Kiégett folt a Rengeteg szélén

Az ostrom nem csak a kastélyt viselte meg, hanem a Tiltott Rengeteg fáit is. Ezen a területen csupán elszenesedett fatörzsek emlékeztetnek arra, hogy hajdanán ez a rész is az erdőhöz tartozott. Jó öt percbe telik, mire az ember eljut az erdő széléig. Élőlénynek itt nyoma sincs...

[R E F L E C T I O N S]

R E F L E C T I O N S

A d s e r  M ø v r e d e

- Hozzácsatoltam a leveledet, Arja pedig napokon belül meghozhatja a válaszukat. - Desire arcán halvány reménysugárra emlékeztető félmosoly körvonalazódik ki. - Ne feledd! Dwina'um egy eszköz és nem háziállat. Szerencsésnek mondhatod magad, amiért apánk megengedte, hogy etethesd, de akkor sem vagy elég domináns ahhoz, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjen a parancsaidnak, ha elérkezik az idő. Koncentrálj a Roxforti eseményekre... Pidä huoli itsestäsi! (Vigyázz magadra!) - öcsém - arcára dühös vonásokat varázsolva és teljes némaságba burkolózva - elviharzik.
  Ha nem tanulja meg, hogy nem érezhetünk többet az Északi-hegység mélyén raboskodókkal, a megszállás első napján ellenünk fordulnak, kinyilatkoztatva saját, kegyetlen hierarchiájukat. Nem támogattam apánk döntését, de neveltetésem velejárója, hogy a családon belüli kasztrendszert nem törhettem meg. Felhalmozódott energiáimat a Roxfort falain belül, jelen pillanatban pedig a falakon kívül kell kitöltenem.

  Az iskolai délutánok mindig is tökéletes táptalajt biztosítottak a Roxforti birtok felfedezéséhez és tanulmányozásához. A búcsúzást zárójelbe helyező Desire távozásával elsétálok egy Hollóhátasokból álló negyedéves csoport mellett, akik furcsállva hallgatták végig anyanyelvünkön lezajló beszélgetésünket. Nem jellemző ránk a hangos szó, most mégis be kell ismernem: öcsémmel folytatott, rövid diskurzusom a szeptemberi hideg szélre emlékeztetően csípősre és mogorvára sikeredett. Nem az első alkalom, de ha nem képes túllépni rajongásán és megfelelni az alapelveknek, agresszívabb lépésekhez kell folyamodnom.

  Ellenőrzöm a Nagyapám által rám hagyott öltönyórán a pontos időt; háromnegyed hat. Öt percen belül meg kell jelennem a találkozó helyszínén. Elterelem gondolataimat az Aakenustunturi-hegység mélyén zajló, váratlan eseményekről és felgyorsítom lépteimet, majd a vadőr házáig húzódó lépcsősoron összehúzom szövetkabátomat és megtapintom jobb belső zsebemben pihenő pálcámat. Eddig a pontig egyszer sem zavarták meg találkozóinkat, ellenben soha nem zártuk ki annak az eshetőségét, hogy bármikor megfigyelhetnek minket. A szélsőséges esetek szélsőséges megoldásokat kívánnak, mi pedig parancsot kaptunk az ilyen esetek átmeneti elkerüléséhez. Még nem érkezett el a Mi időnk - feladataink száma végtelennek tűnik és semmivel sem egyszerűbbnek, mint a kudarcba fulladt beilleszkedési kísérleteim.

  A Tiltott Rengeteg kihalt fái előtt elsétálva ugyanolyan honvágy fog el, mint a Griffendél torony Kifutójában állva. Elmerengve Lapland végtelen fenyvesein, behunyom szemem és teret engedek az Otthon gondolatának. Közeleg a tél és újra befesti a Rengeteg elszórt fáinak lombszintjét hófehér takarójával, elrejtve a mélyben suttogó, dermedt morajlásokat, amit élő ember - ha teheti - egész életében borzongva elkerül.

  Az elhagyatott, kiégett részre érve kinyitom szemeimet és védekezve az erősödő szél ellen megközelítem az elhalt terület centrumát. Letérdelek és költőien melankolikus mozdulatokkal megérintem a kiégetett talajt. Suttogva, szinte mormolva várom a Møvrede ikrek felbukkanását. Gyűlölöm, ha tovább kell várnom a kelleténél.
- A kezdet... A reményetek haldoklik...

- És még csak nem is sejtik mennyire közel járunk – mondom hangosan Ristiaan-nak, ahogy előlépek a rengeteg fái közül. A britek rém ostobának tűnnek meg kell hagyni. Fújnak ránk, mint a macskák, bizalmatlanok, de ennek ellenére teljes szabadkezet adnak nekünk a Roxfortban. Kapjuk a célzásokat, hogy tudják kik vagyunk, ismerik a családjaink sötét múltját, de nagyrészük képtelen összerakni a kirakóst. Értetlenkednek, hogy mit is akarunk mi ebben az országban, ebben az iskolában. Mintha nekünk olyannyira nagy kedvünk lett volna idejönni.
   Nem panaszkodom. Mindenkinek meg van a maga szerepe, és meghozzuk a tőlünk telhető legnagyobb áldozatokat, de a kezdeti lelkesedésem elfogyott. Próbálok barátkozni a kastélyban, beszélgetni az angolokkal, még ha az akcentusom be is zavar, de kevesen vannak, akik egyáltalán szóba állnak velem. Mindenesetre maga környezet határozottan kedvesebb, mint a Durmstrangban. Furcsa, hogy ebbe az iskolába csak egy nemzet gyermekei tanulnak. Északon senkit nem zavart, hogyha az anyanyelveden beszéltél, de itt maximum az írekre néznek jó szemmel.

- A suttogások helyesek voltak – szólók a norvégok nyelvén társamhoz – a Kő az erdőben van
A dementorok voltak az egyetlen nyomaink ide. Amint a Minisztérium elengedte őket erre vették az irányukat. De hát miért is ne tették volna, azok a lények, akik kiszakadt emberi lelkekből születtek, keresik az egyetlen tárgyat, aminek hatalmában állhat visszaadni emberi formájukat. Persze csak ha a legendák igazak. Az angolok szeretnek a dajkameséjükre támaszkodni a három testvérről, de kevesen járnak utána részletesebben, hogy egy-egy tárgynak mekkora hatalma is lehet.

   Ahogy közelebb érek az idősebbik Mallouse fiúhoz kinyújtom a kezemet a kézfogásra. Bár még egy toronyban is élünk meglepően keveset találkozunk. Vajon neki is hiányzik a régi életünk? Emlékszem nagy hírneve volt a sikeres párbajai végett. Talán Ő volt az közülünk, akit a legtöbben ismertek, bár véleményem szerint a bolgárok könyveik hátuljába vésték mind a kilencünk neveit. Sosem értettem ezt a fajta tiszte utálatot. Egyáltalán hogy képesek az emberek ennyire utálkozni? Itt van a polgárháború ténye is ebben az országban. Kis híján kiirtották magukat a helyi mágusok puszta céltalan utálkozásból. Bár a téveszmék szerint Mi is utáljuk a varázstalanokat…

- Neked sikerült már beszélned? – terelem a témát. Tudja mire gondolok. Sikerült-e már beszélnie a britekkel a viselt dolgainkról. Mind tudjuk, hogyha nem szerzünk támogatókat képtelenek leszünk végrehajtani a terveinket, Izland pedig akárhogy is nézzük igen kevés támogatottságnak bizonyul. Talán a legügyesebb politikusok az Ő családjában vannak, de egyelőre egy bagoly sem árulkodott arról, hogy van-e már eredmény. Persze felesleges sürgetnünk a dolgokat, még csak szeptember van, de túlságosan izgatott vagyok.

[R E F L E C T I O N S]

R E F L E C T I O N S

A d s e r  M ø v r e d e

 Ökölbe szorítom a terméketlen földet markoló ujjaimat, úgy hallgatom végig váratlanul megjelenő hírnök társam szavait. Nem is sejtik mennyire közel járunk? Egyik diáknak vagy tanárnak sem sikerült annyi bátorságot magára erőszakolnia, hogy odalépjenek hozzánk és megkérdezzék: "mit kerestek itt?", pedig egy hónapja építjük az Új Világot a Roxforton belül. A legjobb esetben is csak reménykedtek benne, hogy furcsálló tekinteteik kereszttüzében felemésztődünk és lealjasodunk átlagos diákjaik szintjére. Förtelmes bűn lenne osztozkodni azokkal az ostobákkal, akik inkább elviselnek, semmint minimális erőfeszítést vinnének a Nagyobb Jó megismerésének első lépésének megtételéhez.
  A Kő az erdőben van, Adser pedig arra sem volt hajlandó, hogy megvárjon a keresésével. Őt tartom egyedüli barátomnak az iskola falain belül, de szilárd céltudatossága nap mint nap rádöbbent, hogy csak úgy munkálkodhatunk eredményesen, ha nem csak elhatározásainkat, de türelmünket is megpróbáljuk tovább fejleszteni, a lebukás elkerülése végett. Az első, de egyben kulcsfontosságú feladat végrehajtásában osztoznunk kell.
  A mágia olyan fajtái kerülnek előtérbe, melyekkel sokan lesznek kénytelenek megbarátkozni. Dementorok a Tiltott Rengetegben? Vajon hány iskola "büszkélkedhet" a Roxforton kívül hozzájuk hasonló vendégekkel, arról nem is beszélve, hogy a Minisztériumnak fogalma sincs a szokatlan és hátborzongató helyzet pontos mibenlétéről. Materialista világunk szélén sodródó lények járják az erdő ösvényeit, keresve az egyetlen térképet az úthoz, ami újra a halandóság doktrínájához vezetheti őket. Az élet utáni vágy... Adser felé fordulok és egy biccentéssel köszöntöm.

- Köszönöm, hogy megvártál a keresésével. - válaszolom szárazon. Nem a kicsinyesség, sokkal inkább az unalom vezeti hideg hanghordozásom. Megértem, hogy hírnök társam hozzám hasonlóan elszigeteltnek és kitaszítottnak érezheti magát ebben az idegen országban, így nem áll szándékomban megsérteni, mégis komoly lelkierő szükségeltetik ahhoz, hogy szelíden elmosolyodva fogadjam köszöntését. Megszorítom jobb kezét, közben belemélyesztem tekintetem felemás íriszeibe.
  Látók... Az első találkozás óta hajt a vágy, hogy jobban megismerjem képességüket, az idő kegyetlenül haladó fogaskerekeinek hála ellenben soha nem volt egy nyugodt percem sem ahhoz, hogy leüljek az idősebbik Møvrede fiú társaságában és jobban kikérdezhessem. Jelenlegi helyzetünkben időpocsékolás lenne erre vesztegetni energiáinkat, főleg úgy, hogy a Kő megtalálása az én fantáziámat is érdekesebb frekvenciára állítja.

- Igen, sikerült. - rövid válaszom mögött felelevenedik előttem a névsor. Nem túl hosszú, de a kezdeti fázisban megfelelőnek bizonyult. Azok a tanulók, akik nem építenek falat maguk köré, úgy reagáltak megjelenésünkre, ahogy Apáink számítottak rá. Vonzza őket az ismeretlen; kíváncsiság, tudásvágy, mégis, a legszembetűnőbb jelenség egy Minerva E. Balmoral nevű Griffendéles lány képében elevenedett meg előttem, aki rövid ismeretség után belém vetette bizalmát. Naivitás? Nem... Sokkal érdekesebbnek bizonyult párbeszédünk a torony Kifutójában.

- Nem siettethetjük el a kezdeti fázist. - gyűlölöm a monotonitást és nem tartom valószínűnek, hogy a Roxfort képes lenne bármi mást nyújtani számunkra az Ereklyéken és néhány támogatón kívül, mégis, jobban belegondolva, ezen célok miatt vagyunk itt. - A szeptember tökéletes hónapnak bizonyul ahhoz, hogy megszokhassák a látványunkat. Így legalább a Romanovnák is elkezdhetik feladatuk végrehajtását. Végre... - utolsó szavamat enyhe gúny övezi, ezzel utalva az orosz nemesi család fiatal tagjainak passzivitására. Kilencünk közül mindig is magamat tartottam a legszókimondóbbnak, annak ellenére, amit a külvilág feltételez rólam. Ha Adser jelenlétében nem lehetek őszinte, akkor rég elveszett a bizalom és a harc, amit folytatunk, hiábavaló...

- Greis a Rengetegben maradt? - kérdezem félvállról, miközben tekintetemmel pásztázom a kihalt területet. Soha nem lehetünk elég biztosak abban, hogy nem figyelnek-e meg. Minél hamarabb el kellene hagynunk a tisztást, hogy a Kő keresésére indulhassunk. - Minél hamarabb meg akarom találni az Ereklyéket, hogy végleg eltűnhessünk innen. Vissza akarok térni a Rengetegbe...

- Mindenkinek meg van a maga szerepe – válaszolom a gúnyos megjegyzésre orosz társaink irányába. Pontosan nem látok bele, rájuk milyen szerepet adott családjuk, de amennyire tudom mintákat kell gyűjteniük. Megborzong a hátam akárhányszor belegondolok, milyen lehet koslatni a kiszemelt emberek után, csak hogy megszerezzük néhány hajszálukat. Szerencsésnek érzem magunkat, hogy a jövőben kell csak turkálnunk, bár nem könnyű a feladat. Amíg az a bizonyos illetője, akinél a köpeny lehet nem igazán foglalkozik az ereklyével. Minden bizonnyal ritkán veszi elő és használja ténylegesen, legutóbb csak a hónap elején sikerült elkapnunk, ahogy egy ládában nyugszik. Amíg nem áll szándékában magára ölteni nem fogunk élesebb jelet kapni Greis-szel, Zenia ügyleteihez pedig nem igazán értek. Unokatestvérünk nem túl sokat közösködik velünk az utóbbi időben, pedig mint rangidősnek neki kellene diktálnia a tempót számunkra is.

- Más dolga van, ketten vagyunk – közlöm Mallouse-val. Ikertestvérem amennyire tudom Hagen-nel tölti a délutánt a főhadiszáláson. Nem tudom min dolgozhatnak, de hogy őszinte legyek annyira nem is érdekel. Örülök, hogy végre nem kell sokat közösködnöm vele, amíg a jelre várunk. Igyekszem minél inkább elszakadni tőle, hiszen a „rémisztő ikrek” jelzés nem túl szerencsés, és ellenben a Romanovna párossal, mi még egypetéjűek is vagyunk. Ez külső szemmel csak horrorisztikusabb faktort ad és lassítja a beszélés folyamatát. Eredményesebben dolgozhatunk különválva és bár restellem bevallani nem is igen vágyom a társaságára, mindig úgy érzem, hogy titkolózik előttem. Neveltetésünk révén pedig ezt a vékát nehezen tudom lenyelni.

   Szolidan bólintok és elindulok a rengeteg felé, aminek a szélén már érezni lehet a dementorok jelenlétét. Igyekszem összpontosítani nagyapám tanításaira és bemenni a koborló lélekrablók területére. Mindig is azt tanultuk, hogy nem szabad félnünk ezektől a lényektől, sőt inkább szánnunk kell őket. Történetük szörnyűséges és sötét, olyan sorsa jutottak, mely számtalanszor rosszabb a halálnál. Ismerték Grindelwaldot, tudják a célját éppen ezért nem szabad félnünk tőlük, hiszen a mi oldalunkon állnak. Tudják, hogy az egyensúlyban, amit teremteni akarunk beletartoznak ők is. Több ezer évnyi szenvedést akar tisztára mosni Nagyurunk és a gondolattól kiráz a hideg.
   Hatalmas mágus kétség sem fér hozzá és a kő még nagyobbá teszi, az pedig, hogy a keserűség lidércei ennyire bíznak benne hámborzongató. Úgy érzem sokszor hiába hallgattam történeteit és éltem tanai szerint, fel sem foghatom mekkora hatalma és éles elméje van. Ő, aki visszatér a halálból, Ő aki egy új kort és egy jobb világot hoz el nekünk. Míg ténylegesen fel nem támad meg sem érthetjük, mi a legfiatalabb generáció nagyságát.

- Figyelnek minket – suttogom társamnak és a fák közé révedek. Négy láb és emberfej. Feltűntünk nekik.