Maxwell Shafiq
Morgan Dernier… anyám egyik olyan ostoba hibája, amelyet nem tudott eltitkolni valaki elől. Ezt követik a feltételezett gyilkosságok, a végtelen kegyetlenség, a fájdalom, amit okozott, a jegy a karján, a szökése… és persze mind közül a legszégyenteljesebb, amelyről mindenki tudomást szerezhet tizenhat egész éve: a lánya.
Sokat ültem a közös házunkban, mert otthonnak nem nevezném, azon merengve, vajon tudja e, hogy valójában mindig mások fizetnek e az ő bűneiért, különös pördüléseiért, amiket a kedélye diktált. A játékos asztal fölött görnyedve a mosolya elárulta, hogy nagyon is, sőt, nem is lát más megoldást. Az a dühös gyerek most Shafiqqal szemben vonja le a következtetést, hogy nem fogja kifizetni a számlát, inkább iszik néhány kört a másik kontójára, mielőtt visszaadná a sok hosszú év és élet adósságát.
-
Ugyan, ön is tudja, milyen dühítő ez! – csattanok csak halkan –
Mikor akarunk valamit, és olyan közel jutunk hozzá, de elérve rájövünk, hogy nem pont az, amire vágytunk. Ez emberekre is áll, Mr. Shafiq, de okosabb embernek gondolom annál, hogy olyan ellenfél ellen harcoljon, amellyel szemben nem nyerhet. Ne bántsa meg, rendben?
Tudom, hogy mikor kimész azon az ajtón, mikor kimondott a jégnek is beillő szavakat a búcsúzásra, valahol sejted, mire és kire céloztam, de nem firtatom tovább. Kilép csak egyszerűen, ridegen és keményen, ahogy befelé is érkezett, én pedig megvárom a végső nyikorgást, mielőtt dühösen belerúgok az itt hagyott asztalba.
-
A megátalkodott, karót nyelt mindenit… - szitkozódom, és valahol szórakoztatónak találom, hogy még a távozása után is megválogatom a szavaimat, mintha bizony hallhatná – Te jó ég, remélem, soha nem leszek ilyen!
Ez persze hazugság, és percek kérdése, hogy rájöjjek, nagyon is vágyom a szerepére, az öltönyös igazságosztóéra, aki csak így viharzik ki a beszélgetésekből, mögötte pedig asztalt rugdaló diáklányok maradnak. Élénken él bennem Louise minden szava, és egy utolsó fáradt, engedő fújással magam is kifelé indulok. Könnyebb lenne ezt csörtetésnek titulálni, de nincs itt senki, aki kifogást tehetne a zajongásra, és nekem pont arra van szükségem, hogy legalább egy kicsit levezessem a tehetetlenségből fakadó puffogásom. Kilépek az utcára, nem vagyok rest kivágni az ajtó szárnyát, ami nagyot döngve csapódik a falon. Nem érdekel, itt ólálkodik e még, vagy végképp távozott, lassan magamra erőszakolom a korábbi rezzenéstelenséget, de ez már elkésett gesztus a csapkodás után. Leporolom a zakómat, afféle pótcselekvéssel adózva az eseményeknek, rágyújtok, és a füstöt bámulva gondolok arra, hogy bármennyire is hinni akarom, hogy nem érdekel, nem számít, nem lényeges többé a bosszú, a vágy a törlesztésre… ez nem igaz – de most már tudom majd, nem egyedül kergetem a gonoszt azon a végtelen körön. Talán én nem leszek elég hosszú életű ehhez a vállalkozáshoz, de lesz kinek a kezébe letenni a fonalakat.
De addig is hazasétálok a ködös városban, egykedvűen dohányozva, az eső illatát inhalálva, amíg elérkezik a játszma legvége, talán hamarabb is, mint bármelyikünk számít rá.
Sleep in peace when day is done
That's what I mean
And this old world is a new world
And a bold world
For me
Most már részemről is - köszönöm a játékot!
Roxfort RPG
Szerző