Elhagyatott raktárépület

A rakpartot reggelente egész beborítja a sűrű, tejfehér londoni köd (ami a nap további részében ritkul ugyan, és visszahúzódik a folyó felszínére, lelapul az ember csizmájáig, de makacsul ottragad a tájon). Bekúszik az épületek közé, befurakszik a legvastagabb sál alá is, megmérgezi az ember lelkét. Dohszag, nyirok és olajfoltok jellemzőek a helyenként macskakövesbe váltó, kátyús betonútra; egyik oldalt a Temze, rajta kisebb hajók ringnak kikötözve, a másikon raktárépületek egész sora kígyózik. Rémségesen gyér a közvilágítás. Még is nehéz időkben furcsa alakok bukkannak fel a környéken.

De csak egy raktár van. A lakatot rég letörték róla. Hatalmas, kétszárnyú, halványzöldre mázolt falécekből összetákolt ajtaja fölött betörött, félkör alakú ablak mered vakon a világba. Odabent kötelek, üres ládák, mocsok, szemét, patkányok és pár régi lábnyom a porban. A raktár mértani közepén, viszont ha valaki felsöpri a port egy játék méretű kővarangyot talál, amit alig lehet megkülönböztetni a körülötte fekvő kövektől.

Csak suttogd el neki a jelszót és egy bűvös csigalépcső indul meg az álmennyezet felé, ahol egy mindig tiszta, díszes antik asztal és hozzáillő székek fogadnak a sápatag kék lánggal izzó lámpások fényében.

Akik idejönnek, biztosan elrejtőznek a figyelő tekintetek elől.

   Megbabonázó fehérséggel ölel körbe a hajnali köd. A Temze partjának csupán apró részletei látszódnak, mint egy félkész festményen, amin a művész csak a hidat, a hajók orrát és az ütött kopott épületek sarkait akarta volna különösebb részleteséggel kiemelni. Félcipőm fa talpának kopogása a macskaköveken arrébb űzi a patkányokat, bár lehet, hogy csak pacsulim fenyőgyantára emlékeztető szaga van rájuk ilyen hatással. Régen nem kellene használnom, még nagyanyámtól kaptam és hamar rájöttem, hogy illata közelebb húz a gin-hez, mintsem az örökzöldekhez. Ámbátor érdekesen hathat a nagyvárosi fehér semmiben az átható szeszes illat, ami még is valahogyan egy hegyvidéki tájat sejtet. Hogyha csak a hangulatot figyeljük, inkább érezhetjük magunkat Skóciában, mint Londonban.

    Ösztönösen a falhoz simulok minden pillanatban, amikor emberi létezés zaját vélem felfedezni. A rakodómunkások valószínűleg éjjel óta ürítik ki a raktárokat és pakolják fel a hajókat vagy éppen fordítva. Rekedt hangú morcos káromkodásuk és egymás asszonyainak kibeszélése csak fokozza az érzetemet, hogy talán nem talárban kellene erre flangálnom. De a munka az munka és ha felülről jön a parancs, hogy látogassak el erre külvárosi részre nem igazán tudok ellenkezni, tárgyalópartnerem kilétéről pedig nem beszéltek, így az etikett megköveteli a hivatalos öltözetet. Kölnimhez jól illő sötétzöld gúnyát öltöttem, amit fekete vászon köpeny fed. Háromnegyedes ujjából kikacsingat alkarom és rajta mandzsettám, amit a később kezdődő palotai műszak kedvéért különös gondossággal választottam ki. Őfelsége nem szereti a slampos öltözetet.

   Nyikorogva tárom fel az régi épület ajtaját, ami éppen csak, hogy nem esik szét kezemben. A koszos ablakokon megtörik a felkelőben lévő nap halvány sugara, melyet már maga a köd is meggyengített. Legendákat halottam erről a helyről, a Minisztérium titkos épülete, ahol a legféltettebb információk kerülnek átadásra, de ezt nehéz elképzelni erről a koszos kis porfészekről. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy jó helyen vagyok, bár a megadott épületszám stimmel még is körbe kering a húgy szag, amit valószínűleg a munkában lerészegedett raktárosok vagy esetleg pár hajléktalan hagyott itt. Bájos. Mivel a természetes fény elég gyatra pálcámmal kénytelen vagyok egy kis fényt éleszteni a helybe, bár mikor csak jobban megvilágítja a mocskot szívem szerint visszahúznám. Édesanyám mindig arra tanított, hogy a tisztaság és annak szeretete elengedhetetlen része az egészséges életnek. Voltaképpen remélem, hogy partnerem hamarosan megérkezik, ugyanis ha pár perccel tovább bámulom még a mocskot egészen biztosan kanyarót fogok beképzelni magamnak.

    Fátyolos sejtelmeim vannak csupán arról, hogy miért is lettem ide rendelve. A minisztérium pár nappal ezelőtt erősítette meg az azkabani szökevények névsorát és nem túl bíztató személyek szerepeltek a listán. Sőt, az egyiknek a neve már akkor is éreztette velem, hogy egy ideig még nem fogom elhagyni a Királynőt. Ms. Monstro a Sötét Nagyúr felemelkedésének idején bizonyíthatóan azt a szerepet kapta, hogy törjön az uralkodó-ház életére, amit csak kis híján sikerült megakadályozni. Pontos részletezést ellenben nem kaptam az örökölt aktában, mikor megkezdtem új munkakörömet, feltételezem ez betudható annak a fajta naivitásnak, ami időről-időre végig söpör a Mágiaügyi Minisztériumon. Megnyugodva, hogy Potter elpusztította Tudjukkit bizonyára úgy vélték drága feletteseim, hogy felesleges teljes aktákat átadniuk. A sors iróniája, hogy most még is beállt a viharelőtti csend és most úgy halásszuk össze az információkat, mint egy kiéheztetett hipogriff a menyéteket. Jellemző.

    Várakozásom közepette nekidőlök egy rozoga ládának és lelkem apró darabokra törik, mikor érzem mennyire átitatja a kosz és a por. Szegény öcsém valószínűleg rohamot kapna ettől a helytől a rend- és tisztaságmániájával. Szerencsére ez rám nem jellemző, tök jól vagyok. Mindenestre pálcámból kis vizet fakasztok, hogy megmoshassam kezeimet és eldöntöm, hogy többet nem érek hozzá semmihez ebben az épületben. Épp hogy összefonom immáron tiszta karjaimat, amikor meghallom az ajtó nyikorgását és a magassarkú cipő kopogását. Szemeim végig futnak a formás lábakon, egésze a kosztümig, amit feljebb kifejezetten kecses keblek követnek, habár maga az egész test vagy harminc centivel alacsonyabb nálam. Tekintetem megakad az arcon és érzem, ahogyan a reggeli hűvös által rám festett pír tovaszál és szinte eggyé válok a fehér köddel.
– Öhm.. Jó reggelt… Bailey…

[Daniel Tayilor]

Daniel Tayilor

"I did it, I was young"

  Késő este érkezett a bagoly a rövid üzenettel, miszerint másnap hajnalban meg kell jelennem a Temze melletti ocsmány raktárépületben, amit már jól ismertem, méghozzá magammal hozva a MMVVH1201998-HF iktatási számú ügy aktáit, az összest. A bevezetőtől, a tárgyi bizonyítékok részletezőjén keresztül, a pszichomedimágusi véleményekig. Fejből is tudtam, hogy melyik volt ez az akta, és az is világossá vált számomra miért nyertem meg magamnak a tisztet, hogy ezen ügy adatait eljuttassam a Minisztérium valamelyik másik emberének. Én voltam az ügyész a tárgyaláson, amely során Ms. Monstro életfogytiglant kapott háborús bűnökért.

  Nem mondom, hogy különösebben lelkesedtem volna azért, hogy a találkozó előtt még bemenjek a Minisztériumba és kikeressem az aktákat az irattár poros útvesztőiből. Félelmetes és sokak szerint kísértet járta volt a helyiség a magas, pergamenekkel csordultig telipakolt polcokkal és a kevés fényt biztosító fáklyákkal. A magassarkúm vízhangot vert a sorok között, ahogy a jobb oldali szárnyban nekiálltam megkeresni az idei ügyek aktáit. Biztonsági okokból nem sok bűbáj működött a teremben a Lumoson kívül. Ami tökéletesen érthető volt, azonban ilyenkor az ember a háta közepére sem kívánja az ehhez hasonló rendeleteket.

  Mondhatni szerencsém volt az aktával, hiszen viszonylag friss volt, és a polc, amin megtaláltam még nem volt felbolygatva. Így végül a találkozó előtt fél órával már sétáltam is ki a Minisztériumból, hónom alatt a vaskos mappával, magamban ismételgetve az új jelszót, ami kiemel majd a raktár épület mocskából.

  Sok szebb kezdést el tudtam volna képzelni a napomnak, ahogy a macskaköves bevezető úton sétáltam a hal és emberszagú épületek között. Igyekeztem az út közben vásárolt cappuccionom a szám és az orrom között tartani, hogy elkerüljem a kellemetlenségeket, amit éhgyomorra az ilyen szagok művelnek a gyomrommal. Itt-ott megbámultak, de a hajnali ködnek köszönhetően csak a sziluettem láthatták, ahogy apró kopogások közepette igyekeztem gyorsan megkerülni a telephelyet és eljutni a nagy tolóajtóig, ami a kőbékám rejtette és a titokzatos kollégát.

  Ahogy befordultam a sarkon már rögtön kiszúrtam, hogy az ajtó résnyire nyitva volt, jelezve, hogy a partnerem már itt van. A biztonság kedvéért és megszokásból is kicsúsztattam a pálcám a szövetkabátom zsebéből, és marokra fogtam azt, miközben a másik kezemben a kávém papírpoharát egyensúlyoztam a hónom alatt a sárga, lezárt minisztériumi mappával.

  Ahogy egyre beljebb sétáltam úgy bontakozott ki előttem a régi raktár kacatokkal teli belső része, az apró lábak kiábrándító neszezésével, amitől fintorba rándult az orrom, a koszról már nem is beszélve. Tudtam, hogy jó irányba megyek, ahogy a halvány pálcafény egyre erősödni kezdett, majd már ott is találtam magam az épület közepén, szemben valakivel, akit már rég nem láttam.

- Dan? – szaladt ki a számon, ahogy testet öltött bennem a felismerés, és földbe gyökeredzett a lábam. Hirtelen azt se tudtam mi lenne az ildomos reakció, ahogy csak tátott szájjal végigmustráltam kivé is lett. Bár az élére vasalt dolgok nem leptek a meg, a szakáll újdonság volt, a szarkalábakkal és a tökéletes magabiztossággal együtt.

  Emlékeztetnem kellett magam rá, hogy miért is vagyunk itt, és a szituációnak megfelelő szerepkört magamra öltenem. Mégsem tudtam, hogyan viselkedjek, vagy mit mondjak. Nem éppen váltunk el felhőtlen viszonyban egymástól, és be kellett ismernem, hogy jórészt ez az én hibám volt. Túl sokat vártam el, túl sokat úgy, hogy saját magam nem voltam még képes ugyan annyit vissza is adni. Szinte még gyerekek voltunk, érzelmileg legalábbis biztosan.

- Hmm, ő, hogy vagy? – kérdeztem bénán, és rögtön el is vörösödött az orrnyergem, ahogy a kávémmal kezdtem babrálni. Erre aztán tényleg nem számítottam. Az ostoba kérdésem legalább kicsit kirázott a sokkos megtorpanásból, és a pálcámmal rögtön a padlóra böktem, hogy egy kicsit elsöpörjem a lerakódott koszt és a piszok között kitűnjön a bronzos béka alak. Felnézve Danielre guggoltam le a kis figura mellé, majd a pálcámmal rákoppintottam és a fülem mögé tűrtem a hajam, ahogy előre hajoltam. – Ambrózia – suttogtam a kis szobornak, majd már egyenesedtem is fel, hogy hátrébb lépjek, el a kimagasló patinás lépcső útjából, ahogy az a plafon felé tört kirajzolva a galériát a kényelmes fotelokkal és a régi asztallal. Átnézve a vállam felett indultam meg a csigalépcsőn, és meglehetősen kezdtem félni ezt a megbeszélést. Legalábbis abban biztos voltam, hogy a professzionalistásom dobhatom is a sunyiba. Dan túl jól ismert és túl régről.

Keserédes íz lep el a számat, mintha pipadohányt vagy mugli cigarettát szívtam volna. Kezem, ahogy magabiztosan fogja a mogyoró pálcát elernyed és elkezd nyirkosodni. Köhögök. Miért? Nem is kell. Merlin szent szidhatatlan szandáljára, minta megint csak frissen végeztem volna a Roxfortban és látnám meg a campuson zöldeskék szemeit és cseresznyeszín ajkát. Mintha az elmúlt évek eltűntek volna és én még mindig a kisfiú lennék, aki nagyfába vágta a fejszéjét. Meg akarom vakarni a szakállamat kínomban és már emelném is a kezemet, mire észbekapok, hogy egy brit úriember nem csinál ilyet egy hölgy jelenlétében, de a kéz már elindult. Hárítok, bevonom a másik kezemet is igazítok egyet nyakkendőmön. Szép védés, tíz pont a Hollóhátnak.

- Hát öööhm… -  mármint az elmúlt éveket összegezzem vagy a jelenlegi állapotomat? – van egy kutyám.
Úgy érzem képzeletbeli tíz pontom most úszott el. Nem egészen vagyok biztos abban, hogy ezzel az információval kellett volna nyissak, mintha csak őt pótolnám. Ugye most nem gondolja azt? Gyorsan kell mentenem a helyzetet, hogy megelőzzem Bailey gondolatait,.
- De ő fiú, szóval nem olyan, mint te. – nem teljesen mindegy, hogy most bestialitással vagy homoszexualitással vádol. Talán mindkettőnknek jobbat tenne, ha nem igazán szólalnék meg most egy jó darabig, szóval csak udvariasan visszakérdezem, hogy vele mi újság és igyekszem halkan elsüllyedni a szégyen mocsarában.

Ironikus az élet. Anno, mikor még friss volt a dolog hányszor és hányszor képzeltem el ezt a beszélgetést. Majd amikor az Akadémia után újra találkozunk. Számtalan forgatókönyvet írtam. Volt hogy bűnöztem és a bíróságon találkoztunk, megesett hogy csak összefutottunk az utcán, pénzt dobtam neki, mikor koldult az Abszol Úton. Mennyi és mennyi variációt elképzeltem. Persze mindegyiknek az volt a vége, hogy majd amikor én megmutatom. Erre két értelmes szót nem tudok kinyögni, mikor minisztériumi protector és képzett auror jelmezeinkben találkozunk. De régen volt, milyen fiatal voltam és mennyire hiszékeny.

Némán nézem végig ahogy leereszkedik a békához és tipikus haját eltűrő mozdulata illetlenebbnél illetlenebb emlékeket hoz elő és inkább arrébb fordítom fejemet. Mintha semmit nem változott volna, egy ránc nem sok, annyit nem látok. Ugyanaz az arc, a szemek, a mozdulatok és a hangsúly. Persze valószínűsíthető, hogy csak bebeszélem magamnak és az emlékek rohama torzítja a képet no meg a szakmai hozzáállásomat. Miért nem tudtak egy kitudja hány éves, töltött galamb, minisztériumi asszisztenst küldeni? Láthatóan megzavart az egész szituáció és próbálom kerülni a szemkontaktust míg felindulunk a lépcsőn a kéken megvilágított állmennyezet felé. Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy mágusnak születtünk, hisz több mint valószínű nem bírnám ki  ha előttem mászná meg a spirálos lépcsősort. Gondolataim miatt el is szégyenlem magamat és kiül arcomra a pír, de ezúttal nem a csípős reggel okán. Próbálom fejemet oldalra fordítani és az egyre távolodó poros földön kiszúrni egy pontot míg a lépcső felvisz bennünket, hogy a vöröslő bőröm ne lépje túl elburjánzott arcszőrzetem határait.

- Nos Bailey, miért lettünk ide rendelve? -  Teszem fel a nagy kérdést megelőzve pár újabb kínos pillanatot. Helyet foglalok az egyik fotelben  s bár a tőlem telhető legnagyobb erővel próbálkozom, szemeimet képtelen vagyok levenni ajkairól. Ez egy igen hosszú beszélgetés lesz.