Cellar Door

CELLAR DOOR

”Várj! Biztos, hogy bezártad?”

Alapok

jelszó || "Halld üvöltésem!"
így ejtsd a nevemet || Pinceajtó
nem || férfi
születési hely, idő || London; 1981. október 20.
horoszkóp || mérleg
kor || 17
vér || félvér
évfolyam || 5.

A múlt

Félvakon rohant a csatorna sötétjében, rémülten visító patkányok és sűrű fekáliatócsák között. Órák teltek el azóta, hogy megfogadta, még egy perc, és kihányja az ebédre begyűrt, kukacos almát. Most, ahogy zihálva megkapaszkodott egy mohos faldarabban, hogy levegőhöz jusson, ismét fogadalmat tett. Aztán teljesítette.

Cellar soha nem becsülte eléggé a saját életét. Mindent annyira kézenfekvőnek vett, amennyire csak egy elkényeztetett, körülrajongott, vicces kölyök tehette. Ó, hogy neki nem jó a bátyja régi íróasztala, mert az csak egyszerű fenyő, nem zöld ólomüveg? Semmi gond! Másnap már ott szuszogott a lépcsőn az apja és az anyja, hogy felszenvedjék a méregdrága bútort az emeletre. Megköszönte? Igen. Egy hétig örült neki, pár órát a bátyja bosszantására szánt, aztán elunta az egészet, és bőszen hangoztatni kezdte az asztal praktikátlanságát. Állandóan csupa por, már tiszta karc, szar az egész, ráadásul olyan nehéz, hogy egy bivalycsorda sem tudná odébb taszajtani, ha át akarná rendezni a szobáját. Szerencsétlen szülei birkatürelemmel viselték a zsebdiktátor hülyeségeit, Charles pedig, a báty, a kollégiumi életnek hála általában elkerülte.
Ja igen. Említettem, hogy nem becsülte a saját életét. Nos másokéval sem tett kivételt.

Iszonytatóan szúrt az oldala, és minden nyelésnél úgy érezte, a ragacsos nyál hártyát képez a torkán és ő nem kap levegőt. A menekülés kimerítette, égtek az izmai, remegett a térde, de csak nekilódult. Még egy kanyar, egy rozoga fémlépcső, és kijut az állomásra! A londoni metrónak ez a muglik számára rejtett állomása kész labirintus. Ajtók, ajtók, ajtók. Csak érje el az egyiket! Csak a JÓT válassza! Nincs több sansza, csak ez az egyetlen egy! Hallotta a nyomában felcsapódni a bűzhödt keveréket, ocsmány, szaftos roppanásokkal elvágott sivítást, aztán egy füstté lett varázsló eszelős kacaját. A járatba, amiben futott, további két másik torkollt bele, és már öten rohantak, hogy elérjék a lépcsőt. Az egyik, egy egérképű lány, rövid lábakon csetlő-botló kisfiút rángatott maga után, aki láthatóan úgy döntött, sírás-meghajtással gyorsabban halad majd; a másik két srác egyidős lehetett vele, a szőkének egy csíkos ingdarabbal volt bekötve a válla, ami azonban így is szorgalmasan vérzett. Már erősen sápadt volt, néhány méter múlva a futása imbolygóvá vált, és a saját lábaiban bukott fel. Cellar összeszorította a fogait. Gyorsított. Adott helyzetben a lovagiasság volt az utolsó, amivel foglalkozni akart. Egyre csak az járt a fejében, hogy ha a lány és az öccse előtte érnek a lépcsőhöz, neki vége. Kit érdekelnek a többiek?! Kis híján feltaszajtotta a testvérpárt, és hörögve, kifulladva felvágódott a második fokra. Kongott, nyekergett alatta a szerkezet, majd feltárult egy ajtó, és ő kiperdült a Metropolitan kihalt peronjára.

A suliban is ő volt az osztály közepe. Nagyszájú, harsányan röhögős, minden muri közepe. Soha nem volt az a tipikus szépfiú – jobb volt annál. Az a fajta srác volt, aki sírósra nevettette a lányokat, akire rábízták a titkaikat, akivel a délutánt akarták tölteni, és neki ez meg is felelt így. Nem érdekelték a hisztik és a kapcsolatok, a gyerekes család-játékok, ezeket a fejezeteket készséggel átengedte az ügyeletes "bikáknak". Ki gondolta volna, hogy több kis szívet tört össze, mint ahány üvegcserép borította egy Bon Jovi koncert után a földet? Gyermek álmok, hát nem ő vette a legszebb virágot és nem ő hívta moziba Claire-t, pedig mennyire igyekezett a kislány!
Totálisan magától értetődő volt az is, hogy bár Charles, kviblinek született, őt, Cellart, igenis fel fogják venni a Roxfortba. És lássatok csodát, fel is vették.

Gondolkodás nélkül bevágta maga után az ajtót, és tovább futott a betört hirdetőtáblák között. Ha eddig még nem félt volna eléggé, a feje fölött villódzó neonfények tettek róla, hogy szégyenszemre könny szökjön a szemeibe. Aztán egy hangos durranással elsötétült minden. Hallotta a tulajdon szaggatott, pánikolós légzését, és valami kilincsféle után kutatott a kezével. Mikor megtalálta, benyitott, és addig hátrált, ameddig csak tudott. Jó pár lépcsőfokot bukdácsolt hátra, míg végül földet ért a nyirkos, hideg kőpadlón. Zavaró volt a látszólag végeláthatatlan tér, mintha nem lenne hely, ahová bújhat. Be kellene zárnia az ajtót… Be kellene, de az gyanús. A szájára tapasztotta a kezeit, és szorosan lehunyt szemekkel hátrébb araszolt a földön. Rimánkodott. Éghez, földhöz, élőkhöz, holtakhoz, és vadul reménykedett. Odakintről egy lány sikolya szűrődött át a falakon, és egy kisfiú keserves bőgése. Aztán hirtelen néma csend. Nem tudta volna megmondani, meddig lapult ott, talán csak néhány szívdobbanásnyi időbe telt, hogy feltépjék az ajtót. Vörös fény lobbant, és eszelős fájdalom hasított a koponyájába.

Nomen est omen.
Be kellett volna zárni azt az ajtót…

* * *

-   Hol vagyok? – Cellar úgy meredt az ágya fölött álló fiúra, mintha annak legalábbis hat orrlyuk fújtatott volna az arca közepén. Egy kurta percre elfogta a pánik. Ismerte ezt az ágyneműt. Ismerte ezt a szobát. Miért hoztak vissza?! Mi történt?!
-   A Roxfortban. – Fintorodott el a másik azzal a félreérthetetlen sóhajtással, amivel az ember nem épp jólnevelten jelzi, mennyire nem kíváncsi a további hatásvadász drámára. Cellar zavarodott ábrázatát elnézve mégis inkább hozzátette: - Úgy úútálom, amikor ezt csinálod! – Igen, nyomatékosan, hosszú ú-val nyafogott, majd újabb kelletlen sóhajtás következett.
-   Mit?
Amaz hüvelykujjával az éjjeliszekrényre ragasztott kis fecni felé bökött. Cellar nem igazán vágta a helyzetet, de további kérdezősködés helyett inkább elvette a pergamendarabot és elolvasta. Elkerekedtek a szemei. Minden reggel elkerekedtek a szemei, de úgy, hogy a csipa szinte magától esett ki belőlük, és minden reggel úgy érezte magát, mint akitől ellopták az életét. A kövérkés gyerek unottan visszaszámolt, egyesével csukta be az ujjait. Három, kettő… egy.
-   Mi a… De miért?! – Kezdte volna a kifakadást, de Morti ciccegve megingatta előtte a mutatóujját és csendre intette.
-   Nem. Ma reggel fáj a fejem, úgyhogy nem üvöltesz. Szép csendesen felteszel három kérdést, aztán felöltözöl és lejössz velem reggelizni. Mert jó arc vagyok, megsúgom, hogy allergiás vagy a mogyoróvajra, úgyhogy abból nem eszel, hiába…
Cellar nem tudta megállni, hogy ne vágjon közbe, szinte viszketett az oldala a közléskényszertől. Őt csak ne nézzék fogyatékos hülyének.
-   Tudom, hogy allergiás vagyok rá.
-   De azt nem tudod, hogy az iskolában már más szabályok uralkodnak, igaz? – Morti, a fiú emlékeiben élő, örökké jókedvű, bár kissé bicebóca Mortimer, most egész komornak és levertnek tűnt. Újra sóhajtott, mintha a helyzetet csak így lehetett volna elviselni. – Na jó. Napló a ládádban, pálca a fiókban. Ha belerázódtál, indulunk. Odakint megvárlak.
A hangja változni kezdett, elvékonyodott. Megdörzsölte az arcát. Biztosra lehetett venni, hogy valami baja van, de hogy mi, arról Cellarnak fogalma sem lehetett. Ismét a kezében szorongatott írásra bámult, és igyekezett megnyugodni.
Fogalma sem volt róla, mit tett tegnap. Mit tettek vele tegnap. Mit ígért meg, kivel barátkozott össze? Mit tanult az órán? Milyen mozdulatot gyakoroltak a pálcával? Hogy fog így levizsgázni?... Milyen szabályokról beszélt Morti? Egyáltalán mit keres még itt? Kezdett eluralkodni rajta a pánik, hát megfordította a lapot, és kurta furcsán elmosolyodott.

A: ”Egy napos memóriád van.”

B: „Ne rezelj be! Napló a ládádban, pálca a fiókban.”

   Jellem

Kezdetben önző, akaratos, elkényeztetett vakarcs volt, aki bármit megkapott, amit csak kért. Pénzes, bár nem dúsgazdag családban nőtt fel, és ő is csak úgy alakult, mint a rendszeresen etetett kutya. Tudta, hogy ha másoknak is ad, attól neki még nem lesz kevesebb, így minden rossz tulajdonsága ellenére irigynek nem lehetett nevezni. Az a tipikus osztály bohóca karakter volt, jó tanuló, bár nem különösebben szorgalmas gyerek, aki inkább az eszéből és a szerencséjéből élt.
Később, a Roxfortban több barátságot is kötött, bár közülük több a felszínes, mint a ténylegesen holtig tartó. Ezt elsősorban nyílt természetének, másodsorban felsőbbrendűségi érzésének köszönhette. Ha valakinek, hát neki mindig, mindenben szerencséje volt. Akkor is, mikor csak egy bekezdést tanult meg a dolgozatra, és akkor is, mikor neki jutott a legrózsaszínebb patkánytüdő.

Aztán beütött a tragédia. Fortuna továbbra sem fordított neki egészen hátat, de alaposan móresre tanította. A baleset óta visszafogottabb lett, már nem igyekszik annyira kitűnni a többi diák közül. Inkább érzi magát selejtnek, mint királynak, az esze mellett pedig kénytelen-kelletlen rügyezni kezdett a szorgalma is.
Minden belső vívódása és óvatossága ellenére kifelé nyitott, maximálisan a mának élő, barátságos srác, aki bár benne van az őrültségekben és látszólag szabad és gondtalan, mint a madár, szigorú szabályrendszer szerint él. Alapvetően harmóniára törekvő, igyekszik kerülni a konfliktusokat, vitahelyzetben próbál diplomatikus lenni, inkább az érveket választja, mint az erőszakot (persze ha nincs választás, nem fut el). A sors iróniája, hogy most, mikor igaz barát lehetne belőle, és neki is szüksége lenne rájuk, egyetlen nap után elfelejti a felé közeledőket. A végletes döntésektől nagyban idegenkedik, rosszul érzi magát tőlük, máskülönben határozott fellépésű, erős igazságérzettel.
Mivel másnapra úgyis elfelejti a dolgokat, vakmerőbb, bizonyos helyzetekben akár az önfeláldozásig is elmehet.

Erősség || megfontolt; makacs; kitartó; erkölcsös; segítőkész; jószándékú
Gyengeség || saját maga alábecsülése; jól leplezett, de állandó szorongás; nem bírja a kudarcot; büszke

   Apróságok

mindig || repülés; tea; ökörködés a haverokkal; írás; új dolgok felfedezése
soha || nyitott ajtók; zárt ajtók; a „Nem emlékszel?” kérdés; igazságtalanság; kiszolgáltatottság
hobbik || naplót vezet; ismétel; kiélvezi a 24 óra összes maradék másodpercét
merengő || A legrosszabb emléke, ahogy menekül, és rádöbben, hogy sarokba szorult.

A legjobb emléke egy téli este, amikor a karácsonyi szünetben úgy megsértette a bátyját, hogy az faképnél hagyta a családot és nekivágott a városnak, csak hogy egyedül legyen. Cellar utána ment, és addig hergelte, míg be nem törték az orrát. Így esett, hogy a két testvér kibékült, és a családi vacsora helyett a Temze partján sétálva átfilozofálták az egész éjszakát.
mumus || Egy ajtó, amin keresztül felé süvít egy fekete füstbe burkolózó árny. Ő becsapja, be akarja zárni, de a kulcs körbe-körbe forog benne.
Edevis tükre || Saját magát látja egy szép lány mellett, annak a karján csecsemő, ő pedig úgy néz rájuk, mint aki nem csak naplóból ismeri a családját.
százfűlé-főzet || sár színű és állagú, lilán gőzölgő, víz ízű
Amortentia || régi könyvek szaga, egy nyitott padlásablakon beszökő esős ősz illatával keveredve
titkok || Az ő titka a második találkozásra már nem titok. Amit viszont senkinek nem mond el, hogy miatta halt meg az a testvérpár (ha meghaltak, ez számára sosem derült ki). És talán az a két fiú is.
azt beszélik, hogy... || ha azt mondod neki, „Pedig megígérted…”, elszégyelli magát, és teljesít bármilyen kérést, csak hogy bebizonyítsa, emlékszik.

   A család

apa || Arthur Attick Door; 52 éves; félvér; átlagos a kapcsolatuk
anya || Cécile Door; 50 éves; félvér; átlagos a kapcsolatuk
testvérek || Charles Door; 24 éves; kvibli; most már jó a viszony, és erre szerencsére emlékszik is (ő áll hozzá a legközelebb)
állatok || -

   Külsőségek

magasság || 185 cm
testalkat || vékony, csontos
szemszín || kék
hajszín || sötétbarna
kinézet || A lapátfüleinek és a vicces vigyorának hála fura figurának tűnhet elsőre, szimpatikus, barátságos képe van. Inkább az a meglepő, ha egy ilyen komikus arccal megáldott srác mogorván magába zuhan. Szerencsére erre ritkábban van példa a publikum előtt.

   A tudás

varázslói ismeretek || Nem csupán tanárait, de önmagát is minduntalan meglepi azzal, hogy képes tartani a tempót. Nem jó jegyekkel, persze, de egy stabil elégséges-közepes szinten elbukdácsol az elméleti tárgyakkal, a bukás szele eddig még nem legyintette meg. Gyakorlatokból jobban áll, ezek közül elsősorban bájitaltanból jeleskedik. A fix receptek biztonságérzettel töltik el, ráadásul szereti azzal hitegetni magát, hogy ha esetleg méregkeverőnek vagy patikusnak adná a fejét, az egynapos memória meg is hálálná magát a titoktartás kapcsán.
felvett tantárgyak ||
   repüléstan; legendás lények gondozása
pálca típusa || 12 hüvelyk, kőris, egyszarvúszőr mag; a pálca hegye felé haladva a fa egyre fakóbb, a minta a semmibe veszik, a hegy már egészen világos és üres, kikopik, mint a fiú fejéből az emlékek (klikk!)
RBF || -

   Egyéb

avialany|| Colin Morgan

- Menekült, de elkapták, egy szerencsétlen átok hatása miatt azonban egy naposra rövidült a memóriája. Ezt könnyű kihasználni, pláne, ha nem hagynak neki időt, hogy átismételje a baleset óta eltelt idő eseményeit.
-   A naplója egy szépen faragott, pikkelyes fa tojás, ólomüveg berakásokkal. Sajnos nem olyan hatásos, mint egy merengő, de a papír alapú jegyzetelésnél jóval gyorsabb. Egyszerű kérdésekre megkeresi az oda vonatkozó bejegyzést és a tulajdonos hangján beszélni kezd. Tartozik hozzá fülhallgató is, ez utóbbit a WVV-ben lehetett még anno beszerezni. Bármibe bedugható, még a szomszéd kanári farába is!
- A tanulási módszere szerint ő az óra előtt tanuló típus, rövidtávúból építkezik.
-   Próbálja titokban tartani a defektjét, de őszintén… Esélytelen.
-   Fogalma sincs, tud-e róla a család, ezt soha nem kérdezte a naplójától.
-   Imád repülni, ahhoz csak ügyesség kell, az pedig akad neki. Ilyenkor érzi, hogy igazán szabad és önmaga lehet.
-   Más szökevényekről nem tud infoval szolgálni, a menekülése körüli emlékek foszlányosak a sokktól, leszámítva az ominózus véget.
-   Mugli párti.
-   Cellar Door? Ja igen, az édesanyja jósnőnél járt, mikor terhes volt vele. Azt mondták neki, egy pinceajtó teszi majd naggyá a fiát. Milyen különös… gondolta akkor Cécile. A férje éppen Door. Így lett a kicsiből Cellar, akit az élet végül igen különös kapcsolatba hozott az ajtókkal.

Seya voltam.