A tanári-terem

Az egyik hosszú folyosó közepéről nyílik az ajtó a tanárok közös klubhelyiségére, ahová diák nem teheti be a lábát. Rögvest az ajtóval szemben egy önműködő, és önmódosító táblán látszik a faliújság másolata, melyen a gyerekeknek szánt információkat lehet megosztani: amit kitűz ide bármelyik tanár, az a kiválasztott házak hirdetőjén is megjelenik. Ennek a hátoldalán (egy oszloppal elválasztva) lebeg a nagy közös órarend, mely, ha netán valaki nem tudna eligazodni a mátrixok közt, hangos válaszokat ad a "Mennyi az idő?" illetve a "Milyen órám lesz?" kérdésekre. A terem nagyobbik része tele van a falakhoz tolt íróasztalokkal, amennyiben valaki a közös helyiségben óhajtana dolgozatokat javítani, az asztalokat könyvespolcok választják el egymástól (kivéve a gyógynövénytan tanár asztalát, akörül mindig óriási a kupleráj és minden tele van gyökerekkel). A tanári közepén egy kisebb körben bájos, vörös bőrfotelek és két kanapé van letéve, két dohányzóasztal köré csoportosítva. Az egyik asztalon egy kétcsapos szamovár áll: egyikből forró víz jön, a másikból sűrű fekete élénkítő főzet - mugli nevén kávé.

Checkmate

Mit mondhatnék? Különös büszkeség tölt el, amiért két hónap, és a nagyobb odafigyelés árán nagy nehezen sikerült megtalálnom a tanári szoba és a Rúnatorony közötti legrövidebb utat. Most, hogy kénytelen voltam arra, hogy ne támaszkodjak mások segítségére e téren, rögtön hamarabb odatalálok, hogy ott foglaljam el magam azalatt az idő alatt, amíg meg nem kezdődik a következő órám.
Nem mondhatni, hogy kifejezetten jó bőrben vagyok. Újonnan megint alig alszom, ami már nem csak a kutatásaim miatt van a Pehelygyilkos iránt, hanem az általános nyugtalanságom sem enged akár egy percet pihenni.
Csupán napok teltek el az azkabani rabok szökése óta. Néhány nappal ezelőtt a családom gazdagabb volt egy taggal, aki büszkén viselte a Quinton nevet. A Romanovnák parádéja sem tud izgatni, ami még mindig beszédtéma a Roxfortban. Ellenben én már-már mániákusan gyűjtöm a híreket, információkat azokról, akik megszöktek az Azkabanból. Mert valahol köztük van az, aki megölte az unokatestvéremet. Valahol köztük van az, aki miatt ilyen hírt kellett közölnöm Cheryllel a Hugrabug klubhelyiségében.
Nem vagyok tehát gyakori jelenség a teremben. Hacsak nem a következő órákkal kapcsolatos plusz információkat szeretném kiírni, inkább megvagyok a torony nyugalmában, hiszen a Modern Rúnamágia című könyvemet is nagyrészt ott írom. Most azonban nem csak az az oka itt létemnek, hogy kiírhatom a hatodévesek óráját, vagy hogy itt jobb kávét főznek. Mostanában túl kevés magányt, és túl sok nem kívánt figyelmet nyújt a saját irodám.
Nem mondanám, hogy különösebben ismerem mindegyik kollégámat. Fawcettel volt alkalmam korábban találkozni egyszer ugyan, Quennel pedig a tulajdon nagybátyám, ám megvan az a sajátos életvitelem, ami miatt könnyedén félreértenek, és zárkózott, fura embernek könyvelnek el. Persze a négy lépéses mattot már annál nehezebben lehetett félreérteni - nem csoda, ha Willow arra fogadkozik, hogy soha többé nem áll ki ellenem varázslósakkban. De aki beveszi ezt a közismert és teljesen primitív taktikát, az meg is érdemli a gyors bukást.
Így esett, hogy itt létem óta először állok ki Qcross professzor ellen. Ez idáig nem sok szót váltottunk, csak néhány furcsa pillantását kaptam el akkor, amikor Lutece-szel a párhuzamos univerzumok működési elvéről, és a pragmatizmus törvényéről beszélgettünk. Most azonban ő maga ajánlkozott, hogy kiáll ellenem egy meccs erejéig.
Egy reparoval megjavítom a kegyetlen brutalitással széttört, fekete színű bábukat, majd a helyükre igazgatva őket adom mrg a térfél választásának jogát. Számomra nincs jelentősége, nincs efféle preferenciám. Mint amikor két ismeretlen út között várják el, hogy válassz, egyszerűen szimpátia alapján.
- Hallottam, összeesett valami diák a halloweeni vacsorán. - jegyzem meg, mintegy mellékesen, miközben a bábukat a táblára kényszerítem, a táblát pedig megfordítom úgy, hogy Qcross professzor azzal a színnel kezdjen, amelyik számára szimpatikus. Nekem nem lényeges, mindkettővel verhetetlen vagyok. Amikor az incidens történt, jól tudhatja, hogy nem jártam a Nagyteremben. Tulajdonképpen elég ritkán járok el oda. Nem szeretek enni, főleg mások előtt. A reggeli kávémat pedig máshogyan is megkapom.
- Ez esetben talán hálásnak kéne lennem a Prófétának, hogy inkább az azkabani szökésekkel foglalkoztak. - kezdjük meg a játékot, amihez kísérőként egy bögre szurokszínű, keserű mérget választok. Már rég nem az élvezetéért iszom a kávét, hanem drogként fogyasztom, feketén.
- Mi történt aznap? - próbálok informálódni az esetet illetően. Halloween óta ugyanis a lehető legkevesebb időm volt erről tudakolódni. A Ryan halála utáni dolgok elsimítása valahogy nagyobb prioritást élvez annál, hogy valamelyik orosz picikét rosszul lesz a sütőtöklétől. Szemüvegem mögött látszólag az érzelmi skálák teljes hiányával küszködnek íriszeim, de ez igazán csak másokat szokott zavarni. Nem az én hibám, hogy nem értenek a nyelvemen. Hiszen csak átlagosak.

I won't believe in heaven and hell.
No saints, no sinners, no devil as well.
No pearly gates, no thorny crown.
You're always letting us humans down.

  Borzongatóan szöknek be a későősz hideg szelei a kastélyba. Hűvös futár képét öltve, már-már üzenetek átadásához megidézett, ezüstös patrónus formájában hozzák magukkal a rettegést és a balsejtelmeket. Bár az ódon kastély vastag falai próbálják feltartóztatni a kemény északi fagyot, az néma léptekkel oson végig a folyosókon, meg-megérintve bennünket és komorságba öltöztetve napfényt is régen látott arcainkat. Az azkabani eset, a Romanovna lány vérömlése, a dementorok, Romilda némasága. Mintha a sors az élet minden keserűségének eszközével jelezné, hogy bizony bár megvívtuk a harcainkat nem is olyan régen, a hőn áhított béke messze van még, vagy talán soha nem is létezett. Csendes léptű hideg szellők vetik el a kétségbeesés magvajit és bár jó ürügy rájuk kenni vacogásunkat, tagadhatatlanul kezd újra testet ölteni a félelem.  

   Mint felkeléseiben megfáradt, aggastyán kobold vagy önön által magányra ítéltetett drabális behemót, egyedül járom a kastélyt, ismét bezárkózva saját elmém legrejtettebb zugaiba. Ösztönösen hidegülök el a külvilágtól mikor sötétnek látom azt. Talán attól tartok legbelül, ha érintkezek hideg társalgáson és óraadáson kívül másokkal, kénytelen leszek szembesülni azzal a ténnyel, hogy hiábavaló volt a bizalom, melyet a vértisztasági háború utáni időkbe vetettem. Mintha pár grimasz vagy elejtett megjegyzés elég lenne ahhoz, hogy összetörje a kaleidoszkópot, mellyel próbáltam nézni a világot még is megmásítva annak rothadó valóját. Pedig oly gyöngédséggel és megannyi remény által megfeszített ínnal rakogattam össze a színes üvegdarabokat, hogy rózsaablakok koszorúján át tekinthessek végre a világba… és a világ egy másik lakója puszta pár szavával össze tudná nekem törni azt. Olyan ártatlan és szép dolog a naivitás, hogy tudattalan, boldog bábbá tehet. De sajnos nem a mi sorsunk a butaság, bármennyire is irigyeljük azt.

- Részleteket nem tudok, nem tartózkodtam a kastélyban. Futó a D háromra. – nyitom meg játszmánkat a világosabb színnel, miután pimaszul fiatal kollégám, összetörte üvegburkomat célratörő kérdéseivel. Nem hibáztathatom pajzsom megrepesztéséért, nem tudhatta, hogy direkt temetkezem a tudatlanságba. Házvezetőként és igazgatóhelyettesként pedig pláne illett volna jelen lennem egy ilyen eseményen. Kénytelen voltam ellenben Minerva engedélyével már előző nap elhagyni a kastélyt, hogy Romildával együtt fogadhassuk az egyiptomi delegációt, akik személyesen akarták átvenni a lámpást. Egy már kihűlt porhüvely már csupán, még is évezredek itatták bele a hatalmat.

   Kék szemeim semmitmondó szigorral merednek a táblára. Felsejlő fantazmák ködösítik el, tán kialvatlanságom okán, vagy csak a szanaszét tört színes üvegek sértik fel szivárványhártyámat. A széteső fekete báb lekerekített arca kígyóéra emlékeztet s majdhogynem szeme vörösen izzik fel egy pillanatig elködösült elmémben. Sötét nagyúr volt egykoron, most pedig csak egy széteső huszár. Tán nem is tudta, hogy Ő maga csak másnak készíti elő a terepet, hogy az könnyeden léphessen át az elbukott parasztok romjain. Lám milyen ironikus az elme. Ha valaki összetöri kaleidoszkópom, fogom magamat és bűnbakokat keresve gyanuszkópot építek.
- Gondolod, hogy a kettőnek köze volt egymáshoz? – reagálok partnerem felvetésére. Szimpla udvariasság volt kérdésem, mintha feltételezném, hogy nem lát összeesküvést, hol ott ezt tettei úgy vetítették elő, mint augurey a halált.

- Remélem tisztában vagy azzal, hogy bármi is történik – kortyolok rebarbarás kávémba, mondatom közepén kíntalan hatásszünetet keltve – nincs jogod diszkriminálni a diákokat.
Drága kollégám bármit is sejt vagy bármilyen kézzelfogható bizonyíték is ékesíti, gyűjteményét nem keverheti bele személyes érzéseit a tudás átadásába és annak díjazásába. Az elme produktuma, mely tudást ölel fel objektívan értelmezendő egy intézményben, melynek fő feladata a tudás átadása, őrzése és jutalmazása. Lépésére várva játékunk során most előszőr szemügyre veszem a zöld szemeket.