza.
- Apa találkozott egy ismerősével a könyvesboltban és vele beszélget -  kezdte. Persze, hogy az apjával, mert így rá lettem előbb dühös.
Vártam a folytatást és ez a nézéseimből is látszott, mert a kicsi lányom azonnal folytatta.
- Én pedig unatkoztam és elindultam utánad.
- Tudod jól, hogy nem erre vagyok kíváncsi. - szóltam közbe, mert különben még órákig hallgathattuk volna a maszlagot a lényeg helyett.
Feladta. Láttam rajta, ahogy az eddigi bizakodás, ami a szemeiben ült, hogy talán a kellemetlen rész kimaradhat elpárolgott. Lehajtotta a fejét és a cipője orrát kezdte el nézegetni. Tisztában volt vele, hogy haragszom rá. De ebben már akkor biztos voltam, mikor rájött, hogy a fiú akivel éppen majdnem összeverekedett ahhoz a férfihoz tartozik aki velem beszélget. Számomra nem volt jelentősége kinek a fia. Nem viselkedünk így és kész. Csak épp nem tudtam ezt Laura csökönyös fejébe beleverni.

~Apa halálosan unalmas. Miért kellett anyának elmenni? De legalább miért nem vitt magával? De mindegy is ott hagytam apát és kész.~
Anyu után indultam. Vagy legalábbis ez volt az eredeti tervem, de túlságosan is izgalmasnak ígérkeztek az utcák. Otthon nem volt ennyire csodás a varázsló negyed. Otthon nagyon hasonlított a muglik bevásárló utcáihoz, de ez... Itt tényleg minden azt hirdette, hogy mi mások vagyunk, varázslók, jobbak a béna mugliknál. Nem is értettem anyuékat miért hagyták itt ezt a helyet, hisz...
Ekkor vettem észre az egyik kirakatban egy csodálatos seprűt. A Húdeszuperseprű 3000 a legújabb és legjobb seprű volt, ami csak eddig létezhetett. Akartam, kellett nekem. És James bácsi meg is ígérte, ha iskolás leszek kapok egyet, hogy aztán egy évvel később én is versenyre kellhessek a széllel és olyan jó játékos lehessek, mint sokan a családban.
Oda rohantam az üveghez, hogy jobban szemügyre vehessem az álom seprűt, de egy fura fiú pont középen állt és hiába szólongattam, hogy lépjen arrébb meg sem hallotta. Mi az hogy engem nem hall meg? Hogy rám figyeljen erőteljesen meglöktem. Nem mintha nem érdemelte volna meg, de legalább azt is elértem, hogy végre rám figyelt. De már mindegy volt. Haragudtam rá. Ki ő, hogy beáll bambulni a legjobb seprű elé és senkit nem enged oda, és ha szólok neki még csak meg sem hallja? Az lett volna a minimum, hogy készségesen átengedi nekem a legjobb helyet, de ő...
És még belém is köt! Micsoda szemtelenség ez! Nincs fogalma róla, hogy kivel beszél? Na várjunk csak, mindjárt tisztában lesz vele, hogy épp kit sértett meg!
Ekkor hallottam meg a nevemet... Anya hívott és nem volt éppenséggel bizalomgerjesztő a hangja. Azonnal rohantam anyuhoz. Nem kell nekem még az is, hogy kikapjak. Pedig ahogy nézett rám, nagyon úgy sejlett a dolog. Pedig én... Én csak...
Áh.. Mindegy is... Anyu utálja ha ilyen vagyok.
Álltam, anyu mellett akivel szemben pedig egy egész jóképű bácsi volt. Honnan ismeri vajon anya? És... Na nem... Az a fiú a bácsi fia? Na most vagyok csak igazán bajban...
Próbáltam húzni az időt, de nem ment. Anyu átlátott rajtam. Hát akkor nincs más választásom...
- Én csak meg akartam nézni a seprűt – kezdtem magabiztosan, hisz anyunak meg kell értenie mi történt. James bácsi megmondta, hogy Mirol vagyok és úgy is kell viselkednem. Nem szabad eltűrnöm, hogy mások semmibe vegyenek, vagy megalázzanak.  - Legalább tízszer szóltam neki, hogy menjen arrébb, de meg sem hallotta. Aztán mikor meg végre rám figyelt, sem engedett oda. És az a Húdeszuperseprű 3000. És... - na még valami mondanom kellene... - és... különben is!  Jogom van arra, hogy megnézhessem. Mirol vagyok. Aranyvérű.
Őőő. Lehet, hogy ez nem a legjobb megoldás volt.

Laura végre elmesélte a történteket. Sejtettem, hogy megint valami csip-csup apróság miatt ment a balhé. De hát ez volt ő, az én drága pici lányom. Hozzá voltam már szokva a balhéihoz. De ahogy a mesét befejezte... Mirol... Aranyvérű... Ezek James tanításának voltak köszönhetőek és kicsit sem rajongtam az ötletért, hogy Laura felsőbbrendűnek tartja magát.
Valóban az egyik legősibb varázslócsalád tagja volt, de ez nem jogosította fel arra, hogy így viselkedjen, de sajnos nem sokat tehettem ellene. Dölyfös volt és makacs, ráadásul tény volt az is, hogy egy igazi kis arisztokrata volt. Talán ezért is volt annyira odáig érte James. Bennem azért ott volt az tulajdonság, hogy mégis csak egyenlőek vagyunk, Laurából ez vagy teljesen hiányzott, vagy eddig még nem mutatkozott. Éreztem a hangjából, hogy tényleg sértésnek vette a legifjabb Malfoy viselkedését, de erről nem tehetett. Ilyen volt és ezen nem lehetett változtatni.
Sóhajtottam egy nagyobbat, Laurának válaszul, majd hozzá tettem:
- Laura, az Úr Draco Malfoy, volt évfolyam társam – mutattam be Dracot és miuátn fogalmam sem volt, a fiát, hogy hívják a bemutatás azon részét kihagytam – És most szépen elnézést kérsz mindkettőjüktől.
- Üdvözlöm – kezdte udvariasan, hisz a protokol és az etikett is belé volt nevelne, csak hát... igen... - Laura Mirol Zeeman – és pukedlizett egyet. Na ezt nem tudom honnan vette – Nagyon örülök, hogy megismerhettem és elnézést kell kérnem a viselkedésemért. Egy ifjú hölgytől ez megengedhetetlen. - aztán a fiúcska felé fordult – Kérlek fogadd el a bocsánat kérésem.
Be kell vallanom, hogy néha teljesen le tudott döbbenteni ez a lány. Honnan vette ezeket a szavakat? És ezt a stílust...

Milyen különös szeme van ennek a lánykának! Mint egy kígyó, már csak az hiányzik, hogy száját kitátsa, és méreg csöpögjön hosszú fogairól.
Draco csendesen, udvariasan, alig tettetett érdeklődéssel hallgatja végig Vikitria lányának meséjét arról, mi mindent is csinált egész addig a pillanatig, hogy anyja magához szólította. Viki, amint épp egy ugyanolyan szeleburdi lánykát próbál fegyelmezni, amilyen ő volt tizenegy évesen... mulattató, kedves látvány.
Az már kicsit kevésbé értékelendő, hogy amint Laura elkezdi a tényleges magyarázkodást, Leo heves tiltakozásba kezd.
- Azért nem engedtelek oda, mert meglöktél! Különben is...
- Leo! - dörren egy szogorú hang a kissé kócos fiúcska feje felett, mire ő azonnal elhallgat. Enyhe szégyenpír is kiül orcájára, bár ez a kissé napbarnított bőrnek köszönhetően talán annyira nem feltűnő. Először durcásan elfordítja a fejét, és miközben karba fonja a kezeit, mintha olyasmit dörmögne az orra alatt, hogy "kit érdekel...", de ez nem egészen biztos.
A kissé feszültté vált beszélgetést Vikitria egy bemutatással lendíti tovább a holtpontról. Draco, a pukedlit látva csak magában mosolyog. Itt van hát a kígyó mérge... A gyermek roppant ügyesen manipulál, pedig alig tizenegy éves. Megdöbbentő. Le se tagadhatná, hogy Mirol.
Leo hallat valami megdöbbent ksi nyögést, és hatalmas, kerek, elképedt sötétbarna szemekkel mered a lányra. Ahelyett azonban, hogy hebegne-habogna, csak elnéz ismét oldalra, és ugyan leereszti karba font kezeit, mégsem ad egyéb barátságos jelzést a trükkös kis szőkének.
- Felőlem...
És igen, tudta... Máris hallja apja helytelenítő köhintését.
- Úgy értem, igen, te se haragudj. Figyelmetlen voltam. - Egy kissé dacos, de őszinte pillantás erejéig visszafordul a lányhoz, de tekintete hamar a földet kezdi pásztázni utána.
- Nézzétek el a fiam zabolátlanságát... Túl sok időt tölt az anyjával. Leo, a hölgy Vikitria Mirol.... Zeeman - teszi hozzá kissé más hangsúllyal, de ezt az apró finomságot a gyermeki fül szerencsére nem is érzékelheti.
Leo megadóan hallgatja, hogy apja miként udvariaskodik a nevében, és menti a menthetőt, miközben a vállán nyugvó kéz súlya egyre nehezebb és nehezebb. Egy apró sóhaj is elhagyja ajkait.
- Üdvözlöm, Mrs. Zeeman - köszön aztán engedelmesen, még egy mosolyt is sikerült kipréselnie magából. Kezd melege lenni a vastag, fekete talárban. Mióta megvan neki az iskola egyentalárja, ragaszkodik hozzá, hogy csakis ezt hordja, hiába próbálja anyja lebeszélni róla. Túl egyszerű, már-már pórias a szabása, igazán nem arisztokratához illik, ráadásul az anyaga... de Leo hajthatatlan. Alig várta már, hogy Roxfortos talárja lehessen... Hát most büszkén grasszál benne fel-alá.
- Jó látni, hogy vannak még, akik büszkék a származásukra - szól Draco kissé kioktató stílusban: ez egyértelműen Leonak célzott megjegyzés, aki olyan néha, mint egy utolsó kis mugli gyerek. - Gratulálok, Vikitria. Pazar munkát végeztél - dicséri meg a nő idomító képességét kissé kétes éllel... egy pillanatra ismét fogva tartják tekintetét a fényes zöld szemek.
- És hogyhogy visszatértetek Angliába? - kérdi aztán, könnyedebb hangon, sokkal inkább a kis Laurától, mint Vikitől. - Csak nem megkaptad a leveled a Roxfortból?
Leo mintha ismét mutatna némi érdeklődést a társalgás irányába. Az udvariasság kedvéért néha felpillant Vikitriára is, de tekintete egyértelműen Laurát fürkészi. Milyen furcsa, hátborzongató az a két sárga szem!

Szóval Leo... Leo Malfoy... Érdekes név választás. Oroszlán... Bátorság és lovagiasság... A Griffendél fő erényei. Furcsa név egy Malfoynak...
Ahogy jobban szemügyre vettem Leot vettem csak észre, hogy az iskolai egyenruhájában van és még nincs rajta a háza színe, azaz első éves lesz. Egy idős Laurával... Szóval az élet megint úgy döntött szórakozik egy kicsit. Egy lányka és fiúcska, egyidősek, veszekedéssel kezdenek... Viszont erről jut eszembe, Laurának is be kellene szerezni az iskolai uniformist.
Remélem nem fogják követni a mi sorsunkat. Mondjuk biztos voltam benne, hogy Laura Mardekáros lesz, Leo pedig... Eddig még csak a Malfoyok között nem fordult elő, hogy a zöld, ezüst színeken kívül más színekben pompáztak volna. Így máris változik a sorsuk. Egyházban lesznek, itt már csak Laura stílusa miatt adódhatnak problémák.
Sejtettem, hogy drága pici lányom, megint a maga javára sarkított mesével fog előállni, de ebben Leo tiltakozása is megerősített. Akit viszont egyből leteremtettek.
Draco, mint szigorú apuka? Olyan furcsa volt látni. Vajon ő is így szemlél engem? Néhány perce még a régi ”mindent megtehetünk” énünk nézte a másikat, most pedig két szülő... Tényleg ilyen gyorsan eltelek ezek az évek? Mert én egyáltalán nem éreztem. Ha nem lett volna Laura fel sem tűnik, hogy rohannak az évek, egyedül rajta láttam, hisz szinte napról napra változott, növekedett, okosodott. Valószínűleg én is öregedtem, de nem éreztem. És ahogy ránéztem Dracora, sem gondoltam, hogy elszálltak azok az évek. Mintha csak tegnap lett volna, hogy titkon öleltük egymást, és magunkba szippantottunk minden egymással töltött pillanatot.
De nem tegnap volt és nem tegnap előtt, sőt nem is egy hete vagy egy éve, hanem annál sokkal régebben. Leginkább szinte már egy másik életben. De...
Észleltem és fel is fogtam mindent ami körülöttem zajlott. Tisztában voltam vele, hogy Draco szándékosan mondta ki így a második nevem. Zeeman... A férfi aki elvett tőle, de mit várt? Egyszer nekem is férjhez kellett mennem... Hallottam, Leo kötelező megbocsátását és ahogy udvariasan köszöntött, sőt még mosolyogva biccentettem is neki. Hallom azt is ahogy Draco a lányomat dicséri és érzem, hogy valami más is rejtőzött abban a mondatban, de nem tudom, mi lehet az és a nekem szóló kissé kétes élű megjegyzését is, de..
De már magával ragadott az a szürke szempár, ami mindig olyan hűvösen tudott nézni és ami mindig képes volt levenni a lábamról. Pár pillanat lehetett amit hagytunk magunknak, hogy újra Rómeónak és Júliának érezhessük magunkat, de csodás pillanat volt. De miért kellett véget vetni ennek? Vagy inkább az a kérdés miért kellene véget vetni?
Itt állunk tizenhárom év után újra szemtől szembe a másikkal és érzem, hogy ugyanúgy ott a régi tűz és a szenvedély. Az eljegyzésemig együtt voltunk, aztán vége lett. Képtelen volt elviselni, hogy másé leszek. Én pedig... Megpróbáltam hűséges maradni, de mit ér a hűség ha az ember közben mást szeret? Semmit. És erre most kellett rádöbbennem. Nem lehetek a hű a férjemhez, ha gondolatban már számtalanszor megcsaltam, akkor meg? Akarom ezt a férfit itt előttem, talán jobban mint bármikor. Hosszú éveken át el kellett viselnem a hiányát és érzem, hogy tovább nem fog menni.
És hogyhogy visszatértetek Angliába? Ez talán nekem szól? Jobb lett volna ha vissza sem jövök soha?
De nem, ez inkább csak egy baráti érdeklődés volt és a következő mondatával kiderült, hogy inkább Laura felől érdeklődik.
Merlinre hova lett az önbizalmam?

Leo majdnem lebuktatott, na majd ezért... Hát de mindegy is, Mr, Malfoytól már megkapta a magáét. Láttam, ahogy apukája rá néz. Anyu is sokszor néz rám így,mikor valamit nem úgy teszek vagy mondok ahogy elvárja. És ez a tekintet néha rosszabb tud lenni egy szidalmazásnál. De Leo megérdemelte. Viszont az fura, hogy ő is aranyvérű. Hogy pont ő? Mr. Malfoy igen, de Leo...
Anyu mesélt a Malfoyokról, így tisztában voltak velem, hogy ők is pont olyan nemesek, mint mi, de ez a fiú... Viszont legalább bocsánatot kért. Ezt díjaztam is egy kárörvendő mosollyal, hisz én nyertem. Na de amit tényleg nem nagyon értettem, az a ruhája volt... Apukája nagyon elegáns volt, akárcsak anya, vagy James bácsi és néha apu is, de Leo ebben a talárban. Ne csodálkozzon senki, hogy eszembe se jutott róla, hogy aranyvérű. Ilyen göncben senki nem gondolná szerintem róla. Nézzen csak meg engem. Gyönyörű ruha volt rajtam. És senki eszébe sem jutna hogy véletlenül is más gondolata támadjon rólam, mint hogy egy igaz kis vérbeli boszorkány. De hát ez is cél. Meg kell mutatni a világnak, hogy kik vagyunk. Emelt fővel kell járni és büszkének lenni a származásra. Aki nem így teszi... hát... nem is tudom... Leo volt az első ember akiről nem tudtam megálapítani, hogy kicsoda.
És mi ez a lehajtott fej és a földet bámuljuk stílus? Ha James bácsi ezt látni...
Ekkor hallottam meg a nekem szóló kérdést. És azonnal megváltozott a kedvem, Egy széles mollyal néztem fel a magas férfira és cserfesen bele is kezdem.
- De igen. És olyan csodás, mert végre tanulhatok varázsolni és jövőre bekerülhetek a kviddics csapatba és Mardekáros leszek, de az se baj ha nem, hisz anyu is Griffendéles és volt és jó ember lett és nézze csak – és előhúztam a pálcám – cseresznyefa főnixtoll maggal és azt mondta a bácsi a boltban, hogy ez pont olyan különlegese pálca mint amilyen én vagyok. Londonba meg azért jöttünk vissza, mert kezdem az iskolát, meg apu is ott kapott állást. - eszembe nem jutott, hogy a kérdés talán nem nekem szólna – De már mondtam apunak, hogy el se kellett volna innen menni, mert ez a hely sokkal jobb mint Amerika. Ott nem ilyen varázslós minden. Itt sokkal jobb. - hadartam körülbelül végig az egész kis monológomat.

Hallgattam Laurát és csak jót mosolyogtam rajta. Na ez már a megszokott kislányom volt. Az a lányka aki rám hasonlított. Cserfes és beszédes. Azon különösen jót mosolyogtam, hogy és jó ember lett... Gyerekszáj... De azért érdekes belegondolni abba, mennyire nincs tisztában a valódi értékekkel. Jó ember én? Vagy James? Vagy egyáltalán a családunk? De egyszer majd úgy is rá fog jönni, hogy rosszul látja a dolgokat, addig meg hagy legyen boldog a saját kis világában.
A pálcájáról jut eszembe. Egy valami változott a régi időkhöz képest az Abszol úton. Nem Olivander volt a pálca bolt tulaja már. Biztosan meghalt már... De ez a mostani Úriember is elég jól végezte a szakmáját, főleg azért mert ezzel a különleges pálca kijelentésével, elérte hogy Laurának fülig érjen a szája. Pedig az a pálca is egy volt a sok közül.

[nomen est omen]

Leo, Leo, Leo...
Elfojt egy sóhajt. A fiú anyja ragaszkodott ehhez a névhez. Mert az Oroszlán jegyében született, és mert már az első percben is látott benne valamit. Erényt. Valamit, ami hasonlít őhozzá, Tyarához. Valamit, ami miatt Draco Malfoy kisebbik fia túlzottan is nagy figyelmet kapott az anyjától, és ami miatt most... ilyen. Problémás gyerek. Mintha szunnyadó vulkán lenne, mindig ez az érzése van - bármelyik pillanatban kitörhet, és villámokkal szegélyezett láva ömölhet ki belőle ott, ahol egyelőre csak sűrűs, puffogó szürkés-sárgás felhőket látni. Ám tudja, még nincs késő a neveléshez, és ezért el is követ mindent, hogy Leora is olyan büszke lehessen majd, mint idősebb fiára, Corvusra.
Akkor még ki gondolt volna arra, hogy nomen est omen?
Draco, mint a fia neveltetéséért aggódó apa... Furcsa, valóban. Ő azonban régóta nem érzi annak. Húszévesen még el se tudta képzelni, mi fán terem az apaság, és menekült előle, mintha izzó vassal kergették volna - ma már azonban belenyugodott, és talán meg is érett a szerepre.
Igaz, vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni: vannak hibák, melyeket nem lehet el nem követetté tenni.
Laura...
Vajon mennyin múlott, hogy nem az ő vére fénylik aranyszínben abban a kicsi testben? Ennyire életrevaló sarj nem fakadhatott annak a nyomorul Haretonnak az ágyékából. Ó, milyen büszke lenne erre a komisz kis hercegnőre, ha az övé volna...
De miféle gondolatok ezek?
Keze megszorítja Leo vállát. A fia értetlenül néz föl rá, kissé ijedten, de aztán talán rájön, hogy ez csak amolyan bíztató szorítás volt... vagy talán csak egy jelzés, hogy igen, jól tette, amit tett az imént.
Vagy talán csak azt akarta neki jelezni az apja, hogy kitartás, a bájcsevejnek rögvest vége.
S lám...
- A Roxfort bizonyára büszke lesz majd az évfolyam egyik legkiválóbb növendékére... Akármelyik Ház taja is, nem igaz? - kérdi Laurát, de a kérdés voltaképp Mrs. Haretonnak szól, ahogy a sokat mondó tekintet is, melyet azonnal el is szakít a nőről.
Emlékszik, egykor ez a látvány túl csábító volt, ma már azonban más szelek fújnak. Már egyikük sem az a hedonista ifjú, akik egykor voltak.
Nem veszi észre, de a mondatra Leo is mintha kicsit kihúzta volna magát keze alatt. Ez vajon neki szólt? Őt bíztatta az apja - ismét? Kezd meglepődni, sőt, megrökönyödni. Vajon mi váltja ki mindezt az apjából, aki rendszerint csak Corvust halmozza el efféle büszke gesztusokkal?
- Nos, nekünk sajnos mennünk kell. Rengeteg dolgunk van még, igaz, Leo?
Letekint fiára, majd vissza Vikitriára.
Aztán lehajol Laurához, és kezét felemeli a hölgynek szemmagasságban. Az apró kis kezet várja, hogy megadja a kis hercegnőnek a neki járó tiszteletet.
Ha Laura elfogadta a kezet, Júliája elé lép, és várja, hogy a két felemelkedjék.
Szemét le sem veszi a zöld íriszekről.
Mindeközben Leo valószínűleg tétován néz hol apjára, hol a nőre, hol Laurára, akinek esze ágában sincs kezet csókolni, fúúúj! Inkább tömjenek sárgombócot a szájába... Szóval csak dacosan elfordul, esetleg egy kósza, félszeg biccentést intéz Laura felé.