Borzodú

*
zene:HZ- Time

~outfit~


'However bad life may seem,
there is always something you can do, and succeed at.
While there's life, there is hope.'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

- Hallottam, hogy próbáltad az elejét venni a szóbeszédnek. Sokat mondjuk nem hiszem, hogy elértél, de azért, hát tudod… jól esett. Azt hiszem –
A levegő bennem reked, és a mozdulatom félbe szakad. Már épp az, hogy elfordulok és elindulok az ajtó felé. A lány hangja ott vibrál közöttünk. Szinte érzem. Szinte meg lehetne tapintani a maga valótlanul valós alakjában. Érdekes ez. Egyetlen mondat, és az ember átformálódik. Egyetlen gesztus, és megváltozik minden, amiben addig hitt. Én azt hittem, Clem soha nem fogja megbocsátani úgy igazán a dolgokat. Igen, valóban mondta, valóban utalt rá hogy 'szent a béke', de sosem hittem el. Talán nem is akartam, és talán jobb is volt így. Ám ez, a tudat, hogy felismerte a törekvéseimet, meglep. Ugyanakkor egyszerre zavar is. Mert most akkor mégis ennek örül? Örül, hogy tagadtam? Ez volt a helyes, Belby ellen bevetni az eszközöket, mindent, amit lehet, de... Valóban helyes ez? Végtére is történt, ami történt. Más csalódna ezen. Én magam is csalódtam, de sejtettem, jobb, ha tagadok. Végtére is az egész eddigi életem egy ócska nagy tagadás, mitől lenne különb ez az új? Semmiben sem. Igaz, kivételesen nincs egy apám, aki a sarkamban lihegve követelőzik, és megszabja, mit is tegyek, vagy épp mit is ne, de... De lássuk be. Megszoktam a tagadást. A lényem részévé vált. Még akkor, is ha nem akarom. A rabja lettem, vagy azzá váltam és az is maradtam. Menthetetlen eset vagyok. És ez számomra visszataszító. Meglep, hogy a lány számára pont nem.
Hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Van értelme bárminek is? Nem igazán érzem. Nem igazán hiszem. Végtére is volt lehetőség, több is, és éltem velük, már ahogy lehetett. Ahogy jónak gondoltam (igaz, többnyire ezek szerint nem volt az). Részben már beletörődtem a vereségbe, elsősorban Charisma ellen. Mert széllel szemben víz.... szóval nem érdemes. De reméltem, Clem nem lesz ez a kategória. Hogy tudok javítani a helyzeten. Magam sem értem, miért szerettem volna ennyire kétségbeesetten. Talán az a különös vonzalom, ami rendszeresen rám tör, ha meglátom. Talán amiatt. Mert tagadhatnám, de nem tudom. Van benne valami, valami plusz, amiért nem tudok elmenni szó nélkül mellette a folyosón. Már ott a liftben sem tudtam, de akkor el voltam foglalva Lyanával. Legalábbis a lelkem jó részében, és az agyamban is a szőke ciklon foglalta el a helyet.
- Órán kéne már lennünk –
Órán? Igen, órán. Mondjuk ha megölnének, sem tudom, épp milyen órán kéne lennem. Azt se, a kastély melyik szárnyában. És azt sem, hogy kivel. Igazából hiba volt megfordulnom. És hiba volt a lány lélektükreibe tekintenem. Mert ahogy kiejti a szavakat... tudom, hogy ez a felvetése jogos, de saját magával ellenkezik. A józan ész ezt diktálná. Menni kellene. Hisz vége a veszélynek, nincs ok maradásra. Neki se, nekem se. Akkor viszont miért nem indul? Nem állom az útját. Elég világosan kifejtette, mennyire nem csípi ezt, és Merlin szakállára, eszembe sem jut ezek után ilyen formán irányítani őt. Mégis, nem tudom megállni, csak kibukik belőlem a kérdés.
- Mi tart vissza? -
Hangom alig több suttogásnál, és így félig visszafordulva a vállam fölött visszapillantva rá, kissé hányavetinek is tűnik. S meglehet, testtartásomból azt hinné az ember, hogy én egyet értek vele, már a felvetésével, pedig nem. Amúgy se mennék órára. Kizárt, hogy egyetlen értelmes szót is felfogjak abból, amit bármelyik prof is magyarázna. Hisz még mindig Clem illata kísért.
- Vagy, tudod… Maradhatnánk még egy kicsit, és… -
Megfordulok. Teljesen. Épp felé. Ezekre a szavakra már nem tudok ott állni egy helyben, félig nemtörődve a szituációval. Mert igenis, ez nagy dolog tőle, tekintve, hogy ő marasztal. Végtére is lehet ezt egyáltalán annak venni? Nem tudom. Nem vagyok benne maradéktalanul biztos. De a hangszín... a hangszínében úgy tűnik, mintha... mintha tényleg, igazán akarná. Már hogy nem menni. És ez még jobban felcsigázza amúgy sem lanyhadt érdeklődésemet iránta. Most már nem tudom, melyikünk a macska, és melyikünk az egér. Ki a vad, és ki az üldöző. Felé lépek egyetlen lépést, miközben a szemébe nézek. Mit akar? Mit akarhat?
- És? -
Hangomban merőben benne van a tömény érdeklődés. Azok meg tele a lehetőséggel. Végtelen tárház ez, kedvére válogathat, hogy hogyan is fejezi be. Igazából csak rajta áll. Legalábbis elsősorban. Én... én nem akarom erőltetni. Nem akarok ugyanabba a hibába esni, hisz... eddig bárhogy közelítettem, végül mindig ráfáztam. Na jó, igaz, a legtöbb esetben nem szánt szándékkal próbálkoztam, sőt, meg merem kockáztatni azt is, hogy még csak nem is tudatosan. Pillantásom a könyvre siklik, ami az asztalra került. Amit megmentett. Épp úgy, mint nemrég engem is. A maga esetlen módján. De hasznosan. Mert célt ért. Csak én nem érek célt... és magam sem tudom, hogy miért. Vagyis sejtem. De nem akarok erről tudomást venni. Sosem szerettem a kudarcokat.
- Mit akarsz, Clementine? -
Hangom élesen pattan a levegőben. Kissé talán számon kérőbb, követelőzőbb, akaratosabb. De halk. Talán túlzottan is halk. Túlzottan is megbújik benne valami több. Valami akarás, valami ki nem mondott vonzalom. Ám neki kell eldönteni, mit is akar valójában. Mert unom azt, hogy ilyenkor nem tud dönteni. Vagy ha mégis, nem mondja ki.
- Mit akarsz valójában? -
Magának kell bevallania. Aztán nekem. Mert én tudom, mit akarok. Már egy ideje tudom. Valentin-nap óta meg biztosan. Nem véletlen hoztam a virágot. Nem véletlen akartam vele már régóta összefutni. Mert az a valaki itt áll, épp előttem. Mindössze egy karnyújtásnyira.

[~~~]

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Hogy mi tart vissza?
Jó kérdés. Valószínűleg, a lehető legjobb kérdés, amit ebben a helyzetben bárki jogosan feltehet, mégis jobban örültem volna, ha ezek a szavak nem hangzanak el hangosan. Vagy legalább nem Mathiastól. Épp elég, ha én teszem fel magamnak most már sokadszorra, mintha legalábbis nem tudnám rá a választ, de ez nem igaz. Tudom, mi tart vissza. Ő tart vissza, pedig nem is csinál semmit, igazság szerint, még csak nem is mond semmit, ami miatt konkrétan itt akarnék maradni, de persze, nem is igazából a maradás tényéről van szó. Mert ha ő kisétálna a helyiségből, ugyan minek maradnék itt? Szusszanhatnék egyet, és újra elfelejthetnék, de legalábbis eltemethetnék mindent, ami most szirmait igyekszik bontogatni a szívemben, de utána minden bizonnyal elmennék. Ellenben, ha maradna, ha itt maradna velem… nos, akkor valószínűleg én sem akarnék elmenni sehova.

Nem vagyok benne biztos, hogy jól kezelem ezt az érzést. Sőt, valószínűleg egyáltalán nem kezelem jól. Mindig azt hittem, ha valaki irányába efféle kíváncsiságot, vagy ösztönös vonzódást érzek, akkor az rettentően egyszerű lesz, és kézenfekvő, és a dolgok csak úgy megtörténnek majd maguktól, vagy legalábbis, nem leszek ilyen rettentően bizonytalan minden lépésemben. De úgy látszik, ez az egész egyáltalán nem úgy működik, ahogy én azt elképzeltem. Mert ha szembe is nézek azzal, amit én akarok, és én érzek, attól még nem leszek közelebb annak az igazságához, hogy… és mi van vele? Mit akar ő? Vagy mit érez ő? Ennek bizonytalansága olyan kínzón őrölne fel, ha teljesen teret engednék saját érzéseimnek, hogy nem vagyok benne biztos, elbírnék-e vele… de ha meg meg sem próbálom… annál semmi sem lehet rosszabb, mintha egész életemben bánnék valamit, nem?
Tekintetem a könyv szélét cirógatja, ahogy kénytelen vagyok elengedni, egyik ujjamat a másik után húzva el róla. Mellette kókadoznak a boglárkák, és jó volna, ha ettől kevésbé kellene bátorságot keresnem magamban, de nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal tényleg csak magam vagyok – és rajtam múlik minden. Azért ez elég ijesztő. És különben is… miért érződik úgy, mintha ennek az egésznek hatalmas tétje lenne? Hiszen nincs neki. Az iskolán belüli megítélésem nem hiszem, hogy sokat változna, bármi történik is ebben a helyiségben, talán csak én fogok csalódni magamban. Épp csak nem tudom, mikor okoznék magamnak nagyobb csalódást… ha a józan eszemre hallgatva kihátrálnék valamiből, amitől akár még nagyon boldog is lehetnék, vagy ha fejest ugranék a tökéletes ismeretlenbe, egy olyan emberrel, akivel alig pár hónapja még biztosan nem akartam volna?

Elég nehéz döntés. De végül olyasmi teszi könnyebbé, amire biztosan nem számítottam – Mathias hangjában, a frusztráltan sorakozó kérdéseiben van valami türelmetlenség, vagy talán csak én képzelem oda. De valami, amitől úgy érzem, azonnal tennem kell valamit, vagy mondanom kell valamit, mindegy, hogy mit, de valamit, amivel elűzhetem magamból ezt a bizonytalanságot, és belőle azt a valamit, amitől alig képes hangosan beszélni, mert ez nem illik hozzá. És jó lenne, ha hozzám sem illene a bizonytalanság, de azért ez talán kevésbé igaz... - Itt akarok maradni – nem tudom, miért vált ki belőlem dacot az ő számonkérése, vagy az, ahogy közelebb lép egyet hozzám, de valami ilyesmi eszi oda magát a hangomba, és végül elhatározásra jutok, leküzdöm a kettőnk közötti, alig másfél lépésnyi távolságot, hogy egészen közelről nézhessek fel rá. Úgy érzem, minden végtagom szolidan remeg, ahogy a balom az övé után nyúl, a levegőt mintha csak kifújni tudnám, de beszívni alig.
- Mármint, úgy értem, hogy… veled. Itt – ezúttal én vagyok halk, de közel sem érthetetlen, de amúgy is, a szavak, csak szavak, én azonban más célból szorítom meg egy kicsit erősebben a kezét, mint ami egy egyébként csak gyengédnek szánt mozdulattól túlzás lenne. Így azonban van mibe, vagy inkább kibe kapaszkodnom, ahogy kicsit lábujjhegyre kell állnom, hogy egy levegővétel erejéig épp csak súrolják az ajkaim Mathiasét, mielőtt befejezném azt, amit talán ő odakinn elkezdett, és engedve a csábításnak megcsókoljam.

*
zene:SaL- Pluto

~outfit~


'I woke up from the same dream:
’Til it turned me inside out..
Of what I believed would keep me safe.
So show me where my armor ends,
Show me where my skin begins.
Like a final puzzle piece
It all makes perfect sense to me…'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Látom, ahogy vívódik. Nem kell sok ész, ahogy elég egyetlen kósza elvétett pillantást venni, a mozdulataira. Összeszedettek, határozottak. Legalábbis annak tűnnek elsőre. Kifelé. Mert ilyennek akarja mutatni magát. Ám érzem hogy van benne valami enyhe sutaság, ami épp hogy a lelki vívódását tükrözi. És mintha ez nem lenne elé, még mintha a pillantásom is kerülné. Pedig én tőle várom a választ, egyenesen tőle. Hisz ő az, aki dönt. Vagyis dönthet. Így vagy úgy. Én meg elfogadom, így vagy úgy. Mert ilyen a világ és mert... tudja, hogy van valami ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban. Kellően sokszor megnyilvánult ez már a közvetlen közelében. Ott a Mungóban, a liftben. Elsőre. Aztán meg... a folyosón. Részben Belby miatt, de aljas hazugság lenne teljesen ráfogni mindent. Hisz mindenhez két ember kell. Abban az esetben meg épp három is. És aztán a február tizennegyedike. A mai napról meg már nem is beszélve. És valahogy az sem zavar, hogy konkrétan folyamatosan hülyét csináltam eddig, ha ő a képbe került. És más esetben zavarna. Mással szemben megőrjítene. Ám vele megint csak ellentmondásos a helyzet. Mert nem zavar sokkalta inkább mulattat. És lassan elérte azt vagy meglehet a körülmények adták a nevetségesen abszurdnak tűnő érzést, hogy bizony már-már élvezem ezt. Hogy nem könnyű vele. És nem könnyű velem. Nem vagyunk szokványosak és talán épp ezért igen és nem a válasz. Már hogy össze is illünk meg nem is. Viszont én beadom a derekam. A kérdés csak az hogy ő képes-e. Akarja-e. És ezt a választ nem szülhetem meg helyette. Na meg nem is akarom.
Így hát a kérdésem ott visszhangzik közöttünk, míg ő elszöszöl és nagy nehezen csak dűlőre jut.
- Itt akarok maradni –
Három egyszerű szócska, ami elhagyja az ajkait. Három szinte semmitmondó szó, de így együtt ebben a kontextusban igenis baromi sokat jelent. Legalábbis az, ahogy meglódul a szívem tőle, biztosan sugallja, ez bizony elismerés. És most ez az első, hogy félig remélem sőt félig elhiszem, hogy sikert érhetek el. Vagy talán már el is értem. Mindössze a dac a hangjában, ami kissé rombolja az összképet. Ám ezt a következő mondatával ő maga söpri el. Gyomrom görcsbe rándul, ahogy még közelebb lép hozzám és a kezembe csúsztatja az övét.
- Mármint, úgy értem, hogy… veled. Itt –
A hangja elhalkul, és lágyabb tónust ölt. És ez valamiért abszolút elnyeri  a tetszésem. Most érzem azt rajta igazán, hogy komolyan mondja amit gondol és hogy talán nem szab gátat. Kitart mellette és... tesz is érte. Volt már korában dacosan elszánt, mikor kint a fűben részegen kiosztott. De az azért közel sem ez a helyzet. Ott az elvek voltak a porondon, meg a mit-szabad és mit nem. Vagy mondjuk úgy hogy a mi-illik és mi nem. De igazából az más. Ott az akarat csapott össze. Itt viszont több van. Lehetőségek és jövőképek változatos sorozata, ami a kezei közt van. Ő szövi a szálakat, még ha nem is sejti ezt
Megérzem az ujjaim közt a finom, kecses kezét, ami ezelőtt nem sokkal még  a könyvet simította végig. Amit eddig távolról figyeltem csak és fényévnyi távolságoknak tűnt eljutni hozzá. Most viszont újra itt van és az enyémet fogja. A finom szorítása pedig az a plusz, ami kell tőle. Mint biztatás. Mint helyeslés. Mint szándékos megnyilvánulás. Mert ebből tudom, nem áll ellent. Talán most már tényleg nem. És az idő ettől a pillanattól kezdve lelassul, vagy talán épp emiatt. Szinte úgy látom és érzékelem, mintha éveket ölelne fel, ahogy a lány kissé felszegi a fejét és felém hajol. Én pedig ösztönösen lejjebb őfelé. Hogy végül az ajkai puhán súrolják az enyémet. Megérzem az édes illatát, és a puha hajtincsei most közel kerülve az arcomat és a nyakamat kezdik el csiklandozni. A hüvelykujjammal végigsimítok szelíden a kézfején, és tekintetem az övét keresi. Tényleg akarja? Hisz eddig folyton elutasított. De ahogy belém kapaszkodik, érzem, hogy ez közel sem véletlen.
- Napsugár... -
Suttogom a nevét túl sok vággyal vegyítve. A nevet, amit én adtam neki. Ami annyira illik rá. És ahogy a zöldes tekintetébe nézek, melyekbe ott játszanak az aprócska aranyló pöttyök tudom, ez nem véletlen. Nem lehet az, hogy újra ennyire közel került hozzám. Egyszerűen nem lehet az. És emiatt már nem gondolkodom, mindössze hagyom, hogy elcsattanjon az a csók, ami már a folyosón is majdnem megesett. A második első csók. Mert hivatalosan ez az igazi. Legalábbis úgy hiszem. És ezt most ő akarja jobban nem is én. Talán ezért dobban meg még jobban a szívem a pillanatért. A csókért. És érte.

[~~~]

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Az idő mintha lelassulna, és kristálytisztán hallanék mindent, amit egyébként nem szoktam hallani. Vagy csak nem szoktam figyelni rá – minden egyes lélegzetvételünket, ahogy összekeverednek, dobolni hallom a szívemet a bordáimon, a csuklómon dagadó halvány erek zubogása sebesen visszhangzik a fülemben, és mindez valami szédítő, de kellemesen kábító kakofóniává olvad össze a fejemben. Ennyi épp elég arra, hogy kiűzze a fejemből a kétkedő gondolatokat, vagy akár a túlságosan hangos gondolatokat, melyek a józanészbe, a logikába kapaszkodva meg akarnának akadályozni abban, amit tenni készülök.
Ha tovább gondolkodnék rajta, biztosan lebeszélném magam az egészről. Mert hogy ő meg én… mégis melyik világban, hogyan, mikor, miért? Az egésznek semmi értelme, ebben teljesen biztos vagyok, ahogy biztos vagyok abban is, hogy fogalmam sincs, mi fog kisülni ebből. Közvetlenebb ismeretségünk alatt nem sok értelmes dolog történt velünk. Buta félreértések, durva szavak, sértődések, részemről még jó pár elsírt könnycsepp is, ennyi volt az egész, Belby buta pletykájával megfejelve, és ha igazán meggondolnám, ez nem sok alapot kínál semminek. Semminek, nem hogy valami komolynak, amit titkon mindig is vártam az ilyesmitől. De szerencsére már nem tudok gondolkodni – egyáltalán semmi nem jut eszembe a sok-sok érvből, ami meggyőzne arról, hogy ne közeledjek tovább Mathiashoz, ne fogjam meg a kezét, és ne csókoljam meg.

Mert talán irreális a vágy, ami erre késztet, de attól még ugyanannyira valós, mintha okos dolognak is tartanám. Nem az… egyértelműen nem az, de nagyon halk és gyenge az a hangocska a fejemben, ami igyekszik erről meggyőzni. A pillanatban, hogy az ujjaim a bőréhez érnek már tudom, hogy minden okosság egészen felesleges, hogy valószínűleg belepusztulnék, ha nem hajolnék közelebb, és ez az egész szédítően, új, és ismeretlen, mert az elmúlt napokban, amíg nem volt a közelemben, ez az érzés egyáltalán nem volt ennyire erős, inkább csak valami lappangó, olykor a fülembe suttogó sejtelem arról, ami lehetne.
Most viszont itt van. És itt vagyok én is. Egy pillanatra mondjuk majdnem megijedek. Olyan mozdulatlan, mintha csak hajlandó lenne elszenvedni, bármi is következik, míg nekem majd kiugrik a szívem a helyéről, ahogy még csak alig csókba találkozik össze a szánk, hogy a levegőt is szinte az ajkáról vehetek csak, és ha nem érezném meg az ujját a kézfejemen, talán még lenne időm arra, hogy visszavonulót fújjak, de végül mégsem teszek ilyesmit.
Maradok, ahogy mondtam. Maradok, elveszek a tekintetében, a lélegzetében, abban, ahogy mintha engem szólítana ezen a néven, bár eddig fel sem tűnt, hogy ezt megtette volna máskor is. Mégis mintha ösztönösen tudnám, hogy ez nekem szól, majdnem halkan elnevetem magam, de túlságosan is közel vagyok ahhoz, hogy legyen más lehetséges folytatás, mint hogy ezúttal igazából is az ajkaira csúsztassam az enyémeket, puha lassúsággal feledkezve bele az érzésbe, amitől boldog ujjongásba akar kezdeni minden porcikám.

Jó pár percig megfeledkezem egészen a külvilágról. Arról hol vagyok, miért, hogy jutottam egyáltalán ide… csak annyi tudatosság marad bennem, hogy szabad kezemet a vállára csúsztassam, mert félek, fél kézzel csak a kezébe kapaszkodva talán még elborulnék oldalra, hiszen tudjuk, kitelik az ügyetlenségemből bőven. De biztosan akarok állni a lábamon, vagy kénytelen lennék megszakítani a csókunkat, épp amikor csak elkezdődik, legalábbis olyan az egész, mint egy minden pillanatban újra elinduló villanás, és hiába állnak össze a percek sok villanásból, valahogy mégis olyan rövidnek tűnik az idő, ami addig telik el, amíg kénytelen vagyok elszakítani tőle a számat, vagy félő, a végén még csókba fulladnék. Nem mintha ez olyan megvetendő dolog lenne, igazán…
Ajkam elválik az övétől, el azonban nem húzódok tőle, épp csak visszaereszkedem a talpamra, hogy ne kelljen tovább pipiskednem az eléréséhez. Most, hogy újra a szemébe nézek jövök csak rá, hogy igazából… én vissza sem kérdeztem. Megkérdezhettem volna, hogy ő mit akar, nem…? Mert jó, nem tiltakozott túlságosan, de azért mégis csak… ő voltaképpen nem mondott semmit arra, mi is fog történni most voltaképpen. Vele. Velem. Vagy éppenséggel velünk… szemernyi kétely suhan át a kissé kipirult arcomon, ahogy a kezemet a válláról a mellkasára húzom le, mintha esetleg kitapinthatnám annyira a szívverését, hogy kiolvassak belőle minden választ. De nem tudok. Sajnos nem - És… és te? Te mit szeretnél…?

*
zene:SaL- Pluto

~outfit~


'I woke up from the same dream:
’Til it turned me inside out..
Of what I believed would keep me safe.
So show me where my armor ends,
Show me where my skin begins.
Like a final puzzle piece
It all makes perfect sense to me…'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Nem kell sok, hogy újra felélénküljön bennem az a fura érzés, ami az alapítók folyosóján is. Igaz ott sokkalta határozottabb voltam, makacsabb és részben elkeseredettebb. Ott kihasználtam őt, és valahol csúnyán becsaptam. Össze sem hasonlítható ez a helyzet az akkorival, már csak a minőség miatt sem. Az ott színpadias, már-már mesterkélt összjáték volt. Amit ő és én alkottunk. Ez itt sokkalta valósabb és őszintébb. Már csak azért is, mert a másik keze a vállamra csúszik, és érzem ahogy finoman belém kapaszkodik. Részben azért mert így illik, részben meg mert tartanom kell. Végtére is magasabb vagyok tőle és most nem én kezdeményeztem, így nem is hajoltam felé olyan mélyen. Szabad keze, ami eddig élettelenül létezett mindössze csak az ő érintése után sóvárgott, most szelíden csúszik fel a derekára. Egyetlen apró finom mozdulattal vonom őt közelebb magamhoz. Olyan szelíden, hogy még én magam is meglepődöm ezen. Végtére is mikor kissé eltávolodik tőlem jövök rá, hogy igazság szerint ez egy olyasmi jellegű csók volt, amit kimondottan bocsánatkérésre lehetne alkalmazni. Mert lehetne máshogy is, mint azt tapasztalta. Abban is megvan a jó rész és az élvezet. Ebben viszont... kimondatlan érzések. Kimondatlanok, mert így sokkal szebb és jobb kifejezni. És mert valószínűleg képtelen is lennék kiejteni azokat. Így csak belefeledkezem az illatába, ha már az ajkait elszakította tőlem. Érzem magamon a leheletét, és az orrom még mindig összeér az övéve, tekintve, hogy nem húzódott sokkal hátrébb.
- És… és te? Te mit szeretnél…? -
Hirtelen fel sem fogom a kérdését. Nem azért, mert nem értem hanem mert az agyamban még mindig ott kísért a finom puha illata mellett a lágy ajkainak az íze. És eddig képtelen vagyok másra gondolni avagy bármi mást befogadni. Mert kedvem inkább azokhoz lenne visszatérni, ám mégis csak ott feszül köztünk az a halkan kisuttogott szó. Hogy én mit akarok. Mit is akarhatnék? Valentin-nap óta magam sem tudom. Igazából már előtte sem tudtam, hacsak tulajdonképpen úgy nem vesszük, hogy sosem. Na jó, lehet annak idején nem voltam ennyire elveszett. Nemcsak a saját életem kusza mezsgyéjének árnyas határvonalán, hanem úgy az életben sem. És ráfoghatom az amnéziára az egészet, ami nagy rész tényleg a felelős. Ám Clemmel kapcsolatban lehetnék határozottabb, sőt, tudnék is. Valamiért mégsem akarok. Talán, mert eddig bármit is erőltettem rosszul sült el. És valahol akarom, hogy elfogadjon. Hogy ne ítélkezzen felettem. És persze hogy megértsen. Valamiért ez lehetetlennek tűnik, ám mivel szeretem a színtiszta mazochizmust (amit a húgom maximálisan alátámaszt), így itt állok és vele vagyok. Vele, a kusza értelmetlenségbe, ami köztünk van. Mert végül is, most ő csókolt meg engem és ő kérdez.
Hogy én mit akarok. De hát mit is?
Nem tudom megfogalmazni. Az érzések ott kavarognak bennem de egyik sem annyira erős hogy a felszínre törve szavakként bukkanjon ki. Talán csak egyetlen egy. És végül spontán ennek adok hangot, bármennyire is rosszul hangzik.
- Semmit. Semmit, csak téged. Egyedül téged...-
Azt hiszem ez igazán nyálas szöveg,. de... őszinte. A hangomból tisztán lehet érezni. Kissé félszegen pillantok rá, az ajkairól egyenesen a szemébe. Vagyis próbálok, mert túl közel van. Nem mintha ezt bánnám. Sosem bántam az esetében. Már ott a Mungó elromlott liftjében sem. Hisz végül is már ott is kerestem a vele való kontaktust. És így, hogy a keze a mellkasomon pihen igazán nagy sikert könyvelhetek el. Valahol a lelkem mélyén büszke is vagyok. Elégedett. De ugyanakkor még mindig ott motoszkál bennem a visszautasítás esélye. Hogy megbánja és elküld. Hisz erre volt már példa. Mondjuk remélem nem könnyek között. Azt már a múltkor sem bírtam.
- De ha te... - kezdem el, ám megakadok. Hirtelen nem is tudom mit mondjak. Hogy fogalmazzam meg, hogy ne hasson elutasítónak? Végtére is esélyt akarok adni neki. Talán azt az esélyt, amit a múltkor totálisan semmibe néztem elutasítottam és elvettem. - ... ha te nem... -
Ha te nem akarod. Ha neked nem jó. Ha te mást akarsz máshol és másvalakivel, akkor én azt tiszteletben tartom. Vagy tartanám. Vagy valami ilyesmi. Legalábbis ez lenne, ha ki bírnám nyögni. De nem tudom. Képtelen vagyok rá. Félek ezzel a szájába adnám a szavakat. Így hát meghagyom neki a lehetőséget, hogy visszakozzon, hogy bántson, ha akar. Végtére is még mindig jobb tőle érzelmi haláltusát vívni, mint újra felelősségre vonni magamat. Vagy hogy ő vonjon engem. Az eddig sosem sült el jól. És biztos vagyok benne, hogy most sem lenne az.

[~~~]

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Ha nem igyekeznék olyan nagyon, hogy most végre ne süljön el minden olyan katasztrofálisan velünk, ahogy szokott – úgy, mint sértődések, mellébeszélések, félreértések, indokolt vagy olykor indokolatlan vádak, és viták –, akkor most elég könnyen félreérthetném, hogy gyakorlatilag semminek nevez, de csak kicsit értetlenül hunyorgok rá egy pillanatra, amit ilyen közelről talán nem is lát annyira, és igyekszem jól érteni a dolgot. Mármint, hogy a semmi, meg az engem akarás éppenséggel nem fedi egymást. De egyébként is vannak olyan kuszák, valami lila ködben csendesen gomolygók a gondolataim, hogy ezen elég gyorsan átugorjak, mintha egy pillanatig sem ütne szöget a fejemben a dolog. Annyira nem is. Tulajdonképpen majdnem hogy felesleges is volt feltennem a kérdést, mert igazából annyira el van foglalva vele minden érzékszervem, hogy a hallásom is nagyjából csak a hangját érzékeli, azt annyira nem értelmezi, amit voltaképpen mond. Kicsit bosszantó is ez az állapot, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy élvezem is, és talán ez indokolja, hogy teljesen indokolatlan helyen csúszik ki a számon, hogy - Oké – valahogy belevágva a mondandója közepébe, és fel sem fogva teljesen, mitől lódul neki boldogan a szívem már megint.

Egy percig ennek megfelelően boldog (mondjuk belülről talán inkább bárgyúnak érződő, de remélem, nem az) mosollyal nézek rá, aztán valami lanyha, de derűs értetlenség formál aprócska ó-t az ajkaimból. Nem gondoltam volna, hogy az iménti csók hagy még benne kérdőjeleket. Azt értem, hogy én miért vagyok bizonytalan – hát nyilván mindenki csak a saját fejével tud gondolkodni –, de azt hittem, ha az eddigi menekülésemmel valami homlokegyenest ellenkezőt teszek, és nem is akármit, akkor venni fogja a lapot egyértelműen. Kicsit csodálkozom, igaz, ami igaz, bár azt is gondoltam mindig, hogy ő sem lehet mindig annyira magabiztos, mint amilyennek mutatja magát. Mert olyan egyszerűen nem létezik. És hát… szerintem most nem is abban az életszakaszban van, ahol ez reális lenne, legalábbis azok alapján, amit tudok a helyzetéről.

Megrázom a fejem, erős tiltakozásként - De igen – mondom ki határozottan, legalábbis a saját mércémmel határozottan. Nem tudok igazán nagy szavakat találni, nem tudok valószínűleg eszeveszetten, szemernyi kétségeket sem hagyva határozott lenni, mert… mert az nem én vagyok. És mert valójában fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Azt leszámítva, hogy tényleg most ugrok fejest vele az ismeretlenbe, és tőlem ez van olyan nagy szó, hogy más egyébre már ne nagyon maradjon kapacitásom. Egy egészen kicsike távolságot ékelek magunk közé, de csak annyit, hogy kényelmesebben tudjunk egymásra nézni. Valahol azt remélem, hogy a tekintetem meggyőzőbb a szavaimnál.
- Akarom. Akarlak… – mondom ki akkor már ezt is, mert egy szavakban a jelek szerint remekül kommunikálok, ennyire vagyok még képes, míg igazából hiába szakadt vége a csóknak, ugyanúgy elbódít a közelsége, a keze a derekamon, az, hogy az ujjai közé bújtathatom az enyémet, vagy hogy épp csak a pulóvere anyaga választ el tőle. Megkockáztatom, hogy még soha senki sem volt rám ilyen hatással, és ezt még fel kell dolgoznom. Az indokoltnál sokkal gyorsabban kapkodom a levegőt, és igazából szívesen megcsókolnám újra, mindkét kezemet a nyakába fonva, egészen hozzábújva, ugyanakkor szeretném azt is, ha… nem is tudom. Ha valamilyen módon kitennénk a pontot a mondat végére. Nem hiszem, hogy képes lennék úgy kimenni innen, hogy voltaképpen ne tudjam pontosan, mi történt idebenn, vagy legalább, hogy… mik vagyunk mi egymásnak, és mi fog történni eztán.

*
zene:SaL- Pluto

~outfit~


'I woke up from the same dream:
’Til it turned me inside out..
Of what I believed would keep me safe.
So show me where my armor ends,
Show me where my skin begins.
Like a final puzzle piece
It all makes perfect sense to me…'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

A közelsége az egyetlen biztos pont a szobában. Nem tudom felmérni a távolságokat és különösebben nem is akarom. Igazából a kérdésére válaszolok, de ő rögtön közben vagy szinte azonnal rá, egyenesen a szavamba vág egy oké-t. Ami persze jó, de hirtelen nem tudok hova rakni. Mert mégis, oké? Ennyi? Vagyis... mi van? A zavar kiül az arcomra. Hisz... azért ettől jobbat vártam. Egy szimpla oké elmegy arra, hogy hát nem is tudom. Mondjuk visszaadom az egyik kölcsönkért könyvét. Az oké. Vagy itt a kiöntött tökleved a vacsorához. Esetleg bocs hogy neked mentem. Ez is tök oké. Na de az, hogy én vele legyek, közel sem hiszem hogy az oké kategória. És emiatt én is hátrébb húzódom, hogy megütközve pillantsak rá. Most neki ez tényleg ennyi? Ennyi lett volna az egész? Mert elég semlegesnek hat. Vagyis, talán csak a hangsúlya több, mint egy szimpla ez van ez kell szeretni című műsornál.
És ő is kissé hátrébb húzódik. Igaz, a kezem ott marad az övében a másik pedig átfogva félig őt szelíden. Ezen egyelőre nem akaródzik változtatnom, mert... hát az a totál beismerés jele lenne. És egyelőre nem akarom elfogadni az elfogadhatatlant. Vagyis elfogadható a dolog csak... ki kell hevernem. Igaz közel sem egy életre szóló dolog ez, (talán sosem az) mégis a csalódás ezzel együtt jár. És azért nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan bekövetkezik. Szóval kiélvezném, már ha szabad, még egy fél pillanatig az öröm érzését, de eléggé keserédesre sikeredik immár az oké-ja miatt. Na mindegy.
Nem tudom hogy a zavart tekintetem kényszeríti-e válaszra, vagy mert amúgy is érzi, hogy ez így számomra viszont baromira nem oké, mert mégiscsak megtoldja a szavait. Így kissé nagyobb távolságból, a szemeimbe pillantva hallhatom. És amit mond az elemi erővel sújt le rám. Még nem is a de igen-je, ami meglep vagy az akarom-ja az ami elvarázsol, sokkalta inkább az utána jövő.
Akarlak...
A szó ott lebeg köztünk és a gyomromban újra életre kel valami, amit hirtelen nem is tudok behatárolni. De jóleső öröm tölt el tőle. És Clemtől. És attól hogy végre kimondott valamit. Valamit, ami nekem szól és végre nem elutasítás. Elvigyorodom, mert képtelen vagyok megállni, hogy ne és felé hajolok megint. Mert megint akarom érezni őt, ha más nem, az illatát, újra. Egy percig szavakat sem találok, majd végül a némaságot először a mozdulatommal töröm meg. A derekáról az arcához emelem ujjaim és végigsimítok a finom puha bőrén. Annyira lágy és selymes, teljesen sima, csodaszép. Túl szép. Túl egyenletes. Ami a kapcsolatunkra közel sem elmondható, de hát... most még az is túl simának tűnik.
- Akkor jó - nevetek fel halkan. Szinte felszabadultan. - Mert én is... -
Egy percig a zöldesbarna szempárba tekintek. Ó ha tudná milyen régóta várok rá. Tudat alatt persze. Végtére is, a mungós eset óta ott motoszkált bennem. Valahogy befészkelte magát a gondolataim mélyére. És most, hogy ez előtört és itt van annyira egyértelmű. És annyira ostoba és vak voltam eddig. Egészen eddig, hogy nem voltam képes észrevenni. Hisz mindig is ezt akartam. Vele lenni. Akár lopva, akár burkoltan, bárhogy. Nem számít, hogy hogyan, ahogy nem számít az itt, és a most. Még az sem, hogy néha nagyon is a saját húgomra emlékeztet. Talán épp ezért tetszik igazán. Talán épp ezért is lettem ennyire odáig érte eleinte. Tudat alatt vonzott ez a számomra jól ismert viselkedésforma. De persze ami igazán megfogott benne, s amivel igazán azonosultam volna (ha hagytam volna magamnak a lehetőséget), az a birtokon megesett kiosztása. És az emlék még szélesebb mosolyt csal az arcomra. Nem tudok tovább kivárni, egyszerűen képtelen vagyok. Ujjaim kisimítják a haját, a kósza tincseit az útból és az nyaka ívéhez hajolva adok egy apró finom csókot. Majd még egyet kissé lejjebb. Aztán megállok, mert kiélvezem a pillanatot és a reakcióját. Na meg felteszem a kérdést, ami foglalkoztat. Ami valamennyire sorsfordító, már ha nem egészen az. Belby miatt is.
- Akkor most mi... ?-
Felpillantok rá, és a profilját szemlélve keresem a pillantását. Mindössze a szép ívű pilláit látom. Kezem lesiklik a puha hajtincseiről és végigsimít a karja hátsó ívén, ami a mellkasomnál ér véget, ott pihen. A másik pedig ösztönösen szorítja meg az övét, amiben összekulcsolónak ujjaink. Az övé meg az enyém. Ami igazából már a miénk így együtt. És ez jó. Nagyon is jó.

[~~~]

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Észre sem veszem, voltaképpen milyen szokatlanul feszültnek (bár esetünkben talán ez nem is szokatlan igazán) tűnt egészen addig ez a helyzet, amíg Mathias el nem vigyorodik. Először ez mondjuk valami lanyha értetlenkedést vált ki belőlem, és egy egészen kicsike félszt, hogy na, pont most fog kinevetni, amikor már azt hinném, egyenesben vagyunk, és ugyanazt akarjuk. Szerencsére azonban nem történik semmi ilyesmi, így az ajkaimat ugyan egy pillanatra somolyogva összepréselem, de végül elmosolyodom én is, és egy egészen kicsike, szinte hangtalan nevetés is megrázza a vállaimat. Talán csak a megkönnyebbülés. Talán a tudat, hogy nem kell mindig mindennek olyan átkozottul kínosnak lennie közöttünk, mint az sokszor volt, hanem lehet egészen másmilyen is, fesztelen, és boldog, és kábítóan csodás, mint ahogy szépen lassan most is azzá vált. Egy mosoly után úgy érzem, már sokkal könnyedebben fog jönni a többi is, abba lehet hagyni, hogy mintha tojáshéjon akarnánk táncolni egymás körül, vagy folyton túlságosan is figyelnénk arra, amit mondunk, vagy teszünk… lehet, hogy nála én sokkal gátlásosabb vagyok (meg mondjuk igaz, éppenséggel tapasztalatlanabb is…), de nekem sem öröm, ha tényleg úgy érzem, feszültnek kell lennem valakinek a társaságában. Talán vele nem kell már annak lennem.

Kicsit a tenyere felé hajtom a fejem, de nem annyira, hogy ne tudjon kedve szerint végigsimítani az arcélemen, eszem ágában nem áll megszakítani a mozdulatát, aminek nagyon is örülök, csendes boldogsággal állom a pillantását, mert most már igazán sehova sem akarok menekülni. Tőle el legalábbis biztosan nem. Már egészen azt hihetném, hogy már a végén járok annak, amit most érzek, hogy ez ennél nem lehet több, nem lehet intenzívebb, és mégis, a jelek szerint semmit sem tudok, hiszen már attól finoman megborzongok, ahogy kisimítja a hajamat a nyakamból, hát még akkor, amikor az ujjai után az ajkával simít végig az érzékeny területen. Felsóhajtanék, de még a levegő is bennem reked, csak valami kis reszketeg szusszanás lesz belőle, ahogy a pilláimat lehunyva kiélvezem a pillanatot, és csak nagyon lassan találok vissza hozzá a realitás talajára, amikor újra megszólal.

Lassan nyitom csak ki a szememet, mintha nyitott szemmel minden más lenne, és igazából most az is. Mert ahogy felteszi a nagyon is realisztikus kérdést, kénytelen vagyok belegondolni a helyzetünkbe én is. Kezdve azzal, hogy egyáltalán miért is menekültem be Mathiasszal a Borzodúba, amikor meg akart csókolni… valahol vicces persze a helyzet, ha tudom, hogy ez fog történni, nem is számított volna, hol vagyunk – bár így talán mégis nyugodtabb. Nem kell ehhez közönség, egyáltalán nem, de ha a jövőbe nézünk, akkor ez igazán elkerülhetetlen. Kezdve Belbyvel, és a gondolattól egészen elmegy a kedvem egy pillanatra a világtól. Annyira, hogy kicsit előrébb is hajolok, hogy újra közelebb kússzak Mathiashoz, és a homlokomat a mellkasának döntsem, a kézfejem mellé. El kell döntenünk, hogy megéri-e, de igazából elég egy pillanatra elméláznom ezen, a fiú széles mellkasának dőlve, a kezét szorítva, az illatát beszívva… hogy persze, hogy megéri. Ez nem is kérdés.
Újra felemelem a fejemet, hogy megtalálhassam a tekintetét az enyémmel.
- Most… fel kell készülnünk még többre Belbyből. Meg még több Belbyre, gondolom – mondom kis fintorral, de ez olyan hamar eltűnik az arcomról, ahogy jött, mert ha jobban belegondolok, még az sem tudja igazán kedvemet szegni, hogy ha mások megneszelik ezt (márpedig nem igazán érzem úgy, hogy titkolózni szeretnék), akkor jó ideig beszédtéma leszünk még, nem csak Charisma miatt, és hát… ha őszinték vagyunk, talán még a saját barátaink sem fognak kímélni minket, mert hát ez egészen váratlan párosításnak tűnik még számomra is.

Köszönöm a játékot, cuki!

*
zene:SaL- Pluto

~outfit~


'I woke up from the same dream:
’Til it turned me inside out..
Of what I believed would keep me safe.
So show me where my armor ends,
Show me where my skin begins.
Like a final puzzle piece
It all makes perfect sense to me…'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Ahogy Clem halk szusszanását hallom, ösztönösen mosolyodok el. Konkrétan belemosolygok a csókba, a bőrébe és kedvem lenne folytatni így talán az idők végezetéig. Ahogyan ő is, mert olyan megadóan simul az ellentétes irányba, hogy még több teret adjon, mintha ettől függene bármi is. És eleinte csak sűrűn megrebegnek a pillái a kérdésemre, de a szeme nem nyílik ki. Pedig ott várat magára a felvetés, hogy valamiféle választ nyerhessen. Mert valamit ki kellene találnunk. Neki és nekem. Közösen. De valahogy nem akaródzik még kiszakadnia az általam okozott kábulatból és ez az a fajta elismerés, amire talán mindig is vágytam. Sejtettem hogy hatással vagyok rá ugyanúgy, mint a többségre (mert ez tény és szégyen nem szégyen, ennyire azért csak tisztában vagyok önmagammal és az adottságaimmal), azt viszont nem tudtam mennyire. És most erre itt a válasz. Ezt akartam elérni és megkaptam. Emiatt pedig fellángol bennem még jobban a birtoklási vágy. Ám ezt kénytelen vagyok elnyomni, hisz… még csak ezek az első közös perceink, úgy ténylegesen. Ha itt rögvest letámadom, az ugyanúgy nem szül semmi célravezetőt, ahogy a korábbi harmatgyenge erőből és félig zsigerből származó próbálkozásaim. Ó, nem, ettől én már okosabb vagyok. Azt hihetném, kezdem kiismerni magam vele kapcsolatban, habár… erre mérget nem vennék.
A lány lassan végül csak rám tekint, én pedig őrá. A tekintetében sejteni vélek egyfajta válaszformát, olyan meg-megcsillanó félét telve akarással, de nem mernék rá megesküdni hogy ez tényleg az, amire gondolok. Így mikor megmozdul és felém hajol hirtelen nem is tudom mi a szándéka. Aztán minden értelmet nyer a következő percben, mikor a feje a mellkasomhoz támaszkodik. Bensőséges gesztus ez, olyan elfogadó, amilyen sosem volt még. Egyszerre jóleső és furcsa. De ezt a fajta kellemes szokatlanságot hamarosan kedves természetességgel kezelem egy másodperc meglepettség után. Kezem pedig felsiklik a karjáról a fejéhez és a puha hajához. Végigsimítok rajta, szelíden majd végül játékosan túrok bele, miközben ő vélhetően a lehetőségeinket latolgatja. Mondanám, hogy segítek neki eldönteni vagy kitalálni… de… van, amit neki kell meghoznia. Mint döntést. Mint célt. Mert én vállalom a veszélyt, ezt már tudhatja. Mindent, amit ez magában hordoz és jelent. És az nemcsak Belby, hanem az egész iskola. Az egész pletykás átkozott iskola.
Igazság szerint még most is faképnél hagyhat. Itt, a célegyenesben, vereséget szenvedni igazán szégyenletes teljesítmény lenne (és a lelkem, de legfőképp a hiúságom tutira megsínylené), ám koránt sem egyedi. Nem csoda, ha emiatt kissé még ideges vagyok, noha jóval oldottabban már, mint mikor betévedtem ide vele. És már épp felkészítem magam lélekben, hogy na jó, az egész kudarcba fulladva is épp eléggé szép, mikor, megemeli a fejét. Azért, hogy rám tekintsen csillogó szemeivel. A szívem félreüt egy pillanatra, hisz megkapom az ítéletem. Elfogna a remegés, de nem engedek neki teret s emiatt összepréselem az ajkaimat, egyetlen vékony vonallá, amennyire csak tudom. Letekintek rá, miközben a hüvelykujjam az haja és arca közti vékonyka határmezsgyén pihen míg társai a lány tincsei közt kószálnak.
- Most… fel kell készülnünk még többre Belbyből. Meg még több Belbyre, gondolom –
A szavaitól félő, hogy a mellkasom felrobban. Legalábbis a szívem hangos dobolása jogosan enged erre következtetni. Mintha ki akarna szakadni onnan és világgá rohanni. Mert ez… ezt… ezt nem tudom máshogy értelmezni, mint… hogy ő tényleg belemegy. Abba, hogy ő és én így közösen, és nyíltan, együtt. Igen, valójában ezt reméltem, ezt akartam, de nem gondoltam volna hogy össze is jön. És ettől, na meg attól ahogyan megfogalmazza a háztársa szerepkörét az életünkben, nos hát… kibukik belőlem a nevetés. Ami nem ellene szól, láthatja. Mert most igazán önfeledtté válok és eltűnik belőlem az összes görcs. Kivéve azt a jóleső félét, amit ő maga  okoz és amitől nem is akarnék megválni.
- A világ összes Charisma Belby-jére felkészülök, ha te velem vagy! –
És nem is hazudok, mert jelen pillanatban kissé túlbuzgón és túl boldogan tényleg így is gondolom. Az már más kérdés, hogy lehet, mikor ténylegesen a gonosz szemébe kell nézni már nem leszek ennyire határozott, de úgy hiszem akkor is a maximumot hoznám ki magamból. Leginkább érte. Meg értünk. De ezen ráérek majd akkor aggódni, ha elhagyom a Borzodút. Ha valaha elhagyom. Mert jelenleg abszolúte nem akaródzik, hisz az oka itt van a kezeim között, akihez most újra oda hajolok és határozottan húzom közelebb magamhoz, hogy ismét megcsókolhassam, vágytól és mérhetetlen örömtől fűtve, szenvedélyesen. Addig és úgy, ahogy csak bírom. Mert végre az enyém, az összes Charisma Belby és mindenlébenkanál jelleme meg kavarása ellenére is.

Köszönöm a játékot, Napsugaram!
A helyszín szabad!