1998. március 17. - Bolton kastély - Matlock - Anglia
- Jönnek! Hallotta a mindent eldöntő, mégis beletörődő apró szót, a duplaszárnyú ajtón keresztül.
A kezében lévő könyvvel egy pillanatig sem törődött, csak hagyta, hogy az ujjai közül a padlóra hulljon.
Miért is foglalkozna ilyen aprósággal? Mikor perceken belül mindez, ami most itt van és létezik, semmivé lesz… porrá ég…
Hiszen számítottak erre. Hazugság volna azt állítani, hogy nem. Felkészültek. Bár talán nem eléggé, ennél biztosan többet is tehettek volna. De mit? Értelmetlen és fárasztó lett volna a végtelenségig futni. Úgyis megtalálták volna őket…
Akkor inkább megőrzik a méltóságukat. Nem futnak el. Harcolnak.
Harcolnak ott, ahol a legnagyobb a veszteni valójuk. Otthon.
Ez a kastély évszázadok óta adott biztos menedéket e család felmenőinek. Tökéletes helyen rejtették el és ősi bűbájokkal védték. Sok háborút átélt már. Nyomait büszkén őrzi minden egyes kődarab. De egyik háború résztvevői sem érkeztek eddig azzal a kizárólagos céllal, hogy mindent elpusztítsanak. A birtok fejétől, Irene Bolton-tól kezdve egészen a legapróbb fűszálig.
De ez a sorsod ha szembenézel Voldemorttal. Az ő halálukkal példát statuál. Ez vár a lázadókra. Bolton asszony hónapokig lavírozott két oldal közt, mindkettőt kellő hitben tartva, mindkettőt támogatva. Vékony pengeélen táncolt. És várható volt a gyors és mindent felőrlő bukás. Megéri így bizonyítani, hogy a jók oldalán álltak mindvégig?
Igen. Mert így, Keith gyermekei, Caelan lánya és az ő lányai, büszkék lesznek majd a szüleikre. És büszke jövőt adnak majd ennek a kiirtásra szánt névnek.
- Anya! Kiara Bolton bár elszánta magát rá, hogy bátor lesz, mégis félelemmel a szemében lépte át a könyvtár és a társalgó küszöbét.
Csak egy pillanatnyi idő, míg végignéz testvérein és sógornőin. Az ő érzései tükröződtek mindnyájuk szemében.
Csak egy pillanatnyi idő jutott neki, mielőtt a robbanás ereje visszalökte őt az ajtón.
Rongybabaként repült keresztül a szobán, majd belecsapódott apja könyvespolcainak egyikébe. Még látta az átok fényét, ahogy a világ feketébe szűkült össze szemei előtt. De az átok nem őt érte. Kívülről jött. És a kastélyt vette célba. Üvegcserepek repültek szerteszét. Fúródtak a karjába, sebesítették fel arcát. Mikor végre magához tért próbált menedéket találni, de a robbanás miatt úgy érezte megbénult.
Minden tagjára külön súlyként telepedett a kétségbeesés.
Ezt más nem élhette túl. Honnan jött? Mivel nem számoltak? Rossz kérdés. Igen sok olyan dolog lehet az ellenfél tarsolyában mellyel ők egyszerűen nem számolhattak; óriások, várfarkasok, furcsa piromanták…
Zöld fénycsóva repült végig a szobán, amit mintegy válaszként azonnal követett egy piros is.
A szíve vadul kalapálni kezdett.
Él. Valaki még él.
Úgy ugrott fel, mintha a robbanás nem is lett volna. Nem érezte a tagjait. Nem is érdekelte már, hogy hogyan is néz ki, vagy fáj-e valamije.
Védekezni akart és ölni. Elszántan küzdeni és életben maradni.
Keith volt az, akitől az átok jött. Két halálfaló állta el az útját, nehogy kijusson a társalgóból. Egy szálfa termetű fekete férfi, és egy, az előbbinél jóval alacsonyabb nő. Bár annak kevés volt… Kiara inkább kislánynak nevezte volna, mert még így, átkok röppentése közben is meglepően bájos volt az arca. A jelenet általa groteszk gyermekmesére emlékeztetett, melyben tulajdon játékszered támad rád az éjszakában. De ez nem mese.
És a lány, nem is egy játék baba, és már nem is gyermek.
- Osruptum! – Irányítja hát felé pálcáját. A nő összeroskad fájdalmában. Majd a földre zuhan.
- Osruptum. – Mondja még egyszer. Hallani, ahogy a csontok törnek. Látni, ahogy a nő szenved. De ez most már nem érdekli. Elég volt a kegyelemből, a finomkodásból. Ezek gyilkolni jöttek, hát ők mire várjanak? Még egy hang, egy törés. Az utolsó, mielőtt a nő szemeiből kivész a gyermeki ragyogás, hogy átvegye helyét az üresség.
Már a fekete férfi is ott fekszik mellette. Némán kitekeredve.
Kiara a bátyjára néz. Nem szólnak semmit. Nincs mit mondani. Csak tovább indulnak.
A fal omladozik, a könyvtár polcai lángokban. Az apjuk gyűjteménye perjeként száll a levegőben. Sikerül átlépkedniük a törmeléken és félretolniuk egy törött szekrényt, hogy kijussanak a folyosóra. Nem találkoznak senkivel, míg leszaladnak a lépcsőn, át a hallon.
Tűz, füst és az átkok fényei színezik be a sötétfa termeket. Nem látszódnak az ajtók, nem jön be fény az ablakokon. Csak azért tudják merre járnak, mert itt nőttek fel. Mert gyermekként a legapróbb zugot is felfedezték.
A velőtrázó sikoly valahonnan balról jött. Belenyilallt Kiara szívébe és libabőrt rajzolt bőrébe. Keith azonnal a hang irányába futott. Perceknek tűntek a pillanatok, míg követte a bátyját. Míg hallotta az üvöltését. Míg az ajtón keresztül látta, ahogy halott feleségére néz, ahogy az átok áthalad testén, ahogy szemei felakadnak. Térdre zuhan. És nem mozdul többé.
- Nem! – önmaga sem ismerte volna fel, kétségbeesett hangját.
Csak futott. Át a hallon. Végig a télikerten.
Egy átok lerobbantotta előtte az ajtót. Hajszál híja volt, hogy nem találta el, de a röppenő szilánkok így is megsebezték. Több tucatnyi vágás volt már a testén. Még néhány nem számított már bele a fájdalmába.
- Hasta impetus! – küldött hátra ő is egy ajándékot, míg rohant a kapu felé. Aztán hirtelen megállt. A bokorból édesanyja arca nézett rá. Furcsán torz volt. Lénytelen és élettelen. – Anya! – A társalgó előtti folyosó ablaka épp ide néz. Őt bizonyára ide repítette nyomás. – Érted, anya. És értetek Jada és Dakota.
Ismét elszánta magát. Hova szalad? Minek? Meghalt már mindenki, csak a lányai vannak. Ők pedig boldogok lesznek nélküle is. Sosem számított túl sokat a gyermekei szemében. Már bánta ezt. Bánt minden egyes veszekedést, minden egyes pillanatot, amikor elutasította őket. Pedig már úgy tűnt rendeződnek a dolgok, furcsa mód valami kötődés kezdett el kialakulni köztük. Jellemző, hogy akkor szakad vége a dolgoknak, mikor kezdenének jók lenni.
- Kiara! Opprimo! – Előbbi üldözője kétségbeesetten kap nyakához, miután az átok elhangzik. Caelan gyors pálcamozdulatokkal intézi el a hirtelen harcképtelenné vált halálfalót. Kiara másik bátyja mindig is ilyen volt. Igazi túlélő. Egy talpraesett kalandor.
– Neasa kijutott a birtokról és hoppanált. De itt még nem lehet. Gondolom a halálfalók ellenünk használják a védelmünket. - Tárgyilagos volt és érzelemmentes.
De Kiara nem bírta levenni szemét az anyja holttestéről. És újra és újra felvillant előtte Keith és Mara. És a halál.
- A-a-any-anya meghalt. Buták voltunk. Menekülni kellett volna. Keith és Mara. És hol van Althea? Miért van ez? Miért van ekkora gonoszság? – csak sírni tudott. Nem erős. Nem elszánt. Életében először embert ölt, még ha rosszat is, akkor is kiontott egy életet. És látta meghalni azokat, akik fontosak. És több, mint egy hónapja nem hallott semmit a lányairól.
- Ne most ess kétségbe! Hallod! Kiara állj… Újabb robbanás rázta meg a földet. Egy alak zuhant le az emeletről. Fekete köntöse fölakadt egy széthasadó gerendára. Nem közülük való volt. De aki robbantott az igen. Althea szőke hajával igazi győztes istennőként állta a második emelet lerobbantott falának helyén.
Caelan azonnal felé rohant. S Kiara ismét egyedül maradt. Körülnézett nem jön-e valaki, aztán megpróbált fölmászni a kerítésként szolgáló magas kőfalra. De a túloldalt sokan voltak.
Csak néhányan támadtak. A többi várt. S mikor valaki elesett soraikból, helyébe kettő új állt.
- Confringo! – kiáltotta a takarásból. A robbanás többeket is hátraröpített. Mások égő talárjaikat szaggatták magukról. De csak egy-kettő maradt a földön. Neki pedig jó rejtekhelye volt, amit most föladott.
Jobbról robbanások hangja. Balról üvöltés, füst és tűz. A kert lángokban, a ház romokban. Valóban minden elpusztult. Éppen az történt, amire számítani lehetett. Minden elpusztult.
S ő nem látott már mást csak a felé közeledő fekete alakokat és az átkaik zöldellő fényét.
Ő következett. Az átok átrepült a testén.
Nem érzett semmit.
A lányaira gondolt. Bárcsak jobb anya lett volna.
Arca nekicsapódott a gondosan ápolt gyepnek.
S az utolsó, amit látott, az ő szeretett édesanyjának élettelen kék szempárja.
Roxfort RPG
Szerző