Astoria

A tér legelegánsabb épületében működtetett étteremben a legfinomabb francia különlegességeket szolgálják fel. Akadnak sokfős, bordókárpitos boxok és kétszemélyes asztalok is lebegő gyertyafénnyel. A falakon mindenütt tükrök, a plafonról kristálycsillárok szórják szét ezerszínű fényüket.

[- Jó napot!]

Komor arccal sétálok be a napsütötte Mágus térre, honnan el lehet jutni kis-kis boltokba, éttermekbe, akár az Abszol úton. Már sokszor jártam erre, mint London többi híresebb mágus helyén is. Ezúttal azért jöttem ide, hogy ebédeljek egy jót, eme fárasztó nap után. Azért jöttem ide enni, mert anyu ma elutazzon külföldre dolgozni, apu kosztjából pedig nem eszek oly szívesen, mint máséból. Azután talán még benézek az Anchante Mademoiselle- be, hol a legdivatosabb ruhákat lehet kapni London szerte. Ám most az Astoria nevű, gyönyörű étterembe tartottam, hol francia különlegességeket és egyéb finomságokat ehetek.

Mikor belépek és körbepillantok a kellemes levegőjű elegáns teremben, hol, ahogy látom nem volt túl sok vendég.

Lassú léptekkel odasétálok a recepciós pulthoz, közben pedig még mindig a színes berendezést szemlélem.

- Jó napot! - köszönök illedelmesen a recepciós boszorkánynak, aki miután próbált egy asztalhoz invitálni én csendesen közöltem vele, hogy köszönöm, de én inkább az egyik kétszemélyes boxban ülő fiatal, izompólós sráchoz ülnék, aki egyedül várt ebédjére.

- Szia, ideülhetek? - kérdezem a fiútól, ám még a válaszát sem várom meg, lehuppanok mellé és odafordulok az imént befutó pincérhez, majd leadom rendelésem.
Miután a pincér távozik, van időm jobban megszemlélni a fiút.

~De hiszen ez Sean Blaine, mardekáros évfolyamtársam, aki feltűnően magas egójával és önimádatával tűnt ki a többi évfolyamtársam közül. De ennek ellenére kedvelem a srácot. ~

- Mi az Sean, mi járatban vagy erre? - fordulok felé kissé kíváncsi tekintettel, majd kitekintek az ablakon, hol boszorkányok és varázslók sétáltak ide-oda.

[.-= Gray =-.]

.-= Gray =-.


Amióta az a piroskabátos-piszkavasas szörnyeteg, akit mellékesen Cedrahnak hívnak, magához vett, egyetlen perc nyugtom sem volt. Az iskola mellett annyi elfoglaltságom akadt hirtelenjében, hogy a kezem és lábam ujjai egyszerre sem voltak elegendőek azok megszámlálásához. Most mondhatnám, hogy a nyakláncon is volt pár belőlük, de sajnos még így is kevésnek bizonyultak a számlálók. Egyre több embert ismerhettem meg különböző körökből, akik állítólagosan egytől-egyig fontos szerepet fognak majd betölteni az esetleges jövőmben. Őszintén szólva jó ötletnek tartottam, az ismertség mindig fontos, de akikkel találkoznom kellett, mindegyik egy idióta barom volt. Nyúzni való marha, ütni való seggfej. Természetesen gazdagok, akiknek az a legnagyobb problémája, hogy este vajon melyik szobalányt fektessék két vállra, vagy az, hogy melyik dísztalárjukban jelenjenek meg egymás szaros estélyein. Olyan szinten volt szánalmas az életük, hogy felesleges is lett volna bármiféle szót pazarolni arra. A találkozások alkalmával ezt a témát próbáltam kerülni, és ahogyan a nagybátyám mondta, nem magam adni. Abból lett volna csak az érdekes kavalkád.

Mágus tér.
Astória.
Az egyik ilyen találka után átvedlettem egy igencsak hétköznapi viseletbe, hogy elvegyülhessek a tömegben, és megebédelhessek. Nem szerettem a feltűnést, az iskola falai között is próbáltam élni a saját kis világom, kizárva abból mindenkit. Sajnos oda is sok kötöznivaló marha járt, szóval nem volt egyszerű az észrevétlenség. Állítólag a hírem mindig megelőzött, amit belegondolva nem is furcsálltam annyira. Az állatok kivetik maguk közül az embereket, a legtöbbje, hát egyértelmű, hogy közöttük kirívónak számítottam. Engem is kivetettek. Olykor azon csodálkoztam, hogy a kedves kis iskolatársaim eljutottak egyáltalán a fejlődés azon szintjére, már nem négykézláb lézengtek, makogva, egymás bolháját eszegetve.
Nyugalom.
Várakozás.

Kirendeltem magamnak egy adag fácánlevest, merthogy a muglik kaják tetszik, vagy sem, jók voltak. A főétel még pompásabbra sikeredett, de majd mindent a maga idejében. Fél szemmel a pincért mészárolva vártam, hogy végre elém tegyék az ételt, amikor hirtelen egy hang csendült fel mellettem. Valami idióta iskolatársamé lehetett, vagy velem egykorú majomé. Kérdőn, üres tekintettel pillantottam fel rá a köszöntését és kérdését követően.
- Nem!
Egyértelmű, nehogy ideüljön nekem, senki sem hívta. Ennek ellenére letette a formás kis ülepét a párnázott székre, holott véleményem szerint a válaszom eléggé egyértelműre sikeredett. Vannak még olyanok is, akiket írni-olvasni sem tanítottak meg, ennek okán a szavak jelentését sem ismerik. Bár, vannak olyan országok, ahol a nem az igen, és fordítva.

A nevem.
Nem megy el.
Egy pillanatra sem emeltem el róla a tekintetem, amely a jellegzetes semmit mutatta. A legszívesebben ebben a pillanatban keltem volna fel, és osztottam volna ki neki akkora pofont, hogy felborul székestül. Mit képzel magáról a kis szaros, csak úgy leteszi magát az asztalomhoz. Utálom a társaságot, főleg azokat, akik embernek hiszik magukat, holott kivéreztetni való süllők. A nevem hallatán sem szólaltam meg, még mindig vártam a pillanatra, amikor leesik szegény visszamaradott iskolatársamnak, nem igazán kellene azon a széken túlzottan sokat időznie.
- Mondták már neked, hogy ritka pofátlan lotyó vagy?
A kérdést követően hátradőlve kényelmesedtem el a székemben, egyik kezem a karfára téve, míg másikkal úri módon megfogva a metszett poharat, kortyoltam egyet a kirendelt boromból.
Figyeltem.
Vártam.

Csak ülök és szinte tátott szájjal bámulom a fiút.
Hát ez...ez….ez hallatlan. – sápítotok magamban, nagyon még fel sem fogtam, hogy vajon mit is mondott, azt viszont tudtam, hogy ezzel az egy mondattal örökre magára haragított.
Hogy lehet valaki ennyire bunkó, ennyire nagyképű, ennyire… ennyire egy se**fej.
Ha ösztöneimre hallgatok, akkor azonmód felkelek párnázott ülőhelyemről és egy nagy nyakleves kíséretében otthagyom pofátlan évfolyamtársamat, de hál’ istennek sikerült leküzdenem a „bennem rejlő vadat” és inkább a szavak bántó mezejére léptem.
- Téged anyád nem tanított jó modorra? Bár ahogy elnézem szegény teremtés taníthatott volna, akár 100 évig is, de te akkor sem fogtál volna fel belőle egy szót sem. Válaszolj már kedves Sean Blaine, miért vagy ilyen bunkó? Nem csak velem. Mindenkivel. – kérdem tőle, keményebbre véve hangomat, mindenfajta mosolyt eltüntetve arcomról.
Mindig is tudtam, hogy ő bunkó és hogy szereti sértegetni az embereket, épp ezért próbáltam meg kedves lenni vele, próbáltam elkerülni ezt a szituációt, de hát nem igazán sikerült. Fogalmam sincs miért ilyen, ilyen magába húzódó. Teljesen elzárkózik a többi embertől, csak a saját társaságában képes megélni, a között a sok aranyvérmániás ficsúr között, kiknek alkarján egytől-egyig ott van az a sok undorító tetoválás, mely örök életre Tudjukkihez köti őket.
De, nem! Ez nem jó meglátás. Nem ítélhetek el valakit, csak azért mert halálfaló. Hisz Brandon is az, mégis ő az az ember, akit a földön a legjobban szeretek. Tényleg, lehet, hogy Sean ismeri Bradet.
- Blaine, ismered Brandon Grayt? Ő a bátyám és halálfaló. Tudom, hogy te is hasonló körökben mozogsz, szóval felelj! – muszáj néha egy kissé bekeményíteni, különben sosem fog úgy rám nézni, mint egy normális emberre szokás. Nála az az alapfeltétel hogy valaki legyen kemény, határozott és ordítsa, le a fejét miközben beszél. Legalábbis én valami ilyesmit nézek ki belőle.

[.-= Gray kisasszony =-.]

.-= Gray kisasszony =-.


Bor.
Íz világ.
Van úgy, hogy az ember szeret elmélyedni azokban a csodákban, amelyeket a vidék és a pórnép termel ki a számára. Sajnálatos módon vajh kevés ideje van ezekre a dolgokra, ahogyan nekem is. Az állandó rohanás és stressz rányomja bélyegét, és elveszti varázsát a hangulat. Jelen esetben a bélyeg egy iskolás picsa volt, akinek hála Merlinre, még csak a nevét sem tudtam. Bevallom férfiasan, hiszen az ember nem tudja csak úgy fejből az összes Roxfortros diák nevét fejben tartani, vagy egyáltalán... sugallatként megérezni. A bor édeskés utóízével a számban üldögéltem a kényelmes székben, és azon merengtem, hogy megérné-e a díszes pohárban lévő nedűt ráborítani az előttem ülőre. Nem elég, hogy pofátlan módon rakta le a valagát a székre, holott egyértelműen jeleztem szándékom, mely szerint egyedül kívánom elkölteni az ebédem... neeeem. Aztán ezt megtetézve még rázendített a saját kis egoista, "körülöttem forog a világ" folklór műsorára. Nem akartam kommentálni, hogy apuci és anyuci kissé félrenevelték szegény párát. A bor csodálatos vörös mivolta mellett gondoltam ezen irányú értekezésemet is rázúdítom. Nem a világ közepe, nem királylány, sem mindenható. Egy egyszerű kis idióta, aki túlzottan sokat képzel magáról.
Gondolatok.
Harag.

Aki ismer, persze senki sem, elvégre nem igazán szoktam csak úgy a bizalmamba engedni az embereket. Az első, hogy meg kell győzniük, nem állatok, mert alapjáraton így kezelek mindenkit. Ennek a fruskának sikerült meggyőznie, hogy megragadt az evolúció legelején, ahol az ember már képes volt ugyan két lábra emelkedve járni, de semmiféle más tulajdonsággal nem büszkélkedhetett.

Döntöttem.
Szerencséjére.
A bort úgy gondoltam, nem borítom rá, elvégre szegény vörös nedű nem tehetett semmiről. Így bemocskolni a hírét pedig nem szerettem volna, megaláztatás a márka számára. A szavak azonban, melyeket felém intézett a szőkeség nyomot hagytak. Sokan mondják, úgy szól a mugli mondás, lányt és nőt nem ütünk meg. Mi lenne akkor, ha rúgnám, arról nem szól a fáma. De nem, ahogyan az egy jó Blaine-től megszokott, illedelmesen végighallgattam a fröcsögését, és csak utána kezdtem el a válaszadást, minden egyes gondolatmenetére. Üres hangszín, a legkisebb jelzést sem kapja, hogy felkavart volna, egyáltalán bármit is megmozgatott volna bennem, holott igen. Felvágtam volna a torkát, hogy ott téphessem ki a nyelvét, elvégre, még akkor is, ha gyűlölöm a szüleimet, hogy jön ahhoz, hogy véleményezze őket?
- Kiscsillag!
Hatásos felvezetés, utálni szokták a lányok, noha a szó egy kedves becézés. Persze nem mindegy a hangsúly.
- Te kéred számon tőlem a jó modort, aki szó nélkül foglalt helyet az asztalomnál? Te kéred tőlem számon a jó modort, aki az igazság hallatán újabb pofátlan cselekedettel rukkolt elő? Te kéred tőlem számon a jó modort, aki nem is ismerve a nevelőm pocskondiázod őt?
A pohár az asztalra került a kezemből, mert félő volt, hogy szétroppan. Mégis, az arcom, a mozdulatok egy végletekig nyugodt emberre utaltak.
- A bunkóság pedig relatív, másokban a szálkát sem, magadban a gerendát is. Az elvem, ha megdobnak kővel, átokkal válaszolj arra.
Kezem a karfáról a másik kezem mellé vándorolt, majd a tenyerek összefonódva jelezték, egyelőre semmi tettlegességben nem gondolkodom.
Pillanatok.
Nyugalom.

Pislantások nélkül, mélyen a szemébe nézve figyeltem, jelezve, még nem fejeztem be. Volt még az utolsó szösszenete, amely szerint "olyan" körökben forgolódom, mint a rühes testvére. Ég mindig tartottam magam ahhoz, csak annyira leszek sértő, amennyire ő volt, mióta leheveredett.
- Remélem azt te sem vártad, hogy a testvéred nevének és hivatásának említésére összerezzenek, mint egy falevél. Továbbá javaslom, gondolkozz el azon, hogy ezt az igencsak értékes és fontos információt kikkel osztod meg.
Megmozdultam, előre dőlve az asztal fölé húzódtam közelebb hozzá a következő gondolatok erejéig.
- Ne merészelj még egyszer kérdőre vonni az asztalomnál, az ebédem közben, különben semmire sem leszek tekintettel.
Azzal hátradőlve vártam az újabb nevetséges nyivákolást, miközben sandán oldalra pillantva figyeltem, az étek vajon mikor érkezik.

Nem sírom el magam.
Nyugodt maradok.
Semmi baj.
Egy ilyen bunkó miatt nehogy már kiboruljak!
Nem, nem ér meg annyit.
Még hogy kiscsillag? Hah, ezek után még van kedve az ilyen formaságokhoz! Látom, rajta hogy majd széttöri a kezében lévő szerencsétlen üvegpoharat, de jól játssza a nyugodt embert. Jó lenne színésznek, persze csak amíg meg nem ismerik, hogy milyen is valójában, utána páros vagy akár tripla lábbal rúgnák ki az ablakon.
Végig hallgatom monológját és csak azután, idegességemet elrejtve adom ki magamból dühömet.
- Jó, elismerem, hogy nem kellett volna ideülnöm, most már én is látom, hogy nem érte meg rád fecsérelnem az időmet, csak tudod, hogy a felháborodásomat megértsd, a normális emberek egy hasonló élethelyzetben semmi más nem várnának el, csak egy kis emberi bánásmódot, netán csöppnyi kedvességet, ennyi, arról se én se más nem tehet, hogy te ezeket a kifejezéseket még távolról sem ismered. – végre, most már minden rendben, már nem kell lepleznem idegességemet, hisz az már tovaszállt.
Szemem sem rebben, miközben ő előbbi kérdésem miatt szapul, inkább csak felemelem gyönyörűen kidolgozott poharamat, majd kortyolok egyet italomból.
Almalé.
Finoman nyalom meg szám szélét, körbenézem a néptelen vendéglőben. Egy két fej felén fordul és furcsállva szemlél minket. A szokatlan párost. Csak most tudatosult bennem, hogy milyen hangosan veszekedtünk. Még jó hogy mikor Brandonról volt szó kissé visszavettem magamon, különben most már biztos az egész minisztérium erről beszélne. Hogy az én bátyámnak milyen egyéni hobbija van.
Ennek nincs értelme. Nem tudom, hogy valójában már mi az, amin veszekszünk, nem tudom, hogy hogy fajulhatott el idáig ez a kis ügy. Én jelen pillanatban már csak egyvalamit tudok, azt hogy nem akarok tovább itt lenni, legjobb lesz, ha elmegyek. Igen, azt hiszem ez lesz a helyes megoldás.
Elkezdek mozgolódni, majd kiveszem zsebemből rózsaszín pénztárcámat, majd kiveszek belőle egy galleont, amennyibe az almalé került plusz még egy kis borravaló, hogy elviselték rikácsolásomat.
- Na jó, nekem erre tényleg nincs időm és semmi értelmét nem látom további veszekedéseknek. A viszontlátásra Sean Blaine. – válaszolok neki, majd kezemmel az asztalra csapva állok fel a boxunkból.
- Ezt a pincérnek. – sziszegem, majd kezem felemelve otthagyom az arany pénzérmét és kisétálok az étteremből, útközben elmormolva egy halk viszlátot, majd az ajtót becsapom magam után és eltűnök a szűk utcák között.

..::~FIN~::..

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!