Terem a harmadik emeleti folyosón

"Harry megfordult - és azonnal látta, mit akar Neville. Az volt az érzése, hogy az ajtón át egy
lidérces álomba sétáltak bele. Nem egy teremben voltak, ahogy először hitte, hanem egy folyosón: a
harmadik emeleti tiltott folyosón. És most már azt is tudták, hogy miért tiltották ki őket onnan.
Egy borzalmas kutya nézett farkasszemet velük. A szörnyeteg akkora nagy volt, hogy teljesen
kitöltötte a padló és a plafon közti helyet. Nem is egy, hanem három feje volt, három pár vérben
forgó szemmel, három lengő cimpájú orral és három gőzölgő pofával, melyekből nyáltól csöpögő,
nagy, sárga agyarak villantak ki.
A szörnyeb mozdulatlanul állt, és hat szemével rájuk meredt. Harry tisztában volt vele, hogy
csak azért élnek még, mert a bestiát meglepte hirtelen felbukkanásuk. Ha azonban magához tér
meglepetéséből, beváltja, amit mennydörgő morgása ígér.
Harry a kilincs után nyúlt - Frics és a halál közül inkább Fricset választotta.
Ahogy kihátráltak a lezárt folyosóról, kis híján átestek a küszöbön. Harry gyorsan becsapta
maguk mögött az ajtót, azután csatlakozott társaihoz. Nem is szaladtak, hanem szinte repültek a folyosón.
Frics addigra már valószínűleg máshol kereste őket, mert nem futottak a karjaiba - bár pillanatnyilag
az se zavarta volna őket. Csak egyet akartak: minél messzebb kerülni a szörnyetegtől. Addig
rohantak, amíg visszaértek a Kövér Dáma portréjához a hetedik emeletre.
- Hát ti meg hol jártatok? - kérdezte csodálkozva a Dáma, rendetlenül"

Bolyhoska terme furcsamód lezáródott a nyári újjáépítés során és csak bizonyos emberek
tudnak belépni komoly áldozatok árán.

[Morceaux de Fantasie]

Morceaux de Fantasie

Mit ér a lét a kötelesség nélkül?
A húsrobotok úgy sem értenék. Csupán üres vázak, tartályok, amik arra várnak, hogy beléjük öntsük azt, amitől igazán élőnek és igaznak gondolhatják magukat. Mert miénk az erő, miénk a hatalom, s mi vagyunk azok, akiket kiválasztottak. Messze nem érdemeljük azt, hogy a muglik elől bújkálva osonjunk, mint holmi patkányok.
Patkányok.
Amikor a Mágikus Menazsériából megvettem azt a két patkányt mondván, állateledelnek lesz, korántsem hitték volna, hogy mennyire tévedtek. Egészen más terveim voltak velük. Csodával határos módon kettejük közül az egyik, akit Galinának neveztem el, még mindig életben van. A nőstény patkány most is azt a kis korhadt fadarabot rágcsálja ketrecében, amit még hetekkel ezelőtt adtam oda neki.
Egyelőre nem hallottam olyanról, miszerint bárki is azt kérdezte volna, a folyosó ezen szakaszában található terem miért van lezárva. Hallottam magyarázatot arról, hogy néhány éve maga Albus Dumbledore rejtette el itt a Bölcsek Kövét - s fogalma sincs róla, én magam mennyire közel járhatok egy hasonló felfedezéshez. Mégis túl messze.
Magunkra zárom az ajtót, táskámból pedig azonnal kiveszem azt a gyógyitalt, amit Oakley professzortól kaptunk. Vérpótló, ami eddig a leghatékonyabbnak bizonyult, amikor lisichka újabb vért vesztett. Ebbe a terembe pedig csak azáltal vagyunk képesek mi magunk is belépni, ha komoly áldozatot hozunk. Mindannyiunk közül pedig Liliya vére a legértékesebb.
- Finomakat kortyolj. - tartom ajkaihoz a kis fiolát. Nem nagyobb egy parfüm üvegénél. Éppen csak a tartalma, ami nem áraszt illatot. A vitae, amit rejt azonban, sokkal értékesebb holmi pacsuliknál, de még azoknál a főzeteknél is, amiket itt kotyvaszthatok. Mindenképpen fel kell keresnem Oakley professzort, hogy megkérjem, tanítson meg a receptjére. Az óráin tanúsított eredményeim alapján nem gondolom, hogy megtagadná tőlem a tudást. Elképesztő módon, de képes voltam ebben az iskolában olyan tanárt találni a sok köcsög bolgár között, akit van miért tisztelni.
A patkányketrec mellé rakom az üres fiolát, s Lilinka sebének ellátásával foglalkozom. Már nagyon régen megtanultam, hogyan kössek be akár komolyabb sebeket is. A Nagyteremben a Holtak Ünnepén csupán a véletlen műve, hogy nem voltak nálam a szokásos szerek. Azóta jobban odafigyelek rá, mi az, amit mindenképpen elhozok magammal. A sérülés persze nem nagy, éppen csak egy kevés vért veszített, de nem szeretek kockáztatni. Akkor nem, ha húsom életéről és épségéről van szó. Az egyik folyadékkal teli tartályon visszacsillanó tükörképemen mintha az elmúlt évszázad minden súlya festene sötét árnyakat. Gyermekkori önmagam talán rá se ismerne a felületre, mely mögött összeaszott, csupasz, undorító test lebeg. Az élet szikrája viszont soha nem érintette.
- Hamarosan nálunk van a kő. Adser azt mondta, tud valamit. Kell mellé valaki, aki erős. - pálcámmal levágom a felesleges anyagot, a kötésen a vágás pedig olyan precíz, mintha ollóval csinálták volna. A felesleges gézt a táskámba rakom, majd egy pálcaintéssel a csap felé lebegtetem az üres fiolát, hogy az elmossa magát. Nem bírom elviselni a legkevesebb rendezetlenséget sem magam körül, különösen azon a helyen, ahol dolgozom. A termet pedig láthatóan alaposan kihasználom - már tavasszal közöltem, hogy kell egy hely, ahol kotyvaszthatok, hiszen kötve hiszem, hogy majd a bájitaltanteremben engedik, hogy százfűlé-főzetet gyártsak. A hely, amit találtak nekünk, viszont kielégíti minden igényemet. Három különböző üstnek tarthatok fenn helyet, közülük jelenleg csak az egyikben rotyog valami. Csak napok kérdése, míg teljesen elkészül. Egy kisebb asztalon Galina a magányában nyomorogva visítozik vékony hangján, míg egy hosszú asztalsoron négy, egyenként fél méter magas tartály rejti a szoba egyik legnagyobb titkát. Bár az összes közül jelenleg csak az egyik telített egy furcsa, sárgás színű folyadékkal. Benne a halott állat testével. Bár nem tudom, mennyire nevezhetünk valamit halottnak, ami sohasem élt. A másik mögötte, a polcokon. Latin, orosz és dán nyelvű könyvek, amik bármelyikünk munkáját segítheti.
- Remélem, nem tervezed, hogy velünk jössz. Nem biztonságos. Halloweenkor is bajod esett. - táskámat lerakom a szekrény tetejére, amiben a hozzávalókat, s a felcímkézett hajszálakat tartjuk. Eddig még nem volt szükség rájuk. De könnyebben megúsznánk a dolgot, ha nem a saját képmásunkként mutatkoznánk. A gyűjtemény viszont egyáltalán nem olyan pazar ahhoz képest, amilyen lehetne. Igaz, mind közül a legértékesebbet nem itt tartom. Csak negyed órája vettem ki az évszázad legnagyobb mágusának fiatalkori hajszálait Anjicska terráriumából. A pók elég undorítónak hatott számukra ahhoz, hogy ne akarjanak a közelében matatni. De mostanra már jobb rejtekhelyet tudok neki. Hála Qcross professzornak.

Álmok álmodói

        Emlékszem egy olyan történetre, amelynek főszereplője a hattyúhercegnő volt, ki minden éjjel lehetett csak önmaga, nappal madárrá kényszerítette egy átok. Hófehér tollak, fekete mágia... A balett tele ilyen mesékkel, melyekről a tudatlanok azt hiszik, nem valóság, ezekre alszanak el, pedig a valóság jár a ház körül, éles szemével betekint és helyet kér magának melletted az ágyban, hideg kezeit az inged alá nyomja, hogy felébredj és tudd: nincs nála nagyobb hatalom. Még akkor sem, ha gyerek vagy.
        Én is olyan vagyok, mint az a hercegnő, és csak melletted pihennek meg a szárnyaim. Most sebes ujjamra nyomom a számat, ismerem már az ajtó mágiáját, nem tesz igazán semmit, pár csepp karmazsin lekvár, amivel megkenjük a kenyérbél lelkét, és beenged. Én kértem, hogy így legyen, a szüleim eleinte nem akartak kötélnek állni, de akkor az egyszer olyan csillanást láttam Babushka szemében, ami már majdnem büszkeség lehetett... Ő azonban úgy gondolja, az én testem feláldozható fegyver csak, mi benne lakik, tulajdona az eszméinek, és én meghajtom fejem előtte, egészen addig, amíg Hagen úgy kívánja. Ismerem a lázadás torokkaparását, de annál jobban tanítottak, hogy engedjek is neki. Bólintok az utasításra, és szinte csak belenyalok az üvegbe elsőre.
        - Oakley igazságos. Nem is számítottam tőle ilyesmire. - mondom halkan, és három hosszú korty után leteszem a fiolát, és csak figyelem, ahogy bekötöd az ujjam - Emlékszel, mikor kipróbáltuk, mennyi fér a szánkba?
        Mosolyogva emelem a másikat, de csak megmozgatom az ujjaimat, már nem férnének el odabent. Akkor is csak nehézkesen, és persze nevetésbe fulladt, meg a komiszság érzésébe, hogy ha látták volna, ezért is kikapunk. Mindig nevelni akartak egymás ellen versengésre, de mindig kudarcot vallottak, sosem értettem, miért kellene harcolnom veled, hiszen én te vagyok, a testem a tiéd, belőled lett. Ott van nekünk mindenki más, akivel küzdhetünk, én csak szeretni akartalak.
        - Vagy arra a bálra még két éve, télen? Nem akartam senki mással táncolni, mégis muszáj volt. - a tekintetem a patkányra és a testre emelem, utóbbiról jutott eszembe az emlék is - Milyen könnyű lenne, ha most is csak ezen múlna a szövetségünk másokkal. Senki nem olyan gyengéd, mint te.
        Az arcodhoz érek, ép kezem lágyan siklik a bőrödön, nyugtázom, amit a társainkról mondtál. Talán bűn, de engem nem tüzel fel semmi másért ez a hír, minthogy megint közelebb kerülhetünk a saját tervünkhöz, és eggyé válhatunk, egy testben, örökre. Ez a háború nem az enyém, én az idővel vívok, ne vegyen el tőled mielőtt révbe érkeznénk.
        - Ha nem szeretnéd és nincs rám szükség, akkor nem megyek. - vonom meg a vállam egyszerűen, és én is a táskámban kezdek keresni, de más okból - Feltarthatom addig a házvezetőnket, üzenhetek, ha gond adódna, nem kell amiatt aggódnod, hogy kihagyva érzem magam, tudtam, hogy eljön ez a nap is. Tudod, mit gondolok erről: amíg segíthetek valahogy, része vagyok az egésznek.
        Előveszem az apró erszényt, amit kutattam eddig, és a tenyeremben forgatva egy mosollyal adom át: a szobatársaim haja rejtőzik benne, kis tasakokban elválasztva, bennük apró jegyzetek arról, mik a jellegzetességeik. Még mind alszanak, nem lesz szükségük a testükre, a húsrobotok mind pótolhatóak, hiszen olyan sok van belőlük. Letudtam az egyik szándékom, jöhet a másik, amit még nem fejeztem be egészen, de most lehet rá időm. Nem szeretem, ha mások figyelnek, miközben rajzolok, úgy érzem, mintha belém akarnának mászni a szemeikkel, a kérdéseikkel felnyúlnak a testembe, mikor igazán sebezhető vagyok. Szént húzok elő, puha és az érintéstől lágyul, nekem való, pedig szeretem a pontosabb eszközeimet is: a hegyesre faragottakat, a szilánkosra törteket, azokat, amelyekkel vésni lehet. Talán ölni is - néha elképzelem, hogy más vére az a karmazsin az élükön, talán még friss.. De nincs ebben szokatlan gondolat, most csak a szén van.
        - Nézd csak! Nemsokára befejezem. - mutatom feléd a vázlataim füzetét, rajtuk a legújabb arckép, de mindkettőnk vonásait viseli. Ha a mocskos fantázia ráfolyatná a szemeit, azt hihetné, a gyermekünk, pedig ez mi vagyunk, egy testben, egyként. Úgy, ahogy mindig szerettük volna.

[Morceaux de Fantasie]

Morceaux de Fantasie

Nem vagyok boldog a tudattól, hogy be kell tennem a lábamat abba az erdőbe. Úgy hírlik, a Tiltott Rengeteg már akkor sem volt a kirándulni vágyók üdvös paradicsoma, amikor még nem állt a dementorok inváziója alatt. Most azonban, hogy az apátia hírnökei tartják megszállás alatt a helyet, az embernek még inkább elmegy a kedve attól, hogy betérjen a fák közé.
Mégis muszáj.
Épp elég időt vesztegettünk olyan dolgokra, amiknek nincs igazán jelentőségük, s aminek lenne, azzal sem jártunk igazán sikerrel. A Roxfort tanulói vakok, csak birkák, akiket megvezettek az évszázados hagyományok, s nem képesek az igazat látni. Nem tudtam, nem tudtunk igazán senkivel beszélni a küldetésünkről, egyetlen felmutatható sikerünk csupán az a néhány hajszál, amit szobatársainktól tulajdonítottunk el. Mindez pedig semmi. Jól tudtam, mindig is tudtam, hogy nehéz dolgunk lesz, de vannak dolgok, amikre a kiképzésem semmiképpen sem készíthetett fel. A kudarc ezek között pedig első helyen szerepel.
Rossz úton haladunk. Egyáltalán nem értük el azokat a dolgokat, amiket eddigre már szerettem volna - még a kísérleti homonculus sem több egy élettelen testnél. Mindene megvan, éppen csak a szíve nem küzd ritmusaival a létért, s nem pumpálja az egész szerkezetet a mindent jelentő vérrel. Az egész egy nagy csalódás eddig. A gondterheltség pedig mintha mély barázdákat vésne arcomra. Bár talán csak képzelgés az egész.
- Hogyne emlékeznék. - derül fel arcomon halvány mosoly. Elmúltak azok az idők, amikor önfeledten tudtam örülni bárminek. Még ha keményen megkövetelték is tőlem a sikert, arról az egyről még anyánk is gondoskodott, hogy meglegyenek gyerekkorunk szebb pillanatai. Az anyánk, aki soha nem szeretett minket igazán. De nem haragszom rá. Hisz neki köszönhetem azt a csodát, ami nélkül már nem tudnék létezni. Jól tudom, hallottam, minek nevez minket, amikor azt hitte, nem halljuk, nem hallhatjuk őt. Szörnyeknek, különcöknek, egyszerűen azért, mert szeretjük egymást.
- A világ megköveteli tőlünk, hogy azok legyünk, akik nem vagyunk. - komorodik el ismét tekintetem. Átveszem a hajszálakat, s a fiolás szekrényhez lépve kezdem meg a rendezgetést. A fiókok rendszere másnak elsőre bonyolultnak tűnhet, pedig igazából teljesen átlátható, mi miért van így. Hasonló testi adottságok, valamint szociális, társadalmi hátterek alapján rendeztem őket. A leginkább persze Irina szerzeményét várom. Azt mondta, a rúnás pöcs jó lenne Dmitrynek - s ebben én is egyet értek. Nem tűnik nehéz célpontnak sem, ha egy kis időre ki kell vonni a forgalomból. Ezidáig azonban Irinka nem járt vele sikerrel.
- Neked nem hiányzik? Amikor még tudtunk nevetni. - rendezgetem a hajszálakat. Mindegyiket egy névre szóló fiolába teszem, egy füzetben pedig mindet le is jegyzem. Mostanában keveset nevetek. Nincs rá okom. A Roxfort úgyis a Fenevadat akarja látni bennem. Ha pedig ezt akarják, én készséggel megadom ezt nekik. A családom sem lát bennem semmi többet, mint egy elkötelezett, bevetésre készen álló fegyvert, egy öklöt, egy bemocskolható kezet. A bukásom azonban vállalható áldozat, a Nagyobb Jó érdekében. Sok dologról lemondtam az Igazért, amit csoportunk képvisel. Régóta tudom, hogy talán előbb halok meg, mintsem tehetségem kamatoztathassam, s annak szentelhessem az életemet, aminek tényleg szeretném. Azóta gyógyítani szeretnék, amióta az eszemet tudom. Hogy Lilit megmenthessem. Különös kettősség, hogy mindezek ellenére én vagyok az, akit arra neveltek, ha eljön az idő, ne legyek kíméletes.
Csak egyetlen dolog, amiből nem engedtem. Húsom húsomból az egyetlen, aki még érezteti velem, nem voltam mindig ilyen. Annyi próbálkozásuk volt, hogy riválist, ellenséget, gyenge láncszemet lássak benne, de az egész hasztalan volt. Ő az egyetlen, akiből sosem tudnék engedni. Az egyetlen, akiért akár vakságot is fogadnék. Bármennyire is tudom, mik lennének következményei.
- Úgy legyen. - biccentek egyet. Egyáltalán nem akarom, hogy bejöjjön az erdőbe, de nem árt, ha van valaki, aki jelez nekünk, ha baj van. Odabent persze egyedül vagyunk. Hiába is bízok Adserék képességeiben, s tudom jól, Zenia nálam is kiválóbb párbajozó, történhetnek dolgok, amikre nem számíthatunk. Azok ellen nem hívhatunk segítséget. De a külső problémákról sem feledkezhetünk meg, amikről éppen ott nem tudatunk.
- Mindannyian benne vagyunk. A különbözőségeink tesznek minket egy nagy egésszé. Még ha nem is úgy, ahogyan téged és engem. - címkézem fel az utolsó fiolát, s miután feljegyzem ezt a megfelelő füzetbe, a rajz felé hajolok. Liliya szebb arcokat rajzol - illetve a leginkább azokat. Az én rajzaim legfeljebb az alkimista ábrázolásokhoz köthetőek. Gyűlölök arcokat rajzolni. Messze nem ez lisichka első hasonló alkotása, mindig évről évre, alkalomról alkalomra tökéletesedik, éppen úgy, ahogyan mi is változunk. A közös test, mely megadja nekünk azt a biztonságot, amit az anyaméhben érezhettünk utoljára. A Solvtio Perfecta. Persze ez egyike azon dolgainknak, amiket egyáltalán nem osztunk meg másokkal. Úgy sem értenék. Mi másra is utalhatnak azok a szóbeszédek, amiket terjesztenek rólunk.
Egy csókot nyomok Lili feje tetejére. Nincs szüksége szavaimra, hogy tudja, még mindig lenyűgöz. Majd a csaphoz lépve alapos kézmosást intézek.
- Sosem értettem Møvrede-éket. Annyira hasonlítanak, még sem tudnak együtt működni. Pedig ketten erősek, és ezt ők is tudják. - sétálok oda a sikertelen homonculus kísérlethez, miközben megtörlöm kezeimet. A tartály fedelét leszedem, s egy evapores-szel lecsapolom a felesleges folyadékot. Már nem jó semmire. A szőrtelen, élettelen patkánytest szárazan fekszik a tartály alján.

Álmok álmodói

        Nekem mindig oly furcsa mások gondolataiban vájkálni, bár el tudom kapni szálukat, meg is tudom becsülni számukat, de idegen marad, lidérces messzefény. Hogy szeretlek téged, az természetes mint levegőt venni, hogy a mellkas megtelik léggel és elválik önmagától, majd visszatér, a mágnes magába húzza és összenő ami összetartozik. Ők nem értenek minket, és ha sejtenék, mit szeretnénk igazán, megtámadnának és elválasztanának, pedig egyek vagyunk. Nem sejtenek semmit belőlünk, a te ékszer fényedből és az én sápadt porcelánságomból nekik nem jut, mert minden gyönyörűséget egymásnak adunk.
        - Szomorú vagy, vér a véremből. - látom sötét gondolataid hószánját az arcodon keresztül - Nekem a világ mindig te voltál, és melletted tudok nevetni is.. De ezek nem azok az idők, mikor szabad.
        Szeretnélek vidámnak látni, de tudom, most nem megfelelő az idő és a hely sem, dolgozni vagyunk itt, körbevéve ellenségek tengerével. Vajon te mit mondanál, ha megéreznéd, nincsenek kétségeim, de csak azért, mert céljaim sem? Ez a ti háborútok, az ő háborújuk, én a fegyver vagyok, a fegyver pedig nem bánkódik azon, kinek a kezében sül el, amíg használják. Akartam már elmondani, de nem enged a múltunk, a nevelésünk tökéletes volt, én sem látok más megoldást, csak irányítani nem akarom... mégis fogom, melletted. Tőlem ezért nem lophatták el az életemet úgy, mint a többi hírnöktől, de őket ki sajnálja? Ki fog szemfödelük fölött sírni és szavakat áldozni elpazarolt életeknek? Hideg vagyok, de ostoba nem. Magunkra maradtunk, és lassan te is belátod ezt, bármilyen szép is volt eddig az álom.
        - Nem bízol bennük? - kérdezem halkan, kicsit istenkáromlás is ilyet mondanom, de meg kell tennem, köztünk nincsenek korlátok - Én sem mindben. Rajtunk kívül amúgy sem senkiben, de van bennük valami halott. A hit holtsága.
        Keresztbe fonom a tagjaimat és helyet is foglalok, úgy figyelem a ténykedésed. Lenyűgözött mindig, mire lehetsz és lehetnél képes pár kis lehetőséggel, amelyekre mások vakok - de ezek a vak tekintetek most megfojtanak bennünket. Itt nincs már kedvesség és kinyújtott kéz, elfordulás és gyűlölet szöktek a helyükre, és mindez csak azért osztályrészünk, mert mások vagyunk. Mindig azok voltunk, de sosem ilyen szánnivalóan.. Mégsem használjuk ki eléggé. Lehetek elesett, de közben a többiek rombolnak hevülettel, ezért ilyen a hírünk. Zenia... Zenia, te vagy a legönhittebb közöttünk, csak azért nem emelem fel a hangom, mert nem az én harcom, hanem a tiétek, de épp az a korona fog lehúzni a mélybe, amit a húsrobotokból faragsz magadnak.
       - Hallgass meg: nagyon vigyázz az erdőben. Nem játékból mondom, hogy van közöttünk valami.. ők rossz úton járnak a célunk felé. - sóhajtok egy mélyet, érzem, hogy nem fog tetszeni amit mondok - Az egyik intő jel az ikrek idegensége, de Zenia túl büszke, Ristiaan meg hallgat.. Nem győzhetünk így. Nézz a hátad mögé a fák között, mert ott oson a nyomunkban a kétség és a kudarc. Te erős vagy, de amaz is az és sosem szűnök majd meg félteni téged.
       Hallgatagságba burkolózom, inkább a falakra tekintek, amelyek most közbezárnak, mint lelket a test gátjai. Hús és csont, míg odabent madárként csapong a fény, szabadulni vágyván.. Messze futni innen, elfelejteni a nevünket, erre vágyom most, bár vihar közeledik és elsöpörhet mindkettőnket, el a vágyakat és a reményeket. Hallom hangjait, ezért óvlak, védlek, de talán nem dacolhatok vele már.

[Morceaux de Fantasie]

Morceaux de Fantasie

Bár nagy családdal büszkélkedhetem, ami nagy szó azok után, hogy néhány évtizede majdnem mindegyik ősömet kiirtották szimpla ostobaságból, félelemből és kegyetlenségből azok a mugli senkiháziak, igazán sohasem kaptam meg azt az érzést, hogy én ennek a családnak a tagja vagyok. Anyánk és apánk annyira vak, hogy ki se látnak egymás szájából, mintha ketten egy kollektív entitássá mutálódtak volna. Gusztustalanok. Talán azt se vennék észre, ha az orruk előtt tennék valamit, ami már a mi értékrendünk szerint sem megengedhető. Például egy árulást.
De lisichka… Ő mindig más volt. Mindig tudta, milyen vagyok a hazug álarcok alatt, amit a civilizációnak nevezett förtelem gipszként borított rám, hátha egyszer majd tényleg elfelejtem, ki is vagyok valójában. Illetve kik vagyunk. Vannak pillanatok, amikor egészen elhiszem, hogy az vagyok, akivé válnom kellett. Néha tényleg szeretnék olyan lenni, komolyan próbálkozom. Majd énem másik fele, amit az Élet maga egy olykor kínzó, máskor ambróziaként ható viccel másik testbe szakított, hogy ágyam melegén testileg osztozhassak vele, újra és újra emlékeztet arra, mi vagyok. Illetve mi nem vagyok. Lát engem, úgy lát, ahogyan senki más, ahogyan szüleim nem fognak, ahogyan barátként gúnyolt csatlósok nem fognak, ahogyan tulajdon tükörképem sem figyelmeztet soha. Hiszen ő anyám, társam, szeretőm egyben. S akik tartanak tőle, azoknak fogalmuk sincs, mit is jelent ez a csoda.
- S mikor lesz az? – ingerült hangsúlyom az utóbbi idők feszültségének köszönhető. Kalandos hónapjaink voltak, de nem éppen olyanok, amiket szívesen mesél az ember a majdani unokáinak. Ezek azok a kalandok, amiktől a legjobb lenne messze elmenekülni. Egyszerűen fogni azt, ami számodra a legfontosabb, és megszűnni e világ létezéséből, hogy feledhessük azokat a gondokat, amik nem lesznek többek perceken belül elfoszló homálynál, s kiszállni abból a csapdából, amit eme testek birtoklása jelent. Levetni vállainkról őseink által ránk béklyózott felelősséget, hogy hagyjuk, azok vívják meg a háborút, akiknek ezt a leginkább kellene. Nem, hazugság lenne, ha azt mondanám, nem születnek meg a fejemben újra és újra a kételkedés gondolatai, ám ezeket rendszerint egy képzeletbeli ládába zárom, elmém legtitkosabb, legelrejtettebb zugában, hadd hagyhassam porosodni, míg az teljesen meg nem telik. A szétpattanó szelence pedig ilyenkor hagyja, hogy az a sok szar elöntsön teljesen, amíg újra meg nem szabadulok tőle. Talán azt reméli, egyszer majd felfigyelek rá, és másként döntök, mint eddig.
De akkor újra eszembe jut, kinek is kell lennem, hogy ne hozzak szégyent a névre.
- Nem lenne szabad így beszélned. Szövetségünk erősebb kellene legyen, mint az, amit ebben az iskolában ellenünk tanúsítanak. – folytatom a tartály tisztítását. Újabb bukás, amiről nem érzem sehogyan sem, hogy közelebb vinne a célhoz. Pedig mindannyiunk közül talán én kaptam a legfontosabb feladatot. Mégis, hogyan tudnék megfelelni elvárásaiknak? Miből gondolhatták, egyáltalán képes lehetek rá? Egy homonculus elkészítése olyan művelet, ami a mágiatörténelem folyamán alig néhány varázslónak sikerült, s feltételezik róluk, nagyobb részt még ők sem boldogultak valójában, csak valahogy elérték, legendákat terjesszenek tetteikről. Nem egyszer érzem úgy, kicsi vagyok és kevés egy ilyen feladathoz. Nem vagyok naiv. Tudom, hogy rengeteget kell még tanulnom.
- Ristiaan egy pöcs. – takarítom el a patkány holttestét. Zsenyija, Zsenyija, ő csodálatos! Ám bármennyire is tartom a csapatot demoralizálónak, ha belső viszályok alakulnak ki közöttünk, Ristiaant sohasem kedveltem. Talán köze van hozzá finn gyökereinek is, mindig is rühelltem őket, de mindig volt benne valami furcsa felsőbbrendűség érzet, amit mintha még felénk is éreztetni akart volna. Felénk, akik a társai vagyunk.
- De legalább jól forgatja a pálcáját. Hacsak nem kíván elárulni minket, nem hiszem, hogy komoly veszélyben lennénk. Hallottad a híreket, a vadak mind elmenekültek. A halálangyalok pedig hallgatnak majd ránk, ha tudják, miféle hatalom birtokában lehetünk. – nyugtatom lisichkát, bár én magam cseppet sem vagyok nyugodt. A dementorok megbízhatatlanok, még ha nekünk azt is mondták, jó támogatóinkká válhatnak majd.
- Féltened felesleges, Lilinka. Ha meg is halok, mindenkit magammal viszek, aki ártani akar majd neked. Vagy így, vagy úgy. Én mindig benned vagyok. – készítem elő az egyik speciális üstömet. Színarany, ami szükséges ehhez a folyadékhoz. Hiszen csak a nemes fém kovácsol lelket a lelketlenbe.