Az ivó

  Elképzelésem nincs, mit keresett egy tizenkét,-három éves lány a csata kellős közepén, de szerintem jobban járok amíg nem is tudom. Ezzel még nincs is akkora baj, de hogy a francba találkozott dementorokkal? Csoda, hogy még él egyáltalán.  Mondjuk az sem biztos, hogy igazat mond. Ki tudja, lehet csak Cael-nek akar felvágni.
  Ahogy Cael mondja, hogy mostmár vannak barátaim két dolgot veszek észre. A fiút elfogja egy bizonyos érzés, talán bűntudat vagy szégyen. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, de nrm sikerül úgy, ahogy szeretném. Eközben Merel is motyog valamit a bajsza alatt. Az alatt a sörhabból készült bajsza alatt. Ez annyira nem érdekel ezért hagyom, had motyogja tovább a mondandóját, ha már ilyen sok van neki.

  -Áh, nem baj. Már megszoktam. -Mindenesetre az utolsó mondatot már kicsit halkabb hangon mondom, mert ha ő ilyen lelkiismeretes volt, hogy bocsánatot kért, akkor én ne legyek már bunkó vele. Elvégre nem tudhatja, hogy szégyenlős vagyok avagy sem, hiszen alig ismer.
  Máris mennek? De kár.  Olyan szívesen beszélgettem volna még egy órácskát Merelkével erről-arról. De ha menni kell, hát menni kell, kicsik még.  Ahogy meghallom Merel szájából a csöppet elrontott nevem, a lány felé nézek, majd válaszolok a kérdésére. Miért is kellett ezt megkérdezni?
  -Parancsolj! -azzal egy laza karmozdulatot teszek a pálcámmal és néztem ahogy tovább szerencsétlenkedik az alkoholtól. Mily ironikus, hogy a legidősebb a legjózanabb. Na de én amúgy sem vagyok alkoholista és ennek további fokozatainak egyike.

Mikor elindulnak az ajtó felé, a két fiú közre fogja Merelt és elmennek ki tudja hová.  Lassan én is elindulok. Ahogy feltápászkodok az asztaltól, én is megindulok az ajtó felé, s kilépek a csillagokkal teli égbolt alá. Felpillantok, majd elindulok ballra, amerre a szálloda van.