Sötét sikátorok

Jose

*Vékony fekete köpeny van rajta, hogy könnyebben elvegyülhessen a tömegben. Tulajdonképpen nem is érti, miért kóvályog errefelé, hiszen hiába is találja meg, hogy miért is került apja kórházba, vagy mi történt előtte... megváltoztatni nem tudja, és visszacsinálni sem. Apja sem fog tőle feltámadni... mégis.. valamiért itt volt... az előbb az antikváriumból lépett ki, tanácstalan arccal, kissé bosszúsan, ám a hóna alatt lévő apró csomag, ami egy könyv volt, és be volt bugyolálva egy sötét rongyba... Nos, arról tanúskodott, vagy vett, vagy nem sikerült eladni. De senkinek sem tartozott magyarázattal, kemény léptekkel indult el, majd megállt egy üzlet előtt. Koszos, és semmitmondó. Borgin... Gonosz félmosoly, és oda is betér egy kis időre, ám nem sokáig tartózkodik bent, nagyon hamar újra a bolt előtt állt, és csak a zsebe mérete változott meg. Apró dudor... Láthatóan picit jobb kedvvel indul el, miközben a másik zsebéből egy csokiszeletet húz elő, és közömbös képpel elkezd nyammogni rajta. Sulin kívül még nem varázsolhat, szeretné megúszni..
~Jajj... ha ezt tudom, lehet el sem jövök,... ~
*Suhant át kis fejecskéjén, amiről szanaszét meredeztek a göndör fürtöcskék. Barna szeme a hasonló színű csokira szegeződött, néha valakinek nekiment, de nem figyelt a morgásra. A tág köpenye lágyan hullámzott körülötte, lehet azt hitték, naaagy aranyvérű közlekedik. Esetleg sötétebb szándékkal, mint egy könyv és egy szép csecsebecse. Valami nagy csúnya dologra készül. Ezen elmosolyodott, és az útjából még páran ellebbentek. Tulajdonképpen tényleg aranyvérű... aprócska, és nem igen nagy hírű. Régen az volt, míg apja dolgozott, de halálával anyja nem éppen... Ah... anyjáról nagyon gyorsan tereli el figyelmét, mert még fel talál valamit erre robbantani. Aztán elgondolkozik, hogy vajon most már kimehet-e az utcára, vajon anyukája elment-e már haza, vagy még keresi. Bizony, itt keresné legutoljára... Azért is van tulajdonképpen itt, és csak okokat keres a maradásra... *

„Nem kell, hogy itt halj meg.
Annyiszor meg kellett volna halnom mostanáig.
Most élj újra.”
Bár az idő kellemesnek mondható volt, az én hangulatomra inkább a borongós jelzőt lehetne ráhúzni. Az elmúlt pár napban mindent csináltam, csak nem éltem. Kezdtem ez zombihoz hasonlítani, akinek ha mondanak valamit, kérés nélkül engedelmeskedik és megcsinálja. Alig ettem, alig aludtam és lelkileg is összezavarodtam. Talán észrevették rajtam ezt a többiek, talán nem. Nem tudhatom, mivel nem érkezett erre való utalás senki részéről sem. Ettől függetlenül megkaptam életem első önálló feladatát a Rendben. Egy halálfalót kell követnem és figyelnem, majd a nap végén pedig jelentenem a többieknek a viselt dolgait. Elképzelhető, hogy rajta keresztül megtudhatunk valamit Voldemort következő lépéséről.
Kedvetlenül álltam neki az öltözködésnek. Ha valaki most megkérdezné, milyen szóval tudnám leírni azokat a dolgokat, amik bennem dúlnak...a semmilyen szó felelne meg erre minden szempontból. Sóhajtottam egyet, magamra kanyarítottam a köpenyem, s elhagytam a Rend főhadiszállását.
Az információk szerint a férfinek ma valami elintézni valója lesz Borginnal az Abszol úton, így abba az irányba indultam el. Igyekeztem teljes mértékben beleolvadni a környezetembe, s közben szemem a terepet pásztázta, hátha korábban megpillanthatom a célpontomat. Keresztapám felkészített arra az eshetőségre, hogy lehet, védekeznem kell majd a halálfaló ellen. Ami akár abba is torkolhat, hogy el kell vennem az életét. Közönyösen vettem ezt a dolgot tudomásul. Jelen pillanatban annyi érzelem se volt bennem, hogy egy csecsemőt is hidegvérrel, könnycseppek és könyörületek nélkül küldtem volna a másvilágra. Depresszió lenne? Óh, nem...nem az. Csak egy kis hangulat ingadozás. Biztos voltam benne, majd úgyis történik valami, ami kibillent ebből a helyzetből, és utána minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Időközben megérkeztem az Abszol út bejáratához. Vettem egy mély lélegzetet, majd megnyitottam az átjárót és beléptem a varázslóktól hemzsegő utcákra. Irigyeltem a gondtalan arcokat, az önfeledt nevetéseket...szerettem volna én is egy egyszerű embernek, egy egyszerű diáknak érezni magam. De nem lehetett, nekem más volt a feladatom...más volt a küldetésem.
„Ismerd meg az élet minden fuvallatát, minden teáscsészét, minden életet, amit elveszünk...A harcos útja...Az élet, minden hajnalhasadáskor.”
Észrevettem. Alig pár méterrel haladt előttem. Próbálkoztam a feltűnésmentes követéssel, ami eddig hibátlanul sikerült is. Aztán hirtelen eltűnt egy sötét sikátorban, ami a Zsebpiszok-közbe vezetett. A játszma tehát megkezdődött. Fejemre húztam a kapucnimat, így akik velem szembe jöttek, csak a szemeimben csillogó furcsa fényt vehették észre, ami enyhe félelmet keltett bennük, s inkább nem kötöttek belém. Valahogy most nem úgy néztem ki, mint aki nem passzol a környezetbe. Annyira koncentráltam, hogy egy pillanatra kiesett minden...Na igen, ezt az életmódot nem lehet büntetlenül a végtelenségig csinálni. Mikor visszanyertem az egyensúlyomat, az alak akkor suhant be Borginhoz. Úgy döntöttem, várakozom, míg kiderül, vajon miben is sántikálnak. Azonban alig tettem pár lépést, egy fiatal lányba ütköztem, aki épp csokit majszolgatott.
- Ne haragudj...- kértem tőle halkan elnézést. Hangom enyhén rekedtesen szólt a morajlásban. Csak egy pillanatra emeltem a tekintetem a lányra, de rögtön vissza is kaptam rá. - Mia?? - döbbentem le, ahogy a háztársamat véltem felismerni az illetőben. Megfogtam a karját és finoman arrébb húztam egy olyan helyre, ahol nyugodtan tudtunk beszélni. - Te mégis mi az istent keresel itt? - néztem végig rajta, s idegesen vártam a válaszát. Erre még álmomban sem mertem gondolni, hogy egy ismerősbe fogok itt belebotlani. De ha így alakult...akkor az ember kénytelen a körülményekhez alkalmazkodni.

Jose

*Éppen azon tűnődik, anyja elment-e már. Vajon kimászhat-e végre ebből a koszos, és undorító, és visszataszító helyről, vagy még maradjon, és inkább térjen még be valahova? Nos, semmit sem lehet a véletlenre bízni. Még képes lesz anyja eljönni ide is, és  a hajánál fogva... ennél a gondolatnál kuncogott. Anyja már egy ideje még csak hozzá sem nyúlt, nemhogy még fenyítse úgy! Miután újra a komoly és unott Mia lett, ácsorgott még egy darabig a Borgin előtt, és végre elhatározta, elindul, amikor... valaki nekiment. Éppen elővette volna a legmorcosabb, legharapósabb Miát, amikor elnézést kértek, és ekkorra már ő is csak morogni akart, amikor... A nevét hallotta. Rémülten nézett fel, és kissé megnyugodott, amikor a háztársát pillantotta meg, de egyrészt gyanúsan villant rá a szeme, másrészt meg újraindította a szívét. Aztán végre komoly arca lett, mer megragadták, és ez eléggé meghatározta, hogy milyen képet vágjon a dologhoz. Kézen fogták, odébbrángatták, és kérdőre vonták. Nem kétéves már!!! Összevonta a szemöldökét, és élt a ,,legjobb támadás a védekezés"-el... *
- Én? Na és te  mit is keresel errefelé? Nekem legalább van teljesen hétköznapi és normál... - sóhajtott, nagy levegőt vett, és amíg a kissé szétrúgott idegeit foltozta össze, lenyugodott kissé- Bocs... Kicsit kivagyok. Tudod... nyári szünet... Kikészít...
*Bővebb infókat nem közöl. Jose már ismeri, tudja, hogy anyjával rühellik egymást, és ilyesmi, Mia meg amúgy sem szokott beszélni... Most is csak felindultságból beszélt ennyit egyszerre. Persze, van amikor szófosás jön rá, és alig lehet lekapcsolni, de most csak ideges, és ingerült, szóval... Hanem itt lennének, Jose nyakába borulna, és sírna. És ezt a gondolatot egy pillantással közli is Jose-al halkan. Hangja kissé megtört, és a szemei is kissé elgyötörtek. Hosszú a nyári szünet, és bizony, hiába hogy már augusztus közepe, neki már most tökéletesen elég az egész otthoni légkör. Lassan már azt fontolgatja, hogy világgá megy! A köpenyét kicsit összébb húzza magán, és egy elkószált tincset söpör ki arcából. Hirtelen rákérdez.*
- Amikor jöttél, láttad odakint Jóanyám? Vagy nem figyelted?
*Halkan kérdezte, itt senki sem tudhatja, mikor hallgatják ki. Felnézett a lányra, és végre egy mosoly került arcára. Nem is köszönt neki.. Nem is kérdezte, hogy telik a szünet, miujs a sulival, a vizsgák... olyan régen látták egymást, és ő meg azzal van elfoglalva, hogy... elgyötört sóhaj, és lehunyta a szemét. Barna ablakai egy időre eltűntek a világ elől, hogy a rejtett menedékben kínlódjanak, majd mikor kinyitotta őket, akkor végre örült. Hogy látja a lányt, és a barátnőjét,kivel már olyannyira összenőtt... Persze, mégha egyoldalú is...*

Talán kicsit túl erélyesen ragadtam meg a lányt, de nem volt időm arra, hogy a lelkét ápolgassam. Minél előbb el akartam tüntetni az üzlet közeléből. Nem halhat meg még egy ártatlan...ha valami balul sülne el, akkor pusztuljak én, de másnak ne essen baja.
Meglepett, ahogy Mia erélyesen nekem esett, s egy pillanatra hátra is hőköltem, de egyből visszanyertem a nyugalmamat. Nem tudom, mi történt velem. Ma valahogy túlságosan higgadt voltam. Barátnőm barna szemeit fürkésztem, miközben bátorítóan megszorítottam a két vállát.
- Semmi gond nincsen. - mosolyogtam rá, amennyire ez mostani állapotomból kitellett. - Elhiszem, hogy kikészít, ismerve anyádat meg a többieket. - nevettem el keserűen magam. Arra a kérdésére, hogy vajon én mit keresek itt...nem adtam választ, igyekeztem kikerülni.
Hisz mit is mondhattam volna rá? Hogy épp egy halálfaló nyomában settenkedem? Kémkedni küldtek utána? Ja, és mellesleg a Főnix rendjének a tagja vagyok, helló...
Nem, ezzel nem állhattam elő, mert háztársnőmet is baromi nagy kalamajkába sodortam volna...ha ezt még nem tettem volna meg, de elképzelhető, már így túl késő, hogy elhagyja a terepet.
Idegesen túrtam a hajamba, miközben gyorsan körülnéztem, hátha látok valami gyanús mozgást, de semmi nem tűnt fel. Egy pillanatig elkalandoztak a gondolataim, de barátnőm kérdése visszahúzott a jelenbe.
- Anyádat? Nem, nem láttam, bár másik útvonalon jöttem, elképzelhető, hogy a hátsó kijáratnál áll strázsát és okádja a tüzet. - próbáltam humorral elütni ezeket a kényes pillanatokat...nem tudom, mennyire sikerült.
Ahogy behunyta szemeit, akkor kaptam észbe, hogy igazából nem is érdeklődtem felőle. Atya isten, hogy lehet ekkora címeres ökör? Ennyire kivesztek volna belőlem az érzések, hogy csak a feladatra koncentrálok és más már eszembe se jut? Tisztára, mint Giles...ő is...
Ajkaimat összeszorítottam az emlékképre, s elhessegettem magamtól azokat a pillanatokat. A könnyeim már kezdtek gyűlni, de időben visszafojtottam őket. Szorosan megöleltem Miát, majd ismét eltoltam magamtól, miközben barna szemeibe néztem.
- Ne haragudj, de annyi minden van körülöttem, kicsit szétszórt vagyok és hasonlók, s ilyenkor még az alapvető udvariassági követelmények is kimennek a fejemből. - jegyeztem meg keserűen. - Hogy vagy? Mi van veled? És...de most komolyan: dolgod is volt itt, vagy csak anyád elől menekültél be a leglehetetlenebb helyre? - vontam fel a szemöldököm. Egy másodpercre Borgin üzlete felé kaptam a pillantásom, de mivel mozgást még nem láttam, így újra Miának szenteltem minden figyelmemet, s vártam a válaszát.

[Jose]

*Mia kissé visszafogta magát, amikor a barátnője hátrahőkölt hangsúlya hallatán, de a világért sem hagyta volna abba, vagy állt volna le. A nyári szünet alatt olyan mennyiségű feszültség gyülemlett fel benne, hogy néha már komolyan fájt... ha nem edződött volna ehhez az eddigi élete során, valószínű, nem iskolába járna, hanem gyogyósuliba, vagy valami naaagy fehér intézetbe. Szóval... De szerencsére az idegei acélból voltak, és sosem félt, hiszen háza Griffendél. Ezért nem tudta, hogy ha a barátnője itt van, mitől is kellene félnie. Talán ezért volt, hogy furcsán nézett Josera, mikor az az üzlettől elrángatta, és határtalan idegességgel nézett körbe-körbe. Nem tudta mire vélni. És az sem kerülte el a figyelmét, hogy a kérdését is kikerülték jó alaposan,és mivel nem volt érzéketlen dög, nem kezdett el faggatózni ezzel kapcsolatban. Minek erőszakoskodjon? Bár a helyszínhez illik, mégis... Ha a lány nem avatja bizalmába, oka kell hogy legyen, márpedig ezen időkben bizony elég sok oka lehet egy illetőnek mindenfélére. Szóval... Mia tekintete egy pillanatra kutatóvá vált, majd a kis poénra egy halvány mosoly villant fel, és az elfedte az előbbi villanást. Most már csak a többi érzés árnyékában csücsült az aggodalom és a bizalmatlanság. Meg akart, meg kellett bíznia a lányban. Hiszen mióta ismerte, sosem hazudott neki... Na jó... A születésnappal kapcsolatban talán.. De amúgy... *
- Okéé... Akkor azt hiszem elől megyek ki... -vigyor...
*Aztán Jose arca pillanat alatt változott meg, mintha valami nagy hiba jutott volna eszébe, amit elfelejtett, vagy hasonló, és Mia most már aggodalmasan vonta össze a szemöldökét, majd hirtelen szaladtak fel a homloka közepére, mikor a lány hirtelen megölelte, és magához húzta szorosan. Csak pislogott nagyokat, mire végre elmosolyodott, és visszaölelte melegen a lányt. Aztán elengedték, és mindenféle kis szóáradat zúdult rá, amire a Miás vigyor ömlött szét vonásain. Eszébe jutottak azok a téli esték, amikor a kandallónál, forró csokival a mancsukban hahotáztak olyan ökörségeken, hogy... Formaságok... A gerincén jeges ostor csapott végig... Utálta az ilyesmit,és úgy kell tennie, mintha szeretné.. Sosem mondta senkinek, mennyire utálta ezeket...*
- Óó... Ugyan.. Én azt hiszem, a suli közeledtével egyre jobban vagyok... Voltam nyaralni a nagyszüleimnél, szóval a szünet is szépen vánszorgott... És komolyan csak ide szöktem a hárpia elől...
*És közben önkénytelenül a könyökét az oldalához szorította, hogy a kissé dudorodó zsebét elfedje, és hogy a két könyvecske, amit vett, ne legyen annyira feltűnő.. Senki orrára nem szándékozott kötni, hogy az anyja mérgeit mivel kívánja hatástalanítani... Igaz, nem éppen nemes cselekedet, de hát istenem... Ebben a világban mi az? *
- Hát te?
*Kérdezett vissza, hogy valami normális hangot üssön meg, és ne csak némán, kukán álljanak itt, vagy esetleg Jose meg találja feddni... Ebből most nagyon nem kér...*

Mindig örömmel teljesítettem a Parancsait. Imádtam és vakon követtem volna akárhová is megy. Őt. Őt, akit a gyáva férgek nem mernek nevén nevezni. Én az iránta érzett tiszteletemből szólítom Lordnak. Mert más jelző csak lealacsonyítaná személyét.
Általában Jamesszel dolgoztam, az én drága társammal, a Mirolok fejével, de ez a mai esett más volt. Itt felesleges lett volna két ember, felesleges lett volna másnak is elárulni, milyen feladatot bízott is rám a Nagyúr. Nem lett volna ilyen élvezetes a játék, ha az az aljadék tudomást szerez az ellene készülődő kis merényletről. Eltűnt volna az igazi szórakozás akkor. Hisz sokkal nagyobb örömet lelek, ha a semmiből megjelenve nézhetem végig, ahogy az áldozatom szép lassan tudatosul a ténnyel: vége.
Nem foglalkozva senkivel, haladtam előre. A legtöbben már nagyon jól tudták, hogy az Én utamból jobb, ha félreállnak. Azok a botor halandók, akik pedig véletlenségből nem tették meg, azok bizony akár csúnyán meg is sérülhettek. Oh, nem öltem meg őket. Felesleges lett volna. De azért a szemtelenségükért muszáj fizetniük.
Szárnyaltam. Ez az én időm volt. Ebbe a korba kellet születtem. Itt kiélhettem minden szenvedélyem, minden perverzióm. S a Nagyúrnak köszönhetően következett be mindez. Bármit megtettem volna azért, hogy minden ilyen csodás maradjon, ilyen szabad. Már nem érdekelt, ki tudja, kit is takar a „Fekete Özvegy”, tudják csak. Féljenek csak tőlem. Én annál jobban élvezem, hogy élhetek.
Stanly ebben a pillanatban lépett ki az üzletből én pedig egy szempillantás alatt mellette is termettem, karomat rákulcsolva az övére, mintha egy párocska lennénk. S mézes-mázosan megszólaltam.
- Ejnye-ejnye… Nem szép dolog megvárakoztatni egy hölgyet.
- Cat! – állt meg azonnal, s ült ki az arcára a félelem.
Elnevettem magam, gyöngyöző sátáni kacajon szinte visszhangzott a szűk utcában. Néhány egy pillanatra felénk fordultak, de aztán inkább gyorsan tovább álltak. A levegőben érezni lehetet, az elkövetkezendő halál illatát…
- Kérlek! Te is tudod, hogy az csak véletlen volt. És már helyrehoztam, megoldottam. Kérlek!
Csak hallgattam a könyörgését és kicsit sem hatott meg. Szánalmas nyomorult. Az ilyen senki háziaknak nincs joguk a gárdához tartozniuk, veszniük kell.
- Hibáztál Stanly és a hibákért bizony fizetni kell – mondtam miközben egyre jobban neki szorítottam a falhoz.
Nagyobb darab volt nálam, jóval nagyobb és kegyetlen Halálfalóként volt ismert, de nálam kevesen akadtak kegyetlenebbek. Stanly pedig tudatában volt hibájának, és a félsz, hogy hamarosan eljön érte valaki szép lassan az agyára ment, de sebaj. Így is élvezetes a dolog, persze jobban élveztem volna, ha még mindig egy kemény férfival állhatok szemben, ha a régi énjén kellett volna a földre kényszerítenem, de legalább hamarabb végezhetek. Ma még úgy is van más dolgom.
- Mit szeretnél? Végezzek veled gyorsan vagy szórakozzunk egy kicsit, és küzdesz a nyavalyás kis életedért? – tettem fel a kérdést neki, de válaszolni már nem hagytam.
A pálcám már régen az ujjam közt hevert és a mellkasának volt szegezve. Közelebb hajoltam, egészen  közel a füléhez, hogy odasúghassam élete utolsó szavait.
- Azért kár érted.
S a következő pillanatban, már csak a kigúvadó szemeit lehetett látni, ahogy hirtelen nem jut levegőhöz, és hiába próbál bármit is tenni tudja: vége, ennyi volt, megfullad…




Ha bármi gond lenne, nyugodtan szólj és átírom.

Brandon.

„Bementem a városba,
nem tudom mikor jövök.
Csak ne aggódj.
Gwennie”

Elgondolkodva sétálgattam a kirakatok előtt, gondolataim ezer felé röpködtek, igazából nem is tudtam, hogy mit is keresek én most itt...

Nem vagyok olyan, mint a legtöbb diák, akiket mélyen megrendített Dumbledore halála. Furcsa módon, nem érzem, hogy szomorúnak kellene lennem... Nem. Pedig egy olyan embert veszítettünk el, aki mindig mindenben segített nekünk és olyan volt, mint ha a második apánk lenne.
Talán az változtatott meg ennyire, az tett olyanná, amilyen most vagyok, hogy kiderült az összes titok, melyet elhallgattak előlem. Az hogy megtudtam a bátyám, Tristram Voldemort oldalán áll. És az, hogy kiderült a képességem veszélyeztet engem... Távol kell tartanom magam a Nagy Úrtól és a csatlósaitól, és kénytelen leszek mindent elhinni Tristram-nak, amit mond. Bár, ez egy kicsit nehezen megy, mivel elég nagyot hazudott azzal kapcsolatban, hogy ki is Ő valójában?!
Minden tőlem telhetőt megteszek tehát, hogy ne keverjem se magamat, se a bátyámat, se a barátaimat bajba...

Bár így is elég sok minden ködös nekem.
Nemrégiben, mikor hazatértem egy találkozóról - melyet Abs rendezett, csak hogy valamennyire kibékítsen a Jamie-vel, ami nem járt túl sok sikerrel, de mindegy, hagyjuk! - egy idegen, fiatal férfit találtam a lakásunkban.
Természetesen Tristram egyik „barátja” volt, amit a mai napig kétlek. Mármint hogy csak a barátja lehet ez a férfi.
Hiszen mikor beléptem az ajtón, mindketten megrezzentek, és olyanok voltak, mint akik egy titkot próbálnak rejtegetni a kívülállók elől. Akkor nem törődtem velük, de mostanában felkeltette a kíváncsiságomat ez az ügy. Jó, tudom ez Tristram magányügye, de nem szeretném, ha még nagyobb bajba keverné magát.
Ezért azt tartottam a legjobb ötletnek, ha egy magam kutatom fel a pasast, és megtudom mi is az a fontos dolog, melyet olyan bőszen titkolnak...

Bátran és felbuzdulva vágtam neki az útnak, és szándékomban állt, hogy megkeresem azt a férfit. Legalább lássam, hol él, mit csinál... Hátha valami olyat tesz, amelyből kiderülhet, hogy mit akar a bátyjámtól.

Hogy honnan tudtam merre kell menni?
Jó jó, tudom nem szép dolog, de mégis megtettem. Kutakodtam Trist dolgai között, és rábukkantam egy cetlire, melyen a szöveg bizonyította, hogy egy találkozóra kerül majd sor közöttük. Gyorsan lefirkantottam a címet, egy másik papírfecnire, majd a helyszínre siettem, hátha megtudok itt valamit.

A hely nem volt más, mint egy sötét zsákutca. Hideg szellő fújdogált, a falakról víz csöpögött, és írtózatosan büdös volt. Igen, a legremekebb hely egy olyan találkához, melyről senkinek nem szabad tudnia.
Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet ide jönni, de hajtott a kíváncsiság, tudni akartam, mi az a dolog, ami összeköti a bátyjámat ezzel a férfival.
Vizsgálódtam kicsit a terepen, de semmit nem találtam, és már majdnem feladtam az ügyet, mikor meghallottam egy sikoltást. Megborzongtam. Óvatosan kikukucskáltam a a zsákutca bejárata felől levő másik utcába, de csak két koszos, fiút láttam elszaladni egy táskával, és egy nőt, amint utánuk kiáltozik, majd sírva a másik irányba szalad.
Tolvajok, ráztam meg a fejemet, majd megpördültem a tengelyem körül, mikor a sötétből egy alak rajzolódott ki.
Talán, az, akire vártam...

Gwendolyn de Crasso

________________________________________________________

Crasso. Erre most mit mondjak? Kapcsolatunk talán egy leheletnyivel jobb a szokásos munkatársi kapcsolatnál, de nem bonyolódunk bele a magánéleti problémák megbeszélésébe, egy fáradt napunkon a közeli kocsmában üldögélve. Mondjunk úgy, hogy puszipajtások nem vagyunk, de bizonyos keretek között van valami bajtársiasságnak nevezhető kötelék. Esetleg. Ha úgy van. Megesik. Néha.
Barátságról messze nem beszélhetünk, de azért mégis itt vagyok. Találkát beszélt meg velem, mára, ide. Zsebpiszok-köz, tökéletes hely a sejtelmes, titokkal átszőtt beszélgetések elrejtéséhez, a kíváncsiskodó szemek elől. Itt senki sem bízik a másikban, hisz miért is tennék? A mocskos alja nép minden koszos rétege fetreng a porban, elszigetelődve a civilizált, kulturált viselkedési normáktól, világtól. Őszintén szólva eleinte vonakodtam itt megejteni a találkozót, de Crasso ragaszkodott hozzá.
Valószínűleg fél, hogy lebukik, akármiben mesterkedik. Akármiben. Természetesen nem kívántam megosztani velem, hogy mi ügyben kíván tárgyalni velem ismételten. Fantasztikus... Legutóbbi találkozásunknál is - hát, ha nem is szétszórtan, de- össze-vissza beszélt. Kis ügyességgel kitudtam hámozni mondanivalója lényegét, de a lényeg lényegét nem mondta ki tisztán. Mire oda értünk volna - ami már igazán várható volt, hisz semmi kedvem sem volt tovább hallgatni még egy fél órát-, megzavartak minket.
Ki más, mint a húga? Persze, hogy ő volt. Abban a pillanatban legszívesebben kockákra átkoztam volna, mondjuk úgy, nem voltam a legnyugodtabb állapotomban.

Semmi okom nem volt rá, hogy nyugodt legyek. Szüleim a világról eltávoztatása után talán azt hittem könnyebb lesz, legalább is nem a húgommal, de a kapcsolatunk javult volna. A bizalma megerősödött volna irántam, és közelebb került volna hozzám, hiszen a rokonságból már csak én maradtam neki. Csak én. De a dolgok rossz fordulatot vettek. Emma rájött, hogy bizony a bátyja nem csak a Reggeli Prófétának dolgozik, hanem van egy másodállása is. No igen, mint később megtudtam, nem is ez volt a szökésre való oka, mert már hónapokkal ezelőtt megtudta, sőt mi több megemésztette. Igen, ennek valóban örülnöm kellett volna, és frenetikus érzésvilágba kellett volna huppannom, de a zord valóság visszarángatott. Az igazi ok nem a valódi kilétem, illetve állásom volt, hanem, hogy gyanakodott rám. Az elkeseredettség ködében nem tudott máshoz fordulni, mint a saját képzelőerejéhez, ami hiba volt. Gondolkozott. Összerakta a puzzle utolsó darabkáit is, és átlátott mindenen, olvasott a sorok között, saját, illetve az én káromra. Tudata eljutott odáig, hogy rájöjjön én voltam a szüleink gyilkosa. Az elméje elborult és kikelt magából, hát mit tehettem volna? Vissza akartam kapni a húgomat, így szórtam rá felejtés átkot. Nem akartam. Csak őt nem akartam megátkozni, de... muszáj volt. És mégis elszökött. Így a bennem felgyülemlő harag és motiváció elindított, hogy megkeressem őt és... Megtanítsam neki, a döntések következményét.
Így nem örültem a lányka belépésének, de hát semmi kiindulópontot nem hallhatott.

Öltönyben voltam, illetve egy napszemüveget húztam magamra kilétem takarása érdekében. Undorodva kerülöm ki a fetrengő kvibliket, illetve pálcájukat vesztett mágusoknak alig nevezhető személyeket, és kimért léptekkel haladok előre. Nem félek. Ugyan, ezektől? De hogy a célom hamarabb elérjem, nem árt, ha a pálcám készenlétben áll.
Egy élest kanyart bevéve egy sikátorba érkeztem. Zsebemből előhalászok egy cetlit és ellenőrzöm a közt. Ugyanaz a cím, így hát itt kell lennie Crassonak. Könnyedén nekidőlök a téglafalnak és lábaimat keresztbe helyezem bokámnál, majd összefonom karjaimat.
Nem vagyok egyedül, de nem különösebben érdekel a szőke hölgyemény, aki a sikátor végén tipródik egy helyben. Máskor nem ezen az állásponton lennék, sőt... De most Crasso az első. Megint késik, igazán rászokhatna a pontos érkezésre.

Brandon.

Igen. Pontosan ő volt az.
Nem húzódtam vissza a fal mellé, tudtam, hogy tudja, hogy valaki figyeli. Nem volt nehéz észrevennie, bár semmit se szólt. Nem érdekeltem.
Várt. Ő is várt, pontosan ugyanúgy, ahogy én is.

A bátyám a jelek szerint még sehol sincs, és egyhamar nem is fog megérkezni. Tudom, hiszen vele élek, és ismerem. Mindig késik. Ez az egyetlen egy rémesen idegesítő szokása. Hogy folyamatosan késik, nem számít se az, hogy honnan, se az, hogy kivel kellene találkoznia.
Szóval, magyarul, időm, mint a tenger.
Már csak az a kérdés, hogy álljak továbbra is egy helyben, a sikátor végén, vagy kockáztassak, és lépjek a férfi elé. A vesztenivalóm? Jobb esetben csak elküld innen, rosszabb esetben az életemmel játszadozom..

Szeretek kockáztatni, tehát senkit nem lep meg, hogy mi következik. Nagy levegőt véve, lépek el a fal mellől, majd szép lassan elindulok az ismeretlen ismerős fele. Csendben. Remélve, hogy nem hopponál el azonnal. Vagy legalábbis addig, míg a nevét meg nem tudom.
Ahogy egyre közelebb érek hozzá, nőttön-nő a gombóc a torkomban, fejemben pedig kérdések kavarognak. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet idejönni?
Melléérek, innentől már nincs visszaút.

- Gondolom tudja ki vagyok.. - úgy látszik, a köszönés most elmarad, nem akarom az „idejét fecsérelni”. És amúgy is, nem habozhatok, sietnem kell, mielőtt Tristram megérkezik.

Először nézek fel a férfi arcára. Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, megállapíthatnám, hogy gyönyörű barna szemei vannak.. És hát.. hogy talán nem is olyan rossz a külseje sem. Na jó. Helyes. De most nem ez a szituáció van.
Megvárom a válaszát, majd habozás nélkül folytatom.

- Kíváncsi lennék egy-két dologra, ha nem zavarom magát. Bár, szánhatna rám pár percet az idejéből, - elnézek a sikátor bejárata felé, majd visszafordulok a férfihoz – hiszen akire ön vár, bizonyosan egy ideig még nem jelenik meg. - fejezem be.

Hatásszünet, majd folytatom.
- A bátyám ugyanis, mindig késik.. Addig pedig remélem, hogy nem fogom untatni a társaságommal, de muszáj lesz elviselnie, mert nem teszek egy lépést sem innen, amíg nem beszéltem magával.

Tisztára úgy érzem magam, mintha én tárgyalnék Tristram helyett, a beszédem is túl diplomatikus, mintha kicseréltek volna. És ez így jó, nem akartam illetlen kölyök benyomását kelteni, sokkal inkább azt szeretném, ha úgy tekintete rám ez az idegen, mint egy igazi hölgyre. Jelen pillanatban legalábbis..

Gwendolyn de Crasso

________________________________________________________

  Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? Ugyan már, ugye nem gondolod komolyan, hogy komolyan veszlek? Egy ilyen szőke kislányt, mint te? Csak mert Crasso húga vagy, még nem vagy se halálfaló, se gonosz, se furfangos, és kevésbé átlátszó... Mond csak ki nyíltan mit szeretnél, én nem vagyok semmi jónak az elrontója...

_________________________________

   Mozgást észleltem a jobbam felől. Csak napszemüvegem rejteke mögül pislantottam abba az irányba, ahonnan a szőkeség közeledett. Összefonott karjaim miatt nem volt feltűnő, ahogy megmarkoltam pálcám markolatát, így csendben vártam. Nem voltak túl jó a látási viszonyok, és még nem is volt kellő távolságban a személy, hogy megállapítsam holmi tinédzser, vagy egy idősebb, galibát okozható főnixes.
   Vártam.
   Óvatos léptekkel halad, nem tartom valószínűnek, hogy veszélyes, de jobb félni, mint megijedni. Szent szabály! Még egy halálfaló esetében is, sőt ott talán még jobban, még ha az emberek őrjöngő, meggondolatlan pszichopatáknak nézik, ami természetesen gyökerestül baromság. Egy halálfaló meggondoltan, okkal öl, kínoz, bánt, zsarol, támad. Nem ész nélkül lődöz átkokat. Súlyos tévedés.

   - Kellemes napot kívánok Hölgyem! - egy enyhén, de tényleg csak halványan megnyomom a megszólítást, kiemelve az illem legalapvetőbb szabályait. Lassan végignézek a lányon - mert lány, nem nő-, ám most kivételesen nem mustrálom, ahogy máskor tenném, hanem szemügyre veszem, hogy felismerhessem valami ismertetőjelről. Szőke, aranyos arc, csinoska öltözet. Tizenéves fiatal lányka. De mégis, honnan kéne tudnom, hogy kicsoda ő?
   - Nem ismerem fel Kegyedet, de ha találkoztunk volna már, és csak jó magam nem emlékszem gyönyörű személyére, én kérek elnézést, modortalanságom miatt, amiért nem emlékszem Önre! - még ha gyerek is, tisztelet van a világon, még ha a másik fél nem is adja meg azt kellőképp. Miután befejezte mondatát, megszakítom. - Természetesen szakítok Önre pár percet, felfedi előttem kilétét.
   Igazán érdekelt, hogy milyen név áll a felfuvalkodottság mögött. Mert próbált komoly és tárgyilagos lenne, de talán a félő mozgásából, vagy hanglejtéséből, nem igazán jött át nekem a magabiztosság érzése. No, de sebaj, elnézem neki, ha már ilyen kis szépség.
   És valóban gyönyörű volt, de nem említhettem meg, hiszen folytatta.
   Amint kimondja az első pár szót, felcsillan a szemem, de ő ezt nem láthatja. Feltolom a napszemüvegem a homlokom tetejére, ami bravúrosan meg is áll a számára kijelölt helyen. Lassan eltávolodok a faltól, a pálcámat elengedem, és bal kezemmel a téglafalnak támaszkodtam, így merőlegesen a falnak a lány felé fordultam.
   - Ismerem a bátyját Ms Crasso, tudom, hogy a pontosság nem a legerősebb erényei közé tartozik, de ettől függetlenül, még mindig nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mit óhajt tőlem. Kérem fejtse ki nézeteit!
   A kis Gwendolyn. Vajon mit akarhat?