Park

"Hát... akad pár dolog... Jó pár dolog." Mondta az akkor már sétatársammá avanzsálódott fiú, így vállvetve indultunk a távolban nyújtózó tornyok irányába, meglehetősen nagy kerülővel.
"Tudja, egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni az embereken. Mondhatjuk úgy, hogy korábban könnyebb volt, amikor még... hát tudja..." folytatta. Jól esett, hogy megnyílni látszott. Volt valami megmagyarázhatatlan varázslat ebben a pillanatban. Minden szó olyan egyszerűnek, őszintének, és súlyosnak tűnt...
"Valahogy hiányzik az a fajta tapasztalat. Ó de mennyire hiányzik, bassza meg!" Olyannyira őszintének, és eredetinek, hogy ki sem zökkentett a káromkodása. Egyébként, sosem tartottam ezt különösen nagy dolognak. A többi kolléga úgy irtotta a mocskos nyelvet, mint a gazt, én mindig is modoroskodásnak véltem az ilyesmit. Elvégre ezek a szavak is csak szavak, és azért alakultak, hogy kifejezzük magunkat, az ehhez hasonló helyzetekben. Egy jóízű káromkodást visszatartani több okból is balgaság. Egyrészről kizökkent a gondolatmenetedből, másrészről pedig olyan, mintha a tüsszentést tartaná vissza az ember. Így hát nem is reagáltam erre az aprócska... talán kirohanásnak sem nevezhető felkiáltásra.
"Szóval... bonyolult." tette hozzá végül. Egy mélyről jövő hümmögéssel konstatáltam a partra vetett gondolatok halpiacát. Mire befejezte rövid monológját, csak akkor tudatosult bennem, hogy egy megsemmisített emlékű tanítvánnyal diskurálok. Tudtam jól, hogy Montregot, és más, a második háborúban "rossz" oldallal valamilyen módon kapcsolatban álló diák emlékezetét is törölték, de mégis, nehéz néha összeilleszteni a papírfigurákat a hús-vér arcokkal. Volt valami igazán ironikus az elém táruló helyzetben. Lényegében a visszailleszkedésben kéne segítséget nyújtanom, nekem, aki valójában sosem volt beilleszkedve sehova.
"Tudja..." kezdtem kissé eltöprengve, tekintetemet pedig a horizont megnyugtató lankáira eresztve.
"Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb tanácsadó, ami a szociális készségeket illeti... Ez bizonyára nyilvánvaló..." mondtam, és hűvösen elmosolyodtam. Nem nevettem gyakran. Legutóbb azzal a bizonyos Lee-vel, drog hatása alatt, a szertárban. Valami azt súgta, hasonló szinten állunk, már ami az érzelmi képességeinket illeti... Ez pedig nem nagy dicsőség. Én, a mindent megélt veterán, és egy amnéziás nyolcadikos... Nos, erről talán jobb nem beszélni.
"De azt hiszem, értem mire gondol." tettem hozzá rövid habozás után. Próbáltam beleképzelni magam a helyzetébe. Mennyire idegen, és ismerős lehet egyszerre minden. Mintha tejüvegen át próbálnánk látni a világot.
"Talán nevetségesen, és profánul hangzik, de ha megpróbálna lenyugodni, ami persze tudom, jelenleg szinte lehetetlennek tűnik, és kevésbé görcsösen kapaszkodni a válaszkeresésbe... talán rendezhetné a sorait." persze tudtam, hogy olyasvalamit tanácsolok, amit szinte lehetetlen betartani, és amit nagy valószínűséggel Mathias is pontosan tud, de valahogy fel kellett vezetnem a gondolataimat, és jobb megoldás nem jutott eszembe, a tehén-tarka, füves kietlenség hullámzó hátán lépkedve.
"Ugyan soha nem éltem át emlékezetvesztést... Bár néha azt kívánom bárcsak..." kezdtem. Úgy csúszott ki a számon, lelkem töröttségének bizonyítéka, hogy tudomást sem vettem róla, csak folytattam.
"De higgye el, megértem, milyen nehéz tapasztalatok híján... úgymond beilleszkedni valahová. Talán ismeri a családomat. Évszázadok óta a külvilágtól elszeparáltan nevelték a fiaikat, így az én apám is engem. Először akkor láttam embert, a saját apámon kívül, amikor tizenegy évesen a Roxfortba kerültem..." mondtam, és magam sem tudtam, miért kezdtem hosszú anekdotázásba, talán megakartam nyugtatni a fiút arról, hogy nem csak úgy a vakvilágba prédikálok erről a problémáról. Roxannet valamiért nem volt szívem felhozni, holott valójában ő volt az első, saját korombeli akivel szót váltottam, kicsivel több mint negyven éve. Alkalmasint eszembe jutott. Kíváncsi voltam, vajon mi lehet vele. Hogy hol élhet? Él-e még egyáltalán? Kicsivel több, mint negyven éve történt, hogy a fehér liliom és a narancssárga találkozott a cseresznyefa tövében, és kacagott. Hamarosan fél évszázada, és mégis, az emlék olyan friss, mintha csupán pár éve történt volna.
"Lucius Malfoy volt, akivel először találkoztam, ugyanazon az expresszen, amivel maguk is utaznak, a mai napig. Itt semmi sem változott azóta. Jó barátom volt. Aztán az akadémia alatt... nos... finoman fogalmazva, eltávolodtunk egymástól." folytattam a vallomást. "Más volt a véleményünk... tudja... dolgokról." mormogtam, és megszívtam az orromat. Hűvös volt odakinn, de nem bántam a társaság miatt. Nehezen kezdtem neki az életem feltárásának, de egészen jól esett a gyónás. Abban bíztam, hogy Montrego is hasonlóan megnyílik majd, ha úgy véli segíthetek neki. Hihetetlen, hogy két idegen, egy talán nem is olyan véletlen esemény folytán, képes vállvetve sétálni, és az élet egyáltalán nem általános, mély dolgairól beszélgetni kezdeni. Márpedig hosszú idő után először, kezdtem magamat egészen jól érezni...

zene:CWK - Restless



'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

A szavai teljesen őszintének hatnak. Nem kertel. Ez meglep. Megszoktam, hogy a tanárokat messzemenőkig nem érdekli a diákok problémája. Azt is megszoktam, hogy elkönyvelnek valaminek, amiről nem tehetek. Mondhatni egy gyógyíthatatlan betegség áldozataként azonosítanak és ha szigorúan vesszük, az is vagyok. Mégis talán Tyrius az első olyan ember, még tanár létére is, aki nagyobb figyelmet fordít rám. Nem azt a majomkodós fajtát, amit a többiek alkalmaznak. Nem a fontoskodó szerepkört tölti be, hanem tényleg azt érezteti, az én problémám érdekli. Létezhet ilyen? Furcsa mód úgy érzem, igen.
Mikor közli hogy nem ő a legszakszerűbb előadó ebben a témában ösztönösen szaladnak össze a ráncok a homlokomon. Mindez persze az értetlenkedésből fakad, mert nem igazán értettem miért is mondja ezt. Tény és való, nem ismerem a professzorom. Hallani is csak foszlányok jutottak el róla irányomban, és hogy miért nem foglalkoztam mindezzel? Mert sosem érdekelt igazán a pletyka. A ki mikor miért és hol nem az én műfajom. Talán sosem volt, ezt nem tudhatom. A tény viszont az, hogy jelenleg hidegen hagy. Meghagyom ezt Belbynek, meg azoknak az ostoba fruskáknak, akik élvezik mindezt. Az együgyű népséget ez kielégíti, de és rendszerint nem sorolom ide magam. És ahogy a húgom viselkedését elnézem, meg a szavaiból kivettem ez mindig is így volt.
Zavaromat fokozza hogy rám pirít. Nem mintha nem lenne meg ehhez minden joga, no de… nem vagyok én egy pisis elsős, akit szabályozni kellene. Még csak a tanórán sem ülünk, ahol kihágást szegnék meg. Milyen jogalapon is vágja a fejemhez hogy nyugodjak le? Hisz fel sem húztam magam! Az hogy frusztrált vagyok… hát… Most őszintén? Ki ne lenne az a helyemben?
- De higgye el, megértem milyen nehéz tapasztalatok híján…
Megérti? Valóban? A kétség felmerül bennem, ám elég hamar el is illan. Van valami a hangjában, ami megnyugtat. Kezeim zsebre vágom és úgy baktatok mellette hallgatva őt, mintha csak kioktatáson lennék. A családja felemlegetésére elgondolkodva pillantok a távolba. Furcsa mód dereng valami, de nem mondanám meg száz százalékig hogy mi is a történet. Úgy hiszem a következő percek úgyis felvilágosítást adnak, és való igaz, így is van. Reximo mesélni kezd magáról meg az életéről. Csendesen hallgatom, arcom mindeközben kifejezéstelenné válik. Néha elpillant mogyorószín szemem a kastély tornyainak irányába, majd vissza rá. Nem konstatálom sem Lucius említését, sem a Sötét Nagyúr rémuralmát. Még csak hümmögni sem hümmögök, mert félek ezzel is túllövök a célon. A múltam ezen részére nem emlékszem, de tisztában vagyok a pletykákkal. Egykor én magam is halálfaló voltam, hisz ott a heg a bal alkaromon. Elég jellegzetes, még a hülye is levágja. Szar ügy.
Valahol szégyellem ezt. Tudom, hogy kötelező volt, nem volt más lehetőségem. Apám és Eric után eléggé adott volt, hogy kötelező azonos eszméket osztanom. Fogalmam sincs mennyire elleneztem vagy mennyire ellenkeztem annak idején. Bármennyire is próbálom erőltetni az agyam, mindössze a kékes villanás és a halk női hang suttogása maradt csak. Exmemoriam… és totális sötétség. Mi maradt? Én, üres és értetlen tekintettel. Emlékszem ahogy először belenéztem a tükörbe. Hogy saját magam sem ismertem fel. Ahogy értetlenkedve figyeltem Blaire-t, aki megrökönyödve tapasztalta hogy mi történt velem. A könnyeit, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Egyetlen biztos pontom a kulcs volt a nyakamba, de még azt is elvesztettem. Hála Elliotnak.
- Tudja, nem könnyű ezt higgadtan kezelni. – kezdek bele némileg zsörtölődve. Csöppet sem vagyok vidám, de ez talán nem meglepő. Mégis csak az életem részleteit szedem szét atomokra. Már azt, ami maradt. – Az pedig, hogy nem egyeztek ki.. gondolom nem egyedi eset. Malfoy amúgy is egy tapló.
Vállat vonok, kissé cinikusan. Hiába az unokatestvérem, a tejfölszőke Draco mindig is az idegeimre ment. Sosem értettem Emily mit evett rajta.
- Higgye el, nem akar a helyemben lenni. A világ legszarabb dolga, hogy fogalma sincs kicsoda is. Egyszerre nincs múltja és nincs jövője. Megreked a jelenben, ami teljesen értelmetlen. Legalábbis az enyém most totálisan az.
Hát igen, sem Clementine nem könnyíti meg sem pedig Lyana. De még csak Elliot sem. Meg vagyok én áldva mindenkivel. Ó de mennyire hogy meg!

A hideg, csontos ujjaival körülfonja meztelen kézfejemet, és belemar. Ösztönösen dörzsölöm össze mellkasom előtt tenyereimet, mikor Mathias beszélni kezd. Lépteim lassulni kezdenek, ahogy érdeklődésem egyre elevenebbé serken. Jól esett a fiú társasága, és az eleinte akaratlan közöny feszült figyelemmé alakult át a szavak bukfencező hullámain keresztül.
"Tudja, nem könnyű ezt higgadtan kezelni." mondta, mire röviden biccentettem. Egészen nyilvánvaló volt, hogy ez az, ami a benne lévő feszültséget nem hagyja nyugodni, egy percig sem volt kérdés. Mennyire utálatos dolog is volt, hogy teljesen kitörölték az agyakat a háború végeztével. Persze megértettem valahol a cselekedetet... de akkor is kegyetlenségnek tartottam. Főleg ha megpróbáltam átérezni én, aki az emlékeiben él, a gyomrom diónyira húzódott össze, és úgy éreztem, nem kapok levegőt, mintha kirántanák alólam a talajt... Mégis, volt igazság abban, amikor azt mondtam, bárcsak ne emlékeznék semmire. Talán teljesen céltalanná válnék, bár így sem éreztem különösen indokoltnak magamat.
"Az pedig, hogy nem egyeztek ki... gondolom nem egyedi eset. Malfoy amúgy is egy tapló." szavai ércesen csengtek a szélviharban. Megráztam a fejemet.
"Talán meglepődik rajta, de ez nem mindig volt így." kezdtem halkan. Akármi is történt húsz évvel ezelőtt, az előtte lévő időszak emlékei megszépültek. Talán Felicia miatt is, talán Lucius miatt is... Érdekes, hogy a temetés óta nem láttam. Éppen hogy csak karcolta egymást a tekintetünk. Valamit lezárt bennem akkor, hogy eljött a szertartásra. Olyan volt, mintha nem csak a feleségemet, és a gyermekemet temettem volna el, hanem velük együtt az azt megelőző életemet is.
"Higgye el, nem akar a helyemben lenni. A világ legszarabb dolga, hogy fogalma sincs kicsoda is. Egyszerre nincs múltja és nincs jövője. Megreked a jelenben, ami teljesen értelmetlen. Legalábbis az enyém most totálisan az." folytatta, én pedig a sietve rohanó felhőkre emeltem a tekintetemet.
"Fiam, a jelenből tud jövőt kovácsolni, de múltból, nem tud jelent se." a szavak fájdalmasan gyötörve röpültek az ég felé. Hitvány dolognak tartottam az önsajnáltatást, így hát egy pillanatig sem akartam azt éreztetni, hogy fájnak a kimondott igazságok. A bárányfelhők fodros gyapjáról, egyenesen a fiú kökény szemeibe ejtettem hűvös pillantásomat és megálltam.
"Lucius csökönyös volt, és vak módon meggyőződéses, de sosem okoltam őt ezért. Gyáva volt, mindig is annak gondoltam. Gyávának." a szavaim sziszegtek. Éreztem hogy remegek gyomortájékon. A torkom összeszorult. Az emlékképek gyötörtek. A lépcső, a betört ajtó a folyosó végén, és a vértócsa, melybe belenyal a villámlás pillanatnyi fénykavalkádja. Én nem voltam gyáva. És mi az ára? "Sosem  okoltam... nem a megvetés szól belőlem. Ő félt. És okosan tette.'' ismételtem önmagamat, hátha lenyugszom tőle. Beharaptam az alsó ajkamat, és kieresztettem a tüdőmben érlelt mérges levegőt.
"De hagyjuk a Malfoyokat ott, ahol vannak." nyögtem ki végre, és kiengedtem a görcsösen feszülő izmaimat. Erős iróniát éreztem a beszélgetésünkben. Két ember diskurál... egy olyan ember, aki megszabadulna a múltjától, és egy olyan, aki képtelen tovább lépni nélküle.

zene:CWK - Restless



'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

- Fiam, a jelenből tud jövőt kovácsolni, de múltból, nem tud jelent se.
Tudok a jelenből jövőt kovácsolni? Ebből az üres, sivár jelenből? Képtelenség. Érzem hogy az. Tudom hogy a múltból lehetetlen, de az én jelenem megegyzik annak a kietlen szakadéknak a szélével ami vélhetően az ő múltja. Nevetséges, de tudom hogy fel kell építenem önmagam, újra, lassanként. Ez viszont nehezebb, mint gondoltam elsőre. Macerásabb, mint reméltem és… kimerítőbb mint hittem. Némán figyelem, ahogy a professzor felpillant az égbe, minta onnan várná a megváltást. De persze ez elmarad. Csak a felettünk elrohanó felhők mosolyognak vissza és látványuk csöppet sem szívderítő. Számomra nem. Mondjuk jobb, hogy nem szakad az eső, mint az elmúlt hetekben. 
- Lucius csökönyös volt, és vak módon meggyőződéses, de sosem okoltam őt ezért. Gyáva volt, mindig is annak gondoltam. Gyávának.
Hát ezzel nem tudok vitatkozni. Elég volt Malfoyjal egyszer találkozni, a fiával meg fél évig összezárva lenni az iskola falai között… egyértelmű, hogy azonos tőről fakadnak.
- Sosem  okoltam... nem a megvetés szól belőlem. Ő félt. És okosan tette.
Okosan? Lehet én nem értek mindent, és fogalmam sincs mi köze van ennek az egésznek Tyriushoz, de azt tudom hogy ez nem okos dolog volt. Félni sosem tudnak az emberek okosan. Még bölcsen sem. A félelem elég egyszerűen kerít a hatalmába és maximum az a bölcs ha tartasz valamitől és óvatos vagy… Kiigazítanám, de mire szétnyílnak ajkaim addigra a tanár lezárja a monológját.
- De hagyjuk a Malfoyokat ott, ahol vannak.
Hát jó. Nekem nem kell kétszer mondani. Nem szívlelem őket, és kár is rájuk fecsérelni a szót. Sokáig úgysem fog már összezárni minket egy kőhalom és onnantól mindenki megy a saját útjára. Legalábbis… remélhetőleg. De addig várnak a vizsgák, jön a végső megmérettetés és kiderülnek a felvételik. Clem majd szépen elköltözik Londonba, természetesen nélkülem és mindenki rohadt boldog lesz. Hát vajon miért nem érzem én ezt a felhőtlen örömöt? Miért csak csalódottság mardossa lelkem kietlen partját?
- Tudja tanár úr, adhatna némi tanácsot. Már ha persze nem bánja…. – kezdek bele kissé kétkedve és rá pillantok. Szemeim összeszűkülnek, így méregetem őt és próbálok rájönni mennyire vevő minderre vagy mennyire nem. Normál esetben valószínű Ericnek írnék, és kikérném a tanácsát, de hát ő most nem is tudom merre jár. Meglehet hogy kézhez sem kapná a levelet nyárig…. Mostanában olyan kiszámíthatatlan!
- Maga szerint ha van két ember, de ellentétes célok vezérlik, megtalálhatják a közös nevezőt? Mármint, maga mondjuk jót akar valakinek, de az zsigerből elutasításnak veszi… pedig nem a céljairól akarja lebeszélni csak… több teret és lehetőséget akar adni neki…
Tudom hogy Clem nem írt Nat Forestnek. Meg sem próbál a Kalamárisba elmenni egy interjúra. Nem tudom azért, mert közöm van hozzá vagy mert ezzel is ellenem akar harcolni. Esetleg, mert szimplán ennyire makacs? Meglehet…
- És mindennek a tetejébe még ott egy harmadik is… - dünnyögöm mérgesen, és rájövök ez rohadt nagy hiba. Nem kellene már rögtön azzal aláásnom saját magam, hogy kiadom az összes információt. Azonban mégis érdekel egy tőlem jóvalta érettebb ember véleménye. Több mint esélyes, hogy a múltban átélt ilyesmit vagy közel ehhez hasonlót. Ha nem is szerelemmel kapcsolatban hát más téren. És ha más nem, legalább ebből tudnék építkezni. Talán ez iránymutató lenne… mert most úgy érzem magam mint egy vak, aki kóvályog a világban.

A fiú, rövid habozás után a tanácsomat kérte, szó nélkül, komoly tekintettel biccentettem, jelezvén, hogy minden tudásommal segíteni szándékszom neki.
"Maga szerint ha van két ember, de ellentétes célok vezérlik, megtalálhatják a közös nevezőt? Mármint, maga mondjuk jót akar valakinek, de az zsigerből elutasításnak veszi… pedig nem a céljairól akarja lebeszélni csak… több teret és lehetőséget akar adni neki…" figyelmesen hallgattam végig. Úgy éreztem, kissé zavarban volt, hogy megnyílt előttem, azonban erre semmi oka nem volt. Minden esetre nehéz kérdések rágták a fiatal nyakát, amikre választ ugyan tudtam volna mondani, de azzal nagy valószínűséggel nem jutottunk volna előrébb, hiszen ezt ő is könnyedén kieszelhette volna.
"Nos... Nyilvánvalóan megtalálhatják..." felelem kisvártatva, mire a fiú közbevág.
"És mindennek a tetejébe még ott egy harmadik is…" felkapom a tekintetemet, és összehúzott szemöldökkel fürkészem Mathias arcát.
"Harmadik?" kérdezem rövid hallgatás után. Nem értettem egészen pontosan mire céloz ezzel. Ha talán két végén égette a gyertyát, abban az esetben nem tudtam volna mást tanácsolni, mint hogy lépjen ki abból a mérgező kapcsolatból. Érdekes, és ismételten ironikus helyzetet teremtett, hogy párkapcsolati kérdések vetültek fel. Jócskán személyesnek, és magánügynek véltem, de valahol azonban igazán megtisztelve éreztem magamat, hogy megnyílt előttem. Megköszörültem a torkomat.
"Akárhogy is..." kezdtem a "harmadik" kérdésen átlendülve. "Minden bizonnyal meglelhetik a közös nevezőt. Mert hiszen ha maga csak jót akar a másiknak azzal, hogy munkára, többre sarkallja, akkor végtére is, ez már egy közös nevezőnek bizonyul. Csak nem árt letisztázni a célokat, máskülönben a partner teljes joggal vélheti szimpla baszogatásnak azt, amit magából csupán a jószándék fogalmaztat ki." mondtam, és magam is meglepődtem, hogy káromkodtam, de úgy éreztem, most már nyílt lapokkal játszunk, és mint két férfi beszélgetünk. Szívesen felajánlottam volna azt is, hogy tegeződjünk... de talán az még várathat magára.
"Jószándék... gondolom inkább szeretetről beszélünk." toldottam még hozzá, és egy erőtlen, halvány, de annál szelídebb mosolyt engedtem, hogy fellazítsa átfázott arcomat. Reméltem, hogy ésszerű dolgokat sikerült tanácsolnom, bár információ hiányában nem mertem mélyebbre ásni, nehogy téves útmutatással lássam el. A szeretet kérdéskör egy nagyon mély tenger, aminek a felszíne könnyen felsérthető, a legapróbb, belehulló kaviccsal is, ha azonban őszinteségre sarkallom Mathiast, azzal nem lőhetek túl egyetlen határon sem. Kivéve persze, ha hazugságra épült kapcsolata van... De ilyet nem is nagyon feltételeztem volna.

zene:CWK - Restless



'Az árnyékom hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret?
Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
...és hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Az a "Nos... Nyilvánvalóan megtalálhatják..." inkább hangzik úgy, hogy nos nyilvánvalóan meg kell találniuk. De a kell és a lehet között óriási különbségek vannak. Egész eddig én magam sem jöttem rá, csak ahogy kimondtam. Lássuk be, egyre jobban érzem hogy mindez lehetetlen. Pedig még pár hete nem egészen így volt. Voltaképpen akkor teljesen máshogy álltam a dolgokhoz és teljesen máshogy is láttam a világot. Vicces milyen hamar tudnak változni a dolgok. Valahogy rend szerint sodor magával az ár és bárhogy úszok az ellentétes irányba, nem győzhetek. Egyszerűbb hát megadnom magam és beletörődnöm. Eddig azonban nem akartam. Sosem akartam ennyire gyenge lenni.
- Harmadik?
A visszakérdezés semmi de semmi jóval nem kecsegtet. Igen harmadik. Igen, jól érti. Érzem hogy túl messzire mentem, és már bánom hogy egyáltalán szóba került köztünk ez az egész. Kényelmetlenül feszengek, mert hát mégis csak egy tanárral állok szemben. Könnyen megleckéztethet, pontlevonással sújthat noha semmilyen szabályt nem szegtem. Elvárhatja a tiszteletet és minden valószínűség szerint el is várja azt.
- Áhhhh, mindegy! Lényegtelen!
Próbálom odázni a szavak súlyát, de még én magam is érzem mennyire hamisan cseng. Már csak pár hét... pár hét és szabad leszek magam mögött tudhatom mindazt az agyrémet, amit az iskola jelent. Amit Clem is jelent vele együtt. És talán... talán majd akkor... majd látom hányadán is állok. Magammal. A világgal. Lyanával.
- Minden bizonnyal meglelhetik a közös nevezőt. Mert hiszen ha maga csak jót akar a másiknak azzal, hogy munkára, többre sarkallja, akkor végtére is, ez már egy közös nevezőnek bizonyul. Csak nem árt letisztázni a célokat, máskülönben a partner teljes joggal vélheti szimpla baszogatásnak azt, amit magából csupán a jószándék fogalmaztat ki.
- Hát pont erről van szó! - kapom fel a fejem az addigi fák koronájának bámulásából. - Én csak jót akarok neki, de mindent támadásnak vesz. Egyszerűen... áhh mindegy.
Nem akarom kimondani a nyilvánvalót. Azt, hogy nem fogad el. És olybá tűnik nem csak a véleményem hanem engem sem. Ennek pedig így nincs értelme, tudom. Mégis ha csak rágondolok, rosszul érzem magam. Hát normális ez?
- Jószándék... gondolom inkább szeretetről beszélünk.
Megütközöm a másik szavain. Ledermedek. Sokkalta ösztönösebb a testbeszédem mintsem gondolom. Úgy érzem magam, mint akit leforráztak. Szeretni? Szeretni?
Nem magával a szóval van bajom. Annak az értelme teljesen nyilvánvaló, közérthető.... használhatnám is. Végtére is, tudok szeretni. Szeretek is. Szeretem a húgomat, jobban mint bárkit a világon. Szeretem Ericet, hisz a legjobb barátom. Különös, de még Elliot bilifejét is ide sorolhatnám. És ott van Emily, Elena... mind-mind közel áll hozzám, közel a múltamhoz. Részek belőlem... én pedig része vagyok az életüknek. Dean meg a meredező Pálcák klubja, a kviddics... Pierce és a csinos kis karkötője, az álmot hozó bájitalok... O’Mara meg Elena karkötője, no meg a kulcsom titka... tudok szeretni és nem is ezzel van a baj. Sosem gondoltam bele abba ténylegesen hogy Clemet is szeretem. Pedig, valóban. Mindig csak azt mondtam neki, hogy fontos nekem. De szerelmes vagyok? Szerelmes voltam valaha? Hozzá teljesen más érzelem fűz, mint Lyához. Napsugár szép lassan épült az életem részévé, bearanyozva a szürke, nyomott hétköznapokat. Lyanának egyetlen pillantása máris a szívembe égett. Akárhogy is... fájdalmas lesz elválasztani magam az egésztől. Valahol talán jobb tagadásban élni. Nem segít Tyrius szelíd, rávezető hangneme sem. Sejtem, hogy azt hiszi ő mennyivel bölcsebb és többet tudó, de nem lát a fejembe, nem érti azt a baromi nagy őskáoszt sem, ami a lelkemben dúl... Nem tudná ő sem meghatározni ez szeretet-e valódi szeretet vagy puszta törődés... mély védelmező ösztön, hisz Clem mindig is olyan elveszett volt... akár csak a húgom.
- Öhm... igen. Nem. Nem tudom.
Elakadok, mert a határozatlanságom totálisan hatalmába kerít. Pedig igyekszem megemberelni magam. Egy aranyvérű nem engedheti ezt meg, ráadásul nem egy Montrego.
- Voltaképpen ostobaság az egész. Ha valaki nem fogad el annak, aki vagy jobb tovább állni. Nem akarom senki lelkét mérgezni. Gondolom maga is így volt a Malfoyokkal. Jobb tőlük távol tartani magunkat.
Eltűnődöm a nagy életbölcseletemen, ami fogalmam sincs honnan fészkes glimbókrángásból tört rám. Mikor lettem olyan okostojás, mint a hollóhátas húgom? Rühej.
- Már ha megteheti ezt az ember a rokonai kapcsán...
Evidensen nehezen kivitelezhető. Azok a fránya kötelező rendezvények... de hát nekem mindig is mázlim volt. Mindig volt egy Eric Lestrange-em aki vagy kihúzott a bajból vagy épp maga rángatott bele, így sosem szorultam rá a tejfölösszájú szöszke Malfoy-klán társaságára, amiért hálát adok Merlinnek, a magasságosnak!