Szellemszállás

[- A nevetséges kísértetházad hallatán többekre is rájön a cifrafosás. A diákok nagy része csak kérkedni képes, közben olyan puhány, ha megérinted egy ujjal, elsírja magát, mint egy rossz rihe.]

A massza.
Dohszag.
Nem volt valami kellemes légkör az igencsak lepusztult épületben, leszámítva azt a tényt, hogy egy lány volt a társaságomban. Ami persze nem valami szívderítő, tekintve, sajnálatos módon a Roxfort egyik diákjáról beszéltünk. Mióta az iskola lassacskán rohadó padjait koptattam, nem találkoztam értelmes, emberi egyednek joggal mondható életformával odabent. Tudom, hogy erős kijelentés, hiszen azért akadnak kivételek, akik legalább odáig eljutottak a törzsfejlődés szakaszában, hogy már beszélni tudjanak, ne pedig egymás tetvészkedésével foglalkozzanak, mint a majmok. A mozdulatok alapján ez a griffes csaj az idegrongyok közé tartozott, hiszen egyből a szaros pálcája után kaparászott, amint meglátott. Utána persze az ellenkezőjét próbálva elhitetni, miszerint ő vérnyugalom, jó griffes módjára belekezdett a mardekár házbéliek ellen irányuló tipikus viselkedésébe.
Háttal.
Hallgattam.

Micsoda hülye kérdés, elvégre a diákok többsége egyértelműen kijelentette, úgy be van szarva ettől a helytől, azt szavakkal kifejezni is lehetetlen. Tudom, hiszen rengetegszer hallom a folyosókon, beszélgetés közben. Akadnak olyanok, akik azzal kérkednek, ha kirándulás lesz a faluba, ők bizony bemennek. Persze, természetesen, a kerítésen belülre, aztán sírva szaladnak a szüleikhez, vagy a tanárokhoz. Röhejes az összes diák, ezért is meglepő a csaj jelenléte. Mit keres itt, ráadásként egyedül. Részeg nem lehet, mert elég érhetően beszél, nem folynak össze a szavak, és ahogyan figyeltem, megáll a saját lábán, nem imbolyog.
- A nevetséges kísértetházad hallatán többekre is rájön a cifrafosás. A diákok nagy része csak kérkedni képes, közben olyan puhány, ha megérinted egy ujjal, elsírja magát, mint egy rossz rihe.
Szavaim közben a szétmállott valami közelebbi vizsgálása céljából leguggoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Valamiféle írások szerepeltek a tárgyon, és a külső borító is arra utált,
hogy valószínűleg tényleg egy könyv lehetett.

A fény.
Megmozdult.
A pálca hegyére megidézett fénycsóva az irányomból oldalra vándorolt, amiből le lehetett vonni az egyértelmű következtetést, a csaj is nézelődni kezdett. A varázstárgyat pedig nem rám szegezte, hanem azokba az irányokba, amelyekre kíváncsi volt. A megnyilvánulása, amely a hajára irányult azonban újra elintézte, hogy célkereszt legyek. Leszartam az igazat megvallva, ugyanis az öt évem alatt rengetegszer tapasztaltam már a dolgot, és a végén mégis sikerült kijönnöm belőle. Tény, lettem én megátkozva, de törtem is érte csontokat, hiszen a kölcsön kenyér visszajár. Most sem zavartattam magam túlságosan, felemelkedtem, majd lassú léptekkel baktattam oda a szekreterhez, amit a velem egy helyiségben lévő is megtekintett már. Közben halovány mosolyt villantottam felé az élelmes beszólásaira…a hajam… a pálca.
- Tudod, a szörnyű az, hogy kettőnk közül az én hajam direkt olyan amilyen. A tiéd viszont kötve hiszem!
Egy pillanatra megfordítottam a fejem, hogy a vállam felett szemügyre vehessem a mögöttem állót.
- Valamivel rövidebben jobban állna!
Talán öt,tíz másodpercig méregettem, jelezvén, próbálom elképzelni úgy, ahogyan véleményem szerint emberként festene. Aztán ismét a szekreterre tekintettem, és folytattam a nézelődést.
- A pálca pedig…
Kezdtem bele a második pocskondiázás megválaszolásába, miközben megemeltem valami, egykoron gyertyatartóhoz hasonlatos valamit.
- … soha nem mondtam, hogy bízom benned, ahogyan azt sem, hogy nem. Azért, mert te ettől érzed magad kemény és dekadensnek, esetleg egyelő félnek…
Letéve a gyertyatartót fordultam meg, és halovány mosollyal fűztem össze kezeimet a mellkasomon, miközben lassú léptekkel elindultam a csaj felé. Direkt módon hagytam nyitva a sorokat, a képzelőerejére bíztam, mit is szeretne záró soroknak gondolni.
A pálca.
A mellkasom.

Odaérve elé alig féllépésnyire állapodtam csak meg tőle, természetesen a mosoly nem szűnt az arcomról. Megemelve egy apró pillanatra a szemöldököm hajoltam közelebb, majd mintha le szerettem volna kapni az orrát, haraptam egyet a levegőben, ezzel még közelebb kerülve hozzá. Visszalépve a tett után egy lépést szólaltam meg újra.
- Amúgy, Te mi járatban? Annyira azért nem vagy ronda, hogy ilyen helyeken kelljen bujkálnod egy kirándulás alkalmával.
Tessék-láásék, milyen kedves is vagyok, az enyhe csipkelődés ellenére kapott egy fél bókot is a leányzó. Nagyon remélem, hogy ellesz vele a következő télig.

[Ez igaz]

   Kitartóan figyelem a vállam fölött átpillantva a srácot, aki szinte már becsülendő színészi képességekkel erőlteti magára a koravén, én-mindenkinél-mindent-jobban-tudok stílust. Csak azért is a hátát mutatja nekem, sőt, még le is guggol, s ez az egyetlen módja annak, hogy most magasabb vagyok nála. Viszont kivételesen egyet kell értenem azzal, amit a fejéből beszél kifele. A griffendélesek körében van egy gyermeteg, de divatos szokás; rémtörténetekkel ijesztgetik egymást a torony lakói. Hát kérem, ez az az esti program, amit csak akkor választok, ha már nagyon nem akar álom jönni a szememre. A Szellemszállásról is így hallottam először, és bevallom, felkeltette az érdeklődésemet. Főleg azért, mert ez egy tényleg létező hely, és nem olyan, mint Csissz-Kopp búvóhelye, vagy Hasfelmetsző Jack tanyája. Minél valódibb a hely, annál félelmetesebb legenda övezi.
   - Ez igaz – ismerem el hangosan is. – A legtöbben még ahhoz is gyávák, hogy belássák, milyen gyávák.
   Azt már igazán nem lenne képem kihangsúlyozni, hogy bezzeg én, aki idemerészkedett, és egyedül belopódzott a szurtos deszkák közé. Nem teszem, mert akkor Sean érdemeit is meg kellene csillogtatom a magamé mellett, hiszen most ő is itt van, és nem hinném, hogy a mardekáros haverjai unszolására tört volna be, ugyanis.. nem tudok róla, hogy vannak egyáltalán haverjai.
   De persze az empátiám halva született, és Blaine dicső bátorsága is csak üres fogalom marad, amikor folytatja a haj-témát. Kritizál itt összevissza, és harmatgyenge védekezéssel próbálja az ő frizurájáról elterelni a figyelmet. Hogy az enyém jobban állna rövidebben? Neki meg előnyösen állna a tarkójában egy vasalódeszka. Azért önkéntelenül megint zabolátlan tincseim felé indul a kezem, de idejében észbe kapok, s úgy teszek, mintha csak az ujjaim között szorongatott régi tárgyat akarnám közelebbről megvizsgálni. Tényleg jobb lenne rövidebben?

   - Pföh, pálca nélkül is meg tudom védeni magamat, ha kell. És a nélkül is egyenlő felek vagyunk, bármire is gondolsz ezzel kapcsolatban – nyilatkoztatom ki, mintha magától értetődő tényről beszélnénk, ám sajnos nagyon is jól tudom, hogy ember és ember között mekkora különbségek vannak. Főként ezekben a sötét időkben. Ha nem hallanám nap mint nap a mardekárosok megkoreografált pöffeszkedését a folyosón, hogy ilyen meg olyan titkos tanokról hallottak, még akkor sem sejthetem, hogy azonos korunk ellenére vajon mennyivel nagyobb – vagy éppen csekélyebb a srác tudása az enyémnél. De akkor is, tudja meg Sean, hogy nem ijedek meg tőle csak azért, mert más Ház tanulója, fiú, vagy mert egyedül vagyunk a Szellemszálláson.
   Ám úgy veszem észre, hogy nagyon is az ellenkezőjére apellál. Míg beszélek, egyre közeledik felém, mint egy csapásra készülő, vigyorgó hiéna, s szinte az aurámba harapva csattintja össze a fogsorát, közvetlenül az arcom előtt. Ösztönszerűen fordítom el a fejemet, de nem úgy a tekintetemet, amivel mindhiába próbálok olvasni a gondolatai között. A sötétben tág és kerek pupillái kevesebbet árulnak el számomra, mint a csésze alján száradó zagyva teafű.
   - Ó, rossz napjaimon majd ez utóbbit fogom felidézgetni magamban, kedves Sean – szólítom először a nevén, némi gúnnyal fogadva a bókot, ami mellesleg hatalmas meglepetésemre szolgál. Valahol mélyen jól is esik, hát mégis nő vagyok, hogy a fenébe ne esne jól. Pont ezért kezelem ilyen szánalmasan és ügyetlenül a ritka pozitív megnyilvánulását..
   - Hallottál már olyanról, hogy bátorságpróba? – dobom vissza a kérdését, s ezzel egy időben a korábban már kiszúrt lépcsősorhoz szökkenek. Csináltam ennél már nagyobb hülyeséget is, és hát csak nem szakadnak be a szúette, nyikorgó falécek a súlyom alatt…
   - Olyan, mint egy nagy játék, csak a végén elismerést nyersz – teszem még hozzá, ezúttal én mutatva (és kiszolgáltatva) a hátamat, s ránehezedem az első poros lépcsőfokra.

[- A rossz napjaidon?]

Érzések.
Furcsa.
Olybá festett, hogy a kedves griffendéles hölgyeményt nem igazán mutat félelmet, noha odabent biztosan megvoltak az aggodalmai, ha nem is miattam, akkor a szállás miatt. Sokak szerint pedig egy állat vagyok, valami érzéketlen marha, aki nem törődik senkivel. Mindig cáfolom a közhiedelmet, hiszen hogyan is lehetnék érzéketlen, ha figyelek másokra. Miért figyelek? Mindenki azon nyavalyog, és sír, hogy senkitől sem kapja meg az igazat… tőlem igen. De úgy fest, ez is problémát jelent. Egyértelmű, hogy az igazság fájó tud lenni, de akkor ne picsogjunk már azon, hogy hazugságban élünk! Ez az, amiért tulajdonképpen minden egyes ember értelmiségi szintjét egyenlővé teszem egy talicska aprómajoméval. Persze ez sértés a majmokra nézve, de valahogyan mégis hasonlatot kell vonni. Az emberek egyszerűen egy döntésképtelen állatcsorda, akik arra sem képesek, hogy saját kívánságukat és elvárásaikat fel tudják sorakoztatni maguk előtt.
Új.
Más.

Egyértelmű volt, hogy akadnak kivételek a diákok között, hiszen sikerült már a több száz, akár ezer között egy, esetleg kettőre akadnom. Meg vannak a két sík között lebegők is, akik olykor gyogyósok, olykor pedig képesek értelmes megnyilvánulásra. Az utóbbi hónapokban enyhült a támadó jellemem, köszönhetően a nagybátyám okításainak, de megmaradtak a számomra fontos jellembéli vonások.

Harapás.
Reakció.
A levegőbe való harapást követően a velem szembenálló először nem mozdult meg, mintha meglepte volna a dolog. Aztán hűvös nyugalommal közölte az őáltala jónak gondolt visszavágást. Tévedett és hibát vétett, amit természetesen muszáj volt megjegyeznem.
- A rossz napjaidon?
Tettem fel a kérdést, persze választ sem várva folytattam azt, amibe belekezdtem.
- A helyedben én is így tennék, hiszen a rossz napokon olykor kellenek az üdítő és kellemes emlékek.
Biztosan kapcsolt, hogy valóban elvétette, amit mondani szeretett volna, én pedig levontam a summás következtetést, édes aranybogaram… hogyan is szokták mondani a lányok… óóóó, igen, pasi alapanyagnak tart. Tény, imponáló benne, hogy nem egy beszari kis lotyó, mégis, a haja valóban lehetne rövidebb, mert most úgy fest, mintha egy kopasz fejre ráraktak volna valami feketéllő szénakazlat.
Kezdem.
Megint.

A válaszokat követően aztán feltette újabb kérdését, amely arra irányult magyarázatot adni, mit is keres ebben a koszos putriban. Elfordult, ami újfent ékes bizonyítékaként szolgált annak, hogy nem fél. Pedig a sok társa állítása szerint lenne kitől, merthogy nem mással van a koszfészekben, hanem velem. Én pedig köztudottan egy szemétláda vagyok… az idiótizmus nem ismer határokat a sok marha körében.
- Halottam róla! Nevetséges, szánalmas, gyerekes! Folytasd!
A választ követően belekezdett a hősi monológba, közben pedig egy igencsak instabilnak tűnő lépcsősor felé battyogott. Valahogyan biztos voltam benne, hogy ebből baj lesz, abban a fadarabban több szar volt, mint szálka. Elmorfondíroztam rajta egy pillanatra, hogy hagyom a fenébe, és röhögve nézem végig, ahogyan rálép, aztán beszakad alatta. Érdekes műsornak ígérkezett, de valami azt sugallta, ne hagyjam. Ilyenkor annyira képes voltam gyűlölni magam, ha sikerült volna duplikálódnom, akkor az egyik énem leköpte volna a másikat.

A pálca.
Oldalzseb.
A balom lassan levándorolt a nadrág oldalzsebéhez, majd megragadva két ujjal a pálcát húztam azt elő. Az előttem sétálgató nem látta, nem hallotta, mert éppen a béna próbáról szüttyögött. Nem válaszoltam, megvártam, míg rálép az első lépcsőre, de közben már mormogtam az igét.
Reccsenés.
Hangos.

Ahogyan egyensúlyát veszítette fejeztem be az igét, és a pálca pontos mozdulatsorát. Nem zúgott bele a korhadó fa által ölelt lyukba, hanem a levegőben emelkedve lebegett a lépcsősor felett mintegy fél méterre. A pálcával magam felé intve, és perdítve egyet rajta fordítottam a csajt szembe velem, és tessékeltem magamhoz. Közel, nagyon közel engedtem le a földre, mert ha lúd, akkor bizony legyen kövér. Megint megmentettem valakit, ez kezdett idegesítő szokásommá válni, hiszen régen röhögve távoztam volna a helyszínről.
- Ez a játék egy szánalmas szar! Aki így szeretne elismerést kivívni, vagy, akinek így lehet kivívni az elismerését, pedig marha.
Közel hajoltam, mélyen a magánszféráját sértve, mert ugye azért hűnek kell lennem magamhoz, és a titulushoz, amit kivívtam a négy és fél esztendő során.
- Te marha vagy?
Élelmes kérdés, főleg a jelenlegi helyzetben és szituációban.

[Blaine, te gúnyolódsz velem]

   - Blaine, te gúnyolódsz velem – hagyja el a megállapítás a számat mintegy mellékesen, hisz a vak is láthatja, hogy a mardis valóban csak röhög rajtam. Na de meddig..
   Végül a megjegyzését nem boncolgatom tovább, mert nagyon is jól ismerem a mardekáros mentalitást. Ha most ráharapok a csalira, életem végéig hallgathatom a bölcsességeket.

   - Sejtettem, hogy ezt is megkritizálod majd, de tudod, mit? – csicsergem magam elé, hátra se pillantva a fiú felé, mintha országos cimborák lennénk, és meg sem kottyanna neki ez az apró figyelmetlenség. Őszintén.. nem igazán érdekel, hogy mi kottyan neki és mi nem. Csak jussak fel valahogy az emeletre, le merném fogadni, hogy ott sokkal több személyes holmi van szétszórva, mint itt lent. Egy egész kincsesbánya.
   - Nem tudsz felhúzni ezzel a stílussal. Sőt, szórakoztat. – Na most a hatás kedvéért tényleg megfordulok egy szemvillantásra, ami szinte felér egy nyelvnyújtással. – Nem sok embert ismerek, aki olyan savanyú, mint te.
   Csak hogy én se maradjak le a gúnyversenyben. Több szót nem is fecsérlek a problémára, sőt, igyekszem úgy tenni, mintha Blaine nem is egy légtérben lenne velem. Kérte rá bárki is, hogy osonjon utánam (vagy az ég tudja, miért van itt igazából), bosszantson és mérgezze a kisugárzásával az amúgy is szánalmas épületcsonkot? Nem hinném.
   Ezzel a magyarázattal meg is nyugtatom a lelkem, és meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg neveletlenül viselkedem. Ha nem tetszik, el lehet menni. Én viszont rendíthetetlenül tovább araszolnék a recsegő-ropogó lépcsőkön, talán a kelleténél egy kicsit nagyobb lendülettel is, csakhogy hallom, amint végleg megadja magát alattam a deszka, és panaszos roppanással megszűnik deszkának lenni. Annyi időm se marad, hogy felsikkantsak meglepetésemben, és persze látom lelki szemeim előtt, ahogy keresztültöröm a padlót, és bezuhanok a pincehelyiségbe, ami talán sok-sok méterrel a ház alapjai alatt tátong, mint egy falánk feketelyuk.
   De minderre nem kerül sor.

   Egy gondolatnyi ideig elhittem, hogy képességem van a repüléshez, és igen, ez lenne a második természetem, szállok, szárnyak és egyéb segédeszközök nélkül. Talán az eufória öntött el a képzelgésre? Képzelgés ez egyáltalán?
   Piheként lebegő testem önuralmát veszítve suhan el az alább meredező szilánkok felett, egyenesen Sean Blaine mellé. Előreszegezett jobbjában a pálca a mellkasomra mutat, s egy kívülálló személy egészen biztosan félreértené a helyzetet.
   Koszos kis tornacipőm halkan csosszan a szívósabb parkettán, jelezve, hogy földet értem, s érzem, amint elönti az arcomat a pír. Szörnyen kínos.. néma hálát adok a Szellemszállás jótékony sötétjének. Mit is mondhatnék most a fiúnak?
   Egyelőre csöndben és megadóan fogadom a kioktatását, ugyanis be kell látnom, megint van valami igazság a szavaiban. A fejem lehorgad, mintha a szégyen húzná lefelé, de végig szemmel tartom Blaine-t, pláne, amikor egészen közel dugja az orrát az enyémhez. Most biztos örül neki, hogy ő volt az okosabb..
   - Azt hiszem, igen – ennyi. Ez a beismerés legyen elég, úgysem sűrűn hagyom, hogy rajtam kívül más is győzzön a vitákban. Marha vagyok, de azért ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ezen változtatni fogok. – És hát.. kösz. Gondolom, zuhantam volna egy sort, ha nem segítesz – elmés megállapításom, valamint a satnya kis köszönetnyilvánítás egy ideig lustán úszik kettőnk közt, aztán észbe kapva elhátrálok a srác elől. Ismét a veszélyes feljáróhoz sétálok, persze jóval körültekintőbben, és pálcámmal irányítva a fényt, megvizsgálom a lépcsőfokokat. Lyuk-lyuk hátán. Tiszta szú, felzabálták az egész korhatag fát. Ironikus mosollyal hátranézek a vállam fölött, de a fényt ezúttal nem vetítem iskolatársam arcára.
   - Talán ha óvatosabban mennénk fel rajta.. – nem teszem egyértelművé, hogy komolyan gondolom-e, amit mondok, vagy csak viccelődöm a nyaktörő akción, de egy dolog már tagadhatatlanul biztossá vált számomra. Sean egy légtérben van velem.

[- Van egy ajánlatom a számodra!]

A feje.
A beismerés.
Az előttem álldogálót nem abból a fából faragták, hogy bármit is magára vegyen, viszont most, az utolsó szavak mintha megfogták volna kissé. Elgondolkodtatták azon, kinek is akar megfelelni valójában? Azoknak, akik odakint várják? Az állítólagos barátainak és társainak? Lehet, hogy csak én vagyok egy baromira különlegesen és idiótán gondolkodó ember, egy elkorcsosult elme, de ki a fészkes, retkes, agya ment barom kérné a barátjától, hogy „hé csaj, sétálj bele a veszedelembe”? Nem tudom, ugyanis nincs sok barátom - pföhhh, az is csoda, ha van, akit annak tudok nevezni -, de, ha lenne sem kérnék tőle efféle marhaságokat. Hamarabb vágnám tőből a karom, sem, hogy veszni hagyjam az övét. Természetesen ehhez nagyon ki kell érdemelni a bizalmam, és azt kell mondanom, ez nem sokaknak sikerült az életben. A beismerő szavai hallatán nem mosolyodok el, ami meglep. Itt lenne a remek alkalom, hogy rámutatva szénné röhögjem magam, ismét begyűjtöttem egy trófeát. Most azonban valahogy nem akart feltörni az a gurgulázó, másikat porba gyalázó vigyor. Helyette inkább a szemeibe meredtem, mélyen, továbbra is irritálóan közel az arcához. Olybá festett, talán zavarban van, hiszen annak ellenére, hogy az úgymond örökkön ellenfélnek tekintett ház tagja, megköszönte a segítségemet.
Megmozdult.
Hátrált.

Amint ismét megindult a dohos fák alkotta, félig leszakadt lépcsősor irányába, és háttal volt nekem, egy pillanatra egészen halovány mosoly villant az arcomon. Valóban csak egy pillanat volt, mert ezt követően felegyenesedtem, majd megrázva a fejem a konokságán, lassú léptekkel indultam meg utána. Igazából magam sem értettem a viselkedésem, de kíváncsi voltam, mit is akar kihozni ebből az egész helyzetből. A kezem természetesen megint megfeszült a pálcámon, biztos, ami biztos alapon. Figyeltem a mozdulatait, ahogyan az emeletet fürkészte. Egyszerűen nem akart letenni arról, hogy valami hülyeséget vigyen ki azoknak a kötözni való birkáknak. Akár a testi épségét is hajlandó lett volna kockáztatni egy efféle idióta játék miatt.

A pálca.
Egy halk ige.
Ismét elmormoltam a Vingardium Leviosa-t, hadd legyen meg az öröm. Iza abban a pillanatban emelkedett meg ismételten, majd átlebegve a lépcsősor helye felett az emeleten ért földet. Ezt követően, ha letekintett, szólaltam csak meg. Igazából eltartott egy darabig, amíg végiggondoltam az egész helyzetet, de aztán úgy döntöttem, miért is ne? Soha nem szerettem az egyszerű dolgokat, soha nem voltam híve a szabályoknak. Szerettem úgy játszani, hogy a becsület megmaradjon, de mégse legyen hétköznapi az, amit teszek, és ahogyan teszem.
- Van egy ajánlatom a számodra!
Kezdtem bele, miközben lassú mozdulatokkal indultam meg fel a leszakadt lépcsőkön, vigyázva, nehogy beszakadjon alattam, vagy belezuhanjak a méteres sötétségbe. Amennyiben felreptetett, ahogyan én őt, vagy felértem a hegymászótúrából, úgy megálltam mellette. A pálca megemelése és egy hangos Lumos solen ige után csendesen mértem fel az emeletet… közben pedig kifejtettem azt, ami biztosan meglepő lesz a számára.
- Nem tudom feldolgozni ezt a mérvű konokságot! Még mindig azon agyalsz, hogyan tehetnél azoknak a szemeteknek a kedvére.
Nem zavart a mondat, akkor sem, ha esetleg a legjobb barátját oltottam le a szavaimmal. Az egészet komolyan gondoltam, és tudtam, ha én lennék a cipőjében, nem bejöttem volna, hanem kivégzem az engem szivató csökött idiótákat. Nem tekintettem rá, csak bámultam az előttünk kirajzolódó folyosó sziluettjeit.
- Vigyél ki engem! Elvégre mi lenne nagyobb fogás egy mardekárosnál, nemde?
Azt nem mondtam, hogy odakint egyetlen rossz szó hallatán pofonosztást rendezek a sok suttyó pór körében, úgy éreztem, ez teljesen világos a számára. Talán még örülne is a dolognak. Érdekes és merőben vad húzás, de ettől lesz igazán kedvemre való. Ez az, amiért én én vagyok, mert leszarom, mi a helyes, mi az illő, mi a logikus.
Rápillantottam.
Komolyan.

[Hé, neked szabad használnod a lépcsőt?]

   Komolyan azt hittem, hogy amint beismerem a hülyeségemet, ezzel a kedvére teszek, és minimum a hasát fogva röhög majd rajtam, viszont úgy tűnik, ez a mai a tévedések napja. Sean megint úgy reagált, amire nem számítottam. Csak mélyen a szemembe nézett, mintha elvárná, hogy olvassak ki a tekintetéből valamit, bármit, mert támpontot azt nem ad, de használjam végre az eszemet. Az a probléma, hogy azt kint felejtettem a verandán, mikor beszöktem a meglazult deszkák között a házba.

   Mint az életben soha, úgy most se vagyok jó a kínos pillanatok kezelésében, ezért is dobban egy fokkal nyugodtabban a szívem, amikor elfordulhatok a fiútól. Biztos, hogy lángol az arcom, és a legjobb, ha ezt a reakciót rábízom a sötétségre, és kísértem a sorsot. Hopp, késő.

   Tíz percen belül már másodszorra érzem azt, hogy a gravitáció egyszerűen megszűnik létezni ebben a porfészekben, vagy pedig én vagyok túlterhelve annyira, hogy mindenfélét hallucinálok. Ám egyik lehetőség sem állja meg a helyét – a halk igét most hallom a hátam mögött, ami ésszerű magyarázatként szolgál a lebegésemre. A cipőm orrára esik a pillantásom, és ezúttal alaposabban megfigyelem a repülés e különös módját. A lábbelik már nem érintik a padlót, magatehetetlenül lógnak a romos lépcső fölött, és nekem eszembe se jut kételkedni abban, hogy a következő másodpercben ismét a magam ura lehetek. A háztársaim most dobnának fejbe egy kondér téglával.
   A pálca elfelejtve csüng az ujjaim között, én pedig a meglepetéstől még mindig csak hápogva meredek a homályba. Nem is jut el az agyamig a mondat, amit Sean még a földszintről indít felém, viszont nagyon óvatosan megindulok a városra néző ablakok felé. A kitörött üvegtáblák előtt szánni való, vastag rongyok fogják fel a betörő fényt, és csak halvány derengést engednek beszűrődni a szobába, amitől az egész helynek sokkal kísértetiesebb hatást kölcsönöznek, mintha teljes lenne a sötétség. Szorosan a fal mellett lépdelve jutok el a szoba túlsó végébe, de mielőtt kinyújthatnám a kezemet, hogy leszakítsam a függönyt, megdermedek.
   Nem értem, hogy öntheti el a túláradó fény az emeletet, amikor még nem is tettem semmit… aztán a jelenséget egészen közelről felcsendülő beszéd is tetézi, mire zavarodottan fordulok hátra. Sean! Itt! Itt?
   - Hé, neked szabad használnod a lépcsőt? – kérdezem bután, választ nem várva, mintha valami jóból maradtam volna ki azáltal, hogy nem hódíthattam meg saját lábaimmal a veszélyes feljárót. A fény most már hiánytalanul felfedi az összes rémes sarkot, és az én hálás tekintetemet is. A világosban már az is rémlik, ahogy Sean életre hívta a bűbájt. A lendületesnek induló mozdulatom lelassul, és a végén épphogy csak félretolom az anyagot az ablakból, hogy kikémleljek az épület kertkapuja előtt várakozó társaimra. Szemlátomást nagyon unják már a várakozást, én pedig az ő látványukat. Visszafordulok a mardekáros felé, és kíváncsian várom, hova akar kilyukadni az újabb lélekbúvárkodásával. Közben – már egész rutinosan – visszalépkedek hozzá, természetesen tartva kettőnk között az egészséges távolságot.

   Aztán az arcomra fagy a meglepetés. Ezt a kifejezést már nem burkolja a sötétség, Sean nyitott könyvként olvashat a gondolataim között. Micsoda? Hogy micsoda? Vigyem ki… hát ez…
   - Hű… ez elég… furcsa ötlet – még mindig csak értetlenül pislogok rá, egyszerűen nem akarom felfogni, hogy ilyen ajánlat hagyta el a száját. Elfordítom a fejemet, mintha hirtelen zavarni kezdett volna, hogy minden az arcomra van írva, közben bizonytalan lassúsággal, de határozott félmosolyra húzódik a szám. Nem is beszél olyan nagy hülyeségeket a srác.
   - De nem rossz. Pedig azt hittem, én tartozom neked hálával – teszem hozzá még egészen halkan, megint felé fordulva. – Tényleg vicces lenne látni az elfehéredő képüket – mosolyom szelíden támogatja a képzelgést, majd megfontoltan a másik kezembe veszem a pálcámat, hogy így felszabadult jobbomat nyújthassam a legkülönösebb megállapodásra, amit valaha kötöttem.

[- A tartozást természetesen idővel behajtom, emiatt ne aggódj!]

A távolság.
A közjáték.
A leányzó láthatólag megilletődött, talán meg is rémült kissé az ötlettől, amelyet olyan nemes egyszerűséggel vetettem elé, mintha az efféle ajánlatok mindennaposak lennének… hihetetlen, és nem gondoltam volna, hogy megélem a látványt, de amikor rápillantottam, az arcán a féltés jelei rajzolódtak ki. Eszem a kicsi lelkét, milyen kedves, hogy meg szeretne védeni a társaitól. Régen volt már, hogy Blainet bárki védeni szerette volna valamitől, az általánosság arról szólt, hogy a legszívesebben húsdarálóba rakott volna az iskola, hogy a véres bélcafatjaimon ülhessenek egy szó szerint szaros tort. Meglepő volt - noha palástoltam természetesen – a húzás, vagyis ez a fajta megnyilvánulás. Olyan nem jellemző, más, mint amit vártam volna. Nem szoktam figyelni a házak közötti defektes rivalizálást, de az iskolatársakra bizony jellemző ez a dolog. Ez a lány viszont mintha elfeledte volna ezt, mintha nem akart volna tudomást venni róla. Most persze, mert odalent azért éreztette, hogy bizony a két ősi, egymást nem kedvelő címert hordjuk a mellkasunkon. Amikor elfordította a fejét, egy lépést tettem előre, követve kedves szokásomat, mely szerint, ha házimanó, hát legyen kövér. Mire visszapillantott, ismét a közvetlen, személyes szféráját totálisan megsértve, alig egy fél lépésre álldogáltam tőle, és hallgattam először a dadogó, majd később a helyeslő szavakat.
A keze.
Felém nyújtja.

Nem kellett lepillantanom, a szemébe révedve tudtam, hogy nyújtja… elárulták a gondolatai, az, ahogyan a válla kissé megbillent előre. Tudom, hogy rohadtul hülyén hangzik, de mintha én is éreztem volna egyfajta… nem is tudom, hogyan fejezzem ki, hogy helytálló legyen. A megingás erős szó, talán egy pillanatnyi tétovázásnak nevezném. Közel sem azért, mert el kell fogadnom az ajánlatot, és félek a rám kint váró veszélyektől. Neeem, szó sem lehet róla. Sokkal inkább ez a viselkedés zavart meg, nem tudtam, hová is tegyem, hiszen eleddig nem ez volt a jellemző. Értem ezalatt, ha egy általános kis szarrágóval hozott volna össze a sors, akkor valószínűleg a különböző átkoktól szépen villogtak volna az ablakokban a fények, elárulva, idebent ádáz csata dúl.

Mosoly.
Halovány.
Szólt ez egyrészt magának a megállapodásnak, és persze annak a furcsa helyzetnek, amibe a párosunk belekerült. Igen szokatlan és furcsa volt, hogy nem úgy bántak velem, ahogyan az megszokott… és úgy fest, ez belőlem is érdekes hozzáállást váltott ki. A kezét nem megszorítottam, nem ropogtattam a csontokat. Most először finoman csúsztattam más tenyerébe a tenyerem, mi több, még biccentettem is egy aprót, amelytől megjegyzem, csak még közelebb kerültem. Miután a pecsét rányomódott a megállapodásunkra szólaltam csak meg.
- A tartozást természetesen idővel behajtom, emiatt ne aggódj!
Merlinre, szakadjon le az égbolt, vagy dőljön rommá az iskola, de még kacsintottam is egyet. Tudatni akartam vele, hogy naná, tartozik, elvégre a bőröm viszem vásárra érte… mégis, nem kell attól tartania, hogy az életét fogom cserébe kérni. Félrelépve mutattam neki a leszakadt lépcsősor felé, majd megemelve a pálcát, amelynek hegye még világított a lumos miatt mosolyodtam el újra, jelezve, ha kell, akkor…
A labda.
Nála volt.

[Hát persze]

   Nem állítom, hogy kifejezetten bizalomgerjesztőn hat rám, valahányszor Sean belegázol az aurámnak fenntartott karnyújtásnyi légtérbe, de már kár lenne ügyetlen színészkedéssel elütni a helyzetet. Az előbb elárultam magam, szinte ordított rólam, hogy zavarba hozott, és igen, azt kívánom, bár elnyelt volna a pince legmélyebb tárnáinak egyike.
   A kissé merev kéznyújtásomat még csak egy pillantásra se méltatja, mintha attól tartana, hogyha megszakítja a szemkontaktust, egyszeriben tényleg eggyé válok a sötétséggel. Szemkontaktus? Ó, szent borzalom, micsoda fennkölt gondolatok.
   Habozik, és ez elbizonytalanít engem. Ritkán érzek hasonlót, és egyáltalán nem tetszik a határozatlanságom. Szemeimet összehúzva bámulok a fiúra, mintha csak arra buzdítanám ezzel, hogy gyerünk, essünk túl a formaságokon, aztán hagyjuk a metaforákat, csapjunk a kondérba.
   - Hát persze – toldom meg a mondanivalóját, mert természetemtől idegen lenne, ha hagynám, hogy másé legyen az utolsó szó. Azt azonban nem teszem egyértelművé, miként is kell venni az én kis hát perszémet. Hát persze, behajtja rajtam a tartozást, majd ha fagy? Vagy rendben van, elismerem, tényleg az adósa vagyok? Ha ő elbizonytalaníthat engem, hát én is megpróbálkozhatok ugyanezzel.
   A biccentése és a kacsintása után gyorsan kihúzom a kezéből a sajátomat, mintha már ez a jelképes mozdulat is túl sok személyeskedést engedett volna meg, és ujjaimat az öklömbe préselem látatlanban. Milyen fura egy mardekáros. Ha lenne lehetőségem rá, hogy belássak a gondolatai közé… hát lehet, hogy inkább nem tenném. Túl kusza minden, ami itt ma történik.

   Szó nélkül félrelép előlem, szabaddá téve az utat a lejáró felé. Sután nézem egy pillanatig a kitartott pálcáját, és eszembe villan egy rém bugyuta kép – barkós úriember segítő, kesztyűs kezét nyújtja a krinolinos puccba vágott hölgynek. Gyors fintor szalad át az arcomon, aminek az okát nem valószínű, hogy Sean ebben az életben megtudja, de nem zavartatom magam ilyen apróságokon. Talán még hanyagul fel is kacagnék, ha olyan állapotban lennék.
   Viszont ez a zavar már tarthatatlan. Blaine, ne szórakozz velem, mert belelöklek egy padlólyukba!
   Kissé pökhendin felszegem az állam, és öntudatosan ellépkedek a fiú mellett. Már csak az kéne, hogy ide-oda lifteztessen, mint valami szerencsétlen taknyost. Lazán rákulcsolom az ujjaimat a fakorlátra, és szinte légies könnyedséggel szökellek a legstrapabíróbb lépcsődeszkákon lefelé. Micsoda magabiztosság!
   Nos, tiszta mázli, hogy Sean nem lát a fejembe, mert akkor most pontosan tudná, hogy ahány körmöm csak éri a puha fát, az mind tövig mélyed bele, az ujjaim olyan görcsben állnak, hogy félő, többé nem leszek képes kiegyenesíteni őket, és minden megtett lépcsőfok előtt gyors fohászt rebegek az égnek, hogy ne most, csak ne most adja meg magát a százéves, korhadt deszka.
   De végül csak leérek egészben. Diadalittas mosollyal hátraarcot vetek, és próbálom kifürkészni a fiút a sötét emeleten, bár csak a sziluettje árulja el őt. Nem gond – pálcámért nyúlok, és jelzésértékűen meglengetem, mintha csak azt kérdezném: kell netán egy kis segítség?

Válaszát meg sem várva kezdek bele a fejtegetésbe, mindvégig kivont pálcával nagyképűsködve.
   - Tehát mi is pontosan a terv? Lefegyverezve kiviszlek, mint auror a foglyát, és amikor a többiek arcára ráfagy a vigyor, elkiáltjuk magunkat, hogy bakfitty, jól megszívattunk titeket? Vagy csak büszkén tovább baktatok, vezetve téged, hogy jól lássák, rajtam nem érdemes röhögni? – egyéb lehetőség meg sem fordul a fejemben.

[- Nox!]

Hát persze.
Hát persze.
Egyre csak ez motoszkált a fejemben, ez egy valóban élelmes lezárása volt a beszélgetésnek, és megegyezésnek, mert mondhatni, nyitottan hagyott mindent. A hanglejtés sem árulkodott arról, hogy vajon mire is gondol a griffendéles csaj. Hát persze, természetesen tartozom, ezért le fogom róni adott időben, ahogyan azt illik… a másik lehetőség kissé fájdalmasabb és veszélyekkel telibb. Ez úgy kezdődik, hogy : hát persze, addig állj fél lábon, amíg, megkapod a jussod. Azt azért tudni kell, hogy rohadtul gyűlölök fél lábon állni, egyszerűen idegen tőlem ez a hülyeség. Annál inkább rakom magam mellé az ő tőből leszakított fél lábát, bár megmondom őszintén, szinte fájna megvagdalni azokat a formás húsokat. Ahogyan ezen gondolatok jártak a fejemben, a lány felszegte a fejét, és lassú léptekkel indult meg a percekkel ezelőtt még madártávlatból látott lépcsők irányába. Már csak a mozdulatsor miatt is bennem volt, hogy bizony letöröm a szarvacskáit, de aztán pár pillanatnyi morfondírozást követően úgy ítéltem meg a helyzetet, eléggé zavarba hoztam, mára nem babrálom az idegeit. Képes lesz még elszakadni, és akkor mi lenne ezzel a helyes pofikával, ha netán rosszat szólna.
Hát persze.
Hát persze.

A korábban nehézségekbe ütköző mozdulatok most elég légiesre sikerednek a részéről, úgy szökell le a lépcsőkről, mintha seggbe rúgták volna, vagy valamitől megriadva menekülne. Odalent aztán pille könnyedséggel fordul meg, legyezve a pálcájával, jelezvén, segítene. Persze, amikor a hátam közepe, egy Sean Blaine nem kér mások segítségéből. Soha nem szerettem másra hagyatkozni, mert azt a gyengeség jelének tartottam. Nem volt olyan körülmény, amelynél nem lehetett megoldást találni úgy, hogy mást is be kelljen vonni az agymenésbe. Ezek a megoldások olykor bizony rettenetesen durvára sikeredtek, de van ez így, olykor elkél ez is. Halovány, szinte gúnyos, mégis pimasz mosollyal az ajkamon szólaltam meg a jól megszokott semmitmondó hangszínnel.
- Nox!
A pálca végén kapaszkodó fény egyszeriben megszűnt létezni, ezzel engem elnyelt az emelet homálya. Pálcámat visszacsúsztatva a zsebbe indultam meg lefelé a lépcsőkön, hallgatva a lány rövidnek közelről sem mondható monológját.

Terv.
Minek?
Nem szóltam közben, de mire befejezte, már ott álldogáltam előtte, jobban mondva előtte, és kissé mellette, merthogy egy szaros szekrényt vizslattam, mintha valami érdekeset látnék. A kitalált ötletek természetesen hajaztak a muglik béna filmjeire, beállítva a hős, gonosz szerepét. Megrázva a fejem a koncepciók széles tárházán szólaltam meg ismét hosszas perceket követően.
- Kimegyünk, továbbsétálunk.
Egy apró szöszt fogtam két ujjal, vizsgálgatva egy darabig, aztán rátekintettem. Igen komoly arcot vágva folytattam a gondolatmenetet.
- Tudnod kell, ha egyetlen rossz szó…
Nem fejeztem be, úgy gondoltam, tudja, hogy mit akarok mondani ezzel. Persze a kérdés már csak az, vajon, ha elszabadul a pokol, mit fog tenni? Olyan emberekről beszélünk, akik egy lányt bemertek küldeni holmi baromságért a Szellemszállásra, egyszerűen kizárt dolog, hogy ne mondjanak semmit, amikor meglátnak, pálcával a nyakam mögött. Azt nem fogom tűrni, és valószínűsíthetően újabb trófeákkal bővül majd ékes repertoárom. Viszont, a kérdés még mindig adott, a velem szembenálló vajon rám szór átkot, tétlenül néz, vagy ráébred, hogy az ilyenek szardarabok, sem, mint barátok.
Mi lesz?
Érdekes.

[…és akkor mi lesz?]

   Rögtön gondoltam, hogy a nagy Sean Blaine nem kér majd a segítségemből, mint ahogy persze én sem kértem az övéből… a különbség csak annyi, hogy Blaine-nek tényleg olyan vastag a képén a bőr, hogy felhatalmazza saját magát a kotnyeleskedésre. Én meg csak viccelődöm. Micsoda egy hülye vagyok, ahelyett, hogy itt hagynám a fenébe ezt a kakaskodó mardekárost, és inkább vennék valami hangosat és hasztalant a Weasley fiúknál! Úgyis be akartam már fűteni a macsó háztársaimnak, hogy kicsit ereszkedjenek lejjebb a fellegekből.
   Egy pillanatra azonban mindent beborít a sötétség, míg a szemem hozzá nem szokik megint a szegényes megvilágításhoz; a málló deszkák között, és a szutykos ablakokon átszűrődő halvány derengéshez. Mire ismét látok valamelyest, Sean már mellettem áll, és úgy tűnik, lefoglalja a figyelmét egy ódon szekrény tanulmányozása. Kissé fölényeskedőn fujtatok egyet, és ezennel úgy döntök, hogy nem pazarlom tovább az időmet erre az alakra. Kimegyünk, továbbsétálunk…semmi érzéke nincs a drámához. Nem tudom, hogy milyen családból való, de gyanítom, soha nem látott még tévét.

   - …és akkor mi lesz?
   Még alig fejezi be a mondatát, én máris szemtelenül visszakérdezek, aztán elnagyolt mozdulatokkal megvonom a vállam.
   - Ha bárki megjegyzést tesz, az én dolgom, hogy megvédjem magam. Még ha nem is vagyok egy éltanuló, nagyon jó kis átkokat ismerek – prüntyögök tovább, és még véletlenül sem hozom fel az alternatívát, miszerint az a rossz szó talán tőlem is származhatna. Pedig szinte látom magam előtt a jelenetet: kivezetem Blaine-t a Szellemszállásról, a többiek odavannak a gyönyörtől, hogy egy mardekárost fogtam bent, és azt akarják, hogy küldjek rá valami ízes rontást, ne csak fenyegetőzzek a pálcámmal. Mert hát ez is egy út.
   De tényleg képes lennék ilyen aljasságra? Nem, nem Seant féltem, hanem a saját elveimet. Nem vagyok én ilyen tisztességtelen, akárhogyan is virít a zöld címer a fiú szíve fölött. Arról nem is beszélve, hogyha a falu területén párbajra kerülne a sor, helyben rúgnának ki minket az iskolából.
   Tűnődve mérlegelem a lehetőségeket, közben pálcámmal szórakozottan szurkálgatva az államat. Vajon a kint várakozók rátámadnának a „fogolyra”?
   Tépelődve csettintgetek, míg a bejárathoz sétálok, és ott villámsebességgel fordulok vissza a félhomályban ácsorgó Blaine felé. Arcomon széles mosoly ül, mint akinek fél perc alatt minden aggodalmát elűzte egy újabb kaland ígérete.
   - Na mi lesz, jössz már? – sürgetem meg, és érzem, ahogy gyorsabb fokozatba kapcsol a szívverésem – A pálcádat tedd el, úgy nem valami hiteles az előadás, ha azt hiszik, hogy nem vagy lefegyverezve – tárom szét a karjaimat, és ha Blaine tényleg felzárkózik mellém, úgy izgatottan a nyakának szegezem a saját pálcám. Milyen furcsa helyzet, még sosem színleltem győzelmet. Igyekszem az idióta vigyort magamba fojtani, és a második próbálkozás után ez sikerül is. Ha minden készen áll, kicsit előrehajolok, hogy kilökjem a szellemtanya ajtaját. Nagy meglepetésemre az engedelmesen feltárul előttünk. Fenébe is! Minek másztam be akkor az ablakon?!

   - Odass, itt jön a veréb! Csodálom, hogy nem falta fel bent vala… – ugyan a szavait ilyen távolságból még nem értem a kint ácsorgó háztársamnak, de azt nagyon is jól hallom, hogy bent reked a levegője is a látványra. Nyilván nem arra számított, hogy többedmagammal jövök vissza az expedícióról, és először biztos megdöbbent, hogy a mardekáros Sean Blaine-t pillantotta meg helyettem. Aztán fojtott hangú tanakodás szűrődik felénk az elgyomosodott kerten át, s mikor könnyedén visszapattanunk a kerítésen túli oldalra, a srácok elnémulnak. Egyenként végigtekintek a társaságon; mind az oroszlán házából valók, de a bátorság mintha most gyűszűnyire zsugorodott volna a hősi lelkükben. Az ötödéves Conor Darcy hol Seanra, hol rám bámul értetlenül, végül a kivont pálcámon állapodik meg a tekintete. Max Langdon, a vézna, de nagyszájú negyedikes elégedett vigyorral méricskél bennünket – nyilván nem az én győzelmemnek örül ennyire, hanem hogy a Griffendél csatát nyert a Mardekár fölött. Pedig ha sejtene bármit is… Egyedül a szintén ötödikes, feltűnően nyalka Nolan Thorburn vág nyugodt képet, mint akire semmi hatással nincsenek a történtek. Ő volt az, aki úgy szorgalmazta az egész bátorságpróbát.
   - Fiúk – vetem oda nekik mérhetetlen lekezeléssel a hangomban, közben erősen kívánom, hogy Seannak ne most jusson eszébe kiosztani ezeket a vadmajmokat. És hogy egyik nagyokos se tegyen megjegyzést. Szó se róla, szívesen párbajozok én bárkivel, azonban a helyzet roppant kínos lenne számomra, ha átkozódásig fajulna. Nem árulhatom el a Griffendélt, de Blaine-t sem tekinthetem ellenfelemnek, amikor pillanatnyilag a szövetségesem. Ó, hülye pálcák, szedjétek szét egymást inkább puszta kézzel, ha már nagyon muszáj…

Öt méter megtétele után kezdtem volna fellélegezni, amikor Thorburn éles hangja kényszerít megállásra.
   - Várj már, veréb, el sem meséled, hogy fogtad a zsákmányt?
   - Nem. Eszem ágában sincs örömöt okozni nektek. – Dobom oda foghegyről, és megkísérlem továbbvezetni Seant. Alig láthatóan közelebb hajolok a füléhez, és amilyen csöndesen csak kitelik tőlem, úgy belesustorgok. – Légyszi, menjünk innen. Annyit nem érdemelnek, hogy figyeljen rájuk az ember – mondom ezt pont én, de ebből is látszik, hogy most talán megtanultam a leckét.

Érdekes.
Hangulatváltások.
Az kell mondanom, hogy kifogtam a griffendél házának egyik talán legérdekesebb személyiségét, akit még számomra is nehéz volt megfejteni. Az emberek annyira átlagosnak hatottak az iskolában, egyszerűen szánalom volt végignézni rajtuk. Mindenki egy kis hercegnőnek, vagy éppen királynak tekintette magát… pedig egyikük sem volt több egy kupac szarnál. Természetesen a róla alkotott véleményemet a büdös életben nem vallanám be neki, sem pedig másnak, elegendő, ha én így gondolom, mélyen elrejtve az elmémben. Megvoltak benne a jellemzők, amelyek miatt a Süveg oda osztotta be, ahova, azonban olykor előbújt egy-egy érdekes kis szösszenet, ami rácáfolt a ház helyességére. Eleddig kedves hangnemben csicsergett körülöttem, igaz, a pálcától egy pillanatra sem vált meg. Úgy gondolom, nem tettem olyan lépést, ami igényelte volna, hogy a kezében tartsa, de ezek szerint valóban elegendő a jelenlétem egyesek számára, hogy fejvesztetten kaparásszák a varázstárgyat. Nem csodálom, kapott már tőlem pár tanuló pofont, olyat, amitől a falra kenődött… vagy éppen a nemesebbik szerve sínylette meg a találkozást. Érdekes, soha nem próbáltam pálcával igazat szabni, pedig megtehettem volna azt is, tény, következményekkel. A pillét az ujjaim között tartva révedtem a szemébe, várva, vajon felfogta-e, mit is szerettem volna kifejezni a kimondatlan mondattal. Félreértette, teljesen. Azt hitte gyengének tartom, aki nem tudja megvédeni önmagát. Felháborodására megráztam a fejem, majd kissé fanyalogva pillantottam a kezem ügyében lévő szöszre, vagyis, az ahhoz hasonlatos ki tudja mire. Elengedve azt léptem ki oldalra és indultam meg az irányába.
Megálltam.
Előtte.

Halovány, féloldalas mosoly közepette tekintettem először a pálcámra, majd vissza a szemébe. Meglendítve a jobbomat engedtem el a varázstárgy fogóját, hagyva, hogy az perdüljön egyet a levegőben, majd a hegyét megfogva állapodjon meg újfent az ujjaim között. Felé nyújtottam, a hitelesség a tét, nem sétálhatunk ki úgy, hogy ne az ő kezében legyen. Feltűnő lenne, ha legyőzött, miért nincs nála? Amint átvette, és kilökte a koros épület ajtaját, megindultam kifelé. Nem, nem kerültem meg, holott hely lett volna elegendő, hogy kiférjek mellette… helyette oldalra fordultam, majd közel hozzá, szinte leheletnyire simulva léptem ki. Ahogyan elhaladtam előtte, mélyen a szemébe néztem. Odakint láthatták, azonban a pofám felismerését követően szinte biztos volt, azt képzelik, ez is még egyfajta zsörtölődés, mert legyőzött a házuk egy tagja.

A pálcája.
Hűvös.
Éreztem a varázspálca hegyét a nyakamon, nem ez volt az első alkalom. Mégis, nem volt hasonlítható egyikhez sem, hiszen itt és most valakiért tettem, amit teszek, nem pedig önmagamért. Hihetetlen. Változik a világ, és amióta Cedrah nevel, változom én is. Ezzel az adósom lett a csaj, mégsem érdekelt jelen pillanatban a dolog. Ahogyan az sem, hogy mi fog történni, amikor elérjük a gyogyósok táborát. Nyugodtan, hűvös tekintettel sétáltam fogva tartóm előtt a rozsdás kapu irányába, ahol aztán természetesen nem maradhatott el beszélgetés sem. Egyértelmű volt, nem lesz szó nélkül hagyva a helyzet, hiszen a tipikus felállás adott volt. Sokan egy ellen, ahogyan az igazi hősök támadnak, vagy riogatják a diáktársakat az iskola falai között. A három közül egy tűnt komolyabbnak, akivel talán számolni kell, a másik kettő a tipikus seggnyaló szerepkört látta el. Elhaladva mellettük gyilkos pillantást mértem a trióra, majd előre szegve a tekintetem haladtam tovább, addig, amíg a nyakamba fúródott pálca tolt előre. Szerep ez is, nem vigyoroghattam rájuk, hiszen kellett a kis lelküknek a komor pofa látványa.
Hang.
Mosoly.

Ezt már nem láthatták, mert háttal álltam nekik, de ahogyan sejtettem, az emberek annyira kiismerhetőek, hogy az már nevetséges. Aztán a suttogását hallottam a fülemben… furcsa érzés kapott el, nem tudtam mi lehet az, de… érdekes volt. Talán a hangja, fene se tudja. Lelohadt a vigyor a képemről, majd újfent a rideg maszk mállott szét azon, felvéve az önmagam által rám rótt szerepkört. Mivel a személyemet ért sérelem egy szaros kis „zsákmány” szócskában merült ki, megindultam előre, amerre lökött a keze ügyében lévő varázstárggyal.

[Fogd már be, hülye majom!]

   Amire végképp nem számítottam; Blaine továbbmegy.
   Na persze sok minden másra nem számítottam még, például, hogy a Szellemszálláson társaságom akad majd. Vagy hogy szövetségre lépek egy mardekárossal. És az még állja is a szavát. Ezek fényében nem is kellene annyira meglepődnöm már bármin.
   Mégis… úgy képzeltem, hogy a fiút fehérizzásig hevíti majd a harcos virtus, kilép a pálcám iránymutatása alól, és szanaszéjjel átkozza az idióta háztársaimat. Ezt éreztem egészen eddig logikus lépésnek, sőt. Én bizony így tettem volna.
   Sean azonban hatalmas önmegtartóztatásról tett tanúbizonyságot. Persze az is lehet, hogy utálja a párbajokat, és többre tartja magát annál, mintsem hogy lealacsonyodjon egy kis hagyományőrző dirr-durra. De azért én hálás vagyok. Ritka.

   - Nagyszerű, irtó bátor voltál, hogy bementél abba a romos házba. Bizonyítottad, hogy elég tökös vagy… húú, talán nem is lány vagy!
   Csupán megvető fújtatást csalogat elő belőlem Thorburn nevetséges provokációja, semmi egyebet. Meg sem remeg a pálca a kezemben, ami még mindig tökéletes biztossággal nyomódik Blaine nyakának. Talán az irigységtől hülyeségeket köpködő Nolan arra számított, hogyha a büszkeségemen ejt csorbát, akkor hirtelen felindultságomban majd jól lerobbantom Sean fejét. Tudom, nem hasonlítok az iskolatársaimra – a hápogó, lekoptatott talpú edzőcsuka és a mindenféle sallangtól mentes, kissé szakadt táska se épp nőies darab, mint ahogy az a kesze-kusza csutka se a fejemen, amit nem átallok frizurának nevezni… Na és?
   Szóval egy szemforgatás erejéig igazán nem éri meg hátrafordulni, vagy egyáltalán bárhogy is reagálni erre a bunkóra. Csak forr az egója amiatt, hogy nem tudott fejre ejteni.

   - Öregem, egy griffes csaj így elbánik veled? De szánalmas vagy te…
   - Fogd már be, hülye majom! – intem csendre a neveletlen évfolyamtársamat, és hogy nyomatékosítsam a szavaimat, rögtön hozzá is vágok valamit. Ezt a mozdulatsort persze megelőzi a lehajolás, tapogatózás a földön, de miután hamar a kezem ügyébe akad egy formás kövecske, épp a végszó után illeszthetem be a halálpontos dobást. Még jó, hogy terelőként a célzás sosem okozott gondot. Bár legszívesebben bezúztam volna Thorburn összes fogát, hogy ma már meg se tudjon szólalni többet, ám megkegyelmezem neki. A lába közét éri az ütés.
   Most biztos zabos rám egy kicsikét a nagyszájú srác, de ha tudná, mit terveztem egy perccel ezelőtt, kifejezetten hálás lenne. Hetykén megvonom a vállamat, persze csak úgy, hogy a többiek is jól lássák mindezt, majd egyszerűen hátat fordítok nekik.
   - Asszem', ennyit erről. Na helló, fiúk.
   Azzal a zsebembe csúsztatom a saját pálcámat, a másikat pedig – amit szintén a pálcás kezemben fogtam – Sean tenyerébe. Amit csak lehetett, azt megtettük az ügy érdekében, csodálatos színdarab volt tőlünk, milyen kár, hogy a lelkes ováció és virágeső elmarad. Viszont megvolt az izgalom, a veszély, a dráma, és a gonosz is elnyerte a méltó büntetését. Gyönyörű délután.
   Ha nem lenne olyan tolakodó, most talán még le is pacsiznék Seannal. Tejóég, egészen megkedveltem ezt a lehetetlen alakot. De hogy ne a végén rúgjuk seggbe az előadást, nem mondok a cinkosomnak semmit, nem intek felé, nem mosolygok rá, még csak egy sunyi kacsintással sem teszek pontot az i-re. Ne bagatellizáljuk el az ősi utálkozást a mardekárosok és a griffendélesek között.

   Egyszerűen csak a zsebembe dugom a két öklömet, és az összes fiúnak hátat mutatva visszaindulok a kastélyhoz vezető főútra.

Köszönöm a játékot!