Az óratorony udvara

Egy terméskővel kirakott kis belső udvar az óraépület tövében. Az udvar közepén, kisebb emelvényen egy orbitális méretű bunkósbot kapott helyet, melyet egykoron azon óriások használtak, akik a Roxfortban is pusztítottak. Ezen az udvaron keresztül lehet kijutni a Kőkörhöz.

~ Minerva ~

zene: Leona Lewis- Run


~*~

 Fáradt vagyok. Pedig aludtam. Tudom jól, ez nem fizikai fáradtság. Ez az, ami már hónapok óta nyomaszt. Sőt, igazából ha teljesen őszinte akarok lenni önmagammal, meg kell valljam, már azóta tart hogy Őt megismertem. Nem tudom miért van ez így. Hisz az ember azt hinné a szerelem felemel, többre sarkall, szárnyakad ad… Nos engem a mélybe húzott és a pokolra taszított. Igen, a pokol, már ha látezik, biztosan barátságos hely lesz számomra. Én biztos nem érdemlek más. Miért is édemelnék?
udom hogy felmentették. Olvastam. Ezzel volt tele a Reggeli Próféta és minden más egyéb szennylap… Igen, még ezzel a tudattal se könnyebb. Még így se. Bár tudom, hogy itt, a Roxfortban biztosan nem futhatunk össze. Azok után ami volt, sose kapja vissza a pozícióját. úl bizalmas kör ez, én pedig túl naiv voltam. Mostmár mindegy, csak az számít hogy nem kell látnom, és hogy itt, a kastályban nem érhet el… nem bánthat… nem akadhat a nyomomra.
Nagyon remélem senkinek nem is fog eljárni a szája… Bár, még ha így is lenne és meg is tudná hogy visszajöttem Franciaországból, akkor sem hiszem hogy felkeresne. Hisz végül is én hagytam el őt…

Visszafolytok egy lehullni készülő könnycseppet a szépséges porcelánarcról. Nem érdemli meg hogy ennyire hiányozzon. Én pedig nem érdemlem meg hogy ennyire fájjon. Ám az érzelmek kiszámíthatatlanok. Igazából lehet hogy csak Luc miatt volt ez ennyire kegyetlen. Hogy szinte ugyanazt éltem át, persze kivételesen halál nélkül… De hát így se könnyebb. Sőt… akkor legalább gyászoltam, most viszont csak magamat sirathatom. Mindössze ennyi maradt. Na meg az iskola. Igazából önmagam sem tudom, miért is jöttem ide vissza. Hisz csak a nyomasztó emlékek vannak köröttem itt is… Önkéntelen eszembe jutnak a szép és a kegyetlen pillanatok…. Ajkaim megremegnek, így beléjük harapok. Nem, ez nem lehet.. Erős vagyok, mindig az voltam. Semmi nem tört meg. Sem ami réges rég történt, sem Luc halála, sem Ben, sem a Mungó, és most Brandon Gray se fog. Nem hagyom neki, nem adom meg ezt az örömöt. Képzeletben látom magam előtt önelégült pillantását, sunyi mosolyát, az arcot, amelyet egykor imádtam, ám mára csak keserű emlék. Amibe szívem szerint az öklömmel ütnék kegyetlen lendülettel. Ám most nekem nem marad más, az óratoronyba vezető ajtó kapja a feketelevest. Hangosan csapódik be utánam, s nem fáradok a hátrapillantással. Nem nézem, hogy kit zavartam esetleg meg. Szinte érzelemmentes arccal indulok el lassan, nyugodtan. Csak én tudom hogy belül a lelkemben a legsötétebb viharok dúlnak. Félúton azonban megtorpanok, hisz rádöbbenek, hol is vagyok. A könyvtártól idáig nem is figyeltem az utat, mindössze ösztönösen mentem, mint máskor is oly sokszor…

Ám most felpillantva a toronyra, mély levegőt kell vennem… kellene, de a tüdőm összeszorul. Lopott csókok tolulnak elmémbe, elfeledett kézfogások, elsuttogott ígéretek, amelyek sose váltak valóra, sose nyertek értelmet…
Miré? Miért ismétli a sors mindig önmagát? Yvette Delacour-nak sosem fog boldogság jutni? Mit vétettem az univerzum ellen? Hisz próbáltam jó lenni… én… igyekeztem…
És most itt vagyok, a Roxfortban, újra, szerelem nélkül… barát nélkül… család nélkül… egyedül, kirekesztve.
Lehajtom a fejem, szőke tincseim az arcomba hullnak. A könvytárból kivett köny, melyet eddig hosszú, vékony, immár gyűrűtlen ujjaim tartottak szép lassan elernyednek, s halk puffanással hull a földre. Én pedig siratom a feltámadó szélben, magam, a múltam, a jelenem, a jövőm… az elcseszett életem.

Yvette

S A I L

Már a vonaton is felmerült bennem, hogy leszokom a dohányzásról, és akkor nem kell minden nap végighallgatnom a saját sarkaim keltette dallamot, amint épp tilosban járok - nem mintha nem érné meg, természetesen. A legutóbbi két kalandom két új ismeretséggel ajándékozott meg, most mégis olyan lelkes vagyok, hogy kimehetek a lassan könnyező ég alá füstölni, mint az emberek, ha a skót táj jut eszükbe általában. Viharos fellegek kergetik egymást a megtépés ígéretével az ólomszín, rideg égbolton, és hogy hamarosan a sárguló leveleket táncoltató szélen kívül rosszabbal is szembe nézhet a magamfajta addikt, azt nem nehéz megmondani. Kicsit sóhajtva húzom magamon összébb a taláromat, és kitapogatom a zsebében a cigarettámat, lopva körbenézek, de egyelőre senki érdeklődését nem keltem fel... talán az időpont miatt nem kell túl messzire távolodnom a kastélytól, megteszi az óratorony udvarának egy félreeső szeglete. Szeretem hallgatni az elnyújtott jövő homokpergését az óriás testében folyamatosan kattogó szívnek köszönhetően, impozáns látvány a felséges, égbeugró épületszelet.
Kilépek a levegőre, a talár anyagát rögtön szárnyakká dagasztja mögöttem a viharos északi szél, így behúzódom egy köteg inda mögé, és a pálcámmal tüzet gyújtva végre beleszívhatok a rég vágyott kis szálba. Közben kénytelen vagyok kutató pillantásokkal felszántani az udvar légterét, mert veszélyesen közel vagyok egy kellemetlen lebukáshoz, de semmi hangulatom a Kőkörig szaladni ebben a szelíd ítéletidőben. Gyorsan elégítem ki a szenvedélyem, aztán visszasurranok, mint a legártatlanabb prefektusok gyöngyszeme, amit persze már a mosolyom is megcáfol, ha a puszta létezésem nem lenne elég...

Ahogy hátamat a hideggel bevont rostos falvédőnek vetem, hagyom a gondolataimat is a füst után szökni - így lesz eggyé a kavargó semmivel jó néhány aggodalmam a jövőt illetően, pár feszült pillanat az elmúlt napokból, és a nosztalgikus, szelíd, a vállamon helyet foglaló hiány azután a bizonyos gitáros után, amit nem enyhít majd semmi, csak a Karácsony közeledte. Továbbra sem tudom, hogyan fogok üzenni neki, pedig szívesen mesélnék neki arról, hogy éltem túl egy halálközeli kalandot a dementorokkal, hogy döntöttem el, hogy merre is fordulok majd az itteni utolsó két évem után... Talán valahol ő most ebben a percben ugyanúgy arra az alakra gondol, amely megidézi őt itt, a mindig kattogó óratorony alatt.
Hosszú merengés, és ennél egy kicsit kevesebb füstölgés után bedugom a szálat egy falrepedésbe, és újra kilépek a kavargásba. Elindulok befelé, kopog a cipőm magas sarka, már előre tervezem, hogyan fog telni a délután és a kora este többi része, és ettől a fejemre koppanó esőcseppek sem térítenek el, az a semmivel össze nem keverhető hang azonban igen, ami megüti a fülemet. Megtorpanok, elhalnak a lépéseim, gyanakodva nézek körbe, elvégre olyan furcsa ebben az időpontban bárkit itt találni, még meglepőbb ilyen keserű sírást hallani. Pár percig állok még ott, tanácstalanul, az ajkamra harapva, elvégre a szél panaszos nyikorgása magába zárja az esetleges emberi szenvedést, de aztán tovább indulok, előbukkanva az idehelyezett emlékmű mögül meglátom a forrást: Yvette Delacour az.

Lassan, nagyon lassan közelítem meg, nem akarom tovább rontani a hangulatát egy esetleges hangos köszönéssel - bevallom, nem vagyok benne biztos, hogy bármilyen köszönést örömmel venne tőlem. Nem vagyunk ugyan kifejezetten rossz viszonyban, a helyes megnevezés talán a semleges lenne, de mivel a közte és Ben között lejátszódott drámát Dakota oldaláról ismerem, nem lenne furcsa, ha részrehajlónak tartana. Hogy mit gondolok arról, amit róla és Grayről suttognak, az nem tartozik ehhez a témakörhöz, de személyesen nem volt soha olyan konfliktusunk, ami miatt ne kérdezhetném meg tőle, miért ül ki a sokak által irigyelt angyali vonásokra az a mérhetetlen fájdalom.
- Yvette? - szakadnak meg a lépéseim nem olyan messze tőle - Mi a baj? Bántott valaki? Rosszul vagy?
Érdeklődve pillantok rá, de egyéb mozdulatot nem teszek, nem szeretnék támadóként fellépni, és megadom neki a lehetőséget, hogy egyszerűen faképnél hagyjon, ha arra érez ingerenciát. Bármi is történt vagy nem történt a múltban köztünk, rosszul esik látnom, hogy ennyire reménytelenül összetörtnek tűnik, és ehhez semmi köze a legendás szépségének. Sok időt fektettem mindig abba, hogy érzéketlen legyek, ez pedig sikerült olyan jól, hogy sokszor arra eszméljek a csendes pillanataimban, hogy nem látom a kapcsolatok hálóján túl az embereket, de amikor beléptem ennek az évnek az első napján az iskolába, az már egy másik énem volt. Willow felébresztett bennem valamit, amit a háborús időszak és anyám olyan ügyesen dúdolt álomba: talán emberségnek nevezhetném leginkább. Ezzel a szememben mosolygok végül halványan a lányra, remélve, hogy viszonzást találok.