Ez az utolsó alkalom...

Reggel a hálókörletemből kilépve nem a szokásos síri csend fogadott. A neszek az alsó szintről jöttek. Apám rendszerint délelőtt tízig nem volt az irodájában, ezért elindultam lefelé, hogy megnézzem, mi okozza a ricsajt. A hálótalárom zsinórját feszesebbre húztam és a pálcám jelenlétéről is meggyőződtem. A zsebemben volt.
Ahogy közeledtem, úgy lettek egyre kivehetőbbek a zajok. A bájital teremből jöttek. Néha apámnak kedve támadt kiséletezni, régebben még engem is próbált tanítani. Azonban már évek óta nem láttam, hogy időt töltött volna ott. Ha valamilyen bájitalra volt szüksége, azt rendszerint készen megette. Vagy elkészítette Mr. Derox-szal, a bájitalmesterünkkel.
Végül befordultam a folyosón is, ami a laborhoz vezetett. A kiáltások innen már tisztán kivehetőek voltak. Semmi több mint apám és a tévképzete, miszerint a Nagyúr fenyegeti. Sosem volt ő ahhoz elég fontos ember.
- Nem! – hallottam, ahogy kiáltja, majd az egészet hangos üvegtörés követte. Ha szerencsém van, bele is lép. – A Nagyúr megtiltotta. Takarodjatok! – Lehetett hallani a hangján, hogy bőg közben. Mint egy szánalmas gyerek. Grimaszba torzult az arcom és megfordultam. Az elején még szórakoztatott ez a műsor, de két hét után már csak azt vártam, hogy végre ne halljam többször. A Sötét Nagyúr már nem volt köztünk, mégis a napi emlékeztetőtől folyamatosan borsózott a hátam, és minden lépésem után hátranéztem. Kellemetlen volt.
- Mester! – sipította valamelyik házimanó, mire megszaporáztam a lépteimet.
- Megtiltom! – kiáltotta újra az apám, majd újabb üvegcsörömpölést hallottam. Azután viszont elértem a folyosó végét és ismét zajjá halkult mögöttem a ricsaj. Visszasétáltam a hálókörletembe, hogy felöltözzek, és valamelyik teraszon elfogyasszam a reggelim. Nagyon reméltem, hogy apám nem az összes manó figyelmét köti le, és akad legalább egy, amelyik már a reggelim készíti.
Alkalomhoz illően fehér talárt húztam, bár a rövidebb fajtából, ami alá szintén fehér nadrágod vettem. Volt némi balsejtelmem ezzel a kiruccanással kapcsolatban. Én sem jártam már a laborban évek óta, így nem tudhattam mit tart ott az apám. Talán élő-halál eszenciáját, vagy valami még mérgezőbbet. Keserű mosolyra húzódott a szám, ahogy a teraszok helyett inkább a szobám erkélyére ültem ki. Nem volt kedvem asszisztálni, vagy még többet hallani. Pontosan elég volt a tudat. Az is épp elég jóérzéssel töltött el.
Éppen, hogy helyet foglaltam a fehér, koboldok kovácsolta székben, amikor a saját manóm megjelent az asztal mellett, és egy csettintésére előttem termett a reggelim.
- Hozhat Grippy még valamit, Ms. Pansy? – kérdezte lehajtott fejjel és remegő térdekkel.
- A Reggeli Prófétát – mondtam neki, mire újra csettintett, majd felém nyújtotta a lapot. A kezei is cidriztek, mint az undorító kocsonya, amit Greg a fejébe szokott tolni Karácsonykor. Sok kedvem nem volt az olvasásához, de ez majd legalább lefoglal egy kis időre.
- Grippynek muszáj szólnia – kezdte a szörnyen magas hangján és térdre vetette magát az asztalom mellett. – A Mester nem érzi jól magát! – sírta, mire csak szigorú pillantást vetettem rá. – Megtiltotta Grippynek és a többi manónak, hogy segítsenek – visította, mint valami malac, és a térdei előtt nagy könnytócsa jelent meg.
Szóval tényleg ez lesz a vége. Elfordítottam róla a tekintetem, és átbámultam a fehér márványkorlát fölött. A nap még alacsonyan járt, szinte alig kelt fel. Sejtettem, hogy mire a hátam mögé ér, már fordul egyet velem a világ. Én vagyok az egyetlen örökös. Parkinson szokás szerint a feleségek és a férjek használhatják a vagyont, viszont névlegesen az mindig az utódra száll. Habár nem gondoltam, hogy anyám részesülni akarna. Tökéletesen boldog volt azzal, hogy újra egyesült a kis sleppje, és esze ágában sem volt betenni többet a lábát Angliába, a Villába pedig még annyira sem.
Megfeledkezve az ételemről, dőltem hátra. A manó visítása elhalkult néhány perc után. Azt hittem felszabadultabb leszek a gondolattól, hogy minden élő rokonom semmibe vesz. Mégis inkább egy újabb kötelességnek éreztem, ami ezzel rám hárul majd. Azt hittem, ha a szüleim meghalnak, úgy fogom érezni, hogy szabad vagyok, hogy végre nem köt semmi és senki.
Nem hittem volna, hogy megvethetem őket még ennél is jobban, de saját magam is meglepve tapasztaltam, hogy sikerül.
Rám hárul a vagyon kezelése, az ingatlanos rendben tartása, a vállalkozások igazgatása, a család hírneve, az utód biztosítása… Felpattantam a székemből, de nehezemre esett kiegyenesedni. A manó már nem térdelt az asztalom mellett, mégsem szabadultam tőle sokáig.
Amin beléptem a francia ajtón újra megjelent, és ezúttal már a torka szakadtából vonyított.
- Úrnőm! – Már a megszólításból is tudtam. Elsiettem mellette, végig a folyosón és le a képcsőn. A düh hajtott. Talán még nevetek is majd, sőt már most is nevettem, ahogy magam mögött hagytam a folyosókat, követve a manók sírásának hangját. A sok mihaszna biztosan attól félt, hogy majd kivasaltatom velük a kezüket, amiért nem állították meg.
Belöktem a cipőm orrával az ajtót a laborba, majd megtorpantam. A látvány nem csak szánalmas, de kifejezetten gyomorforgató is volt. A manók félkörben álltak az egyik pad előtt, amit úgy tűnt fedezéknek is használtak, apám pedig a pad másik oldalán feküdt.
Lassú léptekkel sétáltam közelebb, a nevetésem elhalt. Szívből gyűlöltem, és nem volt elég elégtétel az sem, ahogy a lábaim előtt feküdt kiterülve, nyitott szemmel és habzó szájjal. Undorító látványt nyújtott, ahogy a torka be volt lilulva és az erek kidagadtak még a karjain és, ami kilógott a szedett-vedett talárjából. A csontjai kilógtak és az arcára a félelem fagyott rá. Mégsem tudtam sem sajnálni, sem gyászt érezni. Örültem, hogy meghalt. Örültem, hogy végleg eltűnt az élet a szemeiből, és annak is, hogy az utolsó hónapjait félelemben töltötte. Pont, ahogy én éltem, amikor kisgyerekként a közelébe kellett mennem. Mindig tartottam tőle. Féltem azt, amit mondott, és amit tehetett velem. Amikor még csak a derekáig értem azt hittem befolyásos, tekintélyes és hatalmas ember. Valaki, akit követni kell, akit szolgálni és tisztelni kell.
Ökölbe szorultak a kezeim, ahogy ismét végignéztem a sovány, szánalmas testén. Mindössze ez maradt belőle. Pont olyan szánalmas lett élete végére fizikailag, mint amennyire szánalmas belül mindig is volt.
Hátraléptem. Épp eleget néztem ahhoz, hogy egy életre emlékezzek rá. Pont eleget, hogy az eszembe véssem, milyen soha nem akarok lenni. Undorító, gerinctelen és szánalmas. Megfordultam és egyenletes léptekkel indultam az ajtó felé.
- Intézzétek a temetést – parancsoltam vissza sem nézve a manóknak, akiknek a hangos szipogása csak most ütötte meg újra a fülem.
Nem tudtam pontosan merre is megyek, ameddig nem találtam magam az utazó szobában. Szükségem volt valakire. Valaki emberire. Még ha a gyász nem is taglózott le, az új felelősségeim súlya egyelőre elviselhetetlennek érződött.
Beleszórtam a hopp-port a kandallóba, majd beleálltam a lángok közé.
- A Malfoy Kúria.

Folytatás