A déli szárny szobái

~ Evanna Fae Lovell ~

A barátságos, meleg színekkel díszített nappali közepére érkezve az első dolog, amit észrevettem, a mahagóni asztal volt. Az egyik sarkától alig egy ujjnyira hoppanáltam, de úgy döntöttem, inkább nem teszem szóvá a dolgot. Anyám rengeteg szabadidővel rendelkezett mostanában, amit a ház rendezgetésével, felújításával töltött, és nem akartam elvenni a kedvét ettől az új hobbitól, pláne nem azzal, hogy ráijesztek valami asztalba-hoppanálós rémtörténettel. Azelőtt pontosan tudtam, mi hol helyezkedik el a helyiségben, és odafigyeltem rá, hogy minden a helyén is maradjon. Túl sok furcsa balesetről hallottam a munkám során, elkeveredett végtagokról, elhagyott családtagokról, falba, vagy más szerencsétlen helyre történő érkezésről. Legtöbbjük valószínűleg csak mese volt, amit a vizsgázók terjesztettek el, hogy a náluk fiatalabbakat rémisztgessék, én mégis mindig különösen odafigyeltem, főleg ha a húgomat is vittem magammal.
Scarlett persze képtelen volt csendben maradni, kikapta a kezét az enyémből, majd - abban a hitben, hogy én vétettem hibát - a holmijait válogatva fontoskodó hangon magyarázni kezdett.
- Alig várom, hogy  végre én is hoppanálhassak - vonta fel az egyik szemöldökét. - Egészen biztos jobban csinálnám, mint te.
- Tudod, mit? Én is alig várom - mosolyodtam el. - Akkor végre nem kezelsz majd úgy, mint a házimanódat. Nem fogok állandóan minden szavadra ugrani, hogy ide-oda szállítsalak, mint valami csomagot.
- Kérlek, mintha annyi dolgod lenne - feleselt, mire megragadtam az egyik most vásárolt, túldíszített pennáját, és felé hajítottam. Szándékosan rosszul céloztam, hogy csak megijedjen egy kicsit, egyáltalán nem akartam bántani. Ez csak testvéri piszkálódás volt, amit kifejezetten szerettem.
- Ha felvesznek az Akadémiára, még el is költözöm. Kénytelen leszel hozzászokni a Hop-porhoz.
Nem válaszolt, csak vágott egy fintort. Tulajdonképpen egyikünk sem szerette, ha Scarlett Hop-porral utazik, mert folyton a ruhájáról panaszkodott utána. Én ilyenkor általában inkább nem szólok semmit, megtanultam, hogy ne vitatkozzak, amikor előbújik belőle a hisztis tinédzser.

Az Akadémia említésére, Merlinnek hála, szintén nem reagált. Egy hét telt el az alkalmassági vizsga óta, és még mindig nem tudták kiszedni belőlem a részleteket, amit nem is állt szándékomban elmesélni. Csak reméltem, hogy sikerülni fog, ugyanakkor valami csoda folytán mégsem kell soha többet együtt dolgoznom az akkori partneremmel. Rémes csapatot alkottunk, ami igazából mindkettőnk hibája, de meg vagyok győződve róla, hogy nagyobb részt az övé.
Elővettem a talárom zsebéből az összetekert pergamenlapot, és még egyszer átfutottam azoknak a dolgoknak a listáját, amiket a nyári felkészülésemhez akartam beszerezni. Még mindig úgy éreztem, le vagyok maradva a többi jelentkezőhöz képest, így ezt a két hónapot arra szántam, hogy ezt kiküszöböljem. Könyveket, útmutatókat vásároltam, illetve olyan eszközöket, amiken különböző átkokat és bűbájokat gyakorolhatok, és ahogy végighaladtam a listán, kipipáltam mindent, amit sikerült megtalálnom. Az utolsó pontnál viszont elakadtam.
- Scarlett, nincs nálad a Felsőfokú önvédelmi bűbájok 2? – néztem fel zavartan, mert hiába kerestem a kupacban, ezt az egy könyvet nem láttam sehol.
- Ezt nem kérdezted komolyan, ugye?
- Visszamegyek Hertfordshire-be – sóhajtottam. Scarlett már nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de nem vártam meg a válaszát. Úgysem értette volna meg, ha megpróbálom elmagyarázni, milyen fontos, hogy jól teljesítsek az Akadémián.

Amióta belekeveredtem abba a csatába a Minisztériumban, nem hagyott nyugodni a tény, hogy az alapszintű varázslatok kivételével nem tudok semmit, amivel megvédhetném a családomat. Hiszen még saját magamat sem tudtam, ezért feküdtem négy hónapig öntudatlanul a Szent Mungó negyedik emeletén. A Roxfortban tanultak épp csak arra voltak jók, hogy a saját épségemre vigyázzak, de ennél többet akartam tenni. Tudjukkinek még mindig maradtak követői, akik most is bujkáltak valahol, és azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy mesterük haláláért bosszút kívánnak állni. Éppen ezért megfontoltam a lehetőségeimet, és arra jutottam, hogy aurornak tanulni logikusabb és értelmesebb döntés, mint életem végéig a Hop Hálózati Felügyeletnél ülni egy asztal mögött. Ha pedig valamibe belekezdek, végig is csinálom.

Az egyetemváros főteréről nyíló kis utcába érkeztem, és kényelmes léptekkel azonnal a könyvesbolt felé vettem az irányt. A városban muglik és varázslók is laktak vegyesen, így óvatosan kellett mozognunk, nehogy magunkra vonjuk a figyelmüket. Levettem a talárom, ami alatt egy egyszerű, világoskék mugli inget viseltem, és így sétáltam át a téren, figyelve a mellettem elhaladó embereket. Nem tűntek olyan furának, mint amilyennek egyes varázslók képzelik őket, de azért sok mindent nem értettem velük kapcsolatban. Anyám, bár mugli származású volt, sosem próbált minket beleszoktatni a világukba, a szüleit sem látogattuk túl gyakran, inkább ők jöttek el hozzánk. Úgy tűnt, ők mindent megtettek, hogy alkalmazkodjanak hozzánk, mi viszont meg sem próbáltuk megismerni az ő életüket.
- Nem illik az embereket bámulni – zökkentett ki egy hang a gondolatmenetből, és nem is voltam biztos benne, hogy nekem szól, amíg nem folytatta. – Elejtetted a talárodat. Te jó ég, és te akarsz auror lenni?

~ Gabriel Walsh ~

Akármennyire nem ilyennek tűnök, pont beleférek abba a hülye sztereotípiába, amit a lányokról úgy általában elképzelnek a ruhákkal kapcsolatban. Sőt, még rosszabb – varázsló létemre válogatott gyűjteményem van azokból a csinos mugli ruháknak a másolataiból, amiket a kisebb üzletekben árulnak. Persze nem szoktam ezzel villogni, ha nem muszáj, mert a Roxfortban jó párszor megszóltak érte. Főleg a mardekárosok, az a sok felsőbbrendű troll. Mondjuk, nem mintha számítana. Már felnőtt vagyok, és senkinek semmi köze hozzá, mit veszek fel. Legalább könnyű vegyülni, ha sétálni indulok az olyan muglilakta helyeken, mint például Hertfordshire. Csak meg ne szólítson senki, akkor aztán rögtön lebuknék.

Megvenni ezeket a ruhakölteményeket igencsak bajos. Nem mintha nem kapnék rendes zsebpénzt, szerencsére ezzel kapcsolatban nincs vita otthon. Amíg suliba járok, addig jár a kvártély, mondja mindig édesanyám, apám legnagyobb bosszúságára; de általában csak magában puffog. Azonban még nem nagyon fedeztem fel olyan pénzváltót, ahol galleonért fontot adnak. Így hát az egyetlen, ami jutott, hogy aprólékosan megfigyelek mindent, ami tetszik, és aztán otthon megvarrattatom Mrs Hedge-dzsel. Elég morcos az öreglány, de időnként átjön, ha küldök neki egy nagyon kedves baglyot. Igazán ügyesen bánik a varróbűbájokkal, sokkal ügyesebben, mint én valaha tudnék. Egyszer próbáltam magam összehozni valamit, de aztán feladtam, mikor a ruha fodros ujja valahogy a szoknya aljára került.

Kellemes, száraz nyári nap köszöntött rám, mikor reggel kinéztem a szobám ablakán. Sárga fényben fürödtek odakinn a fák, és elég volt egy vékony kardigán, hogy az ember jól érezze magát. Szerencsére ez az idő az egyetemvárosba is elkísért. A házak ablakairól csillogva verődött vissza a fény, el-elvakítva menet közben, így sokszor ernyőznöm kellett a szemem, hogy lássak valamit. Mugli gyerekek és szüleik korzóztak a macskaköves kisutcákon, persze jó néhány varázsló is lézengett köztük. Azonnal ki lehetett szúrni, melyikük melyik.

Elég sokat gyalogoltam, mielőtt felfedeztem volna az első üzletet, ahol a nekem való ruhák lógtak. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán inkább ideje lenne megvennem a könyveket – aztán elhessegettem a terhes gondolatot. Még csak hét telt el az alkalmassági vizsga óta. Ó, az a merlinverte alkalmassági vizsga, meg az a Walsh… Titkon reméltem, egy kevés rosszindulattal, hogy végül nem veszik fel az Akadémiára. Rettentően kiborított a fiú azon a nyamvadt felvételin. Az egész nem sikerült úgy, ahogy vártam. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha befogja, és csinálja, amit mondok… Mérgesen szusszantottam, és megráztam a fejem. Még így is sokkal jobb voltam, mint a többség.

A kirakatban egy csodás mentaszín ruha lógott, csipkével az ujjai helyén. Megálltam előtte, és alaposan szemügyre vettem, hogy pontosan emlékezzek minden részletre. Talán le kellene rajzolnom, gondoltam, némileg bonyolultabb annál, hogy el tudjam mesélni. Végigtúrtam a végtelen és rendetlen táskámat, amit magamban csak a Barlangnak hívtam (és tényleg az – bűbájjal van megfelelő méretűre növelve). Invito nélkül azonban esélytelen, hogy pont megtaláljam a pergament, meg a pennát. Valami eldugott helyre kell vonulnom, állapítottam meg magamban, ahol nem látnak a muglik. A házak között észrevétlenül megbúvó, keskeny sikátorok felé igyekeztem, amikor észrevettem egy ismerős, magas alakot. Gondoltam, csendben elsurranok mögötte, nehogy beszélnem kelljen vele. Csak aztán elhagyta a talárját. A viszonylag udvarias neveltetés és az ellenszenv egy pár pillanatig küzdött bennem, aztán a szememet forgatva felvettem a földről a talárt, és utána vittem. Nagyon bele volt merülve a nézelődésbe, én pedig nem álltam meg, hogy oda ne szúrjak egy csípőst megjegyzést, ha már szívességet teszek neki. Persze az aurorsággal kapcsolatban. Nem, nem tudtam megállni.

- Tessék – nyújtottam felé aztán a talárt.