Vendégszoba

Egy kicsi, de kényelmes hálószoba, a vendégek részére. Könnyen alakítható, leginkább a fehér szín uralkodik benne.

¤¤¤

Fáradtan melengetem a kezemet a bögrén. Alig bírom nyitva tartani a szemeimet, pedig pontosan tudom, hogy még nem aludhatok el. Belekortyolok a kávémba és kényszerítem magamat, hogy továbbra is ébren maradjak. Ez továbbra sem egyszerű feladat. Rápillantok az ágyban fekvő alakra, aki továbbra is eszméletlen, pedig minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy rendbe hozzam. Sajnos úgy tűnik a sérülései sokkal komolyabbak, mint ahogy azt először észrevehettem volna. Olyan varázslatok érték, amiknek a felét nem is ismerem, az ellenszerüket pedig pláne nem, azt hiszem ez már rég túllépett a hatáskörömön. Tisztában vagyok azzal, hogy a legjobb az lenne, ha kórházba vinném, viszont van egy olyan érzésem, hogy annak nem igazán örülne. Ezért várok. Várok arra, hogy magához térjen, hogy tudjak vele beszélni, hogy megtudjam a nevét, és megkérdezhessem azt, mégis hogyan került ilyen állapotba. Feltétlenül szükséges ahhoz, hogy rájöhessek, hogyan tudnám maradéktalanul meggyógyítani. Ez az eset igaz kihívás számomra, és bevallom, nem szívesen engedném ki a kezeim közül, még akkor sem, hogy ha tudom, hogy végzett, hivatalos gyógyítók sokkal jobban tudnák kezelni a helyzetet.

A következő pislogásnál egyszerűen képtelen vagyok újra kinyitni a szemeimet. Azt hiszem el is alszom, mert amikor újra sikerül már halvány fény dereng az ablakoknál, jelezve hogy hajnalodik. Ráadásul teljesen elgémberedtem és a maradék kávét is sikeresen kiborítottam, ami kihűlt már. Sóhajtva kelek fel a székből, amit az ágy mellé tettem és egy újabb szomorkás pillantást vetve az idegenre kilépek a szobából, hogy letegyem a bögrét és egy gyors zuhany után átöltözök. A zuhany kicsit felébresztett, de továbbra is hatalmas karikák jelzik a kimerültségemet a szemeim alatt. Újabb kávét készítek el, utána visszatérek a vendégszobába a férfi mellé. Leteszem az éjjeliszekrényre a bögrét, aztán az ágyhoz lépek és óvatosan felemelem a takarót. Újra szemügyre veszem azokat a sérüléseit, amiket egyszerűen képtelen voltam begyógyítani. Az oldalán és a vállán lévő hatalmas seb továbbra is borzasztóan néz ki és semmilyen általam ismert bűbáj nem segített. Azokat egyszerű mugli módszerrel tisztítottam ki és csak bekötöztem, de a vérzést sem tudtam elállítani, ami igazán aggasztó, mert a férfi egyre sápadtabb és sápadtabb. Meg kell várnom, amíg magához tér, hogy vérpótló bájitalt tudjak neki adni.

Ugyanennyire nem voltam képes begyógyítani azt a pár égési sérülését és néhány kisebb karcolását, hiába próbáltam minden általam ismert eszközzel. Átcserélem a kötéseit, és mielőtt még újra betakarnám, a szemléletbe vétel kezdete óta most először nézek megint az arcára. Legnagyobb örömömre már egy nyitott szempár tekint rám vissza, ezért rögtön el is mosolyodok szélesen. Óvatosan betakarom újra, majd megint felé fordulok.
- Örülök, hogy magadhoz tértél. Már tartottam attól, hogy nem is fogsz. – Gyorsan megkeresem a vérpótló bájitallal teli fiolát.
- Fel tudsz ülni? Ezt mindenképpen meg kellene innod, rengeteg vért vesztettél. Hogy hívnak? Hogyan sérültél meg? Van pár elég csúnya sebed, amit nem tudok begyógyítani, ha tudnám az eredetüket, talán menne. – Miközben kérdezgetem, továbbra is töretlen a mosolyom.
- Ó, mielőtt még elfelejteném én Aeryn vagyok, de mindenki csak Rynnek nevez. – Mutatkozom be. Érdekes, hogy a betegekkel, sokkal közvetlenebb tudok lenni, mintha rendesen találkoznék emberekkel.

Az a patkány abban a pillanatban lepett meg, amikor nem számítottam rá. A bátyámról beszélek. Mostanában annyira retteg a következményektől, hogy az Azkabanban köt ki, hogy instabillá vált, melyik oldal iránt is hűséges. Sejtettem, hogy fel akar nyomni némi enyhítésért. De azt nem, hogy ezzel a húzásával az életemre is tör. Több sebből vérzek. Abban a pillanatban, amikor komolyabban megsebzett egy varázslattal, ami kevésbé engedi a gyógyulást, a fejembe szökött az adrenalin. Nem a pálcámra támaszkodtam, hanem a két kezemre. Egyik pillanatban csak azt éreztem, hogy a szívem a fülemben lüktet, ahogy ráébredek, hogy akár meg is ölhet, a másikban már a nyakát szorongattam a földön birkózva épp vele. Nehéz volt elkapnom, ő is ugyanezt a sportot művelte a Durmstrangban. De valamivel jobban hajtott az adrenalin belülről. Már nem is emlékszek igazán rá. Addig fojtogattam, amíg elvesztette az eszméletét. Onnantól nem érdekelt. A szorításom felengedett, én pedig ott hagytam valahol. Franc tudja hol... Most más fontosabb. Egyre jobban érzem mennyire gyenge vagyok, ahogy az adrenalin hatása kiszáll belőlem. A ruhám teljesen átnedvesedett a kicsorduló vértől. Sürgősen haza kell jutnom...


Zavarosan kering bennem minden. Nem tudom, hogy épp ébren vagyok, vagy álmodok, mint ha a két állapot között elmosódtak volna a határok. Folyamatosan menekülök, hozzám nem megszokott viselkedéssel. Nem tudom mi elől futok, azt sem, hogy mi történt. De a bátyám gúnyos kacaja folyamatosan a fülemben cseng mint valami rossz előjel. Aztán megtorpanok, valami előttem mint ha ködbe burkolózna, majd zöldes fénycsóva csap ki, én pedig megdermedve a földön kötök ki.
Ismét rohanok. Mint ha az imént semmi sem történt volna. Félelmetes egy kissé, azt hiszem. Mint ha már sokadjára ezt tenném, mint ha a tudatom meghasadna, vagy beképzelnék dolgokat. Egyáltalán a valóságban vagyok? A fejemet fogom, tenyereimet szemeimre húzom. Ellep a teljes sötétség, miközben egyre jobban szuszogok. Mi történt?
A szuszogásom alábbhagy. Már nem olyan lendületesen emelkedik a mellkasom, mint ha a szívem is épp ki akarna ugrani onnét. Mint ha világos lenne... Lassan résnyire kinyitom a szemeimet. A fény zavar...
De csak körülnézek. Már amennyire lehet ezt tenni egy csíkból. Az első kérdés, ami megkérdőjeleződik a fejemben, hogy hol vagyok? Nem ismerős a hely cseppet sem. Mi van ha olyanokhoz kerültem, akik nem éppen látnak engem szívesen? Amióta a csata eldőlt és a Nagyúr megszűnt létezni, semmi sem biztos. Rohadtul nem. És ezt a bátyám is tökéletesen példázza.
Első nekiindulásból megpróbálnék felülni. Már ha nem érezném azt a feszítő fájdalmat az oldalamban. Mindjárt alább hagy a mocoroghatnékom. És az egyetlen jelen lévő személyre emelem a tekintetem immár teljesen nyitva. Miért mosolyog ennyire? És miért tesz fel ennyi kérdést? Nekem is támadt néhány a fejemben, például hogy talált meg és miért hozott el? Mik a tervei? És miért ilyen mézesmázos? Válasz helyett gyanúsnak megítélve a helyzetet megint megpróbálok mocorogni. Fel akarok kelni, minél előbb fel kell innét szívódnom. De a lábaim nem látják hasznosnak eme döntésemet. Ahogy talpra állok, hirtelen mint ha a talaj kicsúszna alólam. A térdeim nagy remegés közepette felmondják a szolgálatot és ismét a földön kötök ki.

A kérdéseimre nem kapok választ, ami eléggé aggasztó jel. Mindenképpen ki kell derítenem, hogy mivel átkozták meg, mert különben nem tudom meggyógyítani. Így is kétséges, hogy menni fog, hiszen én egyáltalán nem vagyok még olyan képzett, mint egy rendes gyógyító, hiába vagyok szorgalmas és végtelenül maximalista. Aggodalmasan nézek az ismeretlen férfira, amikor látom, hogy megpróbál felkelni.
- Nem jó ötlet. – Figyelmeztetem, de mintha meg sem hallana. Ennek meg is lesz a következménye. Sóhajtva felkelek a székről, és már épp venném elő a pálcámat, hogy visszalebegtessem az ágyba, amikor eszembe jut, hogy lehet, hogy ezzel megijesztem. Hiszen teljesen ismeretlen vagyok neki, még azt is gondolhatja, hogy rossz szándékkal szándékozom használni a pálcát. Ő meg nem tudhatja, hogy egyáltalán nem vagyok képes semmiféle átokra a bénaságom miatt. Pár pillanatig még csendben figyelem, de aztán odalépek hozzá és megpróbálom felhúzni. Jó, jó, tudom, hogy szinte esélyem sincs. Hozzám képest ő sokkal nagyobb, nehezebb, így annak a valószínűsége, hogy sikerül puszta kézzel visszaraknom az ágyra, egyenlő a nullával.

- Egyedül nem tudlak visszarakni. Segíts egy kicsit. – Kérem meg. Utána tovább próbálkozom.
- Figyelj, nem tudom, hogy ki vagy, és hogy miért sérültél meg ennyire, de azt tudom, hogy hiába próbálsz elmenni, az nem fog sikerülni. Ha pedig, nem hagyod, hogy ellássalak, akkor pár napon belül már sehonnan nem fogsz többé felkelni. – Figyelmeztetem. Ha sikerül visszarakni az ágyra, akkor újra felé tartom a vérpótló főzettel teli fiolát. Ha továbbra is makacskodik, akkor abbahagyom a felhúzására történő kísérleteket, és akkor is odatartom neki a bájitalt.
- Ezt idd meg. Sok vért vesztettél. Megjegyzem, ha mozgolódsz, még többet fogsz, az meg egy kicsit sem fog segíteni rajtad. – Remélem így már végre hallgatni fog rám és megissza a fiola tartalmát.
- Kérsz valamit inni? Nem vagy éhes? – Kérdezem meg tőle jó házigazdához és gyógyítóhoz illően. Kezdek igazán büszke lenni magamra.
- Az előző kérdéseimre is tudni szeretném a választ. – Teszem hozzá, hogy tudja, még véletlenül sem feledkeztem meg azokról sem.
- Egyébként, hogy hívnak? – Valahogy mégsem ártana szólítani. Talán úgy többet érek el vele.

[- Várj, ne...-]

Az már, amikor figyelmeztet, hogy ez nem jó ötlet, későn érkezik a tudatomba. Ugyanis a padlóról szemlélem a világot, ami nem hogy irreális kontrasztot vesz fel azáltal, hogy picit mint ha megkettőződnének a vonalak, még forogni is kezd velem a világ. Na ez kellett nekem. Most már arra sem tudok figyelni, hogy mit kezd a pálcával, vagy előhúzza-e. Érzem, hogy a fejem jobbra húz, le a föld felé, mint ha a gravitáció be akarna szippantani engem menten. Nem jó ötlet gyengén hirtelen felpattanni, mikor azt sem tudom, hogy meddig nem lehettem magamnál. Most jövök rá, hogy nem csak azt nem tudom hol vagyok, még totális időzavarban is szenvedek. Ez így egyre jobb lesz, de komolyan.
Érzem, ahogy a jobb vállam kicsit lejteni kezd, valószínűleg arra dől be a fejem is a nagy szédülésben. De még valamitől. A nő megragad és megpróbál segíteni felkelni. Nem igazán jön össze, én pedig még mindig azt érzem, hogy szívesen csókolóznék a padlóval. Aztán némi hányinger is elfog az összekuszálódott kép miatt.
- Várj, ne...- mondom neki elfúló hangon, mert egy adag rosszullét épp most rohamoz meg és készül a torkomba felfutni, ahol megakad. Aztán mint ha tele szájjal beszélnék, úgy folytatom erőltetetten, kipréselve a szavaimat.
- Így... mindjárt... idehányok. - nem a legdiszkrétebb kifejezés egy úriembertől, de többre jelen pillanatomban nem telik. Extrémen kiszolgáltatottnak érzem magam és ez rossz. Szörnyen rossz. Azt veszem észre, hogy teljesen messze csengenek a szavai, amit mond. Valószínűleg felsegíteni akar, de így nem fog menni. Előre próbálom én lendíteni magam, de csak visszahuppanok. Az ágy oldalának dőlök és a plafonra nézek, hogy csak az az egy szín forogjon velem. Érzem, hogy a mozgás hatására valami az oldalamnál melegíteni kezd. Remek, ha ez most a vérem, mert az azt jelenti, hogy átvérzett a kötésem. És tényleg nem jó a helyzetem. A francba.
Annyira van csupán erőm, hogy azt a valamit eltolom tőle, amit felém nyújt. Ki fogom dobni a taccsot.
- Csak vizet... - kérek. Akarnám mondani, de az már bent marad. Totál úgy érzem magam, mint egy sületlen idióta aki a haláltusáját vívja magával.
- Nem, inni, vizet... - préselem ki az ajkaim között, és ahogy egy picit is enyhül a szédülés, rá pillantok.
- Cameron. - tessék, örülhet, válaszoltam. De most szerintem mást kellene. Utána esküszöm elmondok mindent neki. Ez most rosszabb, mint egy kínvallatás.

Hiába minden igyekezetem, semmire sem megyek vele, és a férfi csak egyre rosszabbul néz ki. Kellett neki, így pattognia! Esküszöm, ha jobban lesz, alapos fejmosásban fogom részesíteni, hogy máskor legyen óvatosabb. Hamar abbahagyom a felsegítésére irányuló próbálkozásokat, mikor rájövök, hogy ez így semmiképpen sem fog menni, és a vérpótló bájitalt is lerakom, amikor megint elutasítja. Majd később belészuszakolom, ha addig élek is, de egyelőre még mindig egy megoldandó problémára kell koncentrálnom: arra, hogy visszajuttassam az ágyra.
- Oké. Hozom. – Mondom halkan, amikor kér egy kis vizet, és ennek eleget is teszek. Fáradtságom ellenére fürge léptekkel megyek ki a konyhába, fogok egy poharat és töltöm tele hideg vízzel, utána ugyanilyen gyorsan vissza is térek a szobába hozzá. Most már nevet is tudok társítani az idegenhez, ami kifejezetten jó érzés. Odaadom neki a poharat, ha pedig kell még inni is segítek neki. Ha kicsit is javulni látom, előveszem a pálcámat és az ágyra lebegtetem, óvatosan, hogy lehetőleg ne forduljon fel még jobban a gyomra.

Ha ezt sikerült kivitelezni, odalépek az ágyhoz és továbbra is ügyelve arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat, lefektetem. Egyből feltűnik, hogy az oldalán lévő kötést teljesen átitatta a vér. Ez az eredménye az ugrálásnak. Akaratlanul is sóhajtok, majd egy begyűjtő bűbáj segítségével újabb kötszereket hívok magamhoz.
- Legközelebb kétszer gondold meg, mielőtt felpattannál. – Mondom neki némi szemrehányással a hangomban, utána pedig ügyesen eltávolítom az ujjaimmal az átázott kötést. A sebe még mindig elképesztően csúnya és most megint elég rendesen megindult a vérzés.
- Hát ez nem túl biztató. De mindent megteszek, hogy jobban legyél. Gondolom, annak nem örülnél, ha kórházba vinnélek… pedig ott biztosan jobban el tudnának látni. –Itt előtör belőlem egy kicsit a bűntudat. Közben megtisztítom a seb környékét és újabb kötést teszek rá, varázslat nélkül.
- Ha kicsit jobban vagy, tényleg segítene a bájital, ha meginnád. Nem vagyok képzett gyógyító, de a bájitalokban sosem hibázok. – Remélem sikerül jobb belátásra téríteni. Nem szeretném, ha tényleg meghalna.