A Fekete-tó

A Roxforti Birtokon található Fekete-tó. Az elsősök minden évben ezen kelnek át a csónakokkal, s közben néha bele-beleesnek a vízbe. Nagyon sok minden él ám ebben a tóban.

. frederik thorin .

Nem láthatsz mosolyt az arcomon. Némán bámulom a tavat, rideg kék szemeimmel szinte örvényt keltve az őszi szelektől hullámzó víztükrön. Szigorú pillantásom becsmérlően vonja kétségben, hogy a legendás tó tényleg jól teljesíti-e a rászabott feladatot. A víz az élet alapvető kelléke, az emberek már régen megfejtették az egyszerű képletet: ha nincs víz, nincs élet. Még is ez a tó megkapta a fekte jelzőt. A fekete a színek hiánya, hiszen ezt te is tudod. A fekete szín maga a nincstelenség, a semmi, a hiány. Az élet és az öröm hiánya. Láttam, hogy mire képes ez a tó. Láttam, ahogyan felfúvódott, elsápadt hullák lebegnek rajta és a lángokban álló kastély és rengeteg fénye világította meg viaszfehér testüket. Haragudnék a tóra? Meglehet, de jobban haragszom azokra az emberekre, akik engedték, hogy a tó, mely annyi életet rejt magában gyilkosként tetszelegjen.

Hiszen te is tudod. Te magad is átélted az elmúlt év szenvedéseit, ahogyan én is és mindenki más. „Mindenkimás”, mintha egy személy lenne úgy hunyt szemet a történtek felett. Nevetgélnek és teljesen megbarátkozva a pusztulás eltakarásának gondolatával fel és alá mászkálnak a kastélyban. Ők nem gyászolnak, pedig kötve hiszem, hogy ne lenne senkijük, akit búcsúztatni kellene. Ostobának érzem magamat, hogy pont én, aki tudom, hogy a halál nem egyenlő a megszűnéssel, mélyebben megrendülök a hiába elvesztett lelkek gondolatától, mint „MIndenkimás”.

Legyél újra boldog. Nevess megint. Viselkedj úgy, mint a többiek. Öcsém unszolása ég a fülemben. Éveken keresztül nevettem. Éveken keresztül hittem. Éveken keresztül úgy éltem, mintha érteném a halált. Születésem óta látom a thesztrálokat, családom kileste a haláltitkait és éppen ezért olyan gőggel beszélnek róla, olyan arroganciával, hogy elfog az undor. Komolyan erre várnának? Hogy az ő nevükkel is összeforrjon a fekete nincstelensége? Nem, mi fehérek vagyunk. A fehér a színek összesége, a fehérben van még nevetés, a fehérben van még élet. A fehérben nincsen fekete. Számomra a gyöngyházfényű alaktalan alak is fehér.

Most téged mérnek fel a szigorú kék szemek. De téged nem becsmérelnek. Pusztán az áthatolást érezheted pillantásomon, amivel próbállak felmérni. Próbálom megfejteni arcod rezzenéseit. Hogy hogyan reagálsz az őszi, nedves időre. Hogy vajon az éles fű neked is sérti-e kezedet, ahogyan nekem. Hogy te is érzed-e ahogyan talárunk táncra kelne a szélben. Te is emlékszel vajon a hullákra? Nem emlékszem, hogy láttalak volna azon az estén. Persze nemsok mindenre emlékszem, csak hogy ölelem szerelmem kihűlt testét. Talán még te is másképpen emlékszel rám, ahogyan én is rád. Te is sokat szenvedtél, láttam, amikor a klubhelyiségben gyógyítottad sebeidet. Félvér vagy, téged is bántottak, bár többet, mint engem.

Hideg ajkaim mosolytalanul közlik veled egyszerű felismerésemet, szemeim pedig felveszik a kontaktust tieiddel.
- Te is megváltoztál. – Tudod jól mire gondolok. Régen jobban ismertük egymást. Régen minden más volt. Nem, soha nem voltunk legjobb barátok és ritkán érintkeztünk, de egyfajta csendestársként figyeltük egymást. Te is emlékszel arra? Amikor nem csak az üvöltő némasággal felruházkodva ültünk egymás mellett és bámultuk a nyomasztó multat. Tudom, hogy kezeltek. Tudod, hogy én sem vagyok önmagam. Kettősünk talán most a színnel teli fehérség feketesége lehet.

[- Azok után, amiken átmentünk, nem ez lenne a normális? –]

Layla Moon

Csendben ülök és Laylahoz hasonlóan én is nézem, ahogy a hullámok gyengéden fodrozzák a tó vizét. A hűvös szél gyengéden simogatja az arcomat, de nem érzem megnyugtatónak. Inkább felkavaró, hiszen eszembe juttatja, hogy ez a gyönyörű hely, mennyi szenvedésnek és szörnyűségnek adott helyet nem is olyan rég. De Layla, az ő jelenléte valamiért mégis nyugodtságot sugároz, mellette nem kell felhúznom azt az álarcot, amivel nap, mint nap megpróbálom eltakarni mások elől azt az égető érzést, ami belülről szinte széttép. Megéreztem hogy engem néz ezért ránéztem én is, amint a tekintetünk találkozott mereven kezdtem figyelni minden szavára; „Te is megváltoztál”.

- Azok után, amiken átmentünk, nem ez lenne a normális? – sóhajtva tépek le egy kis csomó füvet és azt kezdem el tépkedni még kisebb darabokra. Mintha saját magamat szimbolizálnák az egyre csak kisebbre és kisebbre tépett fűszálak. Így kezd az én régi énem is egyre jobban eltűnni. A hangok is minden éjszakával csak erősödnek, bele sem merek gondolni hogy mi lesz, ha nem csak éjszaka fognak kísérteni. Sokszor gondolkoztam már beszéljek-e neki ezekről is, de talán ez az egyetlen, amit még vele sem merek megosztani.
- Vagy ha nem, akkor mi mikor leszünk azok? – egy pillanatra ironikus mosoly jelenik meg az arcomon – Hülye kérdés volt tudom. Semmi nem lesz már olyan, mint régen. – a fűcsomóból megmaradt pár cafatot erőteljesen hajítom magam mellé és tekintetem megint előre mered, a hullámzó tóra.

Sokáig úgy voltam vele az ostrom után, hogy bárcsak az egyik harcban meghaltam volna, csak egy pillanatra kellett volna leengednem a pálcámat. Szerencsére most már egyre kevesebbet gondolok erre, főleg a kezelések után... na igen, az az időszak amikor nem tudtam aludni, nem tudtam enni, vagyis a „zárt osztályon” eltöltött hónapok, amik valljuk be, igazából éveknek tűntek. Olyan könnyű lett volna feladni, de valami mégsem engedte, egy kis parázs valahol mélyen legbelül, ami még egy apró reményt sugárzott, hogy leszek én még boldog.
- Mi miért nem tudunk úgy tenni, olyanok lenni mint mások? - Mások, azok, akik egy szemvillanás alatt, mintha elfelejtették volna mik történtek az elmúlt évben. Mások, akik őszintén tudnak nevetni, nem pedig egy már megszokott mosollyal reagálnak az adott körülményekre. Annyira irracionális a viselkedésük, számomra lehetetlenség csak így átsuhanni a dolgok felett, hiába is próbálnám, nem menne. Vér tapad a kezeinkhez és attól függetlenül, hogy sötét, gonosz vér, akkor is embereké. Én is életeket vettem el, hogy mások élhessenek. A legundorítóbb pedig az, hogy egy részem élvezte is és megint megtenné, mosolyogva. Talán ezért is haragszom magamra, ezért van bűntudatom.
Ellenben sajátommal, nem tudom megítélni Layla álláspontját ezekhez a dolgokhoz, ő elvesztett egy számára nagyon fontos, talán a legfontosabb személyt. Én pedig az ép elmém egy részét. Nehéz lenne megmondani melyikünk járt jobban.

. frederik thorin .

Normális. Visszásan tetszenek szavaid. Nem igazán tudom már mi is a normális és mi nem. Hiszen hogyan is lehetne bármi is normális egy olyan világban, mint ez? Ki szabja meg, hogy mi a normális? Mindenki más normális lenne? Az lenne a normális, hogyha lenyelnénk a keserű pirulát és úgy tennénk, mintha meg sem történt volna az a rengeteg szörnyűség? Mintha nem folyt volna ki annyi vér feleslegesen? Ezt várnák el tőlünk? Ez lenne az értelme az életnek? De könnyű is lenne. Szimplán gyökeret verni a földben, mint több száz éves fák és nem hagyni a szélnek, hogy kicsavarjon. Megmaradni a számunkra ismert világban és szemet hunyni a változások felett. De nem lenne ez arrogáns?

Hiszen miféle magatartás az, hogy a szenvedések részesei vagyunk, sőt talán okozóik is még sem törődünk vele? Eljátszani, hogy más emberek élete vagy halála semmiség nekünk. Hogy egy olyan tragédia mint az ostrom egy szimplán „jaj de rossz volt” mondatban lezárható. Ez önzőség. Mindenkit megrendít a halál. Valamit mindenki érez, még az is, aki kiontja mások életét. Valamit érez, hiszen azért teszi.
- Ismered Dakota Bourgh-öt? – teszem fel neked talán váratlanul a kérdést, eljátszva, hogy témát váltok, de nem úszod meg ennyivel – Állítólag az Ő ügyetlenségének köszönhető Colin Creevey halála. Rászabadított egy akromantulát, ami kibelezte a fiút. Szerinted megérintette? – vonlak kérdőre, mintha csak téged hibáztatnálak mások gyásztalanságának okán. – A hálótársai szerint nem is sír. Mintha semmi sem történt volna, mintha félvállról vehetné, hogy kioltott egy emberi életet. Ez lenne a normális? – ahogy az érzelmek átjárják lényemet, göndör fürtjeim táncra kelnek az őszi szélben.

Nem értem sem az élőket sem a holtakat. Eljátsszák a jót. Úgy tesznek, mintha tisztaszívű, őszinte és tehetséges lények lennének. Még is hogyha úgy alakul az életük, ignorálják a rosszat, mindent, ami kínos, mindent ami fájhat. Elhitetik magukkal, hogy többek. Többek annál, mint amik és minden emlékeztetőt az élettől, ami bizonyítja, hogy ez nem így van mintha kitörölnének az életükből. Ezt várnák el tőlünk is? Tőled és tőlem is? Hogy csináljunk úgy, mintha a harc és a fájdalom soha nem jelent volna meg az életünkben? Játsszuk el a boldog embereket, álmosolyt öltve?

Vajon Colin szelleme mit érezhet odaát? Haragos lehet? Hiszen meghalt annak a lánynak a hibájából, akit éveken át ismert. Ez a lány pedig látszólag nem is gondol rá. Úgy tesz, mintha Colin nem is létezett volna. Vajon ezt a halott elfogadta? Vajon képes volt megbékélni azzal, hogy közvetett gyilkosa el is felejtette mit tett? Hogy egy érzelmi húr nem sok, annyi sem pendül meg?

Ezt jelentené normálisnak lenni?