Kicsi a világ

El se hiszem, hogy anyuék ilyet találtak ki. Egy hosszúhétvége Bath-ban, nincs mágia, nincsenek gondok, csak a nyugalom és a pihenés. Tegnap reggel avattak be Suzie-val minket ebbe a meglepetésbe, és egyikünknek sem kellett több tíz percnél, hogy összecsomagoljunk. Pedig azt hittem, hogy idén nyáron már sehova se fogunk menni. Bárcsak szerelmemmel is meg tudnám osztani ezt, de anyuék ragaszkodtak hozzá, hogy családi vakáció legyen. Még akkor is, ha nagyon kedvelik, és bármikor szívesen látják. Talán az aggodalmam anyu betegsége miatt felesleges volt, mert csak ezt a hétvégét tervezték. Néha olyan buta tudok lenni, hogy az már nekem is fáj. Tegnap már voltunk egy római kori fürdőben, ma pedig egy kisebb városnézés van betervezve, de mikor anyu meglátja a Botanikus kert feliratot, akkor félbe kell hagyni ezt a nézelődést.
- Anya, apa, engem nem érdekelnek azok a gazok – állunk a kert bejáratánál. – Én inkább átmegyek a parkba, úgyis hallom, hogy valamilyen zenét játszanak ott.
Ez persze nem igaz, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Nem akarom elrontani a nyaralást ezzel, de tényleg halálra unnám magam a sok növény között.
- Nem fogok elkóborolni, és úgyis könnyen megtalálsz, tudom.
Apura sandítok, őt könnyebb meggyőznöm. Tudom, hogy megígértük, hogy nincs mágia, de biztos vagyok benne, hogy annak a segítségével könnyen megtalálna.
- Jól van, de ne menj messzire, és ha nem találnánk egymást, akkor legkésőbb nyolcra legyél a szállodánál.
Látom anyun, hogy ő ellenkezne apu szavaival, de végül nem teszi. Tényleg nem akarom tönkretenni a nyaralásukat, de a növények csak addig érdekesek, amíg lefekszem a fűbe, és figyelem a fákat, ahogy fújja őket a szél. Elsétálok a legközelebbi tavas részhez, ami közel van a botanikus kerthez. Leveszem a papucsom, és úgy sétálgatok. Hagyom, hogy a selymes fű csiklandozza a talpam. A fűről átsétálok a tó partjára, de kicsit kapkodva a lábaim, mert elég meleg a beton, amihez nem vagyok hozzászokva. A tóban vannak halacskák, a felszínén pedig kacsák úszkálnak. Néha egy-egy sirályt is látok elrepülni felettem.
A víztükörben egy olyan önmagam néz vissza rám, amilyennel még nem találkoztam. Cael sokkal nagyobb hatással van rám, mint gondoltam eddig. A nyárig tükörbe se nagyon néztem, azóta pedig az öltözködésemre is sokkal jobban odafigyelek. És ez nem csak ebben nyilvánul meg. Többet mosolygok, nyugodtabb vagyok, és lényegében meg sem fordul a fejemben, hogy valami olyasmit csináljak, amivel meg tudom bántani a szüleimet. Pedig hányszor gondoltam már rá, hogy talán meglepem szerelmem. Persze, lehet, hogy a végén még én lepődnék meg. Meg aztán máshoz beállítani hívatlanul nem jelenti ugyanazt, mint elszökni egy ismeretlen helyre.
Otthagyom a víztükröt, és leülök egy kis dombocskára a tó partján. Ahogy felpillantok, a tó másik oldalán egy ismerős arcot látok meg. Biztos vagyok benne, hogy griffendéles, de ha akarnám se tudnám megmondani, hogy hívják. Abban is biztos vagyok, hogy fiatalabb nálam. Nem tudom, hogy észrevett-e, de úgy tűnik, hogy nem, mivel határozott léptekkel távolodik tőlem.
Szerencsémre a hátam mögül süt a nap, ezért ahogy hanyatt dőlök, nem süt a szemembe. Nyugodtan tudom nézegetni a vándorló felhőket. Elmosolyodok. Megint az eget kémlelem ahelyett, hogy a környezetem figyelném. Meg is van az eredménye, mikor egy árnyék vetül rám, és megjelenik a korábban látott fiú a látóteremben.
- Szia... – állok fel gyorsan. – Öhm, ne haragudj, de nem tudom a neved. Én Alexis vagyok.
Azt hiszem, sokszor vissza fog még ütni az, hogy nem kerestem eddig más emberek társaságát a barátnőimén kívül, még a saját házam tagjaiét sem.
- Kicsi a világ, hogy a legváratlanabb helyeken bukkan fel egy ismerős arc. Te is nyaralsz?
Felemelem a kezem, hogy annak segítségével védekezzek a napsütés ellen. Sokkal jobb volt háttal lenni neki, még akkor is, ha esetleg kicsit lepirul, és nem fogok tudni normálisan aludni.