Sam Whitmore

SAM WHITMORE

Alapok

jelszó: "A jellem amelytől ember az ember, porból és szennyből a jellem emel fel."
nem: férfi
születési hely, idő: London, 1982. 05. 10
horoszkóp: bika
kor: 16
vér: fél

A múlt

Újabb tikkasztó nap köszöntött az Abszol útra. Annak ellenére, hogy Anglia köztudottan hideg és nedves ország, az égiek csak nem akarták hetek óta leereszteni a megváltó esőfüggönyt.
Sam, aki egy méretes, a szivárvány összes színében pompázó napernyő alatt ült, fél óra után először felszegte a fejét az előtte heverő pergamentekercsekből. Végig hordozta izzadt tekintetét a közelében vidáman nevetgélő boszorkányok népes csoportján, akik közül többen egy üveg jéghideg, párától gyöngyöző tök lé szorgos kortyolgatásával kívánták átvészelni a hőséget. Az, hogy hirtelen lármássá vált az amúgy sem csendes bazárnegyed, egyáltalán nem meglepő: a naptár szerint rohamosan közeledett az új tanév. Sam az elmúlt pár napban több roxfortos évfolyam- és háztársával futott össze az egyre szűkösebbé váló, kanyargós macskaköves utcák egyikén.
Sokak ellentétben, Sam már régen nem tévedt el a különböző varázslóboltok között. Úgy ismerte az Abszol utat, mint a tenyerét. Ennek igencsak prózai oka volt: szinte azóta itt van, hogy az évvégén begurult a Roxfort Expressz az angliai King's Cross pályaudvarra. Pár hetet ugyan otthon töltött édesanyjával - mugli származású tanárnő egy kis angol iskolában -, ám Florean Fortescue közkedvelt fagylaltozójában diákmunkát kapott - és amúgy sem bírt volna meglenni otthon a sok nyomasztó emlék miatt -, hamar felköltözött Londonba. Anyja szerint meg kell tanulnia értékelni a galleonokat, apja pedig….nos, Fred Whitmore sosem mondhatja már elbuzdító beszédét a nyári munka nemesítő, jellemfejlesztő hatásairól, ugyanis kiskorában elhagyta a családját. Auror volt, a Mágiaügyi Minisztérium szerint egy bevetés során tűnt el. A holtteste azóta sem került elő. Nem is érdemes több tintát fecsérelni rá-
- Sammy, gyere, segíts levinni néhány dobozt a pincébe! – hallatszott Florean hangja valahonnan a távolból. A tulajdonos recsegő baritonja kampóként rángatta vissza az idén ötödéves fiút a valóságba. Rácsavarta a kupakot a tintásüvegre, majd kelletlenül felállt, és lassú, ólmos léptekkel becsoszogott az üzletbe.
- Na végre, mi tartott eddig,fiam? – recsegte. Tenyérnyi vastagságú zsebkendőjével letörölt néhány kövér izzadtság cseppet a homlokáról.
- Megpróbáltam befejezni az egyik dolgozatomat. – vonta meg a vállat kedvtelenül Sam. – Koboldlázadás. Nem túl izgalmas téma.
- De bizony, hogy az! - kapott a témán a fagylalt árus. - Ha szépen elvégzed a munkád, segítek benne. - tette hozzá, majd a dobozokra mutatott: - Vidd le és pakold ki a pincébe, de óvatosan. Egy zsák galleont fizettem értük.
Sam arcán átfutott egy gyenge mosoly. Florean szenvedélyesen rajongott a történelemért. Felkapta az első dobozt, és kisétált vele a pult mögötti ajtón, ami egyenesen a nyirkos, kellemesen hűvös pincébe vezetett. Átkozta magát a saját butasága matt, hogy inkább nem itt írta a házi feladatát. Sejtette, hogy mi lehet a csomagban, ezért rögtön a szoba nagy részét elfoglaló, óriási hűtőpult felé sétált vele. Mikor odaért, letette a dobozt, és óvatosan széthajtotta a száját. Nem tévedett: a csomag tartalma egy hatalmas rózsaszín - az illatából ítélve puncs lehetett - jégkrém-tömb volt. Sam szájában összefutott a nyál, az ajkai pedig furamód összetapadtak. Csak nagy nehézségek árán sikerült lenyelnie a torkából újra és újra feltörő vágyat, hogy jégcsákányt ragadjon és lehasítson belőle egy zsemle méretű darabot. Kivetette a dobozból a súlyos tömböt, s azzal a mozdulattal betette hűtőszekrénybe egy félig megkezdett halványzöld mentás darab mellé. Az elkövetkező fél órán belül a tágas polc további öt - csokoládés, karamellás-mogyorós, vaníliás, epres és kondéroskeksz darabokkal megszórt banános – jégkrém-tömbbel bővült. Sam, miután az utolsót is a helyére tette, megtörölte az izzadságtól gyöngyöző homlokát és felsétált az emeletre, ahol már Florean várta egy, színültig megpakolt, friss gyümölcsökkel megszórt tejszínhabos kehelycsodával.
- Nos, drága fiam – csapta össze a kezét, mikor letette a fiú elé a jutalmát. – mit akarsz tudni a koboldokról?

***

Augusztus második fele úgy röppent el az Abszol úton, mintha valaki gonosz varázslattal felgyorsította volna az időkerekét. Sam két nappal korábban elbúcsúzott Florean Fortescue-tól, azzal az ígérettel, hogyha szeretne, jövő nyáron visszatérhet. Végre valahára a roxforti levele is megérkezett, amely a szokásos tanévkezdeti információk mellett a beszerezendő könyvek listáját is tartalmazta. Sam az elkövetkezendő napokban kitartóan rótta, a kizárólag varázslóknak fenntartott bevásárló-negyed szűnni nem akaró, zsúfolt macskaköves utcáit. Vásárolt magának egy új talárt Madam Markin Talárszabászatában - a korábbit nemcsak kinőtte, de szét is szakította -, majd a Tabula Rasa patika felé vette az irányt, ahol feltöltötte a tavalyi évben megcsappant bájital-készletét – főleg növényi hozzávalókból fogyott ki – és vett egy új patikamérleget. A keze jócskán tele volt már szatyrokkal, amikor megérkezet a Scribulous-ban, a varázslók írószerbirodalmába: egy évre elegendő pergamentekercs, néhány üveg skarlátvörös és ébenfekete tintásüveg, no meg több tucat penna-csokor - ezzel Sam életében igencsak fogyóeszköznek számított - került a barna papírzacskóba, aminek a szája vidáman körbefonta a fiú jobb csuklóját. Utoljára kereste fel a Czikornyai és Patza-t. A tágas üzlet minden négyzetcentiméterét - padlótól-plafonig - könyvek borították. Volt köztük olyan, ami hangos könyörgésbe kezdett, ha elhaladt mellette az ember. Egyenesen a pulthoz sétált, átadta a könyvlistáját. Húsz perccel később egy súlyosan megpakolt, dudorodó szatyorral távozott a boltból. Utoljára hagyta a legégetőbb és egyben legédesebb problémáját: mit vegyen a nyáron megkeresett pénzéből? Édesanyja szerint tegye be a Gringotts-ba, ott jó helyen lesz. Sam viszont, az elmúlt év tapasztalatai után azon állásponton volt, hogy túl rövid az élet. Seprűre sajnos nem volt elegendő, pedig feltett szándéka volt, hogy idén megpályázza az egyik posztot háza kviddics-csapatában. Jelenleg egy Nimbusz 2000-ese van, amit egy kimondottan jó eredménnyel zárt év után kapott édesanyjától és a bátyjától. Sajnos a versenyseprűje már nem a régi. A farok része ápolatlan bokorra hasonlított, míg a nyele olyan mértékben indult foszlásnak, hogy minden alkalommal, amikor felül rá, tüskék tucatjai szúródtak az ujjába. Mit vegyen akkor? Könyvet nem. Bőven elég így is az a rengeteg olvasnivaló, amit a tanárai tanévről-tanvére a nyakába sóznak. Bagoly? Szó se róla, jól jönne egy kis szárnyas barát, csak nincs senki, akivel levelezne. Édesanyjának rendszerint az iskola postabaglyaival szokott válaszolni.
Ahogyan a gondolataiba temetkezve ráfordult az egyik mellékutcára, beleütközött a megoldásba: Fred és George Weasley varázsvicc boltjába, ami az egyik legfelkapottabb hely volt az Abszol úton. Sam nem is értette, hogy nem jutott előbb eszébe. Az órakerülést egyfajta közös hobbijuk volt a barátaival. Szomorú, magányos szívére gyógyír volt a bolt önfeledt, vidám atmoszférája. Vett néhány doboz tanóra-kerülő nyalánkságot - Orrvérzés Ostyát, Rókázó Rágcsa -; vizsgakönnyítő felszerelést - speciális válaszsúgó és autokorrektor penna -; és néhány vödör csalipálcát, amivel a napfényes parkban vészelheti át az unalmas napokat legjobb barátjával, Ashley-vel. A lány gondolatától összeszorult a torka. Egész nyáron nem hallott róla. Bízott benne, hogy indulás előtt pár nappal ő is fel fog tűnni az Abszol úton, de mindeddig hiába várt. Ha máskor nem, majd a vonaton összefutnak. Ezekkel a gondolatokkal lépett ki a Weasley Varázsvicc Vállalat ajtaján. Odakint már vörösre festette a horizontot a lebukó nap utolsó fénysugara. Sam korgó gyomorral, könnyű erszénnyel és magányos szívvel baktatott vissza a Foltozott Üstbe, ahol - reményei szerint - Tom újabb fenséges vacsorával fogja várni.

***

Nem is tévedett. Tom, akivel a nyári vakációja alatt sikerült összebarátkoznia, bőséges ételcsodákkal lepte meg a fiút. A vesés-húsos puding olyan jól sikerült, hogy Sam kétszer is vett belőle. Miután sikeresen letuszkolta a torkán az almás lepényének utolsó morzsáit is, degeszre tömött hassal, jóleső álmossággal felballagott a szobájába, hogy folytassa, jobban mondva neki kezdjen, a csomagolásnak. Az újonnan vásárolt talárja és frissen kimosott zoknijai a láda aljára kerültek. Épp a könyveit próbálta csinos tornyokba rendezni, amikor megütötte a fülét egy lágy, női hang:
- Hallom, az egész nyaradat itt töltötted…
Sam úgy egyenesedett fel, mintha áramütés érte volna. A tengelye körül megpördülve Ashley átható, mélyzöld tekintetének „ütközött”. Hirtelen nem tudta, hogy vigyorogjon vagy dühöngjön.
- Tudtad volna, hogyha nem tűnsz el… - válaszolta köszönés nélkül, majd sértődötten bevágta a papírzacskóból kibontott Miranda Dabrak Varázslástalan alapfokon V.-öt a ládába.
A lány, a kezeit furamód a háta mögé rejtve, tett egy óvatos lépést befelé. Sam gyanakodva felpillantott rá az újonnan vásárolt pennák mögül, amit most egy befőttes gumival próbált meg összeszedett csokorba szervezni. Jól láthatóan Ashley semmit nem változott a nyáron: hosszú, téglavörös haját elegáns copfban viselte, bőre viszont csokoládébarnára sült a napon. Láthatóan jobb nyara volt, mint neki.
Sam betette a pennát és a tintás üvegeket – utóbbit gondosan bebugyolálta egy lyukas zokniba - a könyvei mellé, majd a pergamentekercseket vette a kezébe. Úgy tett, mintha valami nagyon érdekes dolgot vett volna észre az egyik dolgozatában. Ashley ezért megköszörülte a torkát. Láthatóan nem mondott még le arról, hogy gördülékeny kommunikációt csikarjon ki a fiúból.
- Jól telt a nyarad? Anyukád említette, hogy egész végig itt voltál. - húzta fel a szemöldökét. - Miért nem mentél haza? A történetek után, biztosan… - elharapta a mondat végét.
Sam felpillantott a pakolásból. A szemében nyoma sem volt már sértődöttségnek vagy dühnek.
- Pont a történtek után… tudod…. kellett egy kis idő. - motyogta maga elé, s szórakozottan gyűrögetni kezdte az egyik tekercs szélét.
- Tudom, hogy mit érzel. Nekem is szükségem volt egy kis távolságra. – felelte. – Szüleimmel Spanyolországba utaztunk. Jól le is sültem. – mosolygott. – Tudnod kell, hogy mindennap gondoltam rád/rátok. - vallotta be. A szeme könnyektől csillogott.
Sam lenyelte a felgyülemlő keserűségét, és tett egy tétova lépést a lány felé. Ashley elmosolyodott.
- Tudod mit? - kifésült egy tincset szeme elől. - Mi lenne, ha megünnepelnénk az iskolakezdést? Bizonyára idén sem fogunk unatkozni.
Sam elvigyorodott, és egy hirtelen mozdulattal besöpörte a ládájába az ágyán heverő két tucat pergamentekercset.
- Mire gondolsz? – vigyorgott.
Ashley előhúzta a kezét a háta mögül: egy üveg lángnyelv whiskey-t szorongatott az ujjai között.
- Benne vagy? – kacsintott kihívóan, és a hiányos berendezésű szoba egyetlen asztalához sétált, amin Sam félig-meddig befejezett házi feladatain és jegyzettengerein kívül nem volt más, csak egy tálca, rajta két pohárral és egy kopottasan csillogó ezüst kancsóval.
- Régi szép idők! – vigyorgott Sam. Asztalhoz sétált, és leült az egyik székre. Letekerte az üveg nyakát, és félig teli töltötte a poharakat. Az egyiket Ashley elé csúsztatta.
- Mire igyunk? – kérdezte mosolyogva a lány.
- Jason-re! – szomorkás mosollyal az arcán a magasba emelte a kupáját. Koccintottak, majd mindketten ittak egy-egy kortyot az alkoholos italból. Sam azonnal érezte, amint a whiskey szétáradt a testében. Szíve mélyén újra fellángolt a rég elveszetnek hitt bátorsága. Az ereiben egyre inkább lüktetni kezdett a gejzírként feltörő adrenalin. Úgy érezte, bármire képes. Nincs előtte megoldhatatlan/legyőzhetetlen akadály.
Rápillantott a lányra. Az alkoholtól finom, vöröses pír ült ki az arcára. Hiába örült, hogy viszontláthatja a legjobb barátját, mégsem tudott megszólalni. Ennek oka talán az a golflabda méretű gombóc lehetett, amit a torkában érzett, s amit képtelen volt lenyelni.
- Nehéz lesz nélküle… - törte meg a csendet a lány. Remegő kézzel ivott még egy kortyot. Sam gépiesen lemásolta a mozdulatsort. - Kivel fogunk éjjelente a kastélyban rosszalkodni? – nosztalgikus mosoly terült szét az arcán.
- Hát igen…- Sam szája furcsamód kiszáradt, és a szeme is szúrni kezdett. – A jó öreg Jason… talán még mindig itt lenne,ha…
- Sammy, nem a te hibád volt! – csattant fel szenvedélyesen Ashley, olyan hangosan, hogy Sam kis híján lefordult a székről. – Ezt ezerszer megbeszéltük már: a halálfalók bűne!
- Ezt te nem értheted… - rázta meg a fejét Sam, és kiitta a poharának tartalmát. Újratöltötte.
- Már hogyne érteném! – csattant fel. – Én is ott voltam, nem emlékszel? Ideje szembenézned a múlttal.
- Te könnyen beszélsz…. nem a te bátyád volt…- amint kimondta, már meg is bánta a szavait. Épp nyitotta volna a száját, hogy elnézést kérjen, amikor a lány tenyerét érezte az arcán. Ashley a veszteség minden fájdalmat, és tehetetlen dühét egyetlen pofonba összpontosította.
- Soha többé ne merj nekem ilyet mondani! - sziszegte villogó szemmel. - Én is szerettem őt, akárcsak te! Nem csak te vesztetted el azon az estén, hanem én is. – remegő kézzel a szája elé emelete a poharát, és sötét pillantásokkal méregette Sam-et.
- Ne haragudj, Ash! – hebegte elcsukló hangon. – Nem úgy értettem, csak tudod… nem bírok aludni. Minden éjjel róla álmodom.
Ashley, bármennyire is mérges volt most a fiúra, bátorítóan megszorította a kezét.
- Miről szoktál álmodni? Meséld el!

***
Három hónappal korábban…. Roxfort ostroma

Sam olyan erősen szorította a pálcáját, hogy az ujjai már elfehéredtek. Kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohant a nagy terem felé. Hát ez a pillanat is eljött! A nagy leszámolás. A végjáték, amikor eldől: a helyes vagy a könnyű út fog diadalmaskodni.
A kastély teljes testében megremegett, amikor egy újabb nagy erejű romboló átkok csapódott az ódon kőfalaknak. Az iskola már nem sokáig fogja védelmezni a tanulókat.
Abban a pillanatban, hogy ráfordult a tölgyfaajtó felé vezető leggyorsabb folyosóra, szó szerint téglazápor ömlött a nyakába. Sikeresen kirobbantották a kastély oldalát. A törmeléklavina kisebb-nagyobb szikladarabjai halántékon ütötték Sam-et, aki krumpliszsák módjára dőlt el a vértől és félelemtől mocskos padlón. A bőre felhasadt, vékony vérpatakot elindítva a hideg márványlapra. Az egész kastély és a világ hirtelen szűnni nem akarok forgásba kezdett. Elviselhetetlen hányinger gyötörte, a feje pedig úgy hasogatott, mintha a koponyája menten fel akarna robbanni.
Nem ájulhatok el… Gyerünk, Sam! – izmait megfeszítve bíztatta magát. A bátorságába és konokságába vetette minden hitét. A hátáról a hasára fordult, s megpróbált felegyenesedni.
Hiába csengett és zúgott a füle a fájdalomtól, így is tisztán hallotta a közeledő bőrcsizmák halált hozó nyekergését, amihez egy köpenyszegély suhogása is párosult. Maga a Halál lépett be a kastély ezeréves falai közé egy pálcás halálfaló képében. A lehelete szinte bűzlött a vérszomjtól és az elmúlás keserűségétől.
Sam minden erejét latba vetve felegyenesedett és szembefordult a csontváz-maszkos ellenségével. Ma este folyamán nem először nézett farkasszemet halálfalóval. Pontosan tudta, hogy mi vár rá.
Egy villámgyors mozdulattal a pálcája után nyúlt…. jeges rémület futott végig a szívén, amikor kiderült: a zuhanás közben kicsúszott a kezéből és most valahol a törmeléket alatt pihent.
A halálfaló éles, gonosz kacajt hallatott. Torz vigyorában megvillant a halált hozó gyilkos átok semmivel sem összetéveszthető zöld csillogása. Hát ennyi volt….Ashley-re, Jason-re, az anyára és az apjára gondolt…aurorként vajon büszke lenne re, hogy a fia egy halálfaló keze által távozott az élők soraiból?
A sötét varázsló a szíve felé emelte a pálcáját.
Tényleg itt az út vége…
- Adava… - szakadt fel a halálos átok a varázsló torkából. Ebben a pillanatban a messzi - talán már egy másik életből - távolból egy új, barátságosabb hang szűrődött át a dobhártyáján.
- Ritrusempra! – üvöltött. A halálfaló háta mögött skarlátvörös fény villant fel. A támadója tompa puffanással, aléltan zuhant a padlóra. A szívét őszinte megkönnyebbülés fogta el, amikor kiderült: a testvére, Jason hátulról telibe találta a sötét varázslót. Lassan leeresztette a füstölgő pálcáját, és odarohant az öccséhez, ügyelve rá, hogy menet közben jó alaposan megtapossa az ájult halálfalót.
- Jól vagy? – hebegte falfehéren. A keze remegett az aggodalomtól, amikor végig nézett rajta. - Hisz te vérzel! – végighúzta az ujját a halántékán.
- Semmiség. Csak egy karc. - legyintett könnyelműen - Potternek is van, és látod, mennyire népszerű. Lehet, hogy a Reggeli Próféta címlapjára kerülök– az arcán megkönnyebbült, fáradt vigyor terült el.
Jason rosszallóan megcsóválta a fejét, majd felemelte a pálcáját:
- Invito pálca! – a téglák közé szorult varázspálca a fiú tenyerébe röppent.
- Tessék. El ne hagyd még egyszer! – testvére kezébe nyomta a „fabotot”. - Azt akarom, hogy lőj mindenre, ami mozog. Értetted?
- Igen, uram! – válaszolta, és az ujjaival szoros bilincsbe fogta a pálcáját. Már nem érezte magát olyan kiszolgáltatottnak, mint percekkel korábban. - Hol van, Ash?
- Érte indultam! A nagy teremnél van, siessünk!
Úgy rohantak a kihalt folyosón, ahogy csak bírtak. Sam-et félúton már az ájulás kerülgette: a feje továbbra is vérzett és úgy fájt, mintha az agyán egy megvadult unikornis csorda vágtatna. A szeme előtt apró fekete foltokat és csillagokat látott. Futás közben egy pillanatra behunyta a szemét. Addig nem akarta itt hagyni ezt a világot, amíg biztonságban nem tudta Ashley-t. Az aggodalom, amit érzett, lépésről-lépésre egyre inkább erősödött. Ebből a félelemből kellet most erőt merítenie.
A nagy teremhez vezető hosszú lépcsősor tetején végül megpillantották a lányt, aki pár háztársukkal vállvetve néhány halálfaló ellen vívtak vérre menő harcot.
A testvérpár egymásra nézett, majd a pálcájukat előreszegezve rohanni kezdtek. Sam-et már nem érdekelte a szemébe csorgó vér és az oldalába hasító szúró fájdalom. Kimerült volt, de eltökélt. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, így viszonylag hamar elérte a kis csapatot. Épp időben, ugyanis az egyik halálfaló a lány hátára szegezte a pálcáját.
- Ash, a földre! – kiáltott Sam. A pillantásuk egy tizedmásodperc erejéig összeölelkezett, majd a lány habozás nélkül a hideg márványkőre vetette magát. Sam pálcájából kék fénysugár tört elő, homlokon csapva a halálfalót, aki abban a minutumban aléltan csuklott össze.
Azzal a lendülettel térdre vetette magát és Ashley mellé csúszott. Szabad kezével védelmezően földre szorította. A pálcás kezét a magasba emelte elüvöltötte magát:
- Protego! – láthatatlan pajzs lebegetett köztük, amiről a feléjük suhanó zöld átoksugár lepattant. Az átok iszonyú erejétől Sam elvesztette az egyensúlyát, és háttal a padlóra zuhant.
Jason eközben pár lépéssel arrébb vívott ádáz párbajt néhány jól megtermett Sötét Varázslóval. Sam egy pillanat alatt felpattant, és felsegítette a lányt a földről:
- Megvagy? –Ashley remegve bólintott. - Segítenünk kell Jason-nek! - adta ki szigorúan az utasítás, majd körbefordult, hogy megkeresse a bátyját.
Nem kellett sokáig keresnie: a nagy terem bejárata előtt vívott látványos pálcapárbajt egy halálfalóval.
- Reducto – kiáltotta Sam, de nem a Sötét Varázslót, hanem tulajdon testvérét célozta meg. Az átok ledöntötte a lábáról Jason-t. Ezúttal is jól időzített: a háta mögött egy arctalan halálfaló kilépett az árnyékból. A halálos átka nem a bátyját, hanem a társát találta mellkason.
- Szívesen! – kacsintott Sam, és felsegítette a bátyját.
- Látom, mégiscsak tanítottak itt neked egyet s mást. – vigyorgott. Közben Ashely is csatlakozott hozzájuk.
- Hova menjünk? – kérdezte. – Keressük meg a házvezető tanárunkat?
- Felesleges. – legyintett türelmetlenül Jason – Nincsenek már házak. Csak a Roxfort, ami…- hogy pontosan mire gondolt, az soha nem derült ki, ugyanis ebben a pillanatban a tölgyfa ajtó hatalmas robbanással kiszakadt a keretéből. Sam a bejárat felé emelete a pálcáját. Magában memoriterként mormolta a soron következő hátráltató átkot, amit a repertoárjában szerepelt. Meg fogja védeni a bátyját. Meg fogja védeni Ashley-t. Meg fogja védeni a Roxfortot!
Megszorította a pálcáját és várt. A robbantás okozta füstből három sötét alak sziluettje kezdett kibontakozni. Az aulában maradt diákok ösztönösen hátráltak. Sam ránézett a bátyjára, aki biztatóan biccentett.
- Protego! – fél tucat roxfortos egyszerre kiáltotta a varázsigét. A láthatatlan pajzsbűbájok összeolvadtak, egyetlen nagy védőfalat alkotva, ami most ott lebegett a diákok és a halálfalók között. Az alaktalan támadók a füstfüggöny árnyékából zöld színű átkokat lőttek a nebulók felé. A pajzs ugyan felfogta, de abban a pillanatban láthatatlan szilánkok darabjaira hullott szét, a lendület pedig letarolta a gyerekeket a lábukról. Sam a földön fekve zihált a fáradtságtól, és a fájdalomtól. Egyre nehezebben bírta már nyitva tartani a szemét. Mintha valaki ólomsúlyokat ragasztott volna a szemhéjára.
- Sam, Ashley, mennünk kell! – ordította Jason, pálcájából előbb piros, majd kék fénysugár tört elő. – Fedezzük egymást!
Sam bólintott, és körbe nézett. Tőlük tíz méterre volt egy oszlop, ami jó fedezéknek tűnt.
- Ash, oda! – mutatott rá az oszlopra. – Háromig számolok, és oda rohansz! – harsogta. Megpróbálta túl kiabálni a becsapódó átkok okozta zajt. A lány bólintott. Megmarkolta a pálcáját, és várta a jelet. Sam elszámolt háromig, majd ő és Jason felegyenesedve átkok sorát küldte a halálfalókra. Ashley minden erejét összeszedve rohanni kezdett. Menetközben a válla mögül a lány is küldött pár lefegyverező bűbájt a támadókra.
Sam a szeme sarkából követte Ashley-t addig, amíg biztonságban elért az oszlophoz.
- Te jössz, Jason! - kiáltott a testvérének. - Capitulatus! - kék fénycsóva gyomorszájon találta az egyik előreszökkenő halálfalót.
- Fenéket! Előbb te! - Sam már épp nyitotta volna a száját, de Jason egy szemvillanással elhallgattatta. - Most ne ellenkezz! Én vagyok az idősebb, menj már! - Sam dühös pillantást vetetett Jason-re, majd futni kezdett a szobor felé. Ashley kibújt a fedezék mögül, és a közeledő Sam válla mellett hátráltató- és lefegyverző átkokat szórt a semmibe. Sam becsúszva érkezett meg Ashley mellé. A feje felett egy átok kiharapott egy nagyobb darab kőfalatot az oszlopból.
- Gyerünk, gyerünk… - toporzékolt Ashley Jason-t figyelve, aki most felsegített egy roxfortos társát a földről.
Sam térdre ereszkedett, a pálcáját másik kezével alátámasztva mesterlövészként felkészült arra, hogy fedezni tudja a testvérét. Intett neki, hogy jöhet!
Jason futni kezdett. Ashley kinyújtotta a karját, afféle biztos kampó gyanánt. Sam eközben gondolkodás nélkül tüzelt mindenre és mindenkire. Volt az a pont, amikor már nem érdekelte, hogy a még mindig szitáló füsttakaró mögött kit talál el. Végtére is csak lefegyverező-átkokat küld, senkinek nem lesz komolyabb baja.
Gyerünk már…
A fiú átvágott az előcsarnok, s már csak pár lépésnyire volt a menedéket jelentő szobortól. Ekkor Sam fülét egy eddig ismeretlen, „fémízű” hang ütötte meg. Egy halálfaló valahol a távolban megunta a halálos átkok szórását. Késeket varázsolt a levegőbe, amiket aztán szabadjára engedett. A legtöbb az elvarázsolt fali festményekbe fúródott. A lakóik sikoltozva ugrottak át a szomszédos keretbe. Egy viszont….egy célba talált. Jason üvöltve, a vérző oldalát szorítva, a kőoszlop előtt a padlóra zuhant. Sam hátulról alányúlt, és a menedékük óvó árnyékába húzta.
- Fhu, ez meleg volt… - a torkára forrott a szó. A tenyere mocskos volt a vértől. De nem a sajátjától. Ashley Jason fölé hajolt, és bátorítóan végig simított az arcán.
- Most már minden rendben lesz, biztonságban vagy… - az arcán hamis mosoly terült el.
Jason megszorította Sam kezét.
- Figyelj… Tovább kell mennetek. A többieknek szükségük van a segítségetekre. – lehelte elfúló hangon. – Én itt maradok, és kicsit… pihenek. – mosolygott erőtlenül. Az élet fénye egyre halványabban pislákolt a szemében.
- Nem… nem… - rázta a fejét Sam. A szeme szúrt és éget a visszatartott könnyektől. – Nélküled nem megyünk sehova.
- Így van! – helyeselt Ashley, aki meg sem próbálta visszatartani a zokogását. – Hívunk segítséget, és minden rendben lesz.
Jason keserű nevetésében jó adag vért köpött a márványpadlóra.
- Én már nem leszek jobban. - elhúzta a kezét: egy tíz-tizenöt centi méteres éles kés állt ki az oldalából. A bordái közé szúródott, vélhetően átszúrta a tüdejét.
Sam felkapta a pálcáját és a sebre helyezte.
Kell lennie egy varázsigének… Gondolkodj!
Jason felemelte a kezét és erőtlenül eltolta öccse pálcáját.
- Hagyd. Te nem tudod megoldani….
- Madam Pomfrey egy pillanat alatt meg tud gyógyítani. Megkeressük. – már épp emelkedett volna fel, amikor Jason a keze után kapott.
- Nincs rá idő. Mire megtaláljátok, már túl késő lesz. Nem akarok azzal a tudattal meghalni, hogy te is követni fogsz. – magához húzta Sam-et. – Küzdj minden erőddel! - utolsó erejével felegyenesedett, összeérintette a homlokát az öccsével, majd úgy koppant a padlón, mintha sóbálványátok érte volna. Soha többet nem mozdult meg. Akik most léptek be az előcsarnokba, nem hallottak mást, mint Sam velőtrázó, eszelős, fájdalmas üvöltését, amit a roxforti falak ezerszeres hangerőn visszhangoztak.

   Jellem

Sam Whitmore jóravaló srác. A barátaiba és a családjába vetett hite a legnagyobb erőssége. A nagy háború kitöréséig semmit sem vett igazán komolyan. Sem a tanulmányait – néha épp, hogy csak átcsúszott -, sem a kapcsolatait. Félt a komolyabb felelősségvállalástól. Gyerek volt még hozzá. Őszintén: nem is igazán akart felnőni. Megvan a magához való esze, csak ritkán használni azt. A háború és Roxfort ostroma azonban sajnos mindent megváltoztatott: bátyja elvesztésével ki kellett lépni abból a biztonságos komfort-zónából, amiben évekig élt. Sam elhatározta, hogy a háború után felnő végre az élethez. Komolyabban veszi magát és az iskolát is. Igaz, még mindig nincs olyan kaland vagy iskolai kihágás, amibe ne lenne benne. Auror szeretne lenni, már csak a testvére miatt is. Végre van célja, amit mindenáron szeretne megvalósítani. Amit egyszer a fejébe vesz, azt mindenáron véghez is viszi. Ha kell, és ha a helyzet úgy hozza, akkor kijátszik minden szabályt, minden előírást és intelmet, csakhogy győzni tudjon!

Erősség: bátor, kitartó, céltudatos
Gyengeség: vakmerő, makacs, lusta, olykor felelőtlen

   Apróságok

mindig: repülni, kalandokat keresni, játszani, varázsolni, enni, futni
soha: olvasni (főleg mágiatörténetet), gyáván megfutamodni, unatkozni, hosszú időt egyhelyben ülni, sokáig egy dologra koncentrálni
hobbik: repülni, kviddicsezni
merengő: - legjobb emléke: amikor a Roxfortba érkezett
    - legrosszabb emléke: látni a testvérét meghalni.
mumus: kígyó
Edevis tükre: visszakapja a bátyját
százfűlé-főzet: vörös - keserű áfonya
Amortentia: csokis fagyi illatú
titkok: szeretne egyszer kviddics-kapitány lennyi
azt beszélik, hogy...: titkon szerelmes Ashley-be, aki pedig a bátyjával járt.

   A család

Apa: Fred Whitmore (50 körül) - félvér – Viszonyuk: semmilyen kapcsolatuk nincs. Auror volt, de gyerekkorában elhagyta a családját. Állítólag bevetés közben tűnt el.
Anya: Martha Whitmore (52) - mugli - Viszonyuk: A bátyja haláláig nagyon szoros volt - egyedül nevelte fel őket. Azóta, amennyire csak tudja, kerüli.
Testvér: Jason Whitmore (18) - félvér – Viszonyuk: nagyon közel álltak egymáshoz. A Roxfort ostroma alatt veszítette el az életét.

Családtörténet ||

Otthon, édes otthon…

Négy nap telt el a tragikus végkimenetelű roxfort-i ostrom óta. A varázslótársadalom mára már keserédes győzelemként könyvelte el a világ legnagyobb hatalmú fekete mágusának, Voldemort Nagyúrnak a bukását. Egyszerre éreznek teljes békét csillapíthatatlan fájdalmat. A megnyugvásukért és szabadságukért súlyos árat fizettek: minden egyes szabadon töltött perc egy csepp mágusvérbe került. Ahogyan megannyi varázsló-családnál, úgy a Whitmore-család vidéki házára is fájdalmas, mély gyász ereszkedett. Elvesztettek egy hű barátot, egy igazi testvért, egy odaadó fiút. A bánat és szenvedés csillapíthatatlanul marta és rágta a lelküket.
Az egykor vidám beszélgetések és szenvedélyes veszekedések színhelyének számító apró konyhára most néma csend ereszkedett. Martha és Sam Whitmore egymással szemben ülve reggeliztek a szűk, háromfős asztalnál. Az a határozott és erős asszony, aki egyedül nevelte fel a fiait, megtörten, duzzadt sötét könnytáskákkal a szeme alatt lapozgatta a reggeli pletykamagazinját. Nem volt túlzottan éhes és az angol hercegi pár magánéletébe beállt krízis sem érdekelte igazán. Számára az egykor oly színes és izgalmas világ pár hét alatt szürke, színtelen, érdektelen unalomba fulladt. Legszívesebben átaludta volna az egész életét.
Vele szemben második - és egyetlen - fia, Sam valóságos harcot vívott a saját reggelijével. Félretolta a vajas dobozt, és az asztal közepéről maga elé húzta a narancsdzsemes üveget. Pár pillanatra belemártotta a kését az előtte heverő lekvártengerbe, majd óvatosan kihúzta. A silány minőségű ezüst késen maradt ragacsos lekvárdombot finoman rákente az olvadt vajtól csillogó kenyérszeletre. Sátormódjára a tányérszélének döntötte az evőeszközét, majd beleharapott. Mintha az ízlelőbimbói is gyászolnának: egyáltalán nem tartotta olyan ízletesnek, mint korábban. Igaz, amikor Jason-nal utoljára együtt ültek ennél az asztalnál, az nagy lekvárháborúba torkollott. A bátyja nevének gondolatszintű említése is elegendő volt ahhoz, hogy elmenjen a nem létező étvágya. Letette kenyerét, és töltött magának egy csésze teát. Beledobott két kockacukrot, majd szórakozottan a tejkiöntő után nyúlt.
Martha, aki szintén befejezetnek ítélte a reggelit, a levélmintás teáscsészéjének - amit még a mugli származású édesanyjától kapott nászajándéka - szája mögül aggódva pislogott a fiára. Ivott egy kortyolt, és miután a csésze halkan koppant az porcelán alátéten, lassan megszólalt:
- Írnak valami érdekeset? – bökött a fejével a fia előtt heverő Reggeli Profétára. Martha bár varázstalan ember – közismert néven mugli - volt, egyáltalán nem zárta ki az életéből a mágiát. Hogy is tehette volna? A férje, Fred a tanulmányai elvégzése után a Mágiaügyi Minisztériumban kapott állást. Aurorként foglalkoztatták. Sam mamája és papája – apai ágon – szintén varázslók voltak. Sajnos soha nem találkozhatott velük, mert születés után pár évvel Alfred Whitmore seprűbalesetben életét vesztette. Nagyanyjával, aki világ életében kísérletezgető boszorkány volt, egy rosszul elkészített bájital végzett. Flúgos egy család.
Sam felpillantott az újságból - azon Kingsley Shacklebolt integetett a Próféta fotósainak - és megrázta a fejét.
- Semmi érdekeset. - vonta meg a vállát – Leginkább a varázsvilág újjáépítéséről van szó. Például Kingsley Shacklebolt ülhet bele a bársonyszékbe: őt választották meg az új miniszterelnöknek. Az iskolám egyik tanárját, a korábbi igazgatóhelyettest, Minerva McGalagony professzort hivatalosan is kinevezték a Roxfort élére. Ha engem kérdezel, szerintem remek… – édesanyja fájdalmas tekintetét látva lenyelte a mondatot. Bár Martha nem vádolta az iskolát és Sam-et sem Jason haláláért, a szíve mélyen mégis haragudott a Roxfort-ra. Elvégre: minden évben, amikor a Roxfort Expressz kigördül a vasútállomásról, rájuk bízza a fiai életét. Idén csak az egyiket kapta vissza.
- Ne haragudj… - kezdett bele a mentegetőzésbe, ám mire végigmondhatta volna, Martha váratlanul felegyenesedett a székből. Megkerülte az asztalt, és hangos csörömpölés közepette a mosogatóba pakolta a tányérokat, késeket és teáscsészéket. Megtörölte a kezét a konyhapulton pihenő konyharuhák egyikébe. A pulton fekvő csinos retiküljéhez sétált.
- Semmi baj. Örülök, hogy helyre áll a világod. Sokat szenvedtünk Ő miatta- motyogta inkább magának, mint Sam-nek. Amíg beszélt becsúsztatta a pénztárcáját, a lakáskulcsát és a mobilját a táskába. – Tegnap nem mondtam, de a nyáron is be kell mennem az iskolába. - a szavainak nyomatékot adva hangos kattanással összecsukta palack zöld kézitáskáját.
Sam, aki eddig meg sem bírt szólalni a torkában lévő gombóc miatt, egy csapásra megtalálta a hangját:
- Micsoda? - nézett rá megütközve Sam. – Hiszen mindenki nyaral. Kit tudsz ilyenkor tanítani? -
- Idén szerveztünk egy tábort azoknak a családoknak, akik nem tudják nyaralni küldeni a gyerekeiket. Meg hát tudod, mindig jól jön egy kis plusz pénz. Idén új talárt is kell vennünk neked. – mosolygott erőtlenül, és a vállára csúsztatta a táskáját. Az étkező és a még mindig értetlenül hápogó Sam mellett elhaladva a hűtő melletti csupasz falrészhez sétált. Idegesen válogatni kezdett a fogason lévő kulcscsomók között.
Sam szólásra nyitotta a száját, ám mégis csendben maradt. Némán figyelte édesanyját. Tisztában volt vele, hogy nem a pénz, hanem Jason miatt menekül a munkába. Ez is a gyászkezelés egyik formája: ha minél többet dolgozik, annál kevesebbet tud gondolni elveszett fiára.
Végül, óráknak tűnő percek után, Martha leakasztotta a családi, ütött-kopott Ford Anglia slusszkulcsát. Zsebébe süllyesztette a kincsét, majd hátulról átölelte a fiát.
- Ebéd van a hűtőben, de hagytam itthon némi pénzt, ha inkább rendelnél egy pizzát. - csókot lehelt a fia arcára, majd kiviharzott a konyhából. Alig egy perc múlva Sam már hallotta is, ahogy odakint „felkiáltott” a murva, jelezve, a családi kocsi nyikorogva kigurult a hepehupás földútra. Ahogy ott ült egyedül, a kihalt és néptelen konyhában, Sam teljes mértében át tudta érezni, hogy édesanyja miért menekül annyira. A szeretet, a családot és a biztonságot szimbolizáló családi házuk inkább hasonlít lélekcsavaró börtönre, mint valódi otthonra.
Sam újra maga elé húzta a Reggeli Prófétát és szórakozottan az újság utolsó oldalára lapozott. Mindig el szokta olvasni az apróhirdetéseket. Ezúttal volt is értelme: rábukkant egy álláshirdetésre, amit Florean Fortescue, az Abszol út népszerű fagylalt árusa tett közzé. A hirdetmény szerint diákmunkáról van szó, és elsősorban Roxfortos tanulókat részesíti előnyben. Sam csettintett egyet. Most már tudta, hogy mit kell tennie. El kell szabadulnia az emlékek temetőjéből, még mielőtt a vesztesség szűnni nem akaró terhe teljesen maga alá temeti. Minden egyes levegővétellel Jason-t szívta magába. Ez pedig kezdte már fojtogatni.
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, a ládájához rohant - ami megérkezése óta érintetlenül hevert a szűk előszobában – és egy rúgással feltárta a gyomrát: egy üres pergamenlapot, pennát és tintát vett magához, majd visszarohant az étkezőasztalhoz. Kisimította a megszáradt papírlapot és sastollat vett a kezébe. A penna a hegyét az ébenfekete „tóba” merítette, majd halk sercegéssel írni kezdett. Alig félóra alatt meg is volt a bemutatkozásával, ami mellé egy motivációs levelet is csatolt. Úgy döntött, hogy inkább kihagyja a saját családi drámáját. Ki akarta érdemelni az állást.
Gondosan összehajtotta a levelet, és becsúsztatta az egyetlen üres borítékba, amit szintén a ládájában talált. Miután apró, cikornyás betűkkel megcímezte, a konyhán keresztül kirohant a tágas udvarba. A családi baglyukat, Prometheus-t kereste. A feltűnően kövér, rozsdabarna madárra nem volt nehéz ráakadni: a kert végében álló karótetején üldögélt, csőrében egy véres patkányfejjel. Legalább valakinek van étvágya ezen a szomorú reggelen.
- Majd később befejezed a reggelidet. - torolta le köszönés helyett a baglyot. - Sürgősen vidd el ezt a levelet az Abszol útra, Florean Fortescue-hoz! - hadarta, és némi rábeszélés után – több véres csípéssel az ujján - pár perc alatt sikerült rákötnie a levelet a bagoly lábára, aki egy utolsó sértődött pillantás után szárnyra kapott és beleveszett a még álmosan nyújtózkodó napsugarakba.

Merengő: Azok a boldog szép napok.

Sam, miután útnak engedte a baglyot, tehetetlenül ácsorogott a kertben. Most mit csináljon? Régen Jason-nel mindig olyan jókat szórakoztak. Ha jó idő volt, akkor kviddicseztek a ház mögött felállított saját készítésű pályájukon. Ha viszont szomorkás esőfelhők és angliai hideget hozó szelek riogatták a kis falu lakóit, akkor a kandalló vidáman táncoló lángjai elé lekuporodva órákon keresztült varázsló sakkoztak. Megtehetné akár azt is, hogy megírja a házi feladatait, de ugyan már…Ki akarja a vakációját rögvest tanulással kezdeni?
Fásultan visszasétált a házba. Úgy döntött, hogy felmegy a szobájába, s ha más nem, akkor megpróbál aludni pár órát.    Hetek óta nem tudta kialudni magát. Minden éjjel újra és újra át kell élnie a bátyja halálát.
Felsétált az emeletre - minden egyes lépése után finom porzott a lépcsőt keresztül-kasul beborító szőnyegpadló -, és elindult a szobája felé. A rövid folyosóról jobbra a második ajtó vezetett Sam saját kis birodalmába. Az ujjai már ráfonódtak az ajtókilincsre, amikor a szeme sarkában megpillantott valamit. A padlásra vezető hatfokú lépcsősor le volt eresztve. Összehúzta a szemöldökét. Még soha nem látta nyitva. Habozott. Menjen, vagy ne menjen? Elfordította a tekintetét, és az ajtófélfára meredt. Félt, hogy mit talál majd ott, hiszen csak édesanyja hagyhatta nyitva. A kíváncsisága, mint mindig, most is erősebben bizonyult a józan eszénél. Vett egy mély levegőt és lopakodva - mint, aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban leleplezhetik - elindult a lépcső felé. A szíve a torkában dobogott. Ha most a Roxfortban lenne, bizonyára már pálcát is rántott volna. Itthon azonban nem veszélyeztették őt hegyi trollok, hippogriffek, óriások vagy csuklyás, arctalan halálfalók. Menetközben elhaladt Jason megüresedett szobája mellett. Elég volt csak egy lopott pillantást vetnie a névtáblára ahhoz, hogy a szívét újra átjárja a jeges, bénító szomorúság. Nesztelenül, akár a macska, fellopakodott a padlásra. Ami egyből szemet szúrt neki, hogy a cipősdoboz méretű szoba egyetlen fényforrása az a párnyi kis ablak volt, ami barátságtalan félhomályba burkolta az üres helyiséget. Önkéntelenül is úgy érezte, tilosban jár. Ahogy hunyorogva végig nézett a szobán, észrevette, hogy van még egy pislákoló fényforrás odabent: a középen álló, oltárszerű asztalt fényesen csillogott. Közelebb lépett hozzá. Most már jól kivehető volt, hogy nem a rozoga faasztal csillog. Hanem a rajta fekvő nagy kőtál, aminek az áttetsző, folyadékra emlékeztető tartalma kék köntösbe vonta a közvetlen előtte álló Sam kíváncsian pásztázó tekintetét is. Egyből felismerte: egy merengő hevert előtte. Ahogy végig nézett az oltáron – az ezüst tartóba szúrt gyertyák oldaláról még most is csöpögött a meleg faggyú -, megvilágosodott: az anyja szentélyt állított a családjuknak. Nem csak James-nek vagy az apjának. A Whitmore-család teljes történelme mozgóképek, újságkivágások és személyes tárgyak formájában karnyújtásnyira feküdt tőle. Anyja szándékosan életben akarta tartani a holtakat. Kezébe vette a nagy szüleit ábrázoló– mugli, anyai ág - bőrkötésű fotóalbumot. Végig pörgette a megfakult oldalakat az ujjai között. El is felejtette már, hogy néztek ki a nagyszülei, igaz, élete során, összesen, ha kétszer találkozhatott velük. Albert Stone, édesanyjával ellentétben, konzervatív értékeket vallott, avagy szívből megvetette a mágiát. Amikor kiderült, hogy a lánya feleségül megy a tehetséges fiatal varázslóhoz, Fred Whitmore-hoz, egyből kitagadta őt a családból. Azt is megtiltotta neki, hogy a családnevet viselje. Karácsonykor – bizonyára Gertrúd mama közbenjárásának köszönhetően – azonban mindig szokott küldeni egy lapot.
Visszatette az albumot az asztalra, és kézbe vette a mellette fekvő bársonydobozkát. Valaki nem rég letörölhette, mert teljesen pormentes volt. Kinyitotta. Sam szíve egyre hevesebben kezdett a verni: a kezében édesapja bátorságérdemrendjét szorongatta. Végig húzta az ujját a pálcát ábrázoló kitűzőn. Most, hogy elveszítette Jason-t, egyre többet gondol az apjára. Az emléke napról-napra egyre halványodik, ami nem is csoda, hiszen hét éves lehetett, amikor elveszítette. Már akkor sem volt mellette, amikor megérkezett az első iskolai levele. Hohó….a mozgóképek alatt megtalálta Jason és az ő első értesítőjét. Az idő könyörtelen csókjaitól rendesen kifakult már, mégis az a nap úgy él benne, mintha tegnap történt volna. Anyjuk annyira megörült a hírnek, hogy még tortát is sütött a fiúknak. Egy marcipánost – Jason kedvence – és egy csokisat. A forró gejzírként feltörő emlékektől, hosszú idő után először, egy őszinte mosoly terül el az arcán. Bárcsak lenne egy időnyerője...rendbe hozná a dolgokat. Kijavíthatna hibákat, megbánt pillanatokat. Újra egyesíthetné a családját.
Óvatosan becsukta a dobozt, és visszatette az asztalra, amit legnagyobb részben apja, Jason és Sam mozgóképeinek tucatjai foglaltak el. Sam eltöprengett, hogy vajon édesanyja éjjelente ezek mellett a fotók mellett alszik-e. Meg tudná érteni. Az élettelen képekkel ellentétben ezeken legalább Jason, ha hamiskás módon is, de legalább él: mosolyog, nevet. Sam remegő kézzel túrt bele a fotó halomba. Az ujjai megakadtak egy közös családi képen. Itt nem lehetett több négyévesnél, míg Jason láthatóan hatodik-hetedik évét taposta. Elmosolyodott. Egyáltalán nem emlékezett erre a napra. Boldog, egységes családnak tűntek.
Összehajtotta a képet, és zsebre tette. Feltett szándéka volt, hogy családját magával viszi a Roxfort-ba. Átfutotta a maradék fotókat, majd a tekintete az asztalról egy elegánsan megmunkált üvegvitrinre vándorolt. Óvatosan, mint aki rosszban sántikál, közelebb lépet a szekrényhez. Félszegen bekukucskált a mocskos üvegen keresztül. A polcokon egymás mellett fél tucat üvegcse pihent. Fura, áttetsző anyag áradt belőle. Amíg a vitrin tartalmát méregette, észre sem vette, hogy az egyik keze automatikusan a nyitógombra fonódott. A kíváncsiság megint erősebbnek bizonyult a józan eszénél. Egy határozott mozdulattal kitárta az üvegajtókat: a polcokon címkézett fiolák aludtak zavartalanul. Egyiket-másikat sűrű pókháló fedte be. Édesanyja nem sűrűn tisztíthatta a szekrényt. Átfutotta a címkéket: Első napom, Lakodalom, Fiúk…
Remegő kézzel nyúlt a harmadik kis üveg iránt. Édesapja hagyatéka olyan régen pihenhetett már a fiolában, hogy még a szokottnál is áttetszőbb volt. Egy pár pillanatig habozott. Hiába, a családjáról van szó, azért most mégis más valaki gondolataiba készül megmártózni. Megvonta a vállát. Ennél pocsékabb úgy sem lehet már a kedve.
Villámgyors mozdulattal – mint aki attól fél, hogy lopáson kapják - levette a poros fiolát az üvegpolcról. Kihúzta a kupakjától, majd annak ezüstösen fénylő anyagát a merengőbe töltötte. Pár pillanatig elmélázva figyelte, ahogy a nyálkára emlékeztető anyag keresztül-kasul behálózza a hideg kőtálat. Előhúzta a pálcáját farzsebéből és szórakozottan megkeverte a táltartalmát. Addig-addig piszkálta, amíg fel nem villant egy arc. Egy fiatal, erős, boldog férfi mosolygós tekintete. Ugyan csak emlékek formájában, de édesapja egy lopott pillanat erejéig visszatért hozzá. Pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Van abban valami, hogy akiket szerettünk, azok örökké velünk vannak. Bennünk élnek.
Elszorult a torka. Rövid időn belül már másodszor akart könnyekben kitörni. Vett egy mély lélegzetet, és a kezét kinyújtva megpróbálta elkapni az apját. Abban a pillanatban, hogy az ujjai alámerültek a hűvös emlékek tengerébe, kicsúszott alóla a talaj. Úgy érezte, mintha kidobták volna az Északi Toronyból. Be kellett hunynia a szemét, mert még a gyomra is felfordult. Mikor „magához tért” egy napsütötte mezőn állt. Késő délután lehetett, mert a nap utolsó kövér szelete épp most készült alábukni a házuk melletti erdőrengeteg mögött. Megpördült a tengelye körül: tényleg az udvarukban állt. A családi fészkük pontosan ugyanígy nézett ki, mint most. Csak valahogy sokkal boldogabbnak, vidámabbnak, élettel telibbnek tűnt.
- Figyelj, Sam, indítalak! – harsant egy vidám hang a távolból, ami kirántotta egyre mélyülő melankóliájából. A valódi-Sam a hangirányába fordult, és ösztönösen az arca elé kapta a kezét. Apja egy vörösen csillogó, kövér almát dobott felé. A gyümölcs átrepült a testén, hiszen ő itt csak egy szellem. Sam követte az alma útját, ami most a saját, tíz év körüli emlékmásának a kezében landolt. A kisfiú egy direkt gyereknek kifejlesztett seprűn ült, ami biztonságos magasságban, alig három méterrel lebegett a frissen lenyírt gyep fölött. Apja, Fred Whitmore nevetve biztatta fiát, aki „szédítő sebességgel” elindult bátya felé. Az apró kezén megfeszültek a még apróbb izmok, készen arra, hogy pontot szerezzen. Testvére, Jason szintén egy gyerekseprűn ült és egy házilag eszkábált pózna előtt lebegett. Emlék-Sam hajtóként - ez most is a kedvenc posztja - rohamozta meg a kaput. Megpróbálkozott egy esetlen testcsellel, majd dobott: az alma erőtlenül Jason kezében landolt, aki azonnal indította is édesanyját, aki… szintén egy seprűn lebegett!
Valódi-Sam nagyokat pislogott a jelenetet látva. Most vette csak észre, hogy Martha mellett apja is gyerekseprűn ült - hogy az hogy bírta el őket, azt maga volt a rejtély - és repült felesége felé, hogy megállítsa az akciót. Fél úton leugrott róla, és futni kezdett. Hamar ölelő, óvó karjaiba zárta Sam és Jason édesanyját. Amíg csókolt lehelt az ajkára, ügyesen kicsente az almát a markából.
- Gyerünk, Sam! – dobta fia felé a „biokvaffot”. Sam macskaügyességgel elkapta és már indult is a pózna felé. Apja mellette futott. Mikor már csak pár méter választotta el Jason-től, Fred hátulról nagyobbik fia alányúlt, és lekapta a seprűről. Jason visítva üvöltötte, hogy „csaláááás”, Sam viszont teli szájjal nevetett, amikor az alma a karika közepén átrepülve szétrobbant a frissen meszelt ház oldalán.
A ragacsos, nedvdús folt azóta is ott éktelenkedik a falon. Sam korábban nem értette, hogy édesanyja miért nem engedi lefesteni. Most már tudja. Az nem közönséges piszok volt. Hanem jelkép. Amíg másoknak cicomás családi címert és méregdrága, színarany pecsétgyűrűt viselnek, addig Whitmoréknak családi jelképe nem több egy penészes almafoltnál. Csakhogy a valódi jelentését galleonban nem lehet mérni.

   Külsőségek

magasság: 176 cm
testalkat: sportos
szemszín: gesztenyebarna
hajszín: sötét barna
kinézet: közepesen jóképű srác, de nem az tipikus nők-kedvence. Megjelenése szolid, visszafogott. Sem öltözéke, sem viselkedése nem kirívó. Ha belép egy terembe, nem ő lesz az, akire mindenki először odafigyel. Átlagosan sportos testalkata van, amit rendszeres futással tart szinten.

   A tudás

varázslói ismeretek: A 98/99-es tanévben készül letenni az RBF-vizsgákat. Elég jó érzéke van az Átváltoztatástanhoz, a Sötét varázslatok kivédéséhez és Bűbájtanhoz. Ám hiába vette fel a Jóslástant, sajnos kiderült, hogy nincs Belső Szemmel megáldva. Rokonszenvvel viseltetik a Legendás lények gondozása iránt, ám Hagrid állatait már kevésbé szívleli. Kedvenc tantárgya - a Sötét varázslatok kivédése mellett - a Repüléstan, amihez szintén van érzéke.
felvett tantárgyak: Jóslástan, Rúnatan, Legendás lények gondozása, Repüléstan
pálca típusa: 10 hüvelyk hosszú, vörösfenyőből készült főnixtoll maggal.

   Egyéb

avialany: Jared Padalecki