gyermekkori emlékek ;;

"Minden családban vannak rejtett hiedelemrendszerek és hamis hagyományok."
Santa Lucia…
Santa Lucia.
Narancsfák tündököltek a napfényben, s virágok hajlongtak meg a szél előtt. Más légkör volt ez, mint Anglia bús felhői alatt. Itt az ég tisztán ragyogott, reményt adott minden lépésednek.
Egy férfi sétált a hatalmas park útjain, talpai alatt összemorzsolva az apró kavicsokat. Hátrafésült haja olajtól csillogott, arca markáns volt, és békés. Nem fedte igénytelen borosta. Mellette a fia sétált. Sötétszín haját összekócolta a szél. Sietve lépdelt apró lábaival apja nyomában.
Az apa oldalra nézett, lassított léptein. Tenyerét fia hátára támasztotta, úgy sétált mellette.
A gyermek csodálkozva nézett körbe. Megfigyelt minden apró pontot a hatalmas kertben, minden növényt, megjegyzett minden színt és illatot.
- Ugye szép itt, Alfredo…?
A gyermek, szemeit megmosolyogtatva apjára nézett. Ez jelentette náluk az egyetértést.
- Gyermekkoromban sokat játszottam az ültetvények között. Senki sem tudott erről a helyről, csak én, és az apám.
Léptei határozott irányt váltottak, sajátjával együtt vezették fiáét is. A narancsfák között, szinte eltűnt hátuk mögül a villa szürke fala, már nem lehetett hallani a kutyák ugatását, sem az asszonyok beszélgetését. Az egész olyan volt akár egy édes labirintus, mely a gyümölcs savanykás illatát árasztotta magából.
Az egyik fa tövében egy pad pihent. Támláján a kovácsoltvas motívumok folytak egymásba, melyek szélét néhol már a rozsda fojtogatta. A varázsló a pad felé mutatott, a gyermek pedig engedelmeskedve apja egyértelmű akaratának, helyet foglalt.
- Sokat beszélgettem itt az apámmal, Alfredo… sok mindenre megtanított.
A fiatal gyermek helyezkedni kezdett, érdekesnek találta apja szavait. Életében először érezte, hogy a szavak őszintén hozzá szólnak, s az erős vonások az ő érdekében rándulnak meg. Figyelte, ahogyan a férfi szakít egyet a fák gyümölcséből, és megszagolja annak facsar illatát.
- Szeretném ha tudnád, hogy különleges vagy. –fordult fia felé – Mert az iskola ahová kerülsz, nem ezt fogja majd tanítani… De neked! … - az alak elindult a pad felé, leült, lábát keresztbetéve fordult gyermeke felé – Neked emlékezned kell arra, amit én most itt elmondtam. Nem kell bizonygatnod… de lássák rajtad. Emelt fővel kell járnod, és akkor tudni fogod ki az, akit barátodnak nevezhetsz.
A fiatal arc a földet kémlelte, mikor a kéz a vállára került.
- Alfredo!
A gyermek apja szemébe nézett. A két tekintet összeforrt.
- A te véred tiszta! Érted?
A fiú bólogatott.
Apja elmosolyodott, s összekócolta a gyermek hajtincseit, s magához ölelte.
Először dobbant a két szív ugyanakkor.