A lépcső

A hatalmas, széles lépcső, mely a bejárati csarnokba vezet, pont a Nagyterem elé. Ezen a lépcsőn lehet csak megközelíteni a helyet, úgyhogy nagy a sürgés-forgás. Színes szoknyák, tollas kalapok, s tűsarkúk kavalkádja ez, pár szmokingos, idegesen toporgó hímneművel fűszerezve.
Minden lány megérdemel magának egy lépcsős levonulást, miközben mindenki különleges szépségéről suttog. A hely rendelkezésre bocsájtva, lányok, eljött a ti percetek!

Athalea Lestrange

*Egyre csak a teszt bálos, bulizós kérdései jártak a fejemben, ahogy bepillantottam a nagyterembe a csarnokból, amit az ünnepi hangulathoz annyira felékítettek, hogy az már túldíszítettnek hatott visszafogottabb díszekhez, sötét, poros, árnyékosan gótikus látványhoz szokott szemeimnek. Vagy inkább a túlzott élénkség, élettel teliség volt az, ami annyira szokatlanul hatott, a jól megszokott talárrengeteg helyett, még ha a fiúk nem is léptek túl az öltönyökön, vissza a dísztalárokhoz, addig a lányok valami eszelős fantáziával értékelték túl a hirtelen jött, nem várt ünnepet lázas színárral és a legvadabb ruhaformákkal, amit valaha láttam.
Valójában kissé borzongtam ettől, nem a szó legkellemesebb értelmében. Túl sok, túl illetlen. Ez mégiscsak Skócia, a mágia ideig-óráig átfűti a kastély falait. Ezen túlmenően pedig aligha szükséges minden lánynak úgy festenie, mintha valami őrült szabó egyként tépázta volna szerteszét a ruhájukat, miután a legvadabb színárnyalatokkal bűvölte meg a kelméket. Bár, voltaképpen nem látszott semmi mágikus ezeken a ruhákon. Még az sem.
A figyelmem gyorsan lankadni kezdett, előhúztam a zsebórámat, az Athaleához bűvöt mutató határozottan azt jelezte, hogy már elindult hozzám, ahogy percekkel ezelőtt is. Talán találkozott valakivel. Vagy megfutamodott. Vagy eltévedt. Némiképpen meglepődött, amikor elhívtam. Ó igen, értettem én  a megdöbbenését, engem is hirtelen ért az elhatározás, valami elfajult kötelességtudatként buzdult fel bennem a vágy, hogy megjelenjek a bálon, mint a nemesség képviselete, noha egy ilyen roxforti bohóckodás nem számít sehol. Igen, mindkettőnket megleptem, de persze nem mondott nemet. Nem, leköteleztem azzal, hogy mentesítettem a saját tétovázásának keserű következményétől, és egymagam mentem a bátyja elé, odaadni, amit szeretett volna, és kimenteni Athaleát, amiért nem tudott lejönni a kastélyból az eredetileg eltervezett szerint.
Hát így lett párom, erre a jelesnek aligha mondható eseményre. Körülöttem egyre-másra fonódtak össze az illatos-pomádés párok, igyekeztem ritkásan lélegezni a szemeim egy pillanatra lehunytam az egyik páncél árnyékában, hogy pihentessem a gomolygó látványtól. Oly könnyedén elfeledkeztek az izgalomtól túlfűtött elmével arról, hogy minden látvány ellenére, ők még mindig ugyanazok a szerencsétlenek, akik nem tudnak elvégezni egy bonyolultabb transzfigurációs bűbájt, vagy éppen felrobbantották az üstjüket éppen tegnap délelőtt. Emlékszem még arra ahogy a nagyteremben ebédelve hallgattam fél füllel az elcsukló szopránt arról panaszkodni, hogy az égésfolt a kezén nem fog eltűnni mára, emiatt kesztyűt kell viselnie, ami nem illik a ruhájához. Kit akarnak átverni és miért?
Persze, érezzék jól magukat, a magam módján én is azt fogom tenni.
Egyelőre azonban eltereltem a lábamtól Mephistot a sétapálcával. Nehezen tudnám rávenni, hogy ne kövessen, mégis megpróbáltam a lehetetlent. Malfoyra kellett volna bízni, mindkettőjük számára igazi túlélőkalanddá tettem volna az estét, egyikük se unatkozott volna.
Draco. Valahogy kifigyelte, hogy Athaleát elviszem a bálba, ami, őszintén megvallva nem is volt annyira nehéz, hiszen nem tartottam titokban, ahogy azt sem, hogy sima, fekete dísztalárban szándékozom megjelenni az ünnepségen, a varázshagyományokra való tekintettel. A tudati terror a legváltozatosabb fegyvertárával szembesültem néhány nap leforgása alatt. Vallom, hogy neki fontosabb volt, hogy miben jelenek meg, mint nekem. Így került rám az aranyos mellény és a félhosszúra leszabott köpeny, és az orchidea, fehér a hajtókára. Megsimítottam a virág gyönge, fehér szirmait, de egyelőre nem mutatta a romlás jeleit, masszívan tartotta magát a bűbáj, amivel feltűzte kicsivel korábban, amikor még boldog békességben és csendességben időztem a szobában.
Athalea mutatója halk kattanással szökkent át a „megérkezett” írásra, felpillantottam és valóban. Karcsún és feketén jelent meg, fellélegeztem a megkönnyebbüléstől, elpihentettem rajta a tekintetem, miközben átvágtam hozzá a tömegen.*
-Örvendek-*a karom nyújtottam a fejem meghajtva felé, hogy párba rendeződhessünk, ha már párnak érkeztünk.* -Igazán jó választás-*mérem végig a ruháját finoman.*

[Angelle]

Végül eljött az az éjszaka, amit az ifjú tűkön ülve várt: az Imbolc bál. Habár nagy általánosságban csak szükséges kellemetlenségként élte meg az ehhez hasonló rendezvényeket, ezúttal más volt a helyzet: no nem mintha maga a bál lett volna különleges vagy arról lett volna szó, hogy ez az esemény valamilyen különleges jelentőséggel bírt volna számára… egyetlen dolog – pontosabban személy – tette különlegessé és áhítottá az eseményt: Angelle Aureole.
A titokzatos mardekáros lány már az első pillanatban felkeltette az ifjú érdeklődését: páratlan szépsége egy különleges kisugárzással párosult, amit nem igazán lehetett körülírni, csak a megléte volt egészen bizonyos. S találkozásaik során még ennél többre is fény derült: kettejük gondolkodásmódja sokban megegyezik, sok dologról hasonló elveket vallottak s összességében már az elejétől fogva jól kijöttek egymással, legalábbis Dwayne megítélése szerint. Utolsó találkozásuk azonban más volt, mint a többi: sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint az lehetségesnek tűnt s az ifjú azon kapta magát, hogy lassan beleszeret e csodálatos teremtésbe.
Erre is volt racionális magyarázat: nagymértékben különbözött korosztályának átlagától úgy felfogásban, mint viselkedésben sőt, még külsőre is s társai emiatt világ életében egyfajta különcként tekintettek rá: nem voltak ellenszenvesek, de nem is igazán értették meg őt, így nem keresték különösebben a társaságát. Hosszú ideje Angelle volt az első ember, akivel fenntartások nélkül tudott társalogni, mert tudta, hogy a lány származása is hasonló az övéhez… s talán ez volt az az indikátor, ami elindította kettejük kapcsolatát, ami azonban később továbbfejlődött valami egészen mássá.
Persze vannak helyzetek, amikor a racionális magyarázat fabatkát sem ér.

Hosszú ideje állt már a tükör előtt, ám nem is annyira a külsejével, mint inkább ezen gondolatokkal törődött. Most, hogy szobatársa nem épp udvariasan jelezte, hogy neki is szüksége lenne az alkalmatosságra, végignézett öltözékén. Mivel a hétköznapokon is mindig kirítt társai közül eleganciájával, ezúttal is csupán apró változtatásokat eszközölt: fekete öltönyét fehérre cserélte, aminek zsebébe egy szál vörös rózsát tűzött, ezt is csak ideiglenesen: partnernőjének szánta az apró virágot. Köpenyét és sétapálcáját ezúttal nem vette magához: előbbi nem illett az öltözékhez, utóbbiról pedig úgy gondolta, hogy útban lesz az este folyamán a táncparketten. Az egészet egy fehér maszkkal egészítette ki, az est kötelező kiegészítőjével: ennek különlegessége az volt, hogy semmilyen látható módon nem volt rögzítve, mégis tökéletesen állt az ifjú arcán. Nem volt túl nagy, csak annyit takart, amennyit feltétlenül muszáj. Egy pillantással végigmérte magát, majd ellépett a tükör elől, helyet engedve társainak, még egy röpke mosolyra is jutott ereje a türelmetlen arcok láttán. Ám ez az arckifejezés nem volt hosszú életű s Dwayne kénytelen volt bevallani, hogy ideges.
Soha nem volt az a típus, akit könnyen ki lehetett billenteni lelki egyensúlyából: legyen szó akár véresen komoly, akár teljességgel jelentéktelen dolgokról, ő mindig teljes higgadtsággal és laza eleganciával kezelte az ügyeit. Idejekorán megtanították neki, hogy a dolgoknak általában nem érdemes nagy feneket keríteni, mert olyankor könnyen kezelhetetlenné válnak, s eleddig soha nem is okozott neki gondot hidegvérének megőrzése… ám ezúttal erre nem volt képes. Orrában érezte Angelle parfümjének illatát, látta maga előtt a lány higanyszín lélektükreit s beleborzongott sápadt ajkainak érintésébe… s mindez már túlmutatott a racionalitáson, túlmutatott az elme hatalmán és túlmutatott az önuralom kérdésén. Ezúttal, talán életében először, színtisztán érzelmei irányították úgy tetteit, mint gondolatait.
Megcsóválta a fejét eltökélvén, hogy nem fog szánakozni önnön gyengeségén: az úgysem fogja megsegíteni. Magához vette s öltönye belső zsebébe tűzte a pálcáját, majd elhagyta a hálótermet és a nagyterem felé indult. Bár lett volna még ideje a bál kezdete előtt, valahogy nem tudta semmivel lekötni a figyelmét, ezért döntött a korai indulás mellett. Lendületes,magabiztos léptekkel szelte át a kastélyt, igyekezvén rendezni gondolatait és leplezni lelki egyensúlyának a hiányát: nem akarta, hogy Angelle bármit is észleljen ebből. Remélte, hogy idegessége semmivé foszlik majd a lány jelenlétében…
Pár perc alatt megérkezett s konstatálta, hogy alig néhányan tartózkodnak a nagyterem bejárata előtt: a többség vélhetően még javában öltözködik, szépítkezik, készül az eseményre. Körbetekintett, de partnernőjét nem látta a jelenlévők között – a korai időpontra való tekintettel ezt nem találta különösebben meglepőnek. A lépcső tetejétől kissé távolabb egy lovagi páncél oltalmának árnyékába húzódott s lezserül a falnak támaszkodva várta Angelle érkezését.

[Angelle]

Dwayne

zene

„Szívem, mely egyre azt dobogta, Rád vár
s közönyt és hallgatást kapott cserébe”

Az Aureole pecsét. Se címzett. Se feladó…
…mégis többet mond bárminél a két toll közt tekergő kígyó, mely fejét az ég felé tartja.
Van, hogy a pillanatok sietősen futnak tova, mielőtt az ember felismerné, percek peregtek le az életnek csúfolt lét homokórájának derekán.


Drága Húgom…

Atyánk tervei közt is szerepel hazatérésem, így nem várhattam az utazással.
Úgy tudom, képviseled családunkat a bálon, eleget téve a hagyományoknak. Nem is feltételezem, hogy kísérő nélkül tennéd…
Remélem az Aurole névhez méltó partnert választottál. Ne feledd, e jeles esemény meghatározó a varázstársadalomban.
~Mintha valaha is érdekeltek volna az efféle, világi dolgok, Bátyám…~
Ugyanakkor…
Módfelett kíváncsivá tesz, ki az, akinek Te igent mondasz bármire is…

Várom a percet, hogy újra lássalak,
Angelle…

Hamarosan találkozunk, Húgom.

Szerető bátyád, Noir

Mióta várt erre a levélre? Hm… cirka két éve sóvárog lelke mélyén azért, hogy Noir hazatérjen. Vissza. Hozzá…
Hogy bármi jelét adja, igenis számít még, hogy a létezése nem hiábavaló, mert az a kötelék, ami közöttük feszül, el nem téphető…
Naivsága eddig is undorító stigmaként égette önbecsülését s most csapja arcul igazán, mi mindent rejtegetett ott, aminek a létezését is tagadta ezeddig.
A nyilvánvaló tényen mégsem suhanhat át egyszerűen. Deaneth, az Aureole-ok belföldi, hivatalos leveleit közvetítő baglya hozta a levelet, ami azt jelenti…

… Noir hazatért…

A felismerés kérdezés nélkül rágja be magát a gondolatai közé, önkényűen magának követelve minden figyelmet.
A szívét mintha egy vasmarok szorítaná. Nem érdekli, milyen ajtókat rúgott be önkényűen és Angelle mennyire nincs felkészülve fogadására… éppen olyan magabiztosan tapos végig a lány vastag falak mögött csírázó érzésvilágán, ahogyan egy labdája után rohanó gyermek a tavaszi virágágyásban. Csakhogy… Noir sosem volt gyerek és pontosan tisztában van azzal, mit kavart fel… pusztán néhány sorral. Miközben a játéka után fut…
Egy öntudatlanul vett, mély levegővel parancsol magára nyugalmat, miközben akaratlanul is kiegyenesedik, állát némileg felszegve.
Pillantása semmitmondóságát rideg szilánkok szelik darabokra a félig hunyt, seszínű pillák alatt, miközben az utolsó sort olvassa. Újra és újra, a balsejtelmet melengetve keblén.

Hamarosan találkozunk, Húgom.

Hamarosan…


-   Hamarosan, Bátyám… de nem ma – lehel puha csókot a pergamenre, mielőtt elegáns csuklómozdulattal a lángok közé vetné a levelet.

Kicsinyes elégtételt táncol mellkasa mélyén, sajgóan édes… hazugan fájó. S csak akkor fordul az ajtó felé, ráérősen elegáns, kimért lépteivel hagyva magára a Klubhelyiséget, miután magának tudhatja a bizonyosságot: a levelet felemésztették a lángok… és elméjén kívül nincs más, mi emlékeiben őrzi egy dacos lépés kiszámíthatatlan botlását…

~o~

"...mert remegni vágysz,
és ellentmondani..."

Nem tudja, miként jut a lépcsőkig…
A gondolatai csöppet sem tiszták és nem segít rajtuk a jól berögzött, hideg elutasítás, mely legtöbbször elegánsan és nehézségek nélkül tessékeli őket a „később” szobájába. Nem… ezek a gondolatok túl frissek… túl… elevenek. Olyanok, amelyek éves sebeket szaggatnak fel, pofátlanul röhögve pusztításuk közben.
„Látod, itt vagyunk és akkor jövünk, amikor a legkevésbé számítasz ránk. Hát nem örülsz?”
Hát nem…
A vékony, alig valamit takaró maszk pedig nem rejti el a szoborszerűvé keményedett vonásokat, ahogy töretlenül célja felé, elhalad néhány – még lézengő – diáktársa mellett.  

A fordulóban áll meg.
Már csupán néhány lépés választja el attól, hogy hivatalosan is kezdetét vegye az este. Nem gondolhat olyasmivel, ami megmérgezi ezt az éjszakát… és erre, nyomós oka van. Olyannyira nyomós, hogy az egyetlen lényt… akihez… kötődik, a háttérbe szorítsa.
Finoman nyílt ajkai közül puha sóhaj kél életre, mintha ezzel… el is tompulna a lidércnyomás, mely Bátyja képében kísértette, hogy helyére egészen mást vonjon. Egy szívdobbanásig áll még, mintha… rá nem jellemzően tétovázna.
Minden bizonnyal késett… Meglehet, nem is keveset. Ő hagyta el utoljára a szobájukat s talán a Klubhelyiségüket is. Talán. A levél pedig… nem egy percet pörgetett át az idő homokorájának karcsú derekán.
Vajon Dwayne vár még rá? Minden bizonnyal, hiszen nem egyszer bizonyította: úriember. S ha igen, valóban felismeri majd? Elnézi, amiért ennyire megvárakoztatta?...
A kérdések kart-karba öltve csendülnek fel benne, ártatlanul ösztönszerűvé téve utolsó társuk: S vajon tetszeni fog az ifjúnak… amit lát majd?
Szinte felfogni sincs ideje a kérdést, olyan hirtelen tolakszik gondolatai közé apja, ahogyan az első, társasági esemény előtt a szobájába hívatta, hogy ellenőrző pillantást vessen az alig 11. életévét betöltött leányra. Emlékezett rá, Atyja milyen sokáig fürkészte őszülő szemöldöke alatt azokkal a lehetetlenül szürke szemekkel, míg végül megszólalt.
„Aureole vagy… a méltóság a véredben lüktet, minden mozdulatod magában hordozza. Ha akarod sem tagadhatod”
Arcán nem tükröződött semmi, mintha… a szavak, melyek könnyedén körbefogták a szoba közepén álló, törékeny jelenést, valójában meg sem születtek volna. Mire ugyanolyan színtelen érkezett a „válasz”.
„Miért tagadnám, Atyám?”
Nem tagadja.
Egyenes tartással, a zavaró gondolatoktól tisztult elme önmaga számára szóló látszatával lép a lépcső tetejéhez, hogy ott mindössze egy szívdobbanásig időzve, finom, ráérősen elegáns léptekkel induljon lefelé. Léptei ütemére a falakon lévő fáklyák lángjai szikrázva simítanak végig a testét ölelő, finom anyagon, melyen a kövek úgy szikráznak, mint amikor a nap, az érintetlen hómezőkben tündököl…
Haja derekáig omlik alá, ám ezúttal lágy hullámokba „kényszerítve” ölelik törékeny alakját, melynek tejszerű fehérsége egybeolvadni látszik ruhájával. Csupán a kövek tűnnek elevennek e szoborszerűségben, kacér csillogással feleselve a reá pillantónak…
S csak sejti, hogy a higanyszín pillantás rálelt az őt kereső, kobaltkék párjára.

[Angelle]

Kevesen vették észre az ifjút, ahogy félrehúzódván várakozott: a diákság többsége csak a lépcső alján kezdett el nézelődni, barátaikat vagy párjukat keresvén, így ő kívül esett úgy figyelmükön, mint érdeklődésükön. Akik pedig meglátták… nos, ők sem valószínű, hogy felismerték. A maszkja, habár nem takart sokat, a felületes szemlélő érdeklődését éppen elhárította, ami pedig a viselkedését illeti, a várakozás során valahogy teljesen elfelejtkezett magáról és a viselkedési normákról. Gondolatai távol jártak, figyelme elkalandozott: szinte fel sem fogta, hogy viselkedése nem túl nemesi, ahogy lezserül a falnak dőlve, zsebre dugott kézzel figyeli az előtte elhaladókat, próbálván megtippelni a maszkok alatt meglapuló személyeket… vagy egyszerűen csak szemét legeltetve némelyik feltűnően szép, avagy feltűnően kihívóan öltözött hölgyeményen. Fel sem igazán fogta, hogy mit csinál: gondolatai messze jártak, még mindig némileg zavartan szelték tudatának tengerét s főleg a bál körül forogtak.
Az egész esemény, habár fontosságát elismerte, némileg azért mulattatta is. Mint minden ilyen bálon, az emberek itt is kiöltöznek, sokszor túlöltöznek, s ettől többnek érzik magukat, mint akik. Félreértés ne essék, az ifjú nem viselkedett ellenérzéssel azokkal szemben, akik nálánál alacsonyabb társadalmi osztályban éltek, lévén ezeknek manapság már kevés jelentősége volt; viszont kifejezetten nevetségesnek tartotta az ehhez hasonló eseményeket, ahol a fiatalság alkalmi ruhát öltött, tévén mindezt úgy, hogy legtöbbjüknek fogalma sem volt a viselkedési normákról, amit ez a külső szinte megkövetel. Próbálnak uraknak és dámáknak tűnni s egymást talán sikerült is elbűvölniük ezzel, de egy olyan ember számára, mint Dwayne volt, aki egész életét ezen normák között élte le, az összes próbálkozásuk esetlennek, ügyetlennek s erőltetettnek tűnt. Persze ezt a világért sem vallotta volna be senkinek, de gondolatban mindig mulatságosak voltak számára ezek az események.
A dolognak volt egy kis visszássága is: a nagy múltú varázslócsaládok sarjai között azért akadtak kivételek, akik tisztában voltak a dolgok mikéntjével, ám némelyikük ezt hatalmas arroganciával párosította. Olyasmi volt ez, amit az ifjú  soha nem tudott megérteni. Mindenki, még a mugli-születésű mágusok is tisztában voltak azzal, hogy kik tartoznak a varázslótársadalom felső rétegébe, s teljesen felesleges volt ezt a rétegkülönbséget még a viselkedéssel is kihangsúlyozni felesleges nagyképűsködés volt főként azért, mert a diákság tagjai egyenrangúnak számítottak a kastélyban, még értelmetlenebbé téve önnön megkülönböztetés ezen formáját. Voltak alkalmak, amikor Dwayne akár konfliktusba is belement ezt a kérdést vitatván… de ez az alkalom most nem volt alkalmas arra, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon.

Előhúzott egy láncra fűzött ezüst zsebórát, majd egy pillantást vetett a számlapjára: hamarosan kezdetét veszi az esemény. Habár kitartóan figyelt, eleddig nem vette észre partnernőjét, de úgy döntött, biztosra megy. Ellökte magát a faltól s a korláthoz sétált, majd tekintetével a lent tobzódó embereket fürkészte, próbálván ráakadni a lányra. Habár a lépcső elég magas volt s a tömeg is elég nagy, néhány pillanatnyi vizsgálódás után biztosan tudta, hogy Angelle még nincs itt. Több tulajdonságához hasonlóan a lány hajkoronája is egyedülálló volt, mondhatni védjegye, s egyértelműen nem volt jelen a lenti áradatban. Az ifjú lassan visszaballagott korábbi helyére s gondolataiba először fészkelte be magát a kétely. Mi lesz, ha Angelle nem jön el…? Korábban elképzelhetetlennek tartotta s még most sem tűnt túl valószínűnek, hiszen nagyon nem illett volna bele egy ilyen húzás a lány személyiségébe… ugyanakkor viszont az idő pereg, a nyitás közeleg s Ő még sehol nincs. Ahogy visszaért, ismét felvette korábbi testtartását s üres tekintettel fordult az immár szinte teljesen néptelen folyosószakasz felé, ami a lépcsőhöz vezetett. Gondolatai ezúttal zavartan kavarogtak: vegyesen a múltban s a jelenben, a kételyek s remények között.
Élénken élt az emlékezetében minden egyes pillanat, amit a lánnyal töltött s így könnyedén felidézte utolsó találkozásuk záró pillanatait, amikor is bátorkodott partneréül kérni Őt a bálra, Angelle válasza pedig az volt, hogy mindenképpen meg fog kell jelennie az Imbolcon, viszont az ifjú az egyetlen, akinek az oldalán szívesen teljesítené e kötelességét. Akkor s ott minden oly csodálatosnak tűnt: hibátlannak, tökéletesnek. Most azonban… másként festett a helyzet. Érezte, hogy valami történt, valaminek történnie kellett: Angelle másként nem szegte volna meg a szavát, más oka nem lehet késlekedésének vagy meg nem jelenésének. De mi lehet az? Mi tarthatja távol Őt a báltól, mi gátolhatja meg a kastélyon belül? Tudta, hogy meg kéne keresnie a lányt, csak éppen azt nem, hogy merre kellene elindulnia…
Gondolatai elterelődtek a dolog egy másik kellemetlen vonzatára. Mint a Winterburn család képviselője, kötelessége lenne megjelenni az eseményen, annak is a megnyitóját… ugyanakkor viszont rossz fényt vetne rá is s családjára is, ha egyedül tenné tiszteletét az alkalmon. Őrjítő körforgásnak tűnt a helyzet… legalábbis annak tűnt volna, ha akár csak egy kicsit is izgatta volna a dolog. Átfutottak ugyan a fején ezek a gondolatok is az első pillanatokban, de rövid úton a sarokba lettek söpörve: sokkal jobban aggódott Angelle miatt, mint holmi formalitások okán.
Ugyanis aggódott s ezúttal nem restellett ezt bevallani magának. Ugyan csak rövid ideje ismerte a lányt, de olyan típusnak tartotta, aki betartja a szavát, bármi történjék is… s annak, hogy most ígéretével ellentétben nem volt itt, valami nagy horderejű dolog állhatott a hátterében. A kérdés csak az, hogy milyen jellegű esemény gátolhatta meg jelenlétét, s ez volt az, ami főként nyugtalanította az ifjút: hőn remélte, hogy történt semmi negatív esemény a lány életében.
Időközben felhangzott a bál kezdetét jelző hang s a nyitótánc zenéje s Dwayne újfent a korláthoz sietett, hogy szemrevételezze a tömeget, de ismét csalódottság volt a jussa: a diákság lassan formába rendeződött, hogy besorjázzanak a nagyterembe s ezúttal sem találta meg leendő partnerét a tömegben. Lassú, tétova léptekkel ballagott vissza a helyére, gondolatai ismét a miérteket latolgatták.
Volt egy másik lehetőség is, ámbár ennek esélyét meglehetősen alacsonyra taksálta: nevesint azt, hogy félreismerte a lányt s Ő csak a bolondját járatta vele, valójában esze ágában sem volt eljönni. Néhány pillanatig latolgatta magában ezt a lehetőséget, de nagyon gyorsan elvette: találkozásaik olyan szinten bensőségesek voltak, hogy ez az eshetőség lehetetlennek tűnt. Nem tudta elképzelni, hogy Angelle ilyen jó színésznő lenne… de akkor mégis hol marad?
Ebben a pillanatban egy magányos alak jelent meg a lépcső tetején; Dwayne tekintete átsiklott rajta, ahogy csapongó gondolataival igyekezett megbirkózni, majd amikor a felismerés lángja fellobbant elméjében, tekintete visszavándorolt a jövevényre, lélegzete pedig elakadt.
Angelle volt az, de valahogy mégsem Ő. A lány soha, egyetlen találkozásuk alkalmával sem szűnt meg gyönyörűnek lenni, lett légyen az időpont az éjszaka közepe vagy kora este, mindig makulátlan s meseszép volt. Ezúttal azonban még ennél is több volt: ezüstös ruhájában, derékig érő szőke hajával ténylegesen úgy festett, mint egy földre szállt angyal. S mintha szépsége önmagában nem is lett volna elég, mozdulatai s kisugárzása csak fokozták ezt az érzést: kecses volt, mégis tekintélyt parancsoló; léptei puhák, mintha nem is a talajt taposná; s egyáltalán nem lengte körül az a típusú arrogancia, ami nagyon sok aranyvérű mardekárost jellemzett. Dwayne hosszú pillanatokig szinte magához sem tért, le sem tudta venni a szemét partneréről, majd a kezdeti sok elmúltával kezdte magát kellemetlenül alulöltözöttnek érezni. Odafent, a hálóteremben még jó ötletnek tűnt ez az egyszerűen elegáns darab, de kétségtelen, hogy Angelle földöntúli szépsége mellett ő igencsak szegényesen fog festeni.

Miközben az ifjút ezen gondolatok foglalkoztatták, partnere a nagyterem felé vette az irányt, nem véve észre őt. Dwayne ellökte magát a faltól, amit néhány gyors s teljesen felesleges mozdulat követett, amikkel külsején próbált igazítani, majd Angelle nyomába eredt. Lassú léptekkel haladt, nem akarta utolérni a lépcsőn: nem volt illendő hátulról támadni egy hölgyre. Ahogy a lány néhány lépéssel eltávolodott a lépcső aljától, az ifjú is leért s néhány óvatos lépést tett oldalirányba, hogy arról közelítse meg partnernőjét: ez sem tartozott a legelegánsabb belépők közé, de ennél többet nem tehetett az ügy érdekében. Lassú s szándékoltan félhangos léptekkel közelítette meg partnernőjét s reménykedett benne, hogy Angelle még azelőtt észreveszi, mielőtt odaér hozzá. Amikor ez megtörtént, tekintetük találkozott, kobaltkék a higanyszínnel, pont ugyanúgy, mint legutóbb az erkélyen, s az ifjúban ismét fellángoltak az akkor már körvonalazódott, de azóta elfojtott érzések. Vére felpezsdült, szeme felcsillant, ajkai pedig mosolyra húzódtak.
- Szép estét, hölgyem. – köszöntötte a lányt a már jól megszokott kézcsókkal. – Kegyed még mindig tud meglepetéseket okozni… eleddig nem gondoltam volna, hogy bárki ezen a világon lehet olyan gyönyörű, mint amilyen Ön most. – a bók is szinte menetrendszerű volt, ám az ifjú azért hőn remélte, hogy megszokottsága nem teszi majd unalmassá állandó udvarlását. Nem hozta szóba a késést; habár furdalta az oldalát a kíváncsiság, tudta, hogy felesleges feszegetnie a témát. Ha rá tartozik Angelle úgyis elmondja; ha pedig nem, akkor teljesen feleslegesen erőlteti a témát, úgysem fog róla tudomást szerezni.
- Szabad…? – kérdezte, invitáló mozdulatot tévén karjával, hogy egymásba karolva vonuljanak be a terembe, pont úgy, mint akkor éjjel az erkélyen. – Azt hiszem, már csak ránk várnak odabenn... – mondta derűsen s ez egy apró,talán szükségtelen utalás volt Angelle késésére. Valójában nem annak szánta, csupán a hangulatot, s ezzel önnön feszültségét próbálta oldani, de lehetséges, hogy hiba volt így fogalmaznia.
Jól kezdődik az este…

[otthonról]

Dwayne

"...mert remegni vágysz,
és ellentmondani..."

Valójában fogalma sincs arról, mennyit késett.
…mégsem mérgezi mozdulatait sietség.
A fehér anyag, távoztával engedelmesen simítja végig az utolsó lépcsőfokot is, míg a lábakra simuló cipők sarka halkan koppan, minden puha léptének áruló nyomot hagyva. A finoman zilált, hattyúszín tincsek megpihennek, s tulajuk sem tesz másként… a mellkas emelkedik, csakhogy egy szívdobbanással később, az óvatosan nyílt ajkak közt szabadulni engedje a finom sóhajt, mely némán enyészik a távolabbi morajba.
Vannak azonban más hangok… márpedig lépéseké, s ahogy félrefordul… az őt követő szívdobbanás akaratlanul is erősebbé válik.
Amikor az ismerős, kobaltkék szempár felcsillan, felismeréssel társul a higanyszemek tulajánál.
Maga sem érti, de különös nyugalom szállja meg, miközben a gondolatai közt utat vág magának a bizonyosság: Dwayne várt rá.
Akkor is ez lüktet benne, amikor a fiú meleg érintésével az ő hideg ujjaihoz ér, puhán ajkaihoz emelve vékony kezét. A csók „megszokott”, mégis végigrohan testén a szokatlan bizsergés, melyet előcsalogatni még a hideg, téli esték sem képesek…  
Hangjában mindez mégsem érződik, csupán a megszokott tónus, melyen mintha lágyítana a szavak értelme:
-   A szép estére garancia a személye, Dwayne – hajtja meg magát finoman, egy szívdobbanásig lesütve pillantását.
Csak, hogy a higanytekintet lusta szelídséggel simítson végig Dwayne alakján visszaútja során, újfent megállapodva az ismerős szempár fényénél. – Reméltem, hogy tetszeni fog – mutat végig elegáns csuklómozdulattal a ruhán. A sápadt ajkakon kucorgó mosoly azonban sejteti, tisztában van azzal, az összkép érdeme a bók.
Általában nem szán ennyi időt egy ruhára, legyen az bármely eseményre a kiválasztott. E darabra mégis különös figyelmet fordított és fordíttatott. Már a meghívás előtt megrendelte ám utána többször is találkozott Roxmortsban a neves tervezővel, egy furcsa, „még tökéletesebb” vágynak engedelmeskedve, ami azóta fészkelte magát a szíve mellé, mióta Dwayne felkérte erre az estére. S az eredmény… magának is tetszetős, hiszen esze ágában sincs köszönteni a tavaszt s elűzni a telet – ezt hűen idézik a rideg méltósággal csillanó ékkövek is.
Finom főhajtással jelzi hát beleegyezését, karját fonva Dwayne karjába, hogy így induljanak beljebb.
Partnere félelméről mit sem sejt. Számára cseppet sem „szegényes” az ifjú megjelenése. Elegáns, makulátlan, minden téren… ahogyan mindig. A fehér pedig… szeretné hinni, hogy személyének szóló figyelmesség. Bár ezen felül is… tökéletes a sötét tincsekhez és a maszk mögött fénylő, kobaltkék tekintethez. Mondhatná… meg tudná szokni. S hogy finoman felszegett fejjel lép be Dwayne oldalán a Nagyterembe, mindennek az elégedettségnek árulója lehet.

Az apró célzás persze tökéletesen telibe talál. Ha nem arról lenne szó, amiről valójában, talán még szelíden el is mosolyodik, értve és értékelve. Most azonban csupán… visszacsalogatja a nemrég elreteszelt képeket… és gondolatokat.
A megszokottnál egy árnyalatnyival hosszabb szünetet tart. Dwayne annyira meglehet ismerheti már, hogy kiérezze; a mellette haladó teremtés azon gondolkodik mit s mennyit osszon meg vele, már ha…
-   Levelet kaptam… otthonról – pillantása konokul vetül a benti, színes forgatagra, s mintha a hangja is a leghidegebb éjszakák hűvösét idézné.
A Bátyám küldte – tenné hozzá, az utolsó pillanatban mégis meggondolja. Nem azért, mert nem bízik ennyire Dwayne-ben vagy rosszul esnének az esetleges kérdései… ez aligha történhetne meg. Mindinkább önző módon hallgat, hogy Noir képe, gondolata ne kísérthessen ma közöttük, ne elevenedjen meg. Hiszen erre vár… Angelle ismeri, jobban, mint bárki más s tudja, a férfi akkor lenne a legelégedettebb, ha másnak az oldalán mégis vele gondolna a hószín teremtés. Ezt az örömöt pedig már csak azért sem adhatja meg neki, mert… annál sokkal értékesebb neki Dwayne társasága, személye, mintsem hogy ilyenmód megsértse Őt. Csak az a finom sajgás ne lenne, mely befészkelte magát a mellkasába…
-   De nem volt benne semmi olyan, amiért esetleg aggódnia kellene… - pillant az ifjúra, s a halovány mosoly mintegy alátámasztani kész szavait. S ha ezt mondja, oka van rá…
Ismerni véli Dwayne-t annyira, hogy sejtse, partnere udvarias érdeklődése mögött valódi aggodalom rejtőzne és ettől igyekszik mind a kettejüket megkímélni.
Nem udvariasság munkál benne, mindinkább az a ténnyé avanzsált felismerés: Dwayne az egyetlen a Roxfort falai között s talán az életében is, aki „kívülállóként” közelebb jutott hozzá, mint ahogyan azzal először gondolt volna. Épp ezért…
-   Él bennem a remény, hogy jóvá tehetem botlásom… -  tekintetében ott időzik a megerősítésre váró kérdés is, miközben finom ráérősséggel „utat törnek” maguknak a tánctér környékén lézengők közt. A hangulatos megvilágítású asztalok már messzebbről feltűntek neki, noha inkább közvetett jelentésük fogta meg:
-   Ha nem bánja, a magam részéről egy itallal indítanék… ám addig is elmondhatná, mit vár ettől az estétől – a mosoly szélesedik a sápadt ajkakon – melyeken épp hogy leheletnyi a fény s szájfény megkapó tánca - amolyan cinkos számítással fűszerezve, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, most átlépett egy határt. A kérdés csupán az, mennyire védik azt. Mert a játék - mely azóta talán sokkal többé nőtte ki magát - elkezdődött… talán már akkor, amikor a Hangok Termében először hallotta a gondolat ölelte kérdést: Ki jár itt?

SERAPHIN LAMARTIN

Árnyékot vetett egy lidérc a falra, épp mielőtt a szemem lerázta volna magáról a szemhéjsötétet, tudom. Még épp láttam ahogyan elsuhan a paplanom sarkáról bele a sötét túlsó oldalra, bár csak homályosan, hisz még fókuszálatlanul pislogott az álmos szemem, s a sötét is a kísértetem pártfogója volt. Még álmodom? Nem.
Talán elkábultam? A gondolat, hogy valami nyüzsgő forgatagban bukdácsolhatok majd egy este a diáktársaimmal émelyített, s az önsajnálattól fűtött bőrömtől rosszul lettem, s bedőltem a párnák közé, ahol aztán elnyomott az álom? Így kellett lennie, máshogy nem, mert másra nem emlékszem, igaz a teóriámat igazoló képek és emlékérzések is hiányoztak belőlem. Gyanús, csupa rossz jel s végül erre a kétségre valóban fordult egyet a gyomrom, mindezt csak halvány pálcafényben, nehogy felzavarjam hálótársaim.
Később egy földszinti folyosó ablakából lestem a távolodó sötét után, vártam az elsőként érkező napsugarakat, diákokat. Várakozás közben a levendulás balzsam s a fogkrém mentolos illata keveredett az orromba, ami valami olyan furcsa, oktalan derűt hozott nekem, ami még a bálról szőtt korábbi sötét gondolataimat is kissé jobbra fordította. Nem jellemez a kislányos-bájos álmodozó tekintet, általában legalábbis, most mégis egy elképzelt táncterem díszletei előtt keringtem egy arctalan, de tökéletes herceggel. A képet a talány fújta szét: ki lehetne az? Mathias, aki húgaként szeret? Sebastian a csapongó, gyerekes lelkesedésével? Seraphin, aki elég határozottan megtartja a lépés távolságot? Nem, azt hiszem egyikük sem, de ahogy Seraphin megfordult a fejemben, egy újabb képzetbe zuhantam. A nemrégiben történt „első találkozás” alkalmával azt gondoltam az lesz az utolsó is egyben, de ezt az elképzelést áthúzta, amikor elhívott bálozni. Persze mondhattam volna nemet is, de mivel lekötelezett nem éreztem helyénvalónak azt az opciót. De minek áltatom magam? A lekötelezettség érzetét magamba tukmáltam, kezdetben egyáltalán nem volt bennem hasonló. Hogy felmentsen az Erickel való találkozás alól inkább elvárás volt a részemről, hiszen Ő volt az, aki miatt abba a lehetetlen szituációba keveredtem; mert ha nincs Seraphin a csomagjával, egészen biztosan meg sem fordul a fejemben, hogy Eric közelébe akaróddzak menni. Persze azért némi bűnöm mégiscsak volt: nem hárítottam elég ügyesen.
Végül a megválaszolatlanul maradt kérdés: „Ha nem hálából, hát miért fogadtad el a meghívást?” Okoska hangja ezt egy párszor feltette nekem. Talán kíváncsiságból, talán mert egy igen sötét homályból rángatott ki - igaz akaratlanul – és emiatt mégis éreztem valamiféle hálát, vagy mert szüksége volt a zavarodott lelkemnek egy estre, ahová szép ruhában mehetek,… s ehhez illik egy pár is. Persze nem táska helyett…
A gondolatim a fekete szövet köré kalandoztak, a fekete magas sarkú kérdését járták körbe s olyannyira elmélyedtem a részletkérdésekben, hogy az arcomra tapadt hideg hajtincsek már száraz, lazán fonott konty csodába tekeredtek a tarkóm felett mire ráeszméltem, hogy alig egy óra múlva kezdődik a mulatság. Eltelt a nap, s én alig emlékszem belőle valamire. Nem mintha ez olyan rendhagyó eset volna, de a levendulás menta beleitta magát az érzékeimbe, a sok bűz ellenére amit diáktársaim árasztottak magukból még mindig érezni véltem, mint a kora reggeli hűvöst és a téli napot az arcomon.
A lányok csacsogása és a kérdéseik egyaránt elszálltak mellettem, csak egy-két rám és Seraphinra tett megjegyzés ragadta meg a figyelmem, amiket végül szó nélkül hagytam, s csak azon dolgoztam, hogy a kivételesen beesett sápadt fehér arcomnak valami csillogó fényt, természetes halvány rózsás színt adjak. Elégedetlenül forogtam a tükör előtt a földig érő fekete ruhában, akárhogyan igazítottam nem tetszett, pedig lágy esését, kedvesen hullámozó alját sokan dicsérték. Bár a sötét színek sosem sápasztottak, a ruha szabása kiemelte a túl vékony testem szabályos arányait, a fekete fényes díszítésű felső rész bár szolid volt, de nehéz, a vékony vállaimnak kényelmetlen. A reggel elszállt sötét gondolatok a parfümtől és izgalomtól terhes levegőben újra visszatértek, de rutinos estélyizőként pontosan tudtam mit kell elkövessek annak érdekében, hogy a legjobb formámat hozzam felszínre a nézelődő szemek kedvéért annak ellenére, hogy már nem sok kedvem volt a készülődés tortúráján végig vonszolni magam. Végül, mikor kifogástalannak minősítettem a kinézetem - minden ékszer a helyén volt, cipő a lábamon, pálca a táskában - elindultam valami nyugodt, friss levegőjű zugot keresni. Bő negyed órával a bál kezdete előtt, egy közeli mégis üres helyen találtam magam, szabad tér helyett áporodott, poros levegőjű folyosón. Arra mégis jó volt, hogy a szobában rám ragadt idegen illatok gőze elpárologjon a ruhámból, ülve fogadhattam a rám törő, jól ismert fáradtságot. Hiába indultam el időben a lépcső felé, nem kalkuláltam be az embereket, akik majd útban lesznek, s a lassú és apró lépteimet akadályozzák a haladásban. Elkések. S minél jobban igyekeznék, annál kevésbé haladok; összebilincselt bokával sem lehetnék lassabb, ráadásul a zaklató kétségeket nem maradtak el. Mi lesz, ha nem találom meg majd? Mi lesz, ha a tömegben kell keresgélnem? Akkor végem. Szinte éreztem a piszkos padló hűvösét az arcomon, amelyet csak akkor lesz alkalmam valóban észlelni, ha Seraphin nem lesz ott, hogy legyen kibe kapaszkodnom. De ott volt.
- Szép esténk lesz, ugye? – a kérdés nevetséges, de a kétségbeesés határozottan kicsengett belőle minden szándékom ellenére. Megfulladok. Máris tömeg van, kellemetlen illat és zaj. Bár a helyiség hatalmas, a levegő fojtogat. Vagy csak engem? Persze, hisz én hajlamos vagyok a fulladozásra akár minden ok nélkül is, nem hogy egy ilyen zajos, színes, szembántó, zavaros, zsúfolt, állott levegőjű helyen.
Az elismerés jóleső, mosollyal fizetek érte, a rendezvény okozta kellemetlenség ellenére egy távoli szempárral való találkozás miatt még őszintén is. Ám ez is elillan a, amikor egy könyék a jobb oldalamba csap, egy vihogó lánycsoport elviharzása közben. „Vegyél mély- mély levegőket, lassan!”
Igen, úgy lesz, úgy lesz, csak még egy fél pillanatot...
Akaratlanul is földbe gyökerezik miután sikerült körülbelül két lépést megtenni, zavartan bámulok a szétesett pillanat után, de csak Seraphin kérdő tekintetét találom.
El is felejtettem, hogy a türkiz hidegsége mennyire nyugtatóan hat az idegeimre. Máris elfelejtettem volna, hogy mennyire felzaklatott a legutóbb ugyan ez a személy? Igen.
- Féltem, hogy a fekete túl komor lesz, de ahogy elnézem… mégiscsak ide illő. – „siralmas ez az egész”. Tettem hozzá gondolatban, Okoska a fejemben rögtön válaszolt is: „Nem baj, mosolyogj!”.
- És majdnem olyan, mintha összeöltöztünk volna. - Nem tűnik nehéznek a beszéd, nem tűnik zavarónak a zaj, sem más ha felhúzom a kis láthatatlan falaim s ő belül marad, hogy kevésbé legyek magamban.
- Kissé aggódtam. Gond nélkül sikerült átadnod?  - Hazugságot nem olvashat ki a tekintetemből, hisz a megkönnyebbülés mellett valóban éreztem aggodalmat... "Mosolyogj már!"

Athalea Lestrange

*Minden, ami itt a lépcsőn történik hasonlatos kissé egy felvonuláshoz, ez cirkuszhoz, ahol mutatni kell valamit, szinte mindegy, hogy mit a közönségnek, a megfigyelőknek. Mutatni, bemutatni, hogy igen, mindenki tartja magát valahogy ebben a jelen állapotban, csillogó mosolyok mögé rejtik az arcukat azok is, akik már elkötelezték magukat, holmi gyerekcsínytevő horda mellett, vagy éppen a Sötét Nagyúr táborában. Nem áltatom magam, ismerem a saját fajtám, és a többieket is annyira, hogy értsem a púder lényegét, sőt, talán már a tanárok szándékát is átlátom. Egy bálról van mit beszélni, elterelődik a figyelem másról. Vajon hány likvidátor lehet a maszkok alatt? Idegen férfiak és nők, akik egy titkos találkozóra érkeztek?
Körülöttem a jövő nemzedéke, fiúk és lányok. Sajnos túl sok időt töltök velük, és túlságosan viszolygom tőlük ahhoz, hogy higgyek abban, hogy van jövőjük, tehát marad a jelen kétes élvezete és élménye, amit azonban meg kell élni ahhoz, hogy végre múlt lehessen belőle egy jövő nélküli jelenben.
Athalea, karcsú és fekete, éteri jelenség a maga módján, noha olyan kifogástalan, mintha arra tervezték volna, hogy egy ilyen helyen megjelenjen, azért nyilvánvaló, hogy ez nem így van. Nem, ha azt nézem, hogy akár rám is rám süthető volna ez az általánosítás. Nemesség, szépség és erény. Követelés, nem pedig kedvtelés, ugye Athalea? Elfogadja a karom, ahogy megérkezik, mintha ezzel jelezné, hogy teljesen egyetért, de nem, ez valami több annál, érzem, ahogy elerőtlenedik a teste, sovány és beteges madár, még én is megtarthatom, óvatosan, mintha férfi volnék a szó brutális és vulgáris értelmében, erővel. Mi történt? Kérdezi a gondolatom hűvösen és józanul, cseppnyi zavarra, hogy mi lelhette, mi a baj Lea?
Fájdalmasan hiányzik a válasz a gondolataimra. Hangosan ki kell őket mondanom. Hiába, azért a szavak rendszerén túl tényleg jól jön néha az emberek között közvetlen kapcsolat, túl a kommunikációs szinteken.
Athalea kérdése az elsődleges kommunikációs szintünk, őszintén szólva olyan váratlanul és hirtelen ér ez után az epizód után, hogy nem jut eszembe mit mondani rá, ami kielégíthetné mindkettőnk szépérzékét, és megfelelő kapaszkodót adna az elméjének, ha már egyszer a testét megvédtem fájdalomtól. S amíg várom a szavakat ő megdermed, mint akit átoktalálat ért, és én aggódva fürkészem végig, újra, talán megint elgyengül, barna szemének komoly, bolydult mélyében keresem az okot, az igazságot. Mennyivel értelmesebb a tekintete még így is, hogy sehova se néz, semmit nem lát, amit én láthatnék ezen a földön, mint a korosztályunknak. Bár nem tudom, miért csodálkozom rá erre, hiszen ezért hívtam őt el. Mert különleges, és ez annyira nyilvánvaló a számomra, hogy szinte illetlen.*
- A fekete a legelőkelőbb szín-*mondom határozottan és meggyőződötten, a lépteimet az övéhez, na meg a körülöttünk fellelhető akadályozó tényezőkhöz igazítva indulok el vele a nagyterem bejárata felé. Eléggé eltávolodtam, ahogy eljöttem a lépcsőhöz, elnézve a fejeket, kontyokat, irányba és formába kényszerített tincsek rengetegét, nem lesz egy egyszerű mutatvány. Persze, ráérünk, a fontos, hogy épségben odaérjünk, megpróbálok a fal mellett maradni vele, mielőtt elsodorják, mint az imént. Hallgatok a megbicsaklásáról, mert ilyen a mi fajtánk. Nem létezik a gyengeség.*
- Színekkel is lehet köszönteni a tavasz, ha éppen ragaszkodunk a hagyományokhoz, de ez akkor is csak egy bál marad-*fűzöm még tovább a gondolatot a színválasztásáról megnyugtatón, megengedek egy mosolyt magunknak. Valóban olyan, mintha összeöltöztünk volna, futólag rápillantok. Természetes harmónia. Jó választás. Megnyugtató. Nem hoztuk szégyenbe egymást.*
- Szép esténk lesz-*erősítem meg a kérdését visszaforgatva állítássá.* - Miért ne lenne szép? Csak ahogy akármelyik nap, ugyanazok a varázslók és boszorkányok vesznek körül, egy kissé szebb öltözékben, noha a szépség relatív, a manók jobban kiteszik a lelküket a falatok és italok ízéért, és néhány közösséghívó programot is elővesznek. Azon kívül, hogy elmenekülsz, mihez volna kedved?
*Meglepő közléskényszer fog el mellette, hiszen nem érzi a gondolataimat, nem tud válaszolni arra, amit én hallok fél füllel, és amit gondolok ezekről, a benyomásaimra, érzékleteimre, holott úgy gyorsan pereg az idő, és a témák. Athalea csendes ijedtséget sugall magából, igyekszem megnyugtatni, ostoba késztetés, fogalmam sincs arról, hogy miben gyökerezhet.*
- Mindenképpen Ericről szeretnél beszélgetni?-*pillantok le rá oldalról, nem megrovón, csak figyelmesen, aztán bólintok egyet.* - Természetesen igen, nem tettem kárt benne, ha erre gondolsz, vagy van valami titok a háttérben, amit tudnom kellett volna, de nem tudtam? Átvette és elment. Kérdezősködött rólad-*nem feltétlenül akarom ezzel a kijelentéssel megijeszteni, úgyhogy nem állok meg, tovább mondom halkan, csendesen.* - Nem volt elragadtatva attól, hogy azt mondtam neki, hogy neked valójában nem volt alkalmas ez az időpont és ő miattam lett idehívva, de belátta, hogy ez volt a lehető leghatásosabb és egyszerűbb megoldás. Köszönöm a segítséged. Sok kellemetlenségtől megkíméltél engem.
*Megkerülök vele néhány ismerőst, akik idegenként mozognak körülöttünk új, fényes ruháikban, suhogó szoknyák, simított gallérok, mennyi kellék mégsem farag embert ezekből a gyerekekből. Nem kéne ennyire lenéznem mindenkit magam körül, ez nem tesz engem többé és jobbá.*

SERAPHIN LAMARTIN

A láthatatlan falakon átlátni, mert nem csak, hogy láthatatlanok, de átlátszóak is. Látom a boldog mosolyú embereket, ezüst, kék, piros ruhába öltözött maszkos alakokat, akiket gond nélkül felismerek. Értelmetlennek találom a maszk viselését ennek ellenére rajtam is van. Nem sokat takar, nem az a funkciója hogy elrejtsen bárki elől is, ahogy talán a többiek is csak szimbolikusan tették az arcuk elé a ruhájukhoz illő darabot. Ha valóban rejtőzködni akarnék, az egész fejemet le kellene cserélnem, sőt mindenemet, mert garantáltan a járásom is felismeri egyik-másik kéjéhes leskelődő az évfolyamomból. De hisz ez móka, miért bujkálnánk? Itt, hol szabadon vegyülhetünk, haragot félretehetünk, és ha szeretnék, szabadon mások is lehetünk, mint akik valójában vagyunk? Mégis! Hogy itt vagyunk? Mi ez, ha nem rabság? Bár a szabadságomért sosem harcoltam oly lázasan, mint a szenvedélyes álmodók s hagytam, hogy még a véleményszabadságom is megbéklyózzák, hogy megtanítsanak cenzúrázni még a saját gondolataim is mielőtt szavakká formálnám őket a nyelvemmel, mégis, a gondolat szabadságának értékét a romantikus álmodók szívével hiszem és akarom. Mert egy helyen, ahol sok fül figyel, ahol talán a tömegben egészarcos álarc mögé bújt ilyen-olyan képviseletűek lesik a lépteinket, mi lehetne értékesebb vagy nagyobb kincs, mint a gondolat, amit nem lophatnak el tőlem?
Mondja-e még valaki, hogy a romantikusak nem vadak és bitorlók? Mikor szabad gondolataikat és féltve őrzött vágyaikat bezárják saját elméjükbe, s szabadon, közkézen forogni sosem hagyják. A szabad-álmaikat, szabad-vágyaikat bezárva tartják, önzőn. Igen. Vad vagyok és bitorló, de mindezeknél fontosabb, hogy önző, Seraphin. S úgy áll a helyzet, hogy ennél jobb már nem leszek. Még a fájdalmamat is sajnálom másoktól, a bánatom sem rebegem bele az éjsötétárnyékba magányosan töltött óráimon, a félelmeim is csak az enyémek. S hogy én mások gondolati-világát ellopjam, nem csábít. Tudni mi van a fejekben? Mit rejt az okos, a butácska, vagy Te? Nem vágyom az ilyem úton szerzett ismeretséget. Értékké nemesedik a gondolat, mialatt kiejtésre választod a sok közül, s gondos szavakká formálod; ha őszintén, megfontoltan, helyhez, időhöz igazítottan teszed. Olyan értékké, amely a jól megválasztott beszélgetőtársnak adva időt álló lesz. Hiszem azt is, hogy ilyet csak a barátok adhatnak egymásnak, a többi üres fecsegés, de nekem… barátom sincs. És komoly gondolatom sem, amit megoszthatnék vele.  Úgyhogy álmodok egy karról, amin akkor is támaszkodhatok, ha nem csak a helyzet állítja mellém, kényszerből, és a gondolataimat hagyom elveszni a sötét és zavaros rengetegben annak a boldogító ostobaságnak a tudatában, hogy csak az enyémek voltak.
A figyelmes hallgatásán túli motiváló erőket nem ismerem, de fürkésző tekintete beszédre csábít. Fecsegésre, s látom, valami ezt váltja ki belőle is, s bár a túl sok beszélgetést komolytalannak ítélem, mégis lesem és jegyzem a szavait.
- A fekete elegánsak ítélt, mert a legtöbb társasági eseményen a legelőkelőbb személyeket ékesíti… karcsúsító tulajdonsága. – Már mi lenne előkelő a feketében? Azt mondják „nemes egyszerűség”, csak hogy az inkább a fehér, a fény, a világosság, a tökéletes alap, ami mindenmásnak megfelelő társa. A fekete talár elrejt a tömegben, az éjszakában és lecsal a túl vastag derékból. Nem véletlen, hogy az iskolai egyenruha alapszíne is fekte, mely a nemeseket a mugliivadékok közé süllyeszti s nem fordítva. A fekete ruhától a piszkos nem lesz tiszta.
- De igaz… bár a fehér mindig a mérhetetlen elegancia színe marad, a közízlés a fekete pártján áll. – A fekete elegáns, mert egyszerű választás és nem kelti fel mások figyelmét, de véleményem szerint a legkevésbé sem előkelőbb.
- Persze a színes ruhák káosza felett áll, de ők legalább kiléptek a hétköznapi viselet szürkeségéből. – igen, fakó, fekete foltnak érzem magunkat itt, habár ruhám feketén fénylő díszei káprázatosak, ahogy szétnézek a szemem talál neki jobban tetsző sötétkék, matt, lágyan ringó szoknyát ezüst dísszel. Még Seraphin is ékesebb az arannyal és a fehér virágával, s jobban a tömegbe illőbb, mint én. Akárhogy is, egyre kellemetlenebbül érzem magam, s a kérdésre valóban a menekülés jutott először eszembe. De ahogy kérdezi, a szavak amikkel körülírja a bált, a szépség relatívságának említése, és ahogy kijelenti, hogy szép esténk lesz, megmosolyogtat. Kedvesnek és mókásnak ítélem, de ez egyben ijesztő is… egy kissé. Hallottam már ennyit beszélni, de nem ilyen kötetlen témában és tudom, hogy ez komolytalanabb és felszínesebb, mint a múltkori, de ez most kevésbé felkavaró és nehéz,… és nem is kötelező éppenséggel. Meglep. Azt gondoltam, hogy csak akkor tudja kinyitni a száját, ha akar valamit, de most látszólag olyan, mint bárki más. Kivéve, hogy milliószor figyelmesebb, mint az ostobán csacsogó diákság nagy része, ez talán még zavarba is ejt, s Eric témája valójában megment a rám szegeződő tekintetétől.
- Titok? Nem volt semmi, amiről tudnod kellett volna. – Ó… Én nem féltem Ericet. – Örülök, hogy a távolmaradásom miatt érzett csalódottsága nem hagyott nyomot rajtad. – Nem merem megköszönni, hogy felmentett a bátyámmal való találkozás alól, hisz azzal elismerném, hogy nem szívesen tettem volna, de úgy gondolom, érezheti ebből a rövid kijelentéstől, hogy Eric agresszív fellépéseitől tartok, és nem csak magam féltem, hanem másokat is, ha miattam kerülnek elé rossz színben. S ebből a témából ennyi elég is, ideje visszatérni az előbbi kérdésére, időközben kitaláltam mihez lenne kedvem.
- Talán ihatnánk valamit… - és táncolhatnánk is, de arra én nem kérhetem fel. Igaz a saját lábamon is alig állok, táncolni azt szeretek, és rosszul esne, ha ki kellene hagynom.– … menekülés helyett. – Ittam vagy ettem egyáltalán valamit az eltűnt nap folyamán? Ó, hát a rosszul lét máris ismert forrásból ered; persze, hogy semmit. Egy pohár víz jólesne a szétszáradt torkomnak, sokat segítene rajtam.
- Utána csinálhatunk bármit, amihez Neked van kedved. – a nagylelkű és szórakozott ajánlat valójában korlátozott lehetőségeket takar; de ki tudja ezt jobban, mint ő?

[Angelle]

Talán csak a képzelete játszott vele, de úgy érezte, hogy csókja nyomán Angelle keze alig észrevehetően megremeg. A szokottnál egy pillanattal tovább tartotta a markában a karcsú kacsót a lány szemébe nézvén s azt fontolgatván, hogy vajon tényleg megtörtént-e amit érezni vélt, majd elengedte a lány kezét. Nem tudott dűlőre jutni a dologban, de elraktározta az információt az agya egy hátsó szegletébe: majd tűnődik rajta, ha ideje lesz rá.
A lány bókjára egy mosollyal és apró fejhajtással felelt.
- Megtisztel a társaságával. – mondta őszintén, újfent végigfuttatván tekintetét partnernőjén: némileg talán tiszteletlen volt, ugyanakkor viszont nem tudott betelni Angelle szépségével. Korábbi kijelentése, melyben egy földre szállt angyalhoz hasonlította a lányt, most új értelmet nyert: a szavak kiejtésének pillanatában egy túlzó bóknak szánta a dolgot, ezúttal azonban ténylegesen ilyennek látta Őt. Nem akarta azonban megismételni önmagát, ezzel szürkévé tenni szavait, így egyszerűen felelt Angelle szavaira: - Kegyed ízlése is épp oly páratlan, mint a szépsége. – s valóban ez volt a véleménye. A sápadt bőrhöz és a szőke tincsekhez kitűnően illett az ezüstös ruhadarab és maszk, utóbbi pedig tökéletesen kiemelte a lány higanyszín szemeit. S habár köztudottan ellene volt a kifejezésnek, ezúttal mégsem tudott jobb szót használni az összhatásra: egyszerűen tökéletes volt.
Angelle elfogadta a felkínált kart s az ifjú szívét elöntötte a jól ismert melegség, ami minden alkalommal jelentkezett, amikor a lány közelébe került. Egy pillanatig eltűnődött azon, hogy vajon a külső szemlélő milyennek láthatja őket, mint egy párt: még mindig úgy érezte, hogy öltözéke felettébb szegényes és túlontúl egyszerű a lány pompás külsejéhez képest, de tudta, hogy véletlen összeöltözésük enyhít ezen a látszaton. Szinte egynek tűntek, ahogy bevonultak a nagyterembe, a késés ellenére nem bujkálva, hanem nyíltan, mondhatni fenségesen. S habár Dwayne sosem volt az a típus, aki élvezte a rivaldafényt, ezúttal mondhatni élvezte a rá szegeződő pillantásokat annak ellenére is, hogy azok inkább kíváncsiak, semmint csodálók voltak.

A lány késésére tett apró célzást szinte azonnal megbánta, ám nem tudta meg nem történtté tenni s így a szavakat követő csend merevvé, kínossá vált. Remélte, hogy Angelle nem fogja sértőként felfogni kijelentését, hiszen – számára egyértelműen – nem ez volt a célja vele, de mégis egyfajta feszültség generálódott kettejük között, ami egészen addig tartott, míg partnernője meg nem osztotta vele késésének okát, az otthonról érkezett levelet. Már éppen kérdésre nyitotta volna a száját, amikor Angelle kiegészítette a gondolatot, ám a lány szavai épp az ellenkezőjét okozták, mint ami céljuk volt. Hangja tétova volt, viselkedéséből pedig hiányzott az a fajta erő és öntudat, ami mindig körüllengte: becsületére szóljon, megpróbálta fenntartani, de ez nem sikerült tökéletesen. A korábban érzett aggodalom újból feléledt benne, ahogy néhány hosszú pillanatig tűnődőn fürkészte partnernőjét, de végül úgy döntött, hogy ismét háttérbe szorítja aggályait, méghozzá ugyanazon indokkal, amivel korábban: ha rá tartozik, Angelle úgyis megosztja vele; ha pedig nem, akkor hiába is faggatózna.
- Remélem, hogy jó híreket kapott. – válaszolta mosolyogva, noha kissé velősen, hiszen nem akarta különösebben firtatni a témát. Az a fajta ember volt, aki nehezen veszítette el a józan eszét s most is jól tudta, hogy függetlenül attól, ami kettejük közt kialakulóban volt, még messze nem ismerik egymást annyira, hogy mindent megosszanak a másikkal; a család pedig, különösen az aranyvérűek körében, a legmélyebb köteléknek számított. Nem vette hát különösebben zokon a dolgot, viszont aggodalma nem múlt el, még ha az adott pillanatban sikerült is mélyre temetnie.
A lány következő mondata azonban már egy szívből jövő, széles mosolyt csal ajkaira.
- Nincs mit jóvátennie. – felelte kedvesen. – Már a jelenlétével, a társaságával is megtisztel s örömöt csempész a szívembe, amiért az adósa vagyok. Már a társaságáért is hálával tartozom. – egy apró fejhajtással ki is fejezte, hogy megtisztelve érzi magát. A társalgás közben folytatták útjukat, s tudatosan vagy önkéntelenül, de a tömeg lényegében utat nyitott nekik, így fedve fel a terem egyik oldala mentén felállított asztalokat. Angelle javaslatára egyetértően biccentett s csak a lány következő szavai akadályozták meg abban, hogy nyomban teljesítse partnernője kívánságát.
A nyílt, őszinte kérdés vitathatatlanul megdöbbentette s félő, hogy ez az érzés az arcára is kiült néhány pillanatra. Ahogy azonban Angelle felé fordult, arcvonásai nyomban meglágyultak, amint felfedezte a lány szélesedő mosolyát; egy olyan gesztust, ami meglehetősen ritkán vette birtokba a szoborszép vonásokat. Az idő ismét megállni tetszett egy pillanatra, ahogy az ifjú a szívébe beleégett a kép, majd viszonozta a mosolyt. Rájött a kérdésben rejtező pajkosságra, ami olyannyira jellemezte beszélgetéseiket, ugyanakkor viszont a lépés merész volt: merész és talán túlontúl egyenes. A kérdés már csak az, hogy mit kellene erre válaszolnia: az érzéseivel már tisztában volt, de mennyit ildomos felfednie?
Felrémlett előtte néhány pillanat: amikor Angelle először jött elő az oszlopok közül a Hangok Termében; véletlen találkozásuk a Griffendél klubhelységében, amikor megzavarta a lányt az olvasásban; együtt töltött napkeltéjük a torony oldalán, amikor legbensőbb gondolataikat osztották meg egymással... Nagyon rövid idő alatt sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint amit Dwayne egyáltalán remélni első találkozásuk után, s önnön érzései okán az ifjú remélte, hogy e tendencia folytatódik a mai este folyamán is. Reményei tehát kristálytiszták voltak, de az elvárásai már kevésbé: hiszen még abban sem volt biztos, hogy Angelle is hasonlóképp érez-e, mint ő.
- Mindent, ami lehetséges… - felelte, s mosolya sejtelmessé változott. Majd folytatta, némileg diplomatikusabban: - Mindenekelőtt szeretnék egy feledhetetlen estét szerezni Önnek s így meghálálni, hogy megajándékozott a társaságával… szeretnék örömet okozni kegyednek. – s hangozzék ez bármily védekezőn, ez volt az igazság. Önnön érzései, égessék azok bármennyire is a szívét, pusztán másodlagosak ebből a szempontból: az volt a legfontosabb számára, hogy a lánynak örömet okozzon.

Azzal elindultak a Nagyterem egyik szélén felállított asztalok felé, amik a lány által áhított nedűkkel kecsegtettek. Az ifjú – megérkezésük óta első ízben – szemügyre vette a díszítést s meg kellett állapítania, hogy bárki is volt az ötletgazda, kivételes munkát végzett. Csak a falak utaltak arra, hogy tulajdonképpen egy zárt térben voltak s még ezek is igyekeztek annak illúzióját kelteni, hogy ez nem így van; ettől eltekintve viszont tényleg minden passzolt. A terem mennyezete önmagáért beszélt, a betelepített élő fa nagyon eltalált hangulatelem volt, az itt-ott olvadozó hó pedig ténylegesen megadta az ünnepély lényegének hangulatát. Lett légyen bármilyen kritikus, összességében semmilyen kifogást nem talált… egészen addig, míg el nem érték a büféasztalokat s meg nem pillantotta felettébb szegényes választékot.  Lustán végigmérte a felhozatalt, de végül nem tett megjegyzést rá, ennél több udvariasság szorult belé. Valahol még meg is tudta érteni a dolgot, lévén alkoholt nem szolgálhattak fel a kiskorúaknak; de ez nem jelentette azt, hogy feltétlenül tetszenie is kellett neki a dolognak.
- Kérem, legyen a vendégem. – mondta a lánynak, kezével invitálón intve a büféasztal felé. – Válasszon ízlése szerint. – a maga részéről nem választott, megvárta Angelle döntését, így volt illendő. Szemeit a lány maszk mögé rejtett arcára szegezte s újfent elgyönyörködött az összhatás gyönyörűségében. Egyszerűen nem tudott betelni partnernője földöntúli szépségével és a helyzet idilli voltával.
Úgy érezte, hogy egy nagyszerű este elébe néznek.

Athalea Lestrange

*Nincs válasz a ki nem mondott kérdésekre, csak beszédes hallgatás, ami azonban neveltetés és személyes szokás szerint beszél más és más nyelven. Az ő hallgatását például nem értem, ez engem nem lep meg, hiszen nagyon kevés embert értek meg, már csak azért is, mert kevés bennem a hajlandóság arra, hogy igazán megértsem őket, és csak abban reménykedem, hogy ő nem is várja azt, hogy én megértsem. Mire menne az én megértésemmel, válaszaimmal? Egyáltalán, vannak kérdések ebben a csendben? Ez azért kissé nyugtalanít, még ha ez a nyugtalanság nem több annál, mint pár csepp hozzávaló a bájital látszólagos egészében.
Hallgatunk hát tényleg a pillanatról, ami az előbb másoknak is feltűnt. Hallom őket, nekik nincsenek belső gátjaik, összesúgva bámulnak ránk. Vajon gondolnak arra, hogy esetleg Imperiussal hoztalak magammal, és az ellen küzdve bicsaklottál meg? Valójában engem ez sem lepne meg, de bizonyára nem lesznek ilyen kreatívak. Legalábbis remélem. Idén már eggyel több magánjellegű beszélgetésem volt egy professzorunkkal, mint amennyi ildomos volna, egyáltalán nem akarok Vulkanov professzorral beszélgetni a párválasztási szokásaimról. Se semmi másról. A pletyka fürge szárnyait látszólagos harmóniánkkal tudjuk csak letörni, ahogy hallgatunk és felelünk, hétköznapi csevejjé formálva a szavakat, hiszen a gondolatok széles, távoli horizontját mindketten őrizzük. Beszélj nyugodtan, én hallgatlak téged, ahogy te is hallgatsz engem, türelemmel, szinte táncolva, udvariasság és egy kis személyes, ebből áll majd az este. Remélem, neked is megfelel. Pár óra látszat, néhány perc kellem, finom, értelmetlen cselekvések sorozat, amik a lélek egyensúlyát hivatottak óvni. Mert a magány, vagy a tudás hajszolása, a magyarázatok keresése meg sem értett kérdésekre terhelő.
Mephisto a lábamhoz dörgöli az oldalát, aztán elvész a szoknyák, cipők között, nem féltem, biztos elég volt neki a mulatságból.*
- Ez az általánosítás nem állja meg a helyét-*felelem komolyan.* - Többek között azért nem, mert a karcsúsító szempont és én nézőpontomban egyáltalán nem létezik. Mások karcsúsága is hidegen hagy-*de még milyen hidegen, majdnem hogy meg kellett kérdeznem, hogy ez miért is szempont neki, de szerencsére gyorsabban jártak a gondolataim, mint mi a tényleges fizikai testünkkel, hiszen meglehetősen vontatottan haladunk, csak óvatosan, kerülve a kényes, kényelmetlen, felzaklató ütközéseket.* -A fehér?-*megcsóválom a fejem, de a hangsúlynál több jelét nem adom a kétkedésnek. Stílusgondolatokkal talán Malfoyt kellene megközelíteni, elvégre a virágom színét is ő választotta, sőt, egyáltalán neki jutott eszébe, így aztán alighanem ő tekinthető szakértőnek a kérdésben, én csak egy lelkes amatőr lehetek.
Már amennyire lelkesedem.*
-Ne becsüld alá a szürkeséget, az, hogy valami színes, még nem jelenti azt, hogy különleges és egyedi. Furcsa, hogy így gondolod-*vetek rá egy pillantást így oldalról, megcsóválom a fejem, nehezen hiszem el, amit hallok tőle, de hát... nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy azt mondhassam, ez szokatlan tőle, legfeljebb a saját gondolataim mellett tarthatom szokatlannak a kinyilatkoztatását. Hovatovább arra kell gondolnom, hogy ez valamiféle lányos megközelítés lehet, amit én természetszerűleg nem érthetek, nem érezhetek át.
Szerencsére.
Sajnos nem nézhetem állandóan őt, holott megkövetelnék a szavai, így csak a mosolyommal jelezhetem felé azt a talán nagyzolós elnézést, amivel kénytelen vagyok az aggodalmát fogadni, még ha nem is volna lebecsülendő ellenfél az idősebb Lestrange.*
-Elbírtam volna a haragját, ha esetleg fel is támad.
*Mondom végül határozottan, bizonytalan programválasztását bátorítandó a Nagyterembe vezetve az italos asztalig kísérem.*
-Bátorságot, erőt gyűjteni, vagy egyszerűen csak természetes szükségletként innál? Amíg a nyitótáncok zajlanak-*pillantok a Neehill-Dean féle párra, ami sajátosan groteszk inkább számomra, semmint bájos*- van időnk. Amihez nekem kedvem volna, az miért gondolod, hogy nem a menekülés volna?-*bár talán nem azt sugallja a fellépésem, de higgy nekem Athalea, a báli közeg még inkább a tied, mint az enyém. Nem látod, hogy néznek? Idegenkedő szavak a szájukon kérdezik egyre, hogy mit keresek én itt. Valójában magam sem tudom a választ, reméltem, majd te adod meg, de egyelőre hasonló kérdések gyötörnek úgy látszik.*
-Utána meglátjuk tudunk-e olyan jól táncolni együtt, mint összeesküdni a bátyád ellen-*mondom végül, engedve a zenei, bálos hangulat csábításának.*
Folyt. a teremben? Büfé? Más? XD

[mindenre… ami lehetséges]

Dwayne

"...mert remegni vágysz,
és ellentmondani..."

Nem hitte, hogy lehet még fokozni a tejfehér bőr berzenkedését, ám amaz mintha külön életet élne a kobaltkék szempár kereszttüzében… Ismeretlen, valahol mégis… kellemesen különös érzés a zsigereiben éledt zsibongás. Nem lázad ellene, hagyja, hadd hódítsa meg a törékeny test részeit, hisz most mint kívülálló szemlél. Szemléli azt, akinek sosem volt még része hasonlóban…
Nem tudja, mi jár Dwayne fejében, amikor kobaltkék pillantása a higanyba olvad, nem tudja, milyen gondolatok környékezik, miközben végigtekint rajta. Nem tudja, az ösztöneire pedig – meglehet botor mód – sosem hallgatott. Mégis… ha ellenére lenne… ez az éjszaka itt érne véget, a remekbe szabott előkészületek s a várakozás testvériesen hasonló, görcsös izgalma ellenére, melyet… nem tud hová vezetni a tapasztalat taposta ösvényeken, merthogy… ez egy egészen új, számára ismeretlen csapás. 
Nem is kell, talán, még nem jött el az ideje.
Az ízlését illető bók meglehet kissé túlzó – a számára legalábbis – de kár lenne tagadni, legalább annyira jóleső is az ifjútól, noha sosem kételkedett a döntéseiben. Vajon… hol lépte át azt a határt, amikor Dwayne szavai vagy gesztusai… pillantásai vagy érintései… ennyire magától értetődőnek tűnnek s nem akadnak fent az érdektelenség levegőszerűen természetes falán? Vagy az elutasítás tükörsima, gyémánt-kemény lapján?
Csak a higanyszín tekintetben ébredő csillanás felel a bókra, finom főhajtással toldja meg, hogy köszönetét kifejezze. 
Jómaga nem különösebben ad arra, mit gondolnak a báli forgatag tagjai, ahogy közéjük olvadnak lassan és méltósággal… számára nem többek egy színes masszánál, mely személytelen és érdektelen mélyebb figyelmére. Megjelenésének formaiságán túl a mellette haladó ifjú az egyetlen, aki személyével felértékeli benne az eseményt annak minden… vele járó „kellemetlenségével”. Még, hogy búcsúztatni a telet…! Sajnálatos dolog… a természet engedelmeskedik megunhatatlan szeszélyének s lassan „gúnyát” cserél. Kívánják vesztét vagy sem. Ebből is oly tisztán látszik… az örök körforgás felett még a mágiával élők sem rendelkeznek. Babona, szokás vagy tradíció… egyszerűen semmik, hozzá képest. S meglehet meg kellene legyintenie némi büszkeségnek e gondolatra, mégis… szívdobbanásnyi komorságot csempész a levelet említő válasz elé.
Érezte ugyan, hogy az aggodalom elébe menetele némileg vérszegényre sikerült, mégsem igyekezett ellene tenni. A gondolatai Noir különös lépése és Dwayne ösztönszerű nyugtatásának különös keverékével dorbézoltak benne, mintha egyik a másik fölé kívánt volna keveredni s Angelle sejtette, ennek a párharcnak a kimenetele döntő az est további részére.
Dwayne mosolya azonban könnyedén takarja le jótékony leplével ezt a viadalt, hogy a hozzá toldott egyetlen mondatával előcsalogasson egy… nagyon mély, épp ezért meglehet most még érthetetlen mozzanatot, mely az egész… mondhatni eddigi életét áthatja. 
-   Fogalmazzunk úgy… vannak dolgok, melyek idővel átértékelődnek – felel kompromisszumra képes kimértséggel, halkan, hogy szavai a zene vagy épp a báli moraj ellenére se legyenek hallhatóak mások által. – Hogy mikor válik valami jóból kellemetlenné vagy fordítva… gyakran nem köthető éles határhoz, a változás mégis, mihelyst tudatunkba férkőzik… megdöbbentő. Nem gondolja?
Szavai éppúgy tartozhatnak az ifjú szavaihoz, mint egészen más dolgokhoz. Hogy mely kontextusba helyezhető valójában… azt csak ő tudja, Dwayne csupán… sejtheti.
A figyelmességet mégis jó néven veszi, ennek árulója lehet tán, hogy leheletnyit „szorít” karjaik ölelésén. Vagy mindez annak a hölgyeménynek a számlájára írható, aki épp kilépett a forgatagból s Angelle mindössze a kikerülése miatt húzódott közelebb? Minden valószínség szerint az este számos megválaszolatlan kérdést fial még… 
-   Azaz érzésem, hogy túlértékel engem, Dwayne – mosolyodik el maga is egy futó szívdobbanásra. – Hiszem, hogy a fél Nagyteremre való boszorkánysereg nem kapott annyi bókot s elnézést együttvéve, mint amennyit eddig én Öntől. Pedig mily fiatal még az éjszaka…
S valóban. Ezúttal azonban – ugyan csupán árnyalatnyi a különbség - hangja mégis lágyabb csengésű, mint ahogyan az megszokott. A maszk meglehet jelképes – kilétét aligha takarhatja – mégis mintha feloldana némi bájt… kellemet, olyasfajta huncutságot, mely látszólag csak a Hangok Termében, láthatatlan volt sajátja. Nem, nem játszik, távol álljon tőle… valahol mégis… kóstolgatja Dwayne-t. S hogy fordítva igaz lenne?
„Mindent, ami lehetséges…”
Szép feje leheletnyit billen oldalra, bal szemöldöke finoman feljebb vándorol. Nem szokott az ifjútól ilyen sejtelmes válaszra, noha a terület egyáltalán nem idegen a számára. Ennek tetszése pedig továbbra is ott kucorog a még most is sápadt, ámde átlátszóan fénylő ajkak szegletében. Ritka ám kitartó vendégnek tetszik ez éjjel. S csak az az erőteljes szívdobbanás ölheti meg, mely mintha eleven mellkason vágná a védekezésre. Mely szavak túlontúl ismerősen csendülnek legutóbbi találkozásuk hajnaláról. Vajon… köze van ennek az örömszerzésnek… ahhoz a boldogsághoz?
A kérdés szűziesen érintetlenül csendül fel benne, valahol mélyen, ösztönösen, ahová csak egy pillanattal később tör be az elme és igyekszik a kirakós darabjait a megfelelő helyekre illeszteni.
-   Ó… ez… több, mint figyelmes Öntől – bújik higanytekintetének fénye végül a deresnek tetsző pillák árnyékába. A hangja halk, de nem udvariasság fertőzi, mindinkább… őszinteség.
Mert mi van akkor… ha tényleg akarja azt a törődést, azt, hogy Dwayne neki akarjon örömet szerezni? Azt, hogy vele foglalkozzon… vagy vele legyen. Hogy rá figyeljen… hogy csak őt lássa…
Önző módon rágja belé magát a gondolattal terhes felismerés s egy pillanatra megrebbennek a seszínű pillák, ahogy a higanyszín tekintet az asztalon sorakozó kínálatra siklik. A mellkasa akaratlanul is jobban megemelkedik, majd visszasüllyed. Miért dobog… ilyen szaporán az az átkos izomköteg?
Zavarban lenne? Lehetséges ez…?
Ha így is van, finom mozdulatai nem árulói, tejfehér keze az asztal lapjára siklik óvatosan, mintha az a szívdobbanásnyi pihenő éppolyan velejárója lenne a „koreográfiának”, mint bármely szava vagy tette.
-   Biztos vagyok benne, hogy számos varázsló és boszorkány nehezményezné, ha a pohara nem tartalmazna némi… feszültségoldót. Miért gyarapítanánk hát ezt a tábort? – hangjából nem érezni ki neheztelést a kínálatra, hiszen pontosan tisztában van azzal, miként jussanak alkoholtartalmú frissítőhöz. Ahogyan az összes nagykorú boszorkány vagy varázsló - Nem mintha… szükség lenne rá, csupán… kellemes kelléke lehet egy… kellemes estének.
Kimagyarázná? Aligha. Nem is célja, hiszen tudja, hogy Dwayne érti, nem szabadkozik, inkább… a maga módján adja véleményét az elkövetkezendő percekről… órákról… magáról az elkövetkezendő éjszakáról.
Jobbja az asztal alá siklik, két halk koppintás a mutatóujjal, egy pedig a középsővel, s lám… a házimanók értik a célzást. Számos másfajta „frissítő” is előkerül.
-   Akkor lássuk a másik kínálatot – fut át egy árnyalatnyi mosoly szoborszerű vonásain, ahogy tejfehér ujjai egy karcsú testű pohárra fonódnak. Apró buborékok igyekeznek a felszín felé az aranyló nedűben bolyongva. Pezsgő… méltó kezdete egy ilyen estének s reméli, Dwayne is hasonlóan vélekedik, amikor baljába fogva az ifjúnak szánt poharat nyújtja azt partnere felé. 
-   Nos… a kezdet felettébb biztató – emeli meg saját poharát. Pillantásának máskor álmos ködössége tovatűnt, hogy helyét a fürkész ragyogás vegye át.
-   Igyunk hát mindenre… ami lehetséges – emeli poharát s ha Dwayne is hasonlóan tesz, poharaik ezen „végszavakkal” csókolózhatnak össze.
Az első korty bármilyen apró is, szinte üdítően hat. A hűs ital jólesően cirógatja végig, pillantása pedig az impozáns parkettre vándorol, s az ott hömpölygő táncosokra.
-   Azt hiszem, egy kissé mintha zsúfolt lenne a tánctér. Ön hogy véli? – emeli újfent ajkai elé a poharat. – Remélem nem veszi sértésnek, ha… egy kis időre kicsábítom a friss levegőre. Az éjszaka kellemes… és van kint valami, ami igazán felkeltette a kíváncsiságomat. Esetleg elkísérhetne... – csillan meg a tekintete, ahogy Dwayne-re tekint. Csak egy szívdobbanás az egész – ellenőrizendő, mennyire taposott az ifjú terveibe. Hiszen szűken mért idejének fennmaradó éveit tenné rá, hogy a legifjabb Winterburn mintaszerűen hű a hagyományokhoz s ezzel a kitérővel a sápadt teremtés mintegy egyenesen derékba törte ezt az elismerésre érdemes mentalitást. S mégis… van benne annyi, hogy egyenes derékkal, továbbra is a táncolókat figyelve, aprót kortyoljon az italból, mintha minderről fogalma sem lenne. Vajon… most mely határokat feszegeti?
-   Tudta… hogy a tündérek igen népes családfával rendelkeznek s szerteágazó történetük számos kultúrában gyökerezik? – teszi fel a kérdést, finom csuklókörzéssel figyelve, ahogy az aranyló nedű végignyalja a pohár „érintetlen” területeit.
Triviális… de Dwayne ismerheti már annyira, hogy tudja… Mindez, csupán könnyed előjátéka… valami másnak.

Elérkezett az éjfél, s ezáltal a hagyományos Éjféli csók ideje is!
Harangok csendülnek, melyek hangjait az egész birtokon hallani lehet, a mikrofonba az énekes üvöltve közli az éjféli szabályokat, hátha valaki még nem értesült róluk:
"Ragadjátok meg táncpartneretek, vagy aki épp mellettetek áll, és csókoljátok meg!"

[Angelle]

Szokatlan módon a bókjai ezúttal megválaszolatlanok maradtak: sem egy köszönő gesztus, sehol egy viszonzás. Ugyanakkor… szinte érezhető volt, hogy ezúttal nagyobb hatást ért el velük, mint korábban bármikor. Eltéveszthetetlen reakció volt, ahogy a lány keze megremegett a kézcsók nyomán – már amennyiben nem a képzelete tréfálta meg az ifjút-, s Angelle higanyszín szemei is mintha sokkal élettel telibben, sokkal… boldogabban csillogtak volna, mint korábban bármikor. Persze ez is lehetett a körülmények különös összjátékának eredménye: a maszk, habár kicsiny volt s tartózkodó, egy különös bájt kölcsönzött viselőjének s lévén színben tökéletesen passzolt a lány lélektükreihez, szinte természetes volt, hogy kiemelje annak szépségét s ragyogását… ám mindezek ellenére az ifjú úgy érezte, hogy több van a dolog mögött, mint az illúziók szövetsége. Nem tudta volna érvekkel alátámasztani e véleményt, de megérzései ezt súgták neki s az idők folyamán megtanulta, hogy megéri megbízni bennük.
Habár válasza a lány szavaira tartózkodó volt s óvatos, nem akarván firtatni a kellemetlennek tűnő témát az otthonról érkezett levéllel kapcsolatban, az továbbra is kettejük között maradt, ahogy partnernője egy újabb talánnyal folytatta a gondolatok fonatát. Hosszú pillanatokig morfondírozott a válaszon, sőt: a szavak jelentésén, de nem igazán tudta összerakni a képet. A logikus út az lett volna, ha a gondolatot a korábbihoz köti, a családi kapcsolatokhoz, de ez talán mégsem ilyen egyszerű: hiszen az ember a családját nem választhatja meg s legyen velük a kapcsolata kellemes vagy kellemetlen, egész egyszerűen nem tud teljesen elhatárolódni tőle – legalábbis az ifjú így vélekedett a dologról, hiszen a család és a hagyományok teljes tiszteletében nevelkedett. Ugyanakkor Angelle szavai másra is vonatkozhattak – igazából rengeteg dologra. De vajon pontosan mire gondolt, mik rejtőzhetnek a szavak mögött? Olyan kérdés volt ez, amire nem tudhatta biztosan a választ.
- Éppen olyan megdöbbentő, mint amikor az ellenkezője áll fenn: ha egy bizonyos ponthoz köthető az éles változás. – felelte hasonlóan halk hangon. – De a lassú, láthatatlan átalakulás nagyobb talányt hagy maga után: sokszor nem értjük az okát, nem tudjuk mi váltotta ki… egyszerűen csak érezzük a változást, s irányától függően örülünk neki, vagy bánkódunk miatta. – általánosságban beszélt, látszólag szó szerint értelmezvén Angelle szavait s nem adván tanújelét annak, hogy valójában igen nagy erőfeszítéseket tesz, hogy megértse partnernője szándékait. Persze ez is olyan volt, mint sok más, ami kettejük kapcsolatát övezte: találgathatott, de bizonyosságot vagy megerősítést sosem – vagy csak nagyon ritkán – nyert. Amilyen furcsa volt eleinte e talányosság, annyira kezdett mostanra már hozzászokni: elfogadta a lány viselkedését s már nem torpant meg minden egyes félmondatnál, amit nem sikerült hová tenni az első pillanatban. Ugyanakkor hitte, hogy előbb-utóbb minden értelmet nyer: s ehhez hűen minden ilyen gondolatocskát megjegyzett s elraktározott, hogy majd a maga idejében beilleszthesse a darabokat a nagyobb képbe.
 
Ahogy lassú, szinte kimért léptekkel továbbhaladtak a tömegben, az ifjú érezte, hogy partnernője közelebb húzódik hozzá. Ez volt ma az első reakció, amit a bókok tengere kiváltott a lányból… s ez is merőben szokatlan volt: sokkal közvetlenebb, mint eleddig bármi az este folyamán. Persze a bizonytalanság homálya megint csak ott lebegett az eset felett, hiszen akár a nagy tömeg és a könnyebb közlekedés praktikussága is kiválthatta a gesztust, de Dwayne ismét az ösztöneire hallgatott s hitte, remélte, hogy nem ez áll a háttérben. Ezen ösztönök azonban lehettek csalárdak: az ifjú vágyai könnyedén befolyásolhatták őket.
Angelle szavai nyomán halkan felnevetett, kedvesen-meglepetten. Eddig talán még soha nem hasonlította magát senkihez s olyan furcsán hangzott a szájából a mondat, hogy kikényszerítette a gesztust az ifjúból, egyszerűen képtelen volt visszafojtani. Mindenesetre örömmel töltötte el Angelle megnyilvánulása: úgy értelmezte – talán tévesen, - hogy partnernője kezd megnyílni, kezdi felszabadultabban érezni magát; márpedig ez nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a mai este tökéletes legyen.
- Tudja, távol álljon tőlem, hogy bárkit is meg akarjak sérteni: kétségtelen, hogy az itt jelenlévők mindegyike bizonyosan egy nagyszerű személyiség, földöntúlian bájos és sziporkázó intelligenciával bír. Ugyanekkor viszont az én szememben még arra sem méltók, hogy kegyed árnyékába bújjanak. – halkan, megfontoltan beszélt. Ezen a ponton szünetet tartott, mintha elgondolkodna vagy mérlegelne, majd folytatta. – Mindezek ellenére nem érzem úgy, hogy túlértékelném Önt: egyszerűen csak hallgatok az eszemre és a szívemre. – fejezte be a gondolatmenetet újfent elmosolyodván.

Sejtette, hogy váratlan válasza meg fogja lepni partnernőjét s be is igazolódtak gondolatai, amikor észrevette, hogy Angelle kíváncsian tekint rá. S hiába volt a folytatás már sokkal kompromisszumképesebb, mondhatni magyarázó, de a lány egy apró mosollyal tudatta, hogy sikerült elérnie a célját. Egy pillanatig újfent elgyönyörködött benne s ismét megjegyezte magában, hogy egy mosoly mennyire meg tudja változtatni az embert s még partnernője gyönyörű arcát is még szebbé tudja varázsolni. Ezt követően újabb meglepetés várta: kijelentése nyomán Angelle mintha zavarba jött volna. Ez teljesen hihetetlennek tűnt az ifjú számára. Eddig egyetlen alkalommal billentette csak ki partnernőjét annak lelki egyensúlyából s akkor is egy olyan helyzetben, amikor egyértelműen túl messzire ment… s most egy teljesen ártatlan, őszinte kijelentés szinte ugyanazt a hatást érte el, mint az a kétes szituáció. Nem szólt egy szót sem válaszul, aminek két oka volt: egyrészt tapintatból, nem akarta még inkább zavarba hozni a lányt; másrészt pedig olyannyira megzavarta ez a reakció, hogy hirtelenjében nem is tudta, hogy mint mondhatna. Szelíden elmosolyodott hát s ezúttal ő volt az, aki közelebb húzódott társához: nem sok hiányzott ahhoz, hogy testük teljesen összesimuljon.
Időközben elérték a büféasztalt s az ifjú amilyen egyszerűen elkönyvelte a kínálat szegénységét, olyannyira meglepődött az Angelle mozdulatai nyomán megjelent második felhozatal bőségén. Habár nyíltan nem vallotta be, ő nem ismerte ezt a trükköt: abban a naiv hitben élt, hogy az iskolai rendezvényeken csak másodkézből, tilosban lehetett alkoholt beszerezni –no nem mintha szüksége lett volna arra, hogy ilyen utakat válasszon, hiszen aranyvérűként megvoltak a maga kapcsolatai. Így viszont új megvilágításba kerültek a gyakran ittasan randalírozó alsóbbévesek, hiszen az asztal nyílván nem tudta megkülönböztetni az emberek életkorát… de efelőli aggályait most félretette, hiszen nem akarta megmérgezni velük az estét.
- A magam részéről nincs bajom a töklével… de a mai este hangulatához tényleg kevéssé társítható. – felelte mosolyogva, ahogy átvette a lánytól a pezsgőspoharat. Egy lassú mozdulattal megtáncoltatta a nedűt a pohárban, tekintetét az aranyló folyadékra szegezve s egy, a helyzethez illó tószton térve a fejét, ám Angelle – a szokásokkal nem törődve – megelőzte ebben s az ifjú korábbi szavait helyezte át a jelenlegi kontextusba. Ahogy Dwayne felnézett, s tekintetük találkozott, egy újabb meglepetés várt rá. Angelle higanyszín szemei a megszokott borongós zárkózottságukkal ellentétben ezúttal fényesen ragyogtak, élettel – és talán örömmel? – telin… úgy, mint még ezelőtt soha.
- Mindenre, ami lehetséges. – felelte ő is, ahogy a poharaik összeértek, ám szemeit nem tudta levenni a lány lélektükreiről – s nem is akarta. Minden eddiginél erősebben érezte, hogy ez az este más lesz, mint az eddigiek voltak s hogy Angelle átengedte őt egy olyan határon, amik felett csak ő parancsolt… egy olyan határon, amit nagyon kevés embernek volt szerencséje átlépni ezen a világon.  Óvatosan belekortyolt az italába, majd bátrabban tett magáévá még egy kortyot. Mint az élet legtöbb területén, az italok tekintetében is kifinomult ízléssel rendelkezett s ő volt a legjobban meglepve, amikor rájött, hogy az ital megüti ezt a mércét. Éppen a következő lépésen gondolkozott, nevesint hogy miként kérje fel partnernőjét egy táncra, amikor a lány egyetlen keresztkérdéssel áthúzta a számításait.
- Én…ehm. – a szavak kiszakadtak belőle, mielőtt megálljt tudott volna nekik parancsolni: a lány felvetése olyasféle hatással volt rá, mint amikor egy futószalag beakadt és felgyűrődik – az ő fejében is így jártak a gondolatok. Valahogy annyira egyértelműnek tűnt számára a tánc gondolata, hogy fel sem merült benne más lehetőség s néhány pillanatig szinte fel sem fogta a szavak értelmét. Becsületére legyen mondva, hogy neveltetéséhez és a hagyományokhoz való ragaszkodásához képest felettébb gyorsan magához tért, de kétségtelenül akadt néhány hosszú másodperc, amíg az értetlenség birtokában voltak vonásai.
- Természetesen, ahogy óhajtja. – felelte végül, amint rendbe szedte a gondolatait. Bár egy része továbbra is hevesen tiltakozott kijelentése ellen, a másik fele kegyetlenül elnyomta ezt a hangot: egész egyszerűen fontosabb volt számára az, hogy Angelle jól érezze magát, mint bármi, amit az agya ellenérvként tudott felhozni. Pedig tudta, hogy az apjának lesz néhány keresetlen szava hozzá, ha e kihágás a fülébe jut… - Ha gondolja, akár indulhatunk is. – majd amennyiben a lány nem ellenkezett, a korábbi lassú, szinte andalgó tempót felvéve elindult a nagyterem ajtaja felé.
- Ami pedig a tündéreket illeti, én nem vagyok jártas a történelmük mélységeiben, ámbár sokszínűségükről már magam is hallottam. Önt talán valami különleges érdeklődés köti hozzájuk? – valójában nem tudta, hogy miként is kerültek szóba ezen lények, de az ilyen hirtelen témaváltásokhoz már-már sikerült hozzászoknia. Gondolatai még mindig a lány korábbi szavai körül forogtak. Kíváncsi volt rá, hogy Angelle mi okból csábítja ki a szabadba, s arra is, hogy szánt szándékkal húzta-e keresztül a számításait, avagy a véletlenek összjátéka volt csupán. Nem tudott dűlőre jutni a két lehetőség között: az utóbbit hihetetlennek tartotta egy nagy múltú aranyvérű család sarjáról lévén szó; az előbbi pedig merőben valószínűtlennek tűnt: hiszen miért akarná szándékkal kellemetlen helyzetbe hozni az ifjút?
- Megosztaná velem, hogy mi keltette fel olyannyira kegyed kíváncsiságát? – kérdezte, visszautalván Angelle szavaira. Ha már oly sok a megválaszolatlan kérdés Dwayne fejében, szeretett volna legalább azokra választ kapni, amiket nem túl nagy udvariatlanság feltenni.