Tér a szökőkúttal

A fényes macskakövekkel sugarasan kirakott kerek tér közepén egy öblös szökőkút áll, közepén egy heverésző kősellővel, aki kezével időnként pancsol a vízben, vagy kacéran lefröcsköli a szökőkút szélére letelepedőket.

  Szeretem a Júniust. Már csak egy laza póló is elég az utcára egy farmerral, nem kell figyelni arra, hogy elég jó idő van-e ahhoz, hogy sál, dzseki vagy eléggé meleg cipőben kell-e kimozdulni. Télen mindig utálom a sálat, igazából anyu szerint már ősszel és tavasz elején is hordani kellene, de képtelen vagyok rá. Mintha egy szőrös, szúrós kígyó tekergőzne rajtam! Rémes érzés, nem tudom elviselni. Ha pedig épp a havi kettő kis borotválkozásom során van egyszerűen csak kidörzsöli a nyakamat – igazából nem is érzem hogy az  a kevés kis pehely szőröm, ami van mennyit is jelent, amíg a szépségre törekedve el nem veszítem.
   Tehát egy átlagos nyári viseletben, egy laza pólóban – amin Mickey egér volt -, egy szakadt farmerban és tornacipőben repültem Londonba. Igazából, már amikor a seprűn voltam éreztem, hogy alul öltöztem a menetszélhez, de nem túl gyakran repülök amúgy sem, szóval betudtam ennek a hiányosságot. No meg a hajnali hideg. Az a pár megálló, amit beiktattam étkezés meg pisiszünet miatt, pont jól felmelegített igazából, szóval az egészet betudtam egy laza shithappensnek, bár maga a gondolat, hogy kudarcot vallottam a számításaimban igen zavaró, lenyelem a békát.
   Egyébként sem gyakori, hogy seprűvel közlekedem, de a háborúnak még csak egy hónapja lett vége és a Minisztériumi Közlöny megkért, hogy még ne használjuk a hopp-hálózatot mert még nem igazán funkciónál jól az előző rendszer baki miatt. Hihetetlen, hogy egy több száz éves rendszert milyen könnyen szét tudtak szedni egy bűbájjal.

   Valójában meglepődtem magamon, hogy ilyen hosszú seprű útra vállalkoztam, de még is csak először van alkalmam a nyáron kimozdulni Liverpoolból. Mióta eljöttünk Roxmortsból, senkivel sem találkoztam, Miah-val és Monával folyamatosan levelezünk, de képtelenség, hogy kimozduljunk együtt. Mona a bátyját ápolja folyamatosan, Miah pedig… hát igen róla elég nehéz bármi konkrétat is tudni hogy mit is csinál pontosan, mindig ködösen fogalmaz.
   Raq viszont meglepett a baglyával és három forduló után le is beszéltük, hogy összefutunk. London pedig egy tökéletes hely manapság a magunkfajtáknak. Most, hogy ilyen éles éven vagyunk túl egyszerűen mindenki csak a fővárosban mer találkozni. Persze érezzük a változást, hogy vége van a harcnak, nem kell tovább félnünk, de a tömeg még mindig biztonságot ad. Sokan most sem hiszik el igazából, hogy Tudjukki elment, pedig állítólag többen is látták a Roxfortban ahogy elporladnak a csontjai. Végig fut a hideg a hátamon a gondolattól.

   A Mágustér nyugodt volt ezen a napsütötte pénteken. Bár érezni lehetett a meleget a belváros szívében a kis utcákon, ami a térhez vezetett végig szaladt a szellő se nem egyszer be is szökött pólóm alá, lehűtve engem. Korán érkeztem mint mindig, görcsösen félek a késéstől, a gondolattól, hogy bárkinek is várnia kell rám elindul a kattogás a fejemben és nem áll le.
   Pár boszorkány, egy fagyiárus meg néhány utcazenész tarkítja kis találkánk helyszínét. Igazából elég idilli a kép, bár rémesen hamisan brekeg a zenész óriás varangya és késik is egy fél ütemet, de avatatlan fülnek nem lehet zavaró. Nekem azért feláll a szőr a karomon minden elvétet ütemnél, de próbálom tartani magamat.
   A tér macskakövei vakítóan ragyogtak a napfényben, ezért nem is tudtam felmérni őket, hogy megfelelően vannak-e lerakva. Pedig az egyik kedvenc szórakozásom ezeknek a hibáknak a kijavítása a Roxfortban és mivel a Mágus Téren sem él a nyomjel – akárcsak az Abszol úton vagy az Expressen – arra számítottam, hogy amíg nem érkezik meg Palmer elszórakoztatom magam ezzel. Ehelyett csak leültem a szökőkút árnyékos oldalára és pálcámmal bűvölgettem a vizet. A kősellő unott pillantásai és ásításai elég degradálóak voltak, de elnézem. Biztos neki is melege van…

Tristian

Azt hittem, hogy a szünetem elég unalmasan fog telni, ugyanis a Roxfort falain kívül elég nehéz volt bárkivel is összeakadni, akivel éppen akartam. Bár ha valakivel meg is esett, hogy beleszaladtam, akkor sem menekültem el, mert mindig jól jön a társaság. Pláne most, hogy inkább menekülök otthonról, minthogy bezárva kelljen ott ücsörögnöm, ugyanis a két bátyám az őrületbe kerget. Nem is tudom, hogy ők most hogy lehetnek otthon egyáltalán, de tény, hogy ebből én jöttem ki negatívan. Szóval mégsem olyan unalmas az otthoni ücsörgés, mert egy szabad percem sincs, hogy leüljek és mondjuk fellapozzak egy újságot, ehelyett „Ness, főzz már egy kávét! Ness, ugorj már el a Merlin könyvtárba! Kitakarítanád a szobámat? Ja, jött egy leveled egy hónapja, csak elfelejtettem szólni.” – igen, a bátyusok. Hála az égnek nincsenek nagyobb vitáink, de ezekkel kiakasztanak, főleg, ha nekem jön valami levelem, s az még a jobbik eset, ha nem szólnak róla és nem bontják fel, de ha felbontják, elolvassák és még képesek is rajta röhögni, mintha valami poénos lenne benne… ott egy darabig nem kerül pont a mondat végére.
Úgyhogy úgy gondoltam, legfőbb ideje, hogy elmozduljak meghitt helyemről, egyébként is tényleg akadnak jobb dolgaim. Elgondolkodtam, hogy kik azok, akiket elég régen láttam és szívesen látnám őket, így aztán röppentettem egy baglyot Tristie-nek. Nem is kell olyan sokat utazgatnom, Londontól nem választ el, csak röpke 80 kilométer, azt meg még gyalog is megteszem – kicsit túlzásba estem, nem? Közlekedési eszköznek a seprűt választottam, ugyanis nem akartam buszra szállni – nem, nem a muglik miatt, ugyanolyan emberek, mint mi, csak varázstalanok; egyszerűen csak azért, mert így volt gyorsabb és nem kell órákat várnom, hogy elérjem a célt. Tessék, most már mondhatják rám, hogy boszorkány, jogosan.
Egész kellemes idő volt, szóval nem is jutott eszembe, hogy magamra vegyek bármit is, ami melegebben tartana, de a biztonság kedvéért egy hosszú ujjút magamra kaptam, mert London időjárása nem éppen a legmegbízhatóbb, még a nyári napokban is eshet, bár a víz legyen a legkisebb bajom.
A távolból máris kiszúrtam Tristie-t, ahogy a Mágustér közepén ücsörög egy szökőkút szélén. Gondoltam, hogy kicsit meglepem és nem éppen úgy közelítem meg, hogy mindenképpen észrevegyen, legalábbis próbálok olyan halk lenni, mint egy árny. Így távolabb szállok le, majd a háta mögött közelítem meg. A kősellő rámsandít, de mutatóujjam számra tapasztom ezzel jelezve, hogy be ne mártson, maradjon szépen csendben és semmi jelét ne mutassa annak, hogy bárki is közeledik. Amikor már kellő közelségben voltam, két kezem Tristie felé nyúl a háta mögül és tenyeremmel eltakarom szemeit.
- Kukucs! – micsoda gyerekes köszöntés, de legalább nem a hétköznapi „szia”. Ez akkor lenne csak nagyon félresikerült, ha mondjuk ennek hatására annyira megijedne, hogy egy olyan folyamat indulna meg benne, aminek következtében hátralökne, ezzel én a vízbe esnék a kősellő nagy bánatára vagy örömére, azonban az a fiúnak sem lenne éppen hej de csuda jó, mert reflexszerűen kapaszkodnék, ami azt jelenti, hogy magammal rántanám a vízbe. De pusztán viccből.