Pitkästä aikaa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki tévedhetetlennek gondolta magát. Kedvenc játékai az emberek voltak, rajongott az ütközetekért, és ritkán veszített: jártas volt a jogban, a tudományokban, a művészetekben, és persze nem elhanyagolható tényező, hogy mindben jól teljesített. De akárhogy jeleskedett is a kedvenc dolgaiban, azért az örök első mégis a csaták forgataga volt, ahol még magát a háború istenét is legyőzte. A lány neve Minerva volt, és attól az apró ténytől eltekintve, hogy a saját apja fejéből pattant ki teljes fegyverzetben, mindig, mindenben megugrotta azt a bizonyos lécet. Véletlen lenne? Sosem tudtam meg, tulajdonképp melyik szülőmnek köszönhetem az első nevem, amelyhez jobban ragaszkodtam a másodiknál, főleg, mikor házvezetőnket is megismertem, de valahogy mindig hittem benne, hogy túl szép és nyugalmas történet ez valakihez, aki valójában úgy kezdte az életét, hogy meghalt. Úgy tűnik, a jóslatnak nem is nevezhető sejtésem beigazolódni látszik.
Ez jár a fejemben Ailát nézve, aki egyszerre magabiztos, és még sincs tudatában ezen tulajdonságának, furcsa lebegő hatást kelt ezzel a jelenléte. Végighallgat, gondolom, ugyanúgy megrettenve, ahogy én lennék magamat látva.
- Nem, dehogy! Nem ezt akartam mondani! – csapok rá a mondatára, hevesen és lendületesen – Csak azt akartam, hogy…
Visszanyelem a kikívánkozó tartalmaz, mivel az eddig szunnyadó kontrollom még álmában is óva int attól, hogy magyarázkodni kezdjek. Visszavonni persze nem tudom, de nem rontok tovább vele – a másokban olvasók első észrevétele, hogy az ember mindig élénkebben reagál, ha számára fontos dolog kerül szóba. Visszadőlök a szék támlájára, de nem fáradok már a mosoly újrateremtésével, főleg mert nincs is rá okom.
- Párszor találkoztunk, egyszer Párizsban. Ne érts félre, nem arra akarok most célozni, hogy emiatt, de az első alkalommal készítettem róla pár képet, és megjegyeztem neki, hogy ha sietős, jöjjön értük oda. Ő pedig megjelent… - beharapom a számat – Nyilván nem csak emiatt, de azt hittem, nem jön el.
Szívesen elütném a feszültséget az ivással, de az nem oldana meg semmit, és csak még kapkodóbbnak, bűnbánóbbnak mutatna. Mintha ugyan lenne min aggódnom… valahogy azonban Aila előhúzta a kétségeimet a kalapból, hiába táncoltam az esőben.
- Nem állítom, hogy ismerem, ahhoz ez sovány idő. – felhúzom a lábaimat, kényelmesen elhelyezkedem – Azt ismerem, amit látni engedett, amit elmondott magáról, és bár tudom, hogy ez több, mint elsőre tervezte, nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy kiismertem. Viszont ha megvan ez az összhang, az a bizonyos közös rezgés, valahol tudod, hogy odabent, a rétegek alatt van egy kis dallam, ami összehangolható a tiéddel. Szörnyen hangzik ez, tudom, főleg tőlem… de Aila, kiráz tőle a hideg, mindkét értelemben. Mintha csak kitaláltam volna, de ő létezik. Igazi.
Egy pillanatra ismét elakadok, fontolgatva, milyen érveket támasszak még a beszélgetéshez, de végül arra jutok, semmilyeneket. Hallom magam kívülről, és idegennek hat, olyannak, mintha nem én szólalnék meg bentről, de ezek az én szavaim, az én benyomásaim. Könnyű lenne rásütni a kézenfekvő bélyegek egyikét, de az nem fedi a valóságot. Nem lehet katasztrófának, vagy újrakezdésnek nevezni a világvégét.
Nem simul a kezembe a helyzetet könnyítő kulcs, így kell most boldogulnom.
- Tudom, mire következtetsz, én is azt tenném, de ez nem ilyen egyszerű… kicsit olyan perspektíva ez, amiből többé semmi nem tűnik kibogozhatónak. Már nem is csodálkozom, hogy kiégett tőlem az a szerkezet is.
Végre elmosolyodom, mindenféle mellékes grimasz nélkül. „Minden más hiábavaló, az alku, az átok, a csönd, a szó.”
- Gondolod? Én sem feltételeznék magamról semmi ilyesmit. – figyelek most a szavaira – A parton, Bournemouthban, még július elején. Natalie lerángatott magával, aztán szokásához híven jobb társaságot is talált magának. Beszéljünk erről?
Észrevétlenül simulok vissza a szerepem tokjába, amit lehet őszintétlennek titulálni, de persze nem az, csupán az énem egy kevésbé viharos kiadása, a kedvesebb, a vidámabb. Elülnek a záporok az arcomon, kisüt a nap, és úgy érzem, szükségünk is van rá az elkövetkezőkben.
- Talán az lett volna a legjobb, ha ezt a levelét még elküldöm, de végül nem tettem. Nagyon hiányoztál egész idő alatt, és minden annyira máshogy alakult volna, ha nem így osztják a lapjainkat.
Figyelem a tekintetét, a mozdulatait, a mindig irigyelt szellemét, ahogy őszintén fordul felém. Sok minden változott, alig hónapok teltek csak el, mégis, újra megismerhetjük egymás átfestett képét. A végszavamat értheti minden velünk történt eseményre: a háború poklára, az apjára, Morganra, Willowra, de abban biztos vagyok, hogy egyik szál sem zárul le a jelenben.

[Minerva]

Minerva

Minnie félmondatai és gesztusai egyértelművé teszik, hogy a blöfföm bevált, így tudomására jutok az egész történetnek. Mikor magyarázkodni kezdene elég jelentőségteljes pillantást vetek rá, amit értelmezhet ahogyan csak szeretne végül azonban úgy dönt nem tart vissza információt, aminek őszintén örülök. Megfordult a fejemben mi lesz, ha végleg sikerült eltolnom magamtól, mikor kitaláltam, hogy nekem nincs szükségem barátokra. Hatalmasat tévedtem, mikor arra gondoltam, hogy jól megleszek Minnie nélkül, épp ezért tesz boldogabbá a tény, hogy néhány óra egymás közelében és ugyanolyan bensőségesen csacsogunk, mint ahogyan azt a tavaly a Roxfortban tettük.
-Gondolom  nagy meglepetést okozott, hogy végül mégis megjelent. Biztosan nagyon örültél.-jegyzem meg mosolyogva. Nem vagyok kifejezetten romantikus alkat, de azért nekem is jutott valami aprócska adag belőle. Párizs a szerelem városa, azt hiszem Minnie borzasztóan boldog lehetett ott ezzel a Willow-val. Magamban kissé talán irigylem is, de sokkal nagyobb ennél az érzésnél az örömöm, ami az ő derültségének szól.
-Tudom mire gondolsz…-válaszolom kissé álmodozva, majd a lehető leggyorsabban változtatok az arckifejezésen és a mondatot is javítom.
-Pontosabban eltudom képzelni mit érzel és ez nagyon szép és bizonyára nagyon jó.  Nem akarok vészmadárkodni de kissé korainak érzem ezeket a  dolgokat. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy az emócióinak nem parancsolhat az ember, csak arra szeretnélek kérni, hogy légy a lehető legóvatosabb.
Akaratlanul is Morgan jut az eszembe és arra gondolok milyen kellemes lehet, ha ezek a bizonyos érzések nem teljesen egyoldalúak. Kedves barátnőm esetében nem emlékszem olyan illetőre, aki ne akart volna készségesen a karjaiba omlani. Nem csodálkozom, hiszen elég rá egy pillantást vetni. Modell alkat, gyönyörű hosszú szőke haj és hatalmas mosoly. Kit ne venne le a lábáról azonnal? Néha azt hiszem még a fúriafűz is fülig…pontosabban rügyig szerelmes belé.  Ilyen az én legjobb barátnőm, most mondanám, hogy még a nap is sírva fakad a gyönyörűségtől, ha ránéz, de nem áll szándékomban túlságosan felmagasztalni, bármennyire is szeretem.
Mikro Morgran-re terelődik a szó, szinte észrevétlenül elkomorodom, nem tudom mi jobb, ha beszélünk róla vagy ha figyelmen kívül hagyjuk  a dolgot. Nem segít a helyzetemen, hogy nyaralás közben futottak össze, hiszen szinte már látom is magam előtt, ahogy a delikvens nem egy, nem kettő, hanem mondjuk egy egész strandnyi nálam jóval csinosabb lánynak udvarol.  Elengedem ezt a rémképet .
-Igazándiból lényegtelen. Csak annyit akartam tudni, hogy jól van-e, mivel én elég régen nem hallottam róla.- hiába takargatom a hangomon érződik némi keserűség, de ha kedves barátnőm kegyes hozzám képes lesz szemet hunyni a dolog felett.
Meleg mosoly terül szét az arcomon, mikor Minnie is megemlíti, hogy hiányoztam neki, rettegtem, hogy olyan ügyesen tolom el magamtól, hogy már küzdeni sem akar értem. Nagyon jól esik, ahogy ezt mondja, igazából megtudnám ölelgetni. Ez a furcsa kényszer olyan magasságokba hág kicsiny lelkemben, hogy felállok és valóban magamhoz ölelem a meglepett Minnie-t.
-Bocsánat,-mentegetőzöm, mikor már elengedtem-kezded rámragasztani ezt a groteszk habitust.

Míg Willowról beszélek, az együtt töltött idő publikus kis fonatáról a kapcsolatunk valódi nagy hajkoronájában, úgy érzem, mintha évek teltek volna el azóta, hogy Ailával őszintén leültünk. Nem amiatt, mintha jellemző lett volna ránk a kényszeres titkolózás, egyszerűen csak valahol mindketten szeretünk sejtelmesen mosolyogni, miközben odabent valami nagyon fáj, de túlontúl udvariasak vagyunk, hogy felhozzuk. Most azonban épp az ellenkezőjét teszem, és szomorú belegondolni, mi minden kellett ehhez.
- Hát, azért erre én sem fogadtam volna komolyan, pedig tudod, mennyire szeretem a valószínűtlen lehetőségeket, de persze örültem… annyira örültem, hogy eleinte el sem mertem hinni, hogy nem csak a fürdőkádban aludtam el.
Nem kerüli el a figyelmem Aila új keletű mosolya, amelyet talán még ő sem vett észre a nagy igyekezetben, hogy meggyőzzön engem és saját magát arról, Morgan számára elérhetetlen. Élmény dús figyelni, mikor az ember rádöbben saját maga trükkjeire, a hatásos fegyverekre, amelyekkel olyan illúziót lehet kelteni, hogy maga a mágus sem lát át a ködön… szórakozottan figyelem a gesztusait, az pedig még szélesebbre húzza a szám két sarkát, hogy figyelmeztet. Mintha nem tudnám, mintha nem lenne igazuk…
- Arra célzol, hogy vigyáznom kellene a férfival, aki úgy verekszik, mint egy bűnöző, úgy iszik, mint egy kalóz és akinek olyan a teste, mint egy görög szobornak? Igen, ebben lehet valami. Talán a gitár lehet a magyarázat…
Cinikus kifejezést ölt az arcom, amit a tenyerembe támasztok, a délutáni napsütésben hunyorogva – pontosan tudom, hogy hangzott a leírás. Valószínűleg nem díjaznám ennyire, ha a saját szülőm lennék, vagy akár csak valaki, aki aggódik értem, de ebben a kegyben nem részesültem, így csak cinkosan boldogítom aktuálisan a barátnőmet ezekkel a kis huncut részletekkel, amelyek talán hozzáérhetnek ahhoz a felszínhez, amelyet Willow személyisége alkot, de ez mind külsőség, délibáb csupán, szavakba nem önthetően gyönyörű. Nem tudom, Aila min mereng, mikor engem néz, de én a haján táncoló selymes fényt követem figyelemmel, a fókuszáló szembogarakat, amelyek oly régóta társaim mindenben, és arra jutok, nem számít, mi történt eddig, ügyelni fogok rá az elkövetkezőkben is. Millió meg egy emlék idéződik fel bennem pillanatok alatt, gyors egymásutánban váltja egymást az elsős, csodálkozó gyermek Aila, az, aki kíváncsian hajol egy könyv fölé, és persze a velem szemben helyet foglaló, akinek élénk, perzselő szellemét a háború és a szörnyűség sem tudta elfojtani.
- Nekem úgy tűnik, elég jól van. Persze, akkor még jobban lenne, ha megkeresnéd.
Nem veszem fel a hangjában domináns talán harag, talán fájdalom csendülését, ugyanis segíteni nem tudok rajta. Morgan Williamson borzasztó ostoba, ha elszalasztja a lehetőségét, ugyanakkor ártatlan, hiszen a létezéséről sem tud – vajon előremozdíthatom a kettőjük dolgát valahogy? Ez persze a játékos játékosnak nyújtott keze lenne az asztalt fölött, de mióta zavar engem a cinkelt pakli elve?
Mielőtt azonban válaszokat keresgélhetnék, Aila magához ölel, és én meglepetten, de boldogan simulok el, viszonozva a mozdulatait.
- Jaj ne, akkor még a végén nyilvánosan érzelmet is fogsz nyilvánítani? – kérdeztem tetetett rémülettel – Én még nem állok készen erre, Aila…!
Felnézek, aztán vidáman rákacsintok. Hihetetlenül felszabadító ilyen boldognak látni újra – azon ritka kincsek egyike ez a pillanat, amelyekre az ember erőtlen napjain mereng vissza, egy azok közül, amelyekből patrónust lehet idézni a félelem óráján. Sok minden nyomaszt mostanában, de ez a momentum biztosít, megnyugtat és visszaadja a jövőbe vetett bizalmamat.
- Nézd csak, felbukkan a sző… göndör herceg gitáron, meg a kalóz, és máris hová jutunk! – jegyzem meg nevetve – De most már lesz kinek februárban horrorisztikus gnómot küldeni, amelyik levadász, ha nem hallgatod meg… most tényleg senkinek nem jutott eszébe, mennyire meghatározó élmény, ha egy ilyen elszavalja neked Shakespeare egyik szonettjét? Már a rossz értelemben meghatározó, persze…

[Minerva]

Minerva

Furcsa számomra ez a kitárulkozás főleg, mert ilyen mély és fontos érzelmeinkről van szó. Eddig nem igazán beszéltünk az ilyenekről, maximum észrevettük ,hogy a másik épp kissé nyomorultul érzi magát, vagy minimum tíz centivel a föld felett lebeg( főleg Minnie, én nagyon is rajongok a talaj szilárdságáért.) Ezideáig eltudtuk képzelni mit érezhet a másik így, ugyanolyan közel álltunk egymáshoz anélkül is, hogy ezekről a dolgokról órákat csevegtünk volna. Most ez megváltozni látszik és bár a folyamatot nehéznek gondolom, valahogy mégis kellemes érzést kelt bennem.
Jó látni a barátnőmön, hogy valami megint a talaj fölé emeli, azt meg pláne, hogy ezúttal nem csak  múló érdeklődést tanúsít egy férfi után, legyen az idősebb, agresszív, vagy mugli. Pontosabban…inkább agresszív ne legyen, mert az nagyon taszító tulajdonság. Mikor megemlíti a gitár nőkre gyakorolt hatását kissé sértetten húzom fel a szemöldököm, bár ez a gesztus megjátszott.
-Ugyanmár, tudod, hogy a zene szeretete milyen fontos! Egyébként sem a gitár lényeges.-állítom kissé pironkodva. Ami Morgant illeti, meg kell valljam engem legkevésbé a gitárja érdekel, bár ezt valószínűleg rossznéven venné, ha fülébe jutna. A gondolataim egészen a „görög szobor” kifejezésig szárnyalnak, akkor ugyanis kissé megrekedek. Ez talán ezt jelentené hogy… Tulajdonképpen  nem akarom és ne is merem megkérdezni, az ilyen típusú dolgokkal úgy vagyok, hogy ha kiakarja fejteni, majd kifejti, én ugyan nem erőltetem. Néha kicsit kellemetlen számomra, hogy Minnie a szerelem minden területén jóval tapasztaltabb nálam, persze ezt nem tartom meglepőnek. Először is a korom végett nem tragédia a dolog, másodsorban pedig a hozzáállásom sem nevezhető épp hívogatónak , pláne ha ez az ellenállhatatlan személyiségemmel párosul. Talán túl elutasító vagyok.
-Miből gondolod, hogy örülne nekem?-kérdezem.
Valójában milliószor gondoltam rá a nyár folyamán, hogy keressem Morgant, hogy küldjek neki egy levelet, de az igazság szerint fogalmam sem volt mit írhatnék, emellett pedig tolakodó sem akartam lenni. Úgy gondoltam bizonyára jobb dolga is akad, mint az én jellegtelen kis leveleimre válaszolgatni.
Nem tudtam volna neki mit írni, hitegetem magam, ugyanakkor pontosan tudom, hogy lett volna mit megbeszélnem vele , csupán inkább a passzivitást választottam és folyamatosan elodáztam. Ugyanígy voltam Minnie leveleivel is, sokszor kezdtem bele a válaszokba, amiket aztán fél oldal után dühösen gyűrtem össze és égettem el a kandallóban. Eleve az nonszensz, hogy csak azért begyújtottam a kandallót egy verőfényes nyári délutánon.
Talán épp emiatt a sok minden miatt volt jó annyira magamhoz ölelni, még ha ez mindkettőnk számára váratlan és meghökkentő is volt. Ezért tettem, mert szerettem volna egy kicsit nyíltabban viselkedni, legalább most és itt, vele.
-Azért ne szokj hozzá. A jövő évemet még véletlenül sem képzelem úgy kezdeni, hogy lelkesen keblemre ölelem diáktársaimat. Tőled pedig elvárom, hogy titkold, hogy büntetlenül hozzám lehet érni, mert még a végén Aila-simogató nyílna a közvetlen közelemben.-adom elő mosolyogva.
Na igen, arról azért szó sincs, hogy ezt az új keletű nyíltságot az iskolai életembe is kamatoztassam.
-Szerintem én rosszul lennék, ha valaki épp Valentin napon szavalna nekem Shakespeare-t. Az olyan fájdalmasan banális, szavaljon akkor már mindennap, de természetesen gnómról szíves-örömest lemondok.-nevetem el magam, képtelen vagyok tovább tartani a mondat kezdetén felvett arisztokratikus, fitymáló arckifejezésem.
-Egyébként mégis mi az, hogy jutunk? Én még állhatatos vagyok.

Boldogan nevetgélünk, örülünk az újra egymásra hangolódásnak, és közben az idő úgy rohan tova, mint a macskám, ha valami őrült ötlettől vezérelve magamhoz akarom ölelni. Szerencsére Aila nem akarja kikaparni a szememet a puszta gesztusra, amiért roppant hálás vagyok, így mikor tíz perccel később újra az úton sétálgatunk, úgy érzem, az élet végre megint egy kicsit gondtalan, nem felhőzik be a kikerülhetetlen borzalmak.
- Hmm, mivel tudom, hogy a véleményem csak egy érv valamelyik oldalon, a leghatározottabban megkérlek, hogy írj neki! – mintha még az üstömet is könnyedén cipelném – Lehet, hogy épp otthon üldögél, és várja a megváltást, amit egy bizonyos vörös hajú angyal hozhat el neki…!
Felnevetek az arcán, de valószínűleg egy feldühödött hippogriff csorda kellene most ahhoz, hogy lehervadjon a vonásaimról a vigyor. Minden napsugaras, barátságosan puha, mint egy sál, amelyet olyan rég kerestünk a szekrényünkben, és egy véletlennek köszönhetően nosztalgiával újra magunkhoz szoríthatunk. Megannyi emléket idéz fel az anyag súrlódása, a régi dolgokra jellemző füstös aromája, a tapintása a bőrünkön. Talán ennél optimistábban nem is tekinthetek az előttünk álló tanévre, pedig lássuk be, a körülmények olykor mindent bevetettek, hogy ne így legyen.
- Csak fővesztés terhe mellett adom a tudtukra, hogy mélyen belül érző szív dobog…! De lehet, sokat lendítene az ügyeden, ha hagynád magad egy kicsit simogatni. És most már tudom, mit fogsz februárban könnyes szemekkel átvenni, ne aggódj, megjegyeztem e rajongást azon gnómok felé…!
Lassan visszaérkezünk a kiindulásunk pontjára, de időközben véget érhetett a dedikálás, hála istennek – semmi kedvem újra szembenézni a korosztályunk valószínűleg legmélyebb feketelyukával, amint őrjöngő tini lányok képében özönlik ki az ajtón. Persze van valami, amit nem hagyhatok ki, most már a meglepetés kedvéért főleg…
-Hogyne, én pedig korunk legfiatalabb kviddics kapitánya, csak késik a kinevezésem. – grimaszolok az utolsó megjegyzésére – Hallottál már arról, hogy az állhatatosság árt az egészségnek? Ez esetben mindenképp. És tudod mit? Szeretném bebizonyítani, mennyire szeretnék segíteni, illetve hogy pótoljam azt a szörnyű udvariatlanságot, hogy nem leptelek meg semmi izgalmassal szülinapodra, ezt most összekötöm a hasznossal is. Egy pillanat…!
Előzékeny mosollyal letámasztom mellé a jókora kondért, ami sejtésem szerint nem teremt maradandó divatot a távozásommal, és berobogok az ajtón. A korábban oly kedves eladó cinkosan felpillant rám, amikor a kezébe nyomom a két tételt, de szerencsére nem kommentálja a döntésemet. Magabiztosan sétálok ki, elegáns gesztussal a barátnőm kezébe nyomva az ezüst és zöld borítóval ellátott nyomdaterméket, és legjobb tudásom szerint megpróbálok pókerarcot vágni.
- Kedves Aila, remélem, hasznos olvasmánynak találod majd ezt az oly méltán dicsérhető remekművet, és azt is továbbá, hogy sikerrel forgatod majd…!
Mardekár ötven árnyalata: a legtökéletesebb meglepetés, sokoldalúan felhasználható bestseller, hiszen olvasható, lapjai alkalomadtán remek tüzelők, és valaminek meg kell tartania azt az asztallábat is, ugyebár… gunyorosan kacsintok Ailára, és biztos vagyok benne, hogy megtalálja majd a helyes módszert arra, hogyan boldoguljon vele… elvégre van, aki szeret kígyót melengetni a keblén.

Köszönöm a móka és kacagás 50 árnyalatát!