Lihegve folytattam az utat, miután megnéztem magamnak azt a lányt. Egy pillanatra egészen biztos voltam benne: a roxfortos diákokat valaki a nyakamra küldte. Kezdődött az egész azzal a Montregoval és folytatódott a bosszantó Miss White-tal. A sor bárcsak ilyen rövid lenne… de nem az. Ránézésre tudtam, ő is a kastélyból jött és biztosan ki fog készíteni az elkövetkezendő órákban.
– Később megvitatjuk – válaszoltam, miközben magamhoz képest meglehetősen gyorsan haladtam.
A lábam alól ki-kicsúszott a kissé még fagyos talaj. Most azonban nem rohantam, de a magam tempójában éppenséggel futásnak mondható gyorsasággal, a botomat felkapva haladtam. Néztem a tájat, próbáltam megjegyezni minden apró részletét. Hallottam már erről a hegyes-dombos vidékről. Állítólag könnyű eltévedni és mindenféle teremtmény lakja. Nos én részemről azoktól nem tartok különösebben, de a mögöttem haladó lányka talán igen.
– Alaposan nézz körbe! Jó lenne később visszatalálni a kiindulópontunkhoz
Ahogy megfogja a csuklómat, kicsit meglepődtem. Általában az emberek nem érnek ennyire bátran hozzám. Szinte éreztem, ahogy elkerekednek a szemeim, miközben ránézek. A kezemet azonnal elhúztam és közben az arcát fürkésztem. Tudtam jól, hogy válaszokat akar… én pedig pihenőt.
Egy nagyobb szikla volt pont mellettünk, neki támaszkodtam. A sérült lábamról lekerült a terhelés, ismét a botomat markoltam, remélve, hogy ez elég lesz. Pihenned kéne, hülye – gondoltam, miközben végig néztem magamon. A tekintetemet csupán azután emeltem a lányra.
Egy kicsit vigyorogni támadt kedvem már a puszta gondolattól is. Remek kis segítőtárs lesz a későbbiekben… hiszen már úgyis a bűntársamnak gondolják és a hat golyóból csak négyet sikerült elvennem. Az a négy már régen ott lapult a zsebemben, de most egyet kivettem. Egy teljesen kékre festett példány volt, rajta néhány fehér, kacskaringós motívummal.
– Látod ezt? – emeltem fel. – Kínában, kézzel készítik az ilyesmit. Gyógyítani lehet velük a meggyötört idegeket. Állítólag még a legstresszesebb munkanap után is békét tudnak hozni. Persze eredetileg a muglik használták, egészen más dolgokra… ha jól tudom, de ezeket a mágikus képességekkel ruházták fel.
Visszatettem a zsebembe, miután alaposan szemügyre vettem. Talán jobban is tetszett ez a készlet annál, amim otthon volt. Nevezhetik őket csodatojásnak, vagy akárminek bizonyosan szép árat kapok érte. A pénznél csak egy valami foglalkoztat jobban: hogy esetleg elcserélhessem egy érdekesebb tárgyra. Mostanában egy csomó mindenről lehet hallani, ha az ember a megfelelő csempészekkel barátkozik és a megfelelő helyre téved be iszogatni. Nem tartom magamat annak a tipikus alvilági figurának, de tudom hol vagyok jó helyen.
– Most, hogy már a bűntársam vagy, kéne egy kis segítség – mondtam és megint vigyorognom kellett.
Az arckifejezésem rendszerint ilyen volt, ha valami akcióra készült. Most ráadásul ezt meg is oszthattam valakivel. Közepesen boldoggá tett a dolog… bár, amikor legutóbb osztottam meg ilyesmit valakivel nem éppen jól sült el. Esmével persze egészen más volt. Viszonylag még élveztem is a dolgot, ráadásul egy gyönyörű nő társaságban lehettem, akit azóta is magaménak tudhatok. Valahol ez sokkal boldogabbá tett, mint annak a kardnak a megszerzése.
– Segítened kell visszajutni, hogy megszerezzem a maradék két golyót. A készlet csak egyben ér sokat. Persze, nem állítom, hogy külön-külön eladhatatlanok ezek a porcelán labdácskák… de mégis csak összetartoznak azzal a kettővel – magyaráztam tovább.
Összetartozás - milyen érdekes szó éppen tőlem. Hiszen én sosem tudtam, milyen is az. Anyámmal összetartoztunk. Deannel nem annyira, Daniellel pedig félig-meddig. Az apámmal fogalmam sincs. Phillip Rowle nem éppen bőbeszédű és a szeretetét sem adja ingyen. Még mindig csak egy használati tárgy lehetek a szemében. Az egyetlen ember, akihez igazán tartoztam már hallott. Esmével pedig talán egyszer hasonlóan igaz egységet fogunk alkotni. Ne drámázz, Elliot! A golyók a fontosak, nem a béna családi életed - zártam le inkább.
Ellöktem magamat a sziklától.
Ahogy a lábamra súly került felszisszentem. Minden erőmmel a botra támaszkodtam. A szabad kezemmel eltűrtem a hajamat az izzadtságtól nedves homlokomról.
– Elliot O’Mara vagyok – hadartam el.
Pillanatokkal később jöttem rá: hibáztam. Nem lett volna szabad az igazi nevemet kimondani. A későbbiekben akár az auroroknak is elmondhatja. Erre persze a láz és a lábamban lüktető fájdalom miatt nem gondoltam azonnal. Talán később egy gyengécske exmemoriam segíthet az ügyön – habár az sosem volt az erősségem; a mai napig nem tudom, hogy Kasinkov esetében elég jól sikerült-e.
Roxfort RPG
Szerző