Vizsgálat

  Az asztalomon elterülő, feltépett boríték felületén játszadoznak az ujjaim. Egy ideje már ott pihen. Feltört pecsétjén a Minisztérium címere díszeleg. A boríték alatt egy rongyosra olvasott pergamenpapír rejtőzik, s rajta a következő tökéletes vonásokkal írott szöveg áll:

Tisztelt Miss des Pres!

Tájékoztatom Önt, hogy a jelenlegi körülmények következtében lefolytatott általános vizsgálat második fázisában meghallgatást írunk ki az Ön részére, ami 1998. június 21-én, délután 4 órakor, a Mágiaügyi Minisztérium 217-es számú irodájában, Elsa Channing legilimentor közreműködésével fog lezajlani az alább meghatározottak alapján.

A minden mágusra és boszorkányra kiterjedő vizsgálatban a következő szempontok kiértékelése tervezett:
- A Sötét Nagyúrral és követőivel kialakult viszonya.
- Roxfort ostromában való részvétel.
- Illegális tevékenységek lefolytatása, bűncselekmény elkövetése.
…

Amennyiben a vizsgálat negatív eredménnyel zárul, szíves fáradozásait köszönjük. Pozitív kimenetel esetén a továbbiakban a Wizengamot bírálja el az ügyet.
…

  Nem olvasom végig újra az egész értesítést, csupán a legfontosabb pontjait, remélve, hogy a rémálmom véget ér és a pergamen semmivé foszlik a kezeim között. De ez a hőn áhított pillanat sajnos nem jön el, így kissé ingerülten, az asztaltól elrugaszkodva lépek a tágra nyitott erkélyajtóm felé és kisétálok rajta. A balkon korlátjának támaszkodva végigmérem a des Pres birtok látható határait, ám a fejemben még mindig a felsorolt szempontok pörögnek végig. Milyen aranyos tőlük, hogy nem egyből a „vádpontok” megnevezést használták, bár ez az én esetemben kifejezetten találó lenne. Hisz mind teljesül. Na jó, csak majdnem mind.
   Félek. Napról - napra egyre szorult a kötél a nyakam körül és mostanra már egészen marja a bőrömet.  Épp csak az hiányzott, hogy egy gyakorlott legilimentor nézzen körül a fejemben, az egyetlen olyan helyen, ahol bizonyítékot lelhet ellenem. Ugyanis más nincs. Semmi.
   Tudniillik 1996. október. 13-án kezdődött a szolgálatom halálfalóként. Az azt megelőző próba után fogadtak soraikba a Nagyúr csatlósai, de sosem jutottam bentebb a külső körnél. Azt hiszem nem is akartam. Tökéletesen megfelelt az a pozíció, amit megszereztem. Ezzel ugyanis akarva – akaratlanul is teljesítettem nagyapám reményeit és várakozásait, hiszen folytatva a családi hagyományt, csatlakoztam Tudjukkihez. Ugyanakkor ezzel sokkal szabadabb kezet is kaptam a többieknél, abból a szempontból, hogy kevésbé korlátolt, vagy terhelt le a saját terveim kivitelezésében a felsőbbrendű közös cél, alkalmanként utasítás.
   Egyfajta kapocs voltam a halálfalók és az külvilág között. Mint újságíró lehetőségem nyílt beilleszkedni a leghihetetlenebb, legbefolyásosabb, legradikálisabb (stb.) csoportulásokba és hasznos kapcsolatokat kiépíteni. Ez volt az egyik erősségem. A másik, hogy kifejezetten jó szolgálatot tettem, mint könyörtelen gyilkoló- és kínzógép. Persze ezen tevékenységek a saját hasznomra is váltak és szerencsére elég titkosak voltak ahhoz, hogy a későbbiekben ne kelljen tartani a következményeiktől. Van még egy következmény, amivel ezen közvetítő pozícióm miatt nem kell számolnom - ellenben a társaimmal. Ez pedig nem más, mint a Sötét Jegy helye, ami a legegyértelműbb bizonyítékok közé tartozik egy Halálfaló elbírálása során. Nekem azonban nincs és soha nem is volt, hiszen csak a belső kör tagjai nyerhették el, én pedig, mint kém, információszerző és beépülő elem, arra voltam hivatott, hogy észrevétlenül járjak – keljek az emberek között és teljesítsem a sötét kis küldetéseimet. Ezt elég nehéz lett volna kivitelezni egy óriási tetoválással az alkaromon.
   Szóval ez voltam én. A csendes gyilkos, a kapcsolatépítő, információszerző kis kém, aki bármikor kész volt egy kis kínzásra. Ebben épp az volt a szép, hogy elég sok szabad teret kaptam a saját kiteljesedésemhez és mások tudatlanságának álcájába burkolózva játszhattam a kettős ügynököt. Nem kellett a Roxfortban fegyelmeznem a haszontalan kölyköket, mint professzor, nem kellett a Minisztériumban aktakukacként rostokolnom nap, mint nap és - az egyetlen dolog, amit tényleg sajnálok, - nem kellett stratégiai akciókat levezényelnem.
   De talán jobb is így. Úgy hiszem megtaláltam a megfelelő közel, s távol egyensúlyát, bár most épp a közelség miatt kell számolnom a következményekkel. Hiába tartok tőle, nincs rá okom - összegzem. Az összes bizonyíték itt van a fejemben és még a legalapvetőbb állati ösztön is arra sarkal, hogy a saját érdekemben ne áruljam el magam és a legjobb tudásom szerint mondjam ki azt az igazságot, amit én ismerek. Az egyetlen dolgot, amire egy menekülő ember hivatkozni tud: „Ártatlan vagyok!”
   Felpattintom a kezemben megbúvó fiola fedelét és legurítom az üvegcse tartalmát, amin a következő felirat díszeleg: Felix Felicis. Végigsimítom a csuklómmal az ajkaimat, mintha csak leakarnám törölni az ott maradt cseppjeit a szerencsehozó bájitalnak. Vetek egy utolsó pillantást a birtokra – mintha épp búcsút vennék.
   Visszatérek a szobámba és megállok az egész alakos tükröm előtt, hogy szemügyre vegyem magam. A megjelenésem a szokásos. Fekete, csinos ruha, vörös rúzs és magassarkú. Semmi különleges, mégis annyira én vagyok. Mindegy, legalább stílusosan vonulok be a Minisztériumba és talán az Azkabanba is.
   Megrázom a fejem. Egy belső késztetés arra sarkall, hogy álljak pozitívabban az elkövetkezendőkhöz, így aztán egy pillanatnyi habozás után hopponálok. Percek sem telnek belé és már a Mágiaügyi Minisztérium fekete padlóburkolatán kopogok végig. Lépteim határozottak és céltudatosak. Kizárok mindent, ami eddig körbefonta és elködösítette az elmémet. Csak egy dolgot látok magam előtt: nem ma fognak elítélni, nem engedem.
   Megállok a levélben említett iroda ajtajában és pontosan hármat kopogok. Itt az idő, hogy szembenézzek a sorsommal...

W A L T Z

Amikor elhatároztam, hogy auror leszek, nem mozgatott a kihallgatások lehetősége, az elítéltek igazságába merülése, lényegében semmi, aminek köze lehet ténylegesen az igazságszolgáltatáshoz. A törvények nem tartoztak az érdeklődési körömbe, és még én is elcsodálkoztam, hogy került egy olyan ember, aki pár éve még indiai templom lépcsőn ülve festegetett magára hennával, épp ide, ebbe a szűkös és fullasztó helyiségbe. Zavartan rendezgetem magam előtt a lapokat, és legszívesebben kisétálnék az ajtón, becsapnám magam mögött, és vissza sem néznék. Nem erre szerződtem, és nem is ezért jöttem haza.
 Kevés a legilimentor az osztályon pillanatnyilag, főleg, hogy az erőinket teljesen lefoglalja a vélt vagy valós halálfalók üldözése és a kapcsolataik hálójának felgöngyölítése. Mégis, úgy érzem, valahol kezdünk hasonlóvá válni, legalábbis másra nem tudok gondolni, amikor időnként látom a pont ebből a szobából távozókat, arcukon rémülettel és olykor sebekkel. Vannak kollégáim, akik más elveket vallanak, tudom, de ettől még emberek vagyunk mindannyian, és nincs szükség az erőszakra ahhoz, hogy megtudjuk, amit akarunk. Ezért vagyok itt, csak ezért - hogy esetleg megakadályozzak egy újabb lila foltot, felrepedt ajkat, és egy olyan túlkapást, ami esetleg mélyebb sebeket ejt, mint maga a háború.
 Nem akarok itt lenni. Nyilván a beidézett... hol is a papír? Roxana des Pres sem akar olyan kérdésekre válaszolni, amelyek ilyen nyilvánvalóan fejtegetik az ártatlanságát. Egyikünknek sem maradt egyéb lehetősége, mint elfogadni ezt az egészet, és reménykedni. Neki abban, hogy szabadon távozhat, nekem pedig abban, hogy soha többé nem kell ilyesmit csinálnom, és a képességemet nem kell mások ellen használnom ilyen támadó szándékkal.

 A kopogásra a vallatóra nézek, és felállok. Kimérten szól, hogy szabad, és úgy érzem magam, mintha én lennék az, aki elfoglalja a helyet velünk szemben, én félteném a titkaimat az arctalan legilimentortól, a jövő szemébe nézve, megragadva a remény csalóka ujjait, hátha kivezet ebből a sötétségből. Bárcsak soha nem kellene ilyesmit tennem, bárcsak ne lennék fegyver a hatalom kezében. Nem más ez, mint az imperius markában vergődő halálfalók némelyike, ugyanúgy meghajtjuk a gerincünket egy nagyobb erőnek....
 - Jó napot kívánok, Ms. des Pres! - halkan csatlakozom a köszönéshez, és egy nagyon halvány mosolyt megengedek magamnak. Idegesen ülök le, és nyugalmat erőltetek a vonásaimra, míg mellettem a férfi szinte éhesen mered előre, szinte biztosan a győzelmében. Utálok arra gondolni, hogy így fogja fel az igazságszolgáltatást, de valamennyit enyhíthetek rajta a jelenlétemmel, még ha legszívesebben ki is mennék a csukott ajtón.
 - Mint tudja, az átvilágítás szükséges és fontos, semmilyen személyes indokunk nincs. - kezd bele, én pedig a nő arcát fürkészem, bár még csak rákészülök a belenézésre - A nevem Ian Le Chiffre, a mellettem ülő hölgy a levélben említett legilimentor, Ms. Channing. A gördülékenység biztosítására van jelen, így kérem, működjön vele együtt a mihamarabbi eredmény érdekében. Ez mindannyiunk érdeke.
 Ha azon gondolkozna, milyen különös neve van a férfinak, egyetértenék vele. Ianről sokan és sokfélét beszéltek, például olyasmiket, hogy gyakran pókerezik együtt fontos beosztásban lévőkkel, és ezeken az esteken nem csak a játék kedvéért van jelen. Az ő emlékeit átnézni nem kaptam engedélyt, és lehet, hogy jobb is, ha nem ismerem őket. Ahogy ő mondta... ez mindannyiunk érdeke. Megigazítom a csipkerészt a nyakam körül, mintha ezzel védhetném magam a most rám szegeződő tekintetétől. Borzalmas lehet vele szemben ülni.
 - Meséljen nekünk egy kicsit a gyerekkoráról, Ms. des Pres. A papírok szerint különös gyerekkora volt. Aztán rátérünk sorban a többire is...
 Veszek egy mély levegőt, és ahogy kiejti az első szavakat, a szemébe nézve óvatosan behatolok az emlékei közé. Magamban számolok, ezzel csendesítve a gyorsuló szívdobogásom, és már érzem is, hogy a tekintetem vakon bámuló bogarai mögött az arcomba csap egy élet megannyi emléke.

 
   Szinte automatikusan hagyja el az ajkaimat a köszönés, amint belépek a helyiségbe, ahol minden tekintet azonnal rám szegeződik. Ami persze nem lenne baj, abban az esetben, ha nem most próbálnák megfejteni legmélyebb, legsötétebb kis titkaimat. De semmi baj, ártatlan vagyok – erősítem meg magamban a tudatot.
   Helyet foglalok az asztal felém eső részén, szemben a két minisztériumi díszpinttyel, akarom mondani munkatárssal. A lábaimat összekulcsolom magam előtt, s ráhelyezem a kezeimet, aztán kényelmesen, egyenes háttal hátradőlök, ezzel próbálva azt a hatást kelteni a két jelenlévőben, hogy igazán nincs rejtegetnivalóm. Pedig valójában csak életem legjobb színi előadására készülök.
   Ian Le Chiffre. Ízlelgetem a nevét, miközben ő kiselőadást tart a mai kihallgatás részleteiről. Ezek engem hidegen hagynak. Az már sokkal jobban izgat, hogy milyen nevet kell felírnom arra a listára, amin azok a személyek sorakoznak, akik bosszúságot okoztak nekem. Ez az – első ránézésre – öntelt, mániákus alak elsőként kerül fel rá. Nem szimpatikus. Hiába az igényes külső, az a megérzésem, hogy rohadó belsőt takar és ennek a bűzét idáig érzem. Miközben beszél egyenesen a szemébe nézek. Mély, sötétbarna íriszek tekintenek vissza rám, amik már inkább feketének hatnak. Próbálok kiolvasni belőlük valami érdemleges információt, azonban mindösszesen annyit látok bennük, amint élénken csillog felületükön a vágy, hogy a férfi darabajaimra szedhessen, hogy aztán learathassa az ezzel járó babérokat.
   A szobában tartózkodó másik személy, Elsa Channing, a levélben is említett legilimentor halkan meglapul a férfi oldalán. Úgy tűnik nem akar aktív részese lenni ennek a kicsit sem kellemes beszélgetésnek, bár ilyen fiatalon nem is csodálom, hogy más gondolatok izgatják. Üde arcát szőke tincsei keretezik és amilyen ártatlanságot sugároz ez az összkép, ugyanolyan veszélyeket is rejt maga mögé. Kezdjük csupán azzal az aprócska ténnyel, hogy épp készül belepillantani a fejembe. De nem adom magam könnyen. Nem adom meg neki ezt az örömet. Mivel gyerekjáték lenne, ha egy halálfaló elméje nyitott könyv lenne egy legilimentor előtt, ezért ígérem, az enyém nem lesz az.
– Nos, mugli árvaházban nőttem fel – kezdek gyerekkorom rövid történetébe, mialatt a velem szemben ülő nőre pillantok. Az ő zöld íriszei sokkal barátságosabbak és őszintébbek, bár a kedves külső még ugyanolyan borzalmat rejthet. - Egészen öt éves koromig kellett abban a pokolra emlékeztető helyen élnem, amikor is megjelent a nagyapám és magával vitt engem, illetve a bátyámat – igyekszem a legfontosabb eseményeket kiemelni és nem elkalandozni olyan dolgok felé, amik esetleg kétségbe vonhatnák az ártatlanságomat. Bár ezeket az információkat már biztos kiszűrték az asztalon heverő aktákból, amiken óriási betűkkel hirdeti a felirat: Roxana Vivian des Pres. Elolvasnám. Csupán az a kíváncsiság hajt e felé, hogy halvány fogalmam is lehessen arról, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Nem mintha amúgy ez számítana.
- Ezután beköltöztünk a családi kúriába – magyarázom, miközben felsejlik előttem az épület és előtte egy tátott szájjal bámuló barna hajú, törékeny kislány, aki épp a mesebelinek hitt jövőjét képzeli maga elé. - Éveken át magánleckéket kaptunk, ugyanis Lucas igyekezett minket megfelelő aranyvérű neveltetésben részesíteni. Ezen felül az átlagos gyerekek életét éltünk. Néha bált tartottak az otthonunkban és ezáltal lehetőségünk volt magasabb rétegek gyermekeivel együtt tölteni az időnket – jegyzem meg és magamban konstatálom, hogy bizony nagyon hiányoznak ezek az események. A csillogó, feldíszített termek, a zsibongó vendégek, a zene, a finom ételek és italok. Úgy érzem ideje lenne rendeznem egy estet, például a születésnapom alkalmából.
- Sokat utaztunk, hiszen nagyapám munkájának, a sárkánykutatásnak ez egy alapkritériuma volt és mi elég gyakran tartottunk vele. Így aztán míg nagyapánk dolgozott, nekünk - nekem és a bátyámnak - lehetőségünk volt feltérképezni a világ legérdekesebb részeit. Ez volt - azt hiszem - a legjobb része a gyerekkoromnak – mosolyt erőltetek az arcomra és próbálom azt a látszatot kelteni, hogy minden úgy volt tökéletes, ahogy az akkor épp volt. - Végül megérkezett a levelem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából, bár úgy gondolom, a tanulmányaimról akad feljegyzésük bőven a saját beszámolóm nélkül is – intek mutatóul a fejemmel a papírok felé.

W A L T Z

Elnézek Ian mellett, bár a legkevésbé sem akarok épp mellette belemerülni valaki más emlékeibe, elvégre ő is az előbb lő, aztán kérdez típus, és ez igaz a kollégáira is. Nem véletlenül nem volt népszerű közöttünk, de amiért itt ültünk, abban nagyon is jártasnak bizonyult... Persze, az embert felidegesítette a puszta lénye, ilyenkor pedig könnyen válunk az érzelmeink martalékává. Ahogy Roxana emlékei közé jutok, érzek nem is kevés ellenállást, de meg is lepne, ha nem így történne - az emberek ösztönösen rosszul viselik a jelenlétem, bár vannak, akiknek szinte fel sem tűnik. Az, hogy nem tetszik neki, természetes reakció, csak annak a jele, hogy tudatos személyiség. Ian azonban egészen máshogy gondolja, ahogy a távolban rezgő szavait hallgatom.
   - Tudott ön akkor a nagyapja tevékenységéről? És a bátyja? - bármilyen hivatalosnak is tűnik, ott rezeg benne egy kellemetlenül hideg él - És nem tartották szokatlannak az árvaházban, hogy csak úgy kivették mindkettőjüket?
    Nem hazudik - a látvány, ami az első emlékében fogad, siralmasan kopár, mint egy törött babaágy, ahová egy gyereket szeretettel vártak, és most darabjai élesen mosolyognak felénk. Az árvaház mély nyomokat hagyott benne, ezt már a pszichológiával átitatott évek mondatják velem, tipikusan olyan jellemet formálhattak belőle, aki dacosan ragaszkodik ahhoz, ami az övé, és aki ezt elsősorban a gondolataira és érzéseire érti. A halvány emlékfoszlányban észreveszek egy árválkodó macit, homályosan marad meg a neve, annál élesebb viszont a testvére, benne bízott, ő tartotta benne a lelket. Ez mind szomorú, de nem bizonyíték. Hagyom, had menjen a dolog a maga útján.
     - Nem foglalkoztatta önöket, hogy az illető a nagyapjukként mutatkozott be, és a szüleik esetleges hiányára mégsem mondott semmit? - erre azért zavartan pillantok oldalra, egy kicsit megszakítva a műveletet. Épp ennél az emléknél járok, de ő nem legilimentor, főleg nem gondolatolvasó, fogalma sem lehetne erről a részletről, elvégre még csak félig merültem bele annak a vacsorának az emlékébe, ahol a lángokat bűvölték meg, amikor az egész igazán elkezdődött számukra.
     - Ian...? - szólok közbe, bár most épp nem szakítok félbe senkit - Beszélhetnénk egy pillanatra négyszemközt?
     - Mr. Le Chiffre. - legnagyobb megdöbbenésemre az asztal alatt megszorítja a combom, mintegy erőt kifejtve - Ráérünk később kettesben csevegni, Ms. Channing. Ne szóljon közbe, nem azért van itt.
      Felháborodottan húzom odébb a székem, és nyugalmat erőltetek a vonásaimra, mielőtt válaszolnék - hogy tervezte megosztani a megtudott dolgokat, talán lekopogja a kérdéseit?! Egyébként sem viselem jól, ha afféle másokra hangolható rádióként kezelnek, és Ian most húzta ki a gyufát nálam. Gyanítom, nem ő ragaszkodott a jelenlétemhez, egyszerűen tudomásul vette eleinte, hogy kap egy oldalbordát a vizsgálathoz, de annak szabályai és bevett módszerei, főleg azok, amelyeket az emberség védelme érdekében vezettek be, már a legkevésbé sem érdeklik. Csodálatos párosítás. Egy újabb ok arra, hogy itt hagyjam az állásom.
      - Akkor felteszem, majd elolvassa a jelentésem. Utólag. - jegyzem meg csípősen, és újra a velünk szemben ülőre szegezem a tekintetem - Elnézést, folytassa csak.

        Kellemes emlékek következnek - csupa csillogás, melyek egy elbűvölt lány szemében tükröződnek. Melegség, habkönnyed mozdulatok, amelyek szinte minden valódi bál velejárói, és amelyek számomra olyan idegenek. Megértem mégis az ő nézőpontjából ezek miért voltak olyan kívánatosak, és mintha mélyen a bőrben futó véreret tapintanék, érzékelem, hogy most is szereti ezeket. Ha nem is aranyvérűként kezdte az életét, mára a részévé vált az a bizonyos halovány parfüm, amely ennek a csoportnak a jellemzője, és amelyet igazán nem lehet megtanulni - vagy velünk születik, vagy örökre áhítjuk hamis simogatását az arcunkon. Nekem mégis taszító, rideg és merev az egész, hiába bírok vele. Nem meglepő, sosem éltem igazán aranyvérűként, sőt, szoktak arra is hivatkozni a családomat illetően, hogy egyenesen eláruljuk a vérünket. Ha ők is éreznék Roxana emlékeiben ezt a rajongást, éreznék a parázsló fények gyöngysorait magukon, amely beférkőzik az álmokba, megédesítik őket és elringatnak... ha már nincs anyánk, és ezt újra és újra az arcunkba mondják, talán megértenék, hogy milyen szörnyű is ez a világ. Ő is idejekorán rádöbbent.
        Elmosolyodik, és csak átsuhanok a nevezett emlékein, keresve a boldogságot, amelyet emleget, és amelyből ezek szerint kevés jutott neki osztályrészül.
       - Voltak a nagyapjának ezidőben gyanús kapcsolatai? - vág bele kíméletlenül Ian - Teszem azt, sötét varázslókkal, megkérdőjelezhető szándékú emberekkel? Tapasztalt valaha szokatlan érzelemingadozást nála, esetleg volt e olyasmi, amit direkt tiltott ön elől? Befolyásolta e esetleg önt úgymond negatív irányba?
         Lejegyzek néhány kulcsszót a most érzett emlékekből, mintegy fonálként magamnak a feje labirintusában. Egészen eddig hagyott kalandozni, de ezek az emlékek nem is jelenthetnek veszélyt rá, csak annak bizonyítékai, hogy számára korán kellett felébrednie a remélt álomból... na de most.