Apátia

1996. Április

- Öröktűz! - lelkesen vizsgál egy régi cserépkályhát, ami már legalább háromszáz éves lehet. A kályhán díszítésként furcsa jelek futnak végig, mindem egyes elemén, tökéletesen szimmetrikus formát öltve. A laikus talán azt gondolná, hogy ez nem több valami népies mintánál, akik viszont jobban szemügyre veszik, és emellett értenek is hozzá, azok láthatják, hogy ennél több ezeknek a funkciója.
- Látod? Csak egyszer kell begyújtani, és aztán az itt lakó boszorkányoknak és varázslóknak nem lesz vele gondjuk. - végigfuttatja ujjait az apró mintázatokon, a hideg csempekövek szinte teljesen elámítják. Persze, csupán egy apróság, mégis újabb jele annak, hogy a helyieknek mennyire életük, sőt, a mindennapjaik része volt az úgynevezett rovásírás.
Egy héttel ezelőtt érkezett, hogy az erdélyi rúnákkal is foglakozhasson. Kiváló kutatási anyag Vésett Titkok című könyvének második kötetéhez, az utazást pedig természetesen két hónapos felkészülés előzött meg. Hiszen ezekkel a rúnákkal még sohasem foglalkozott, leszámítva azt, amikor apja tizennégy éves korában elhozta ide. Annak már öt éve, és két teljes könyvet kiadott már.
- Aztán itt, a peremén pedig, ha jobban megnézed, a szöveg eltér a többitől. - itt kicsit megakad, hiszen csak az írást magát tanulta meg. A nyelvet nem. Társa, egy világosbarma hajú, korabeli boszorkány odalép mellé, hogy segítsen kibogozni, mit is jelent.
- Hogy ne szökjön ki a tűz. - segít a fiatal tudósnak a fordításban. Ha lehet, akkor ugyanannyira örül ennek az apró felfedezésnek. Minél többet látogatják a különböző házakat, annál többször fedezik fel újra és újra ezeket az apró kis kincseket. Már felfedeztek egy felfestett jelet egy vadállat trófeáján, ami mint kiderült, a veszélyes lények távoltartására van, ami kifejezetten hasznos ebben az erdő széli parasztházban. Valaha varázslók lakták, azonban az örökösök már rég a városba költöztek. Így aztán csak annyi kellett, hogy megszerezhessék a szükséges engedélyeket, hogy néprajzi, valamint rúnaismereti kutatásokat végezhessenek.
- Áh! Persze! Köszönöm, Anna. - még egy darabig az írást elemzi, amit később majd le is ír jegyzetfüzetébe. Éppen emiatt volt szüksége segítségre - a sors különös iróniája, hogy nyelvtanulásban sosem volt kifejezetten jó. Pedig ez egy igazán hasznos készség, ha valaki a rúnákkal akar foglalkozni. Az pedig, hogy a sok fordításnak köszönhetően az északi nyelveket, például a svédet és a norvégot írásban tökéletesen érti, de a beszédet nem, már-már az élet tréfájának tűnik. A holland Ms. Beulenst, aki néprajzkutatónak tanul, kiadója ajánlotta számára, hiszen előtte is nagy jövő állhat, ha egy olyan felkapott tudós könyvében szerepelhet a neve, mint az alig tizenkilenc éves Quinton.
- Mondtam, hogy megéri idejönni. - Anna válasza végén kacéran rámosolyog Jimmyre, aki különös módon - életében talán először - igazán zavarba jön ettől az apróságtól. Ha csak egy rövid pillanatra is, a mosoly láttán elfelejt minden tudást, amit úgy halmozott fel egész élete alatt, mint egy jól szituált kalóz a kincset portyázásai során. Egyáltalán nem szokott hozzá, hogy olyanok közelében legyen, akik nagyjából vele egykorúak. Biztosan ez lehet a probléma, konstatálja magában. Hiszen ez lehet az egyetlen logikus magyarázat.
- Nem fantasztikus, hogy még írásjeleket is használtak? - zavarodottan hadarja el tökéletesen jellegtelen kérdését, szemeit újra a kandallónak szegezve, mint aki valami újat akar felfedezni azokból a sorokból, amik már minden bizonnyal felfedték minden titkukat.
- De, igen, az... - válaszolja, szokásos, visszafogott hangján. A csend, ami ezután beáll közöttük, mintha egy örökkévalóságig tartana pedig nem telik el így több fél percnél.
- Figyelj csak... - Anna váratlanul megragadja tudóspartnere kezét. Mintha a veséjébe látna, keresi meg tekintetét, majd nyugodt, higgadt hangon szól hozzá.
- Semmi baj. Nincs semmi baj. - kezeik összefonódnak, a lány ezután kicsit lábujjhegyre áll, hogy egy csókkal emelje kapcsolatukat a következő szintre.

1996. Április

Az elmúlt két hét úgy érzi, élete legcsodálatosabb időszaka volt. Pedig eleinte cseppet sem lelkesedett azért, hogy a kényelmes, nyugat-európai szülői házat elhagyja az erdőkkel és hegyekkel körülzárt Erdélyért. Még akkor is, ha csak rövid időre, és akkor is, ha csak.egy néprajzos kutatás miatt.
Az ágyon elterülve, partneréhez bújva - hiszen innentől kezdve egyenrangú társaknak számítanak - akkor is folyton arra gondol, hogy mekkora hiba lett volna kihagyni ezt a munkát.
Ez az utolsó éjszakájuk Erdélyben. Anna pedig büszkén mondhatja el magáról, hogy úgy érzi, rátalált a boldogságra. Ezalatt a két hét alatt nem találkoztak se sárkányokkal, se vámpírokkal, pedig úgy hírlik, Romániában van mindkettőből bőven. A felkutatott házak nagy része pedig vérfarkas jelenlétekre is utalt. Legalábbis Jim ezt mondta neki, amikor azokra a különös elrendezésű szimbólumokra találtak. Az írást ugyan ő is ki tudta olvasni, de nem jelentett semmi értelmeset azok közül a nyelvek közül, amiket ő ismer. Meg sok mást is mutatott és mesélt neki. Nagyon szokatlan neki, hogy valaki, aki egy évvel még fiatalabb is nála, ennyi mindent tudjon a világról, de ez igazából még tetszik is neki. Nem tud mellette unatkozni legalább. Akikkel eddig dolga volt, azok teljesen különböztek tőle, aztán valamiért mindegyik rosszul sült el. Jim viszont nem csak vonzó, de még okos is, ráadásul egy híres, brit varázslócsaládból származik.
Még közelebb simul az alvó testhez, mintha attól félne, a varázslat egyszer csak megszűnik, a bűbáj elillan, és akkor magára marad valami üres, kietlen érzéssel lelkében.
Anna arcán mosoly jelenik meg, arca pedig egészen kipirul, ahogyan elképzeli, milyen lesz majd eldicsekedni vele a családjának és a barátainak. Nehezen bár, de rávette, hogy kivételesen ne terhelje le magát a hosszú utazás előtt azzal, hogy telekávezza magát. Jól ismeri már a rutinját. Minden éjszaka ez van... Hajnali három előtt szerinte sosem ment aludni, ehelyett mindenfélét jegyzetelt. De fontos, hogy holnap kipihenjék magukat.
Nagyon örült annak, amikor Jim azt mondta neki, hogy szívesen tesz vele egy kis kitérőt, hogy megismerje a szüleit és a barátnőit. Biztos, egészen biztos benne, hogy imádni fogják! Lelki szemei előtt megjelenik a kép, ahogyan szeretett szüleinek bemutatja Jimet, hogy aztán leülhessenek vacsorázni - körülbelül vacsoraidőre fognak csak odaérni persze. Anyjával biztosan öleléssel fogják köszönteni egymást, aki folyton az ő orra alá fogja vágni, hogy milyen helyes fiút talált. Az apját, aki különböző mágikus ereklyék vételével és adásával foglalkozik, ezért pedig nehéz vele vitatkozni, pedig biztosan le fogja nyűgözni, hogy nem valami üres agyú ficsúrt hozott haza - ráadásul Jim is azt mondta, hogy gyűjti a régi ereklyéket, biztosan lesz közös témájuk. Sokszor látta, hogy valami fura, régi ketyerével szórakozik, és mesélt is róla neki, hogy mire való.
Aztán pedig ott vannak a barátnői is Biztosan oda meg vissza lesznek érte - hiszen ő is mindig kitartott mellettük, ha egy fura választásuk volt.
Olyan jó lenne, ha megkedvelnék egymást a szüleivel és a barátnőivel. Mert hát ez csak így lesz. Nem?

1996. Április

Valóban csak késő délután érnek Hollandiába. Ahogyan arra számítani lehetett, rengeteg holmijuk - főleg Kippé, hiszen döbbenetesen szétszórt tud lenni ilyen téren - csak az utolsó pillanatban kerültek elő. Nem beszélve arról, hogy alig negyed órája voltak úton, máris vissza kellett fordulni, mert valaki ott felejtett egy felrúnázott, régi agancsot, amit majd még közelebbről akar megvizsgálni.
Az út unalmasan, és várakozással telve tartott. Nem kockáztattak meg egy hoppanálást, így kénytelenek voltak inkább a lassabb, de biztosabb, varázslók számára kialakított tömegközlekedést választani.
Maguk mögött hagyják a kies, hegyvidéki tájat, hogy a varázsló szemmel hosszúnak titulálható útba vágjanak. Az első órák még elteltek a hosszas beszélgetésekkel, ami mintha egy kölcsönös megegyezés alapja lenne - Jimmy, avagy Jim, ahogyan újonnan szólítják, élvezi, hogy újabb és újabb, a közönséges ember számára talán rémunalmas témákat fejtegethet, Anna pedig szereti hallgatni. Bár az is igaz, hogy jobb szeretett volna arról beszélni, hogy mire is számítson majd a barátnőitől, meg persze szüleitől, s persze ő is kíváncsi volt a Quinton házaspárra személyesen, de aztán sikeresen meggyőzte magát, hogy nem kell ráhoznia a frászt. Az út utolsó szakaszán pedig már Kipp se bírta igazán. Beszéd helyett azzal a "fura fém izével" kezdett el játszani, amit akkor tekerget, ha unatkozik, vagy ha nagyon gondolkozik.

Késő délután érkeznek meg Katersteenbe - a Beulens család szerény, vidéki rezidenciája távol áll a fényűzés fogalmától, csak egy tipikusan varázslókra jellemző, családi ház. Csomagjaikkal - ami fejenként két, tágító bűbájjal ellátott bőröndöt takar -bebattyognak a bejárat felé, ahol már várja őket a házaspár. Jochem, aki egy kopaszodó, ám sötét hajú varázsló kedélyesen, kézfogással köszönti Kippet, majd pedig miután megszabadulnak méretes bőröndeiktől a szűkös előtérben, az ebédlőbe kísérik őket.

- Na és mondd csak, Jimmy. - Liselot Beulens alacsony, pufók, alapjába véve viszont szép arcú asszony. Éppen csak az a tekintet nem tetszik Kippnek, amivel őt illeti. Állát enyhén megemeli, szemei pedig olyan szúrósak, hogy egy tűpárna se lenne elég ellenük. Ő pedig ismeri már ezt a tekintetet - legalábbis azt hiszi, hogy ismeri. Azokra a felnőtt varázslókra emlékezteti, akik gyerekkorában nem kedvelték, főleg, ha ő volt olyan kedves, hogy kijavítsa őket.
- Te mivel is foglalkozol?  - teszi fel kérdését számára a boszorkány. A kérdésre Kipp kiegyenesíti hátát - hiszen most már az ebédlőben ülnek, ahol valami furcsa gombalevest tálaltak elé elsőként. Az alapvető etikettet megtanulta, hiszen fiatal kora óta cipelték őt különböző vendégségekbe, fogadásokra. Még akkor is, ha nem igazán látja értelmét ezeknek a felesleges ál-udvariasságoknak, Anna szülei előtt nem szeretné produkálni magát.
- Hát, tulajdonképpen kutatásokat végzek a régi korok mágiahasználatáról. - hangzik a válasz, s állja közben a nő tekintetét. Egyszerű, de fogós kérdés, hiszen nem igazán tudja, minek is lehet nevezni azt, amit csinál. Könyveket publikál, de nem író - ezt inkább a regényírókra mondják. A rúnamesterek csak saját stílusuk kifejlesztésével, s történetek elmesélésével foglalkoztak, úgyhogy ennek sem nevezhető az, amit csinál. Főiskolát pedig nem végzett - csak visszafogták volna. Rengeteg év kitanulni például az átoktörést a Godrikon. Neki csak néhány óra gyakorlás kellett, hogy a legalapvetőbb metódust kiismerje.
- A szakterületem a...
- Nahát!  Akkor valami olyasmivel foglalkozik, mint te, Anna. - szakítja meg beszédében. Kipp bosszúsan összeborzolja szemöldökét. Nem szereti, ha megszakítják beszéd közben, főleg, ha szeretett rúnáiról lenne végre szó.
-Kicsit fiatalnak tűnsz ahhoz, hogy főiskokát végezz. Hány éves vagy? - újabb kérdések özöne az asszonytól, mintha csak azt akarná egyértelműsíteni: nem kedveli Kippet.
- Tulajdonképpen nem jártam főiskolára, de a szakterületemen...
- Nem-e? - szakítja meg egyből, még mielőtt befejezhetné. Még levegőhöz se hagyja jutni.
- Anyaaa! - csattan ki türelméből lánya, szándékosan elnyújtva a végét. Kanalát egy kicsit talán ingerülten csapja az asztalra, hogy ezzel nyomatékosítja - elég volt.
- Jimmy a legprofibb a szakmáján belül, és a legnagyobb szaktekintélynek számít. Úgyhogy emiatt nem kell aggódnod. - kitörése ellenére higgadtan, nyugodtan beszél anyjával, amire a válasz Kipp részéről egy hálás tekintet. Vagyis azt hiszi, hogy hálás, ez lehet a sejtése. Elég ritkán fedez fel bármiféle érzelmet arcán. Legutóbb is csak akkor, amikor valami fura klasszikus zenét hallgatott, és arról magyarázott, hogy mennyire befolyásolta a zene az emberi kreativitást.
- Ez igazán jónak hangzik. - ezúttal Jochem szólal meg, mialatt ő is lerakja kanalát az asztalra, hogy jelezze, befejezte az étkezést. Feleségével ellentétben egyáltalán nem tűnik harapósnak, sőt, mintha még kedvelné is a fiút. Mégis jobb, mint az a kviddics játékos, akivel az egyetlen lánya tinédzser évei alatt találkozgatott. Abból nem lehet megélni. Semmire sem jó.
- A szakterületed pedig...
- A rúnamágia, Mr. Beulens.
- Nahát! Tudod, a boltomban is van néhány ilyen ereklye. Egy zálogházat vezetek a városban. - feláll az asztaltól, hogy a gombaleves után a krumpliból és a húsból is vegyen.
- Nem is tudtam, hogy zálogháza van, Mr. Beulens. - Kipp vállai leereszkednek, ahogyan egy kicsit kényelmesebben érzi magát. Legalább Anna apja látszólag kedveli őt, tehát nem olyan vészes a helyzet. Oldalra pillant Annára, hiszen tényleg nem tudta, hogy mivel foglalkoznak a szülei. Tulajdonképpen a saját tudásának a fényezése mindig is fontosabb volt, minthogy ezeket megkérdezze.
- Éppen a minap szállítottak ide egy ládányi régi holmit. Képzeljétek, egy rongyos varázsló hoppanált a bolt elé egy elátkozott ládával. Hiába mondtam neki, hogy nem veszem meg, akkor is erősködött, hogy ezt itt hagyja nekem. Pár óra múlva pedig visszatért harmadmagával, hogy a pénzét követelje! Még ilyet! - meséli el rövid kis anekdotáját lelkesen. A történet végén aztán, miután együtt nevettek, újra Jimmy felé fordul.
- Lenne a boltomban néhány ereklye viszont, amit nem tudom, jól becsültem-e fel. Nem nagy dolog, és biztos, hogy jó, de azért nem lenne rossz, ha kiderülne mondjuk arról a régi sakk-készletről, hogy többet is ér. Nincs kedved megnézni őket valamikor? - kérdezi meg Jimmyt alig érezhető akcentusával. Erre ő a létező legtermészetesebb hangszínnel adja meg válaszát.
- Remélem, nem veszi sértésnek, ha azt mondom, - kezd bele Kipp - hogy egy ilyen típusú feladat erősen az intellektuális szintemen aluli.
Válasza nyomán mintha meghűlne a levegő a szobában, pedig egészen biztos, hogy nem kószált egy dementor sem a környékre.
Tévedett.
Természetesen sértésnek veszik.