+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Jimmy Kipp Quinton (Moderátor: Jimmy K. Quinton)
| | | | |-+  Minden út Rómába vezet
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Minden út Rómába vezet  (Megtekintve 3829 alkalommal)

Jimmy K. Quinton
[Topiktulaj]
*****


Rúnaismeret tanár ❖ Túlkomplikáció

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 09. 01. - 15:38:50 »
+1



A háború után napokkal...
Naplózva


Jimmy K. Quinton
[Topiktulaj]
*****


Rúnaismeret tanár ❖ Túlkomplikáció

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 09. 01. - 16:25:21 »
+1

A napok, hetek és hónapok könnyedén összefolynak, ha az élet olyan monotonná válik, mint nekünk, a száműzetésünkben. Egyetlen módja a napok pontos számontartásának az az ősrégi, Prófétából kivágott naptár, ami még csak nem is az 1998-as évet mutatja. Az elsárgult papírfecni persze kisebb módosításokon is keresztülment, atyámat zavarta az, ahogyan kinéz, és hiába tudjuk számon tartani általa, pontosan milyen dátumot is írunk, ha közben azt sem tudjuk, hogy hétfő van-e vagy szerda. A sok átfirkálásnak pedig így katasztrofális lett a következménye, és teljesen átláthatatlan az egész. Hiába lenne csupán annyi a funkciója, hogy minden reggel egy iksszel jelezzük az újabb túlélt nap végét.
Unalmasabbnál unalmasabb problémák, de ez szükséges volt ahhoz, hogy a háború borzalmait túléljük. Azonban a készleteink végesek. A családom több birtoka közül nem éppen ez a legtágasabb, pedig több, mint tízen osztozunk rajta, ha Zonkyt, a házimanót is ideszámítjuk. Ez a néhány hónap elég volt ahhoz, hogy szellemileg eléggé leépüljek, de azt hiszem, ez mindenkire igaz. A magány hiánya, anyám elvesztése, és az állandó feszültség a hírek hiánya miatt elég arra, hogy ne legyek képes kedvenc könyveimbe beletemetkezni. Jelen helyzetben minden fontosabb szeretett könyveimnél.
Ezen a pénteki napon (vagy talán vasárnap?) is találok magamnak valamit, ami lényegesebb probléma annál, hogy fel kellett áldoznom eddigi életvitelemet. Mugli pénzünk már nem sok, legalábbis nem olyan, amit itt, a helyiek elfogadnak. Vésztartalékként rendelkezünk még elegendő fonttal, amivel kibírjuk egy ideig, azonban nem tudtuk még rászánni magunkat arra, hogy egy mugli pénzváltó irodához menjünk. Csak akkor hagyjuk el a házat, ha feltétlenül szükséges. Márpedig a pénz kell, mert nem terem magától az étel ennyi emberre. Zonkyt viszont semmiképpen sem szeretnénk küldeni. A manó túl feltűnő, azonnal rájönnének, hogy varázslók és boszorkányok vannak itt. Így tehát atyám mellett a helye, hogy az egészségével foglalkozzon.
Még mielőtt a kevéske lirával, ami az olasz muglik pénzneme, útra kelnék, természetesen megteszem a szokásos óvintézkedéseket. A ház rejtve van, és hoppanálás-biztossá tettem egy egyszerű rúnasor segítségével. Mr. Oakley is velem jön, aki turistának álcázva magát megkockáztatja felváltani a maradék pénzünket, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen, én pedig a piacra megyek megvenni mindent, ami létszükséglet. Előzetesen felfestem magunkra a vészjelző rúnákat, a tarkónkra, ott ugyanis nem feltűnő. Ha bármelyikünket megtámadják, azonnal egy vészjelzést fog hozni a másikunknak, valamint itt, a bázisunkon is, hogy a menekülési vésztervvel élni tudjanak. Egyszerre indulunk a lakásból, aztán külön válunk. Pontosan délelőtt 11 órakor pedig az utca végén találkozunk. Az egész lebonyolítására két óránk van. Bőven elégnek kell lennie akkor is, ha valamelyikünket feltartják, például a többi mugli.
Minden zökkenőmentesen megy. Jól tudom, merre találom a helyi varázslókat és boszorkányokat, hiszen Róma már gyerekkorom óta életem része. Annak ellenére is, hogy sohasem tanultam meg olaszul. A piac, amit választok, egy mugliktól hemzsegő terület, és cseppet sem ritka dolog az, ha egy-egy külföldi ideér. A ruházatom az övékét követi, már amennyire tudtam, elég ócskának tartom azt a farmert, amit inkognitóm miatt viselnem kell, és még bő is egy kicsit, részben a koplalás miatt. Nem éppen aranyélet egy ilyen városban meghúzni magad.
A piac közepén egy fekete szobor áll. Még most is megcsodálom egy pillanatra, pedig nem tudom, kit ábrázol. A neve nekem nem mond semmit. A karórámra pillantok. Egy óra, harminchét percem van, tehát bőven időben vagyok. A sok zöldséges közül a legolcsóbb árakat kínálóhoz sétálok oda, hogy a kevés, erős akcentusú olaszommal próbáljam megértetni az idős bácsival, mit is szeretnék. Teljesen átlagosnak és hétköznapinak tűnök. A pálcám rejtve, a ruházatom kicsit szakadt, és olyan műanyag, szalagfüles táskákat is hoztam, amiket a helyieknél láttam. A nyelvhasználatom viszont még mindig borzalmas. Még mindig nem tudom, hogyan is nevezik az olaszok a gombát, hiába tudtam elsajátítani néhány köszönést, és hasonlót.
Naplózva


William Barrow
Eltávozott karakter
*****


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 09. 09. - 15:19:27 »
+2


Furcsa volt ismét visszatérni a mindennapi teendőkhöz…
Néhány nappal ezelőtt még a fák takarásában rejtőzött varázslósátrának védelme alatt. Kivetetten, száműzötten. Éppen, mint az az apró jószág, kit megsajnálva társául maga mellé vett. Nem bízott a visszatérés lehetőségében. Egyszerűen elhagyta minden reménye. És bár nem büszke rá, de már nem volt ereje küzdeni vagy nagy hévvel csatába vonulni. Segített annak, akit mellé vetett a sors és harcolt az ellen, akit útjába állított. De próbálta kerülni a feltűnést vagy az ütközetet. És igaziból azt sem tudta már, hogy túl szeretné-e egyáltalán élni mindezt.

És most mégis itt van. Ahogy mindennapi dolgait intézi minisztériumi alkalmazottként…
Hirtelen került vissza posztjára. Szó szerint, egyik nap egy sátor előtt kuporgott, másnap már asztalánál írta és pecsételte a hivatalos leveleket. Nagyobb szükség volt rá, mint azt a béke bejelentésének pillanatában gondolta volna. Igazán sose feltételezte önmagról azt, hogy fontos személy. Pótolhatónak érezte önmagát. De mégsem volt az… Utazásai révén olyan diplomáciai kapcsolatrendszert épített ki, amit senki se mert volna elhanyagolhatónak titulálni. Tudására és személyére tehát szükség volt, hiszen számtalan menekültről és szökevényről az ő forrásai alapján szereztek tudomást, szerte a világból.

Olaszország mégis az első állomás, ahová a kirendelt különítménnyel együtt érkezett. Pedig az olasz nyelvtudása még a kelpinél is rozsdásabb. Viszont ebbe az országba sokan menekültek… Legtöbbjük pedig nem hallotta Voldemort halálának hírét. Így nem csak bujkálnak, de rettegnek is, ami még inkább megnehezíti keresésüket és megtalálásukat. Mindenkire szükség van tehát, aki mozgatható és segíthet a jó hírek tolmácsolásában. William önként vállalta az utat, így a Meadowsokkal együtt érkezett az országba. Csapata az ő birtokukról és az ő segítségükkel, egy jósnőtől szerzett információk alapján járja végig a vidéket. Jelenleg épp Rómát, ahol információk szerint tíz-tizenöt család is lehet. A városra tehát, ha kell heteket szántak. Küldöttségük tíz főböl állt, köztük Willaimmal és egy diáklánnyal, aki a tolmácsolásban segít. Felkeresik az összes máguslakta területet, valamint az olyan mugli részeket, piacokat, pénzmasinák környékeit és elhagyatottabb háztömböket, ahol egy angol varázslónak vagy boszorkánynak szükségszerűen néha-néha fel kell bukkannia, még háborús körülmények között is, vagy amelyek alkalmasak, hogy meghúzzák magukat.

William tehát épp egy piac, szinte mértani közepén áll és fülel, figyel. Mindent. Ez a környék nem hemzseg a turistáktól, csak néha-néha véletlen bukkan fel egy-egy. Így azért mégiscsak könnyebb körbelesni. A szobor lábától indul el, két gyümölcsöket kínáló pult között. Határozottan, de lassan lépked. Néha-néha meg-megáll, körülnéz, kezébe veszi az árut, szóba elegyedik az eladókkal és figyel. Minden egyes apró, nem odaillő hangra vagy ruhadarabra, esetleg frizurára. Tudja, ez a környék szinte túlontúl ideális, hogy akár egy egész család meghúzza magát, valamelyik ház egy szobájában vagy akár pincéjében. Tudja, mert ő is félt, és ő is kihasználta mindazt a környezeti adottságot, amely védelméül szolgált. Ezek itt mind muglik, ártatlanok és tudatlanok a mágusvilág problémájával kapcsolatban. Ha jön egy-egy furcsa alak, csak felnevetnek. És nem is sejtik milyen képességek bújnak meg a hihetetlenül hóbortos viselet mögött…
És végül az egyik olcsó zöldségeket kínáló idős bácsinál felfigyel valamire. A szinte átlagosnak tűnő, fiatal srác szinte teljes tökéletességgel olvad bele környezetébe. Csakhogy William, aki muglik közt nőtt fel és mágusok közt él, nagyon is jól megtanulta, hogyan különböztesse meg egyiket a másiktól. A srác pedig, egyből kitűnt borzalmas nyelvhasználatával. Innentől kezdve már csak meg kell bizonyosodni róla, hogy valóban igaz-e a férfi feltételezése vagy, bár ez kevéssé valószínű, a fiú csak egy nagyon kezdő mugli…
Óvatosan a bácsihoz lép. És miközben tökéletes olaszossággal kér egy kiló barackot, addig a véletlenek legnagyobb szándékosságával löki le a pultról a srác által vásároltakat.
- Ó sajnálom, hagy segítsek. – Mondja teljes egészében angolul, miközben az ismeretlenre egy pillantást sem vetve már szedi is fel azt, ami szétgurult.

Ezt a trükköt az elmúlt napokban számtalanszor bevetette már, és általában bevált. Persze minden ember más és így mindenki másképp reagál a hirtelen hallott angol szavakra. Sok esetben az olaszul alig beszélőknek fel sem tűnik, hogy anyanyelvükre váltottak, mások még bizalmatlanabbak lettek és megpróbálta úgy tenni, mint akik igazán ebbe az országba tartoznak. Volt persze olyan is, aki elfutott… Miközben William egy elgurult krumpliért nyúlt, minden idegszálával figyelt, ez a srác vajon miként fog lépni…
Naplózva

Jimmy K. Quinton
[Topiktulaj]
*****


Rúnaismeret tanár ❖ Túlkomplikáció

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 09. 14. - 15:04:34 »
+1

Mondhatnák, hogy csupán paranoiásak vagyunk, de azok után, hogy ránk gyújtották a birtokunkat, szerintem érthető az elővigyázatosság. Tartok tőle, hogy a többi is erre a sorsra jutott, és csak idő kérdése lehet, amíg nem tesznek egy razziát itt, Rómában is. A legközelebbi hely, ahol elrejtőzhetnénk, már Romániában van, de oda csak akkor megyünk, ha nincs más választásunk. A muglik tömege némi biztonságérzetet nyújt, mintha valahol bíznánk benne, hogy ennyi ember előtt nem mernek majd annyira parádézni. Persze, ide még nem jutottak el azok a hírek, amik az anyaotthonban köztudottak, mint például, hogy mekkora felfordulást csináltak Londonban.

Ruházatom teljesen a helyi muglikéhoz hasonlít. Egy turistával ellentétben én nem törtem magam azzal, hogy megnyerő külsőt varázsoljak magamnak. A rúnázott talárt felváltotta a farmernadrág, és a túlméretezett póló, amire valami helyi nagycsaládos egyesület logóját nyomtatták. A pálca pont jól rejtve, tehát csak egy komolyabban árulkodó jel maradt: a nyelvtudásom.
A piacot már jól ismerem, a bevásárlás azonban sohasem akadálymentes. A nyelvi nehézségek csak rátetőznek arra, hogy nem ismerem ki magam teljes mértékben a muglik világában. Igaz, külföldiségem miatt legalább részben elnézik nekem, ha a szokásaiktól eltérően viselkedem. Ami azonban egyértelmű rajtam, hogy nem turistaként vagyok itt.

Szemeim felcsillannak a különböző, friss, házi sütésű kenyerek, valamint gyümölcsök és zöldségek láttán. Mindenünket megpróbáltuk beosztani, de ez egyre nagyobb nehézségek árán sikerül csak. A napi egyszeri étkezés megtette hatását. Az elmúlt hetekben jobban legyengültem, mint azelőtt. Gyomrom hangját megpróbálom elnyomni azzal, hogy a kezemet a hasamra szorítom. A muglik tömege miatt talán rajtam kívül senki sem hallotta.
Az egyik zöldséges pultnál állapodom meg végül, és előkutatom zsebemből a listát. A kézírás nem az enyém, a sok kézzel írt kódex átlapozgatása után viszont nem esik nehezemre elolvasni Mrs. Stansfield rovásait. De hogy ezeket hogyan is nevezhetik olaszul… nos, arról fogalmam sincs.
A megszokott, mindig megbízható, mutogatós módszerrel sikerül elkérnem tőle mindazt, amire szükségem van. Rengeteg paradicsom, gombák, cukkini, és minden, amire szükségünk lesz. Amíg tárcámban matatok a mugli pénzemért (ezt Mr. Oakleytól kaptam még néhány hónapja, mert ő azt mondta, a muglik ilyenekben tartják a pénzüket, az okmányaim azonban hiányoznak belőle), az utánam érkező vásárló véletlenül leborítja az összes zöldséget, amit vásároltam.

- Semmi baj, köszönöm. – válaszolom reflex szerűen, és hajolok le a kiborult gombákért. Csak ezután fogtam fel, hogy mi is történt. Honnan tudhatta, hogy külföldi vagyok? Hacsak nem azért, mert éppen utánam jött a sorban.
Arcom a szokásosnál is fehérebbé válik, bár a sok napfény itt, Olaszországban alapjába véve egy picit barnított a színemen. Feltűnően kerülöm a tekintetét, ahogyan összeszedem a zöldségeket. Leszegett fejjel csomagolom el a paradicsomokat, melyeknek egy része sajnos tönkre is ment. Nem akarok viszont most foglalkozni ezzel.
Aztán lopva mégis felpillantok, akkor, amikor befejeztem a zöldségek elpakolását. Az arcát akarom látni. Ha tényleg halálfaló, aki minket keres, akkor nem valószínű, hogy ismerem, de ha a Minisztériumban gyakrabban megfordult, akkor talán láthattam is. Mondjuk ezzel az a baj, hogy ő is engem. Átkozom azt a napot, amikor rábeszéltek, hogy szerepeljen az arcképem az egyik könyvem hátulján. Különben is kínosnak érzem, hogy a fejemet látom rajta. Bár mintha évtizedek teltek volna el azóta, hogy a tizennyolc éves énemről elkészült az a fénykép, pedig csak pár éve volt.

- Csak nem nyaralni jött? Róma szép város, jó választás volt. – teszek fel egy kitérő kérdést. Borzalmasan hazudok. De tényleg. Még fiatalon megtanultam, hogy ne hazudjak, mert annak következményei lesznek, így hamar leszoktam róla. Azt a néhány hónapot a Minisztériumban is csak úgy tudtam átvészelni, hogy a lehető legkevesebbet beszéltem emberekkel. Beletemetkeztem a munkába, ahogyan szoktam, és kész.
Valószínűleg persze túlreagálom az egészet, és csak egy sima turistáról lehet szó. Biztosan megmutatja majd, hogy merre van a szállása, és elmeséli, hogy a családjával érkezett. Aztán megyünk mindketten a saját dolgainkra tovább.
Naplózva


William Barrow
Eltávozott karakter
*****


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 10. 04. - 17:02:56 »
+1


- Semmi baj, köszönöm. – Mondta az idegen egyszerű reflexként. S Will mintha csak utána, egy apró másodpercre látta volna a zavart szavai nyomán. A fiú hibázott és most nem tudhatta milyen következményekkel is jár majd apró elszólása.

Miközben Will segített összeszedni az elgurult zöldségeket, még azokat is, amik az eséstől tönkrementek, próbálta jobban szemügyre venni az arcot, amelyik viszont nagyon is próbálta kerülni vizsgáló tekintetét. Aztán lopva mégis felnéz, s William agyában megannyi emlék és gondolat között cikázva pillanatok alatt megvilágosodik a vele szemben lévő személyazonossága.
A rúnaismeret géniusza, aki fiatal kora ellenére több tucat könyvet és cikket jelentetett meg rendkívüli összefüggésekre és különlegességekre fényt derítve. William is végzett már kutatásokat különböző nyelvekkel és népcsoportokkal kapcsolatban. Ezek mind helytálló és szívesen olvasott elképzelések voltak ugyan, de messze nem zseniálisak. Bár talán William szerencséje volt, hogy kutatásai megmaradtak az egyszerű emberek számára is érthető tényeknél és következtetéseknél. Mr. Quinton, merthogy kétség sem fért hozzá, hogy a vele szemben álló kicsoda is, felfedezései és írásai azonban hosszú napokra képesek voltak fotelja kényelmébe préselni őt. Illetve hosszas beszédtémát szolgáltatni megannyi társasági összejövetelhez. Egy ízben még találkoztak is. Néhány éve, mikor elkísérte Natet egy írói klubba. Viszont a bemutatás túl gyorsra, az ismertség pedig túl rövidre sikerült ahhoz, hogy néhány gratuláción kívül, más szót is ejthessenek… Nem tartotta tehát valószínűnek, hogy a fiú emlékszik rá.

- Csak nem nyaralni jött? Róma szép város, jó választás volt. – Kérdezi a fiú hirtelen. Bár William látni véli szemeiben a gyors menekülés, és az ismét csak rövid ismertség reményét. Fél, állapítja meg, ahogy azt is, hogy félelme teljesen érthető és bizonyos körülmények közt jogosnak is mondható.

Viszont ő most, vagyis ők most, mind, akik szökevényeket és bujdosókat keresnek, nem cseverészni jöttek. Az idő kevés. Ezt Mr. Quinton kinézete is bőven alátámasztja… Arca jóval soványabb, mint egy úgymond átlag körülmények között élő emberé. Ruhái lógnak rajta. A szemei alatt megmutatkozó sötétszín karikák, mind egészségtelenséget, gyengeséget és rettegést tükröznek. Mindenki jól ismeri a végső kifáradás tüneteit. Mindenki, aki valaha arra kényszerült, hogy elhagyja otthonát, hazáját és nélkülözésben, elbújva éljen. Önmagát is látta ilyennek. Még napokkal hazatérte után is, csont és bőrnek tűnt, csak önmaga halvány lenyomatának. Azóta pedig már több tucatszor látta a jeleket. Családfőkön, anyukákon, gyerekeken. Mindenkinek a minél előbbi biztonságérzet és néhány napi gondoskodó nyugalomra van szüksége. Ezt pedig a Meadowsok felajánlották, így minden család, akiket megtalálnak, még eltölthet néhány napot a Naldo-Meadows apartmanokban, hogy egészségesen és némiképp új életerővel feltöltődve térhessenek vissza hazájukba. És igen, a részben mugli családtól ez apró, furcsa gesztusnak számít, de az elmúlt héten bebizonyosodott, hogy olykor pusztán az emberi jóság is képes életeket menteni…

- Voldemort halott. – mondja ki William a lehető leghalkabban és leggyorsabban. – Voldemort halott! Én pedig azért jöttem, hogy mindenkit biztonságban hazajuttassak!
Naplózva

Jimmy K. Quinton
[Topiktulaj]
*****


Rúnaismeret tanár ❖ Túlkomplikáció

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 10. 18. - 21:47:33 »
+1

Hibáztam, amikor válaszoltam, azonban annyira automatikus, annyira reflex-szerű volt, hogy már késő volt ezen gondolkozni. Csupán egyet tehetek továbbra is. Egy jó mesét kell kitalálnom, és minél hamarabb lelépnem innen. Még mielőtt az egész valami véres mészárlásba torkollna, Róma közepén. Ismerem annyira a halálfalókat, hogy tudjam, nem válogatnak a módszereikben. Jól tudom, hiszen velük együtt dolgoztam, nekik segítettem akkor, amikor azokat az anyagokat pergamenre véstem.

Nem tudom, milyen megfontolásból, de úgy érzem, hogy muszáj ránéznem az arcára. Talán legalább ismerős lesz… talán láthattam valahol, például amikor a minisztérium kutyáiként hurcolták be a szökevényeket. Lehajolok összeszedni a gyakorlatilag tönkrement paradicsomokért, de mindez nem számít, ha cserébe élve megússzuk a dolgot. Éppen csak annyira emelem fel a fejemet, hogy az arcát kellőképpen az emlékeimbe véssem. Ez annyira nem is nehéz – a férfinak nagyon jellegzetes arcvonásai vannak. Egy olyan arc néz velem szemben, amit ezer körül is meg lehet ismerni. Biztos, egészen biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. Csak éppen, talán a félelemtől, talán más miatt, de azt nem tudom, mikor és hol láttam utoljára.
A dolgot azonnal terelni próbálom röpke kérdésemmel. Mindent a lehető leggyorsabban szeretnék lezárni, hogy aztán azonnal elmehessek innen, vissza a biztonságot nyújtó menedékbe, az összekoszolódott, tönkrement paradicsomokkal együtt. Először a rettegéstől gyökereznek földbe a lábaim. Aztán valami egészen más oka lesz ennek.

Voldemort halott. Voldemort halott, ő pedig azért jött, hogy ezt elmondhassa.
A két szót nem kell megismételnie ahhoz, hogy hosszú másodpercekig ez a mondat zengjen egyfajta belső hangként a fejemben, újra és újra, mint egy távoli visszhang. Mintha a lelkem mélyén mindeddig egy súlyos, nehéz obszidián darab ült volna, magába foglalva minden keserűséget, megpróbáltatást és veszteséget, amit át kellett élnem. Ez a mélyfekete obszidián pedig egyszerre, csak egy varázsütésre tűnik el, felszabadítva szellememet, újra reménnyel, szabadsággal, és egy szebb jövő ígéretével kecsegtetve. Nemrég valóban olyat tapasztaltunk, amire nem számítottunk. Tűzijáték, ünneplés, pedig semmiféle mugli ünnepről nem tudunk. Talán ennek a hírnöke lett volna?

- Tudjukki… halott? – már nem kerülöm a tekintetét. Ehelyett szándékosan keresem azt, hátha hazugságon kapom. Egy részem mintha még mindig tiltakozna, egyszerűen bizalmatlanságból, és még mindig azt kívánja, hogy azonnal dehoppanáljak innen, a muglikkal sem foglalkozva. A visszakérdezésem olyan erőtlenül, vékony és gyenge hanggal sikerül, mintha még mindig anyám kisfia lennék, akinek sohasem kellett a való élettel szembenéznie. A híres tudós, a zseniális, ifjú lángelme, a rúnák legfiatalabb mestere, aki olyan félelemmel ejti ki azt a mondatot, mintha attól tartana, már a gondolata is halálfalók tucatjait idézné maga köré. Amilyen félénk magabiztossággal kérdeztem meg, nyaralni jött-e, ugyanolyan határozott szorongással teszem fel kérdésem.
- Maga nem viccel, ugye? – ezúttal azonban nem az arcát nézem. A karjait próbálom szemügyre venni. A helyi kánikula miatt furcsa lenne, ha hosszú ujjú ruhában lenne, emiatt pedig csak most jut eszembe, hogy megnézzem a karjait. Főleg a balt, rejteget-e valamiféle gyilkos tetoválást. Mégis, mégis inkább abban reménykedem, hogy nem hazudik. Hogy tényleg az, akinek mondja, és tényleg azért jött, hogy mindenkit biztonságban hazavigyen.
Naplózva


William Barrow
Eltávozott karakter
*****


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 11. 29. - 22:38:26 »
+1


Feláll, miközben bal kezét a földön guggoló felé nyújtja. Talán egyértelművé akarja tenni még ezzel a gesztussal is, hogy nem halálfaló. Nincs rajta a jel és soha nem is volt. És tényleg csakis azért érkezett, hogy segítsen az olyan embereken, mint most Mr. Quinton, vagy, mint a háború alatt ő is volt. Ha már gyávának bizonyult a harcokhoz, legalább az emberek segítésébe adja bele a szívét…
Kissé a férfi mögé néz. Látja, ahogy a fiatal Meadows lány észreveszi kettősüket. Szerencsére azonnal tudja és látja, mit kell tennie. Feltartóztatnia a többieket és várni. Elvégre nem lerohanni és vagy elijeszteni akarják a megtaláltat. De ahhoz, hogy elfogadja az igazat idő kell, a bizalom kialakításához pedig még több. És ehhez William nagyon is jól értett.
Bár egy fél pillanatra azért elgondolkozott rajta, hogy az ártatlan szőke leányarc nem segítene mégis inkább az ügyükben. De az ötletet olyan gyorsan el is vetette, amilyen gyorsan szöcske szökken át két levél közt.

- Tudjukki… halott?
Kérdezik tőle halovány, elgyengülten embertelen hangon. S a sajnálat és empátia olyan hirtelenséggel szöknek végig csontjain, hogy abba még e nyári melegben is beleborzong. Érzi, hogy szemeiben a hazugságot keresik. De ő állja a tekintetet, őszintén és bizalmat sugározva. Bár tény, hogy ez az erőssége. A politikusok megfűzése, a bizalom kiszolgálása. Igen, alapjáraton is ez a munkája. És akkor is megpróbál mindig őszinte lenni. Most pedig egyszerűen csak lényéből fakadóan sem tudna más lenni…

- Nem viccelek. – Mondja egyszerűen, de határozottan, majd ismét a férfi felé nyújtja kezét, de most csak a puszta udvariassági formáknak eleget téve. - A nevem William Barrow. A minisztérium dolgozója voltam, vagyis most már ismét az vagyok. De még jóval a háború előtt menekülnöm kellett a származásom miatt. Ezért is vállaltam, hogy felkeresem a többi menekülőt.
Igazság. Ami annyi hónapon keresztül elkerülhette ezt az embert. Az igazság legnagyobb egyszerűsége. Nem bocsátkozik szónoklatba, vagy kezdi el érvekkel alátámasztani állításait. Csak elmondja a legegyszerűbbet és a legigazabbat, ami ő maga.
- Mugli származású vagyok. Ez volt eddigi életem legnagyobb bűne…
Naplózva

Jimmy K. Quinton
[Topiktulaj]
*****


Rúnaismeret tanár ❖ Túlkomplikáció

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 12. 15. - 13:41:39 »
+1

Kezének nyújtását elfogadom, és megrázom azt. Sosem volt kifejezetten markáns a kézfogásom, nem becsülöm sokra ezeket az ál-udvariasságokat, azonban most a szokásosnál is gyengébben szorítom meg a kezet.
- Jimmy Quinton. - mutatkozom be neki. Könyveim és kutatasaim hirtelen sikerét sosem tudtam igazán feldolgozni. Szeretek a géniusz szerepében tetszelegni, de mindig váratlanul ér, ha valaki már kis híján többet tud rólam, mint én magam. Nem szeretem a feltűnősködést.
Kicsit sikerült elállnunk a sort, a muglik türelmetlenül szitkozódnak, vagyis gyanítom, hogy szitokszavak lehetnek. Kipréselek.magamból olaszul egy elfojtott elnézést, erősen, brit akcentussal, és jelzek Williamnek, hogy ideje kicsit félreállnunk. Így nem messze egy szőke mugli lánytól rakom le a zöldségekkel teli szatyrot, miközben megtudom, mi is megtalálóm munkája és múltja. Jómagam is dolgoztam a Minisztériumban, ami talán még rosszabb időszak volt, mint az, amit itt, Rómában töltöttem a nyomorban. Muszáj volt. Nem vagyok rajta büszke, de ezt kellett tennem.
- Minden ideológiának vannak bűnbakjai, Mr. Barrow. Ez pedig barbársághoz vezet. -  s ezúttal fizikailag és mentálisan is el kellett szenvedniük a dolgokat. Hiszek neki, pedig az eszem továbbra is az követeli, ne bízzak benne. Mintha még mindig arra számítana egy részem, hogy a semmiből halálfalók teremnek körém, hogy aztán ki tudja, mire kényszerítsenek.
- Itt vannak Oakleyék. - hadarom el mégis. Már a halálfalók is tudták, hogy beszivárogtak a Minisztériumba olyanok, akik az ottani, mugli születésű boszorkányokat és varázslókat menekítik ki, családjukkal együtt. Csupán sokáig nem tudták, kik lehetnek azok.
- Oakleyék, és,  és Stansfieldék is. És két Roxfortos diák. Ezért tűntünk el. - ha tévedek, akkor életem legnagyobb tévedését tettem meg. Akkor pedig már mindegy. Azonban hiszek benne, hogy nem így lesz - pedig magamon kívül eddig sohasem hittem semmiben. Jó lenne, ha nem kéne még egy éjszakát a zsúfolt, tipikusan olasz lakásban tölteni.
- Többen megsérültek, nem tudtunk mindenkit tökéletesen ellátni. Dorothy Quinton pedig halott. - már nem is figyelek a szavaimra. Ha tényleg biztonságban vagyunk, akkor azonnal jobb helyre kell szállítani a sérülteket. A kisebb zúzódásokat, jelentéktelenebb sérüléseket Zonky, a házimanó is el tudta látni, apám égési sérüléséhez, ami a fél arcába került, viszont már kevés volt. Sajnos egyikünk sem ért a gyógyászathoz ahhoz, hogy mindenkinek a megfelelő ellátást tudjuk adni. Az egyik diákot például eltalálta egy csúnya átok is, aminek még mindig van nyoma, hiába tettünk meg mindent, amit tudtunk.
- Tud segíteni? - kérdezem meg tőle. Minél hamarabb, annál jobb.
Naplózva


William Barrow
Eltávozott karakter
*****


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 12. 27. - 16:53:44 »
+1


Végigpásztáz a piaci tömegen. Szemével küldöttségének tagjait keresi és sorra meg is találja. Bár szinte komikus a kép, ahogy mindegyikük megpróbál a piac egy elfoglalt hétköznapi emberének tűnni. Szerepét talán Agnes játssza a legjobban… vagy csak ő tűnik a leghitelesebbnek, mint a sokaság legártatlanabb tagja. Kezében kis szatyorral, ami tele van fontos medimágus eszközökkel, csak áll és várakozik. Pont úgy, mintha kislány lesné édesanyját, mikor végez már a húspultnál. De William tudja, hogy közben Meadowsokra jellemzően mindent hall és mindent lát.

- Az emberek mindig barbárok voltak és azok is lesznek. – S bár mondandója komoly, élét próbálja elvenni a szája sarkában megbúvó biztató mosollyal, melyet csakis az előtte álló fiú segítésének szán. Közben persze ismét végignéz rajta, s megint csak megállapítja mennyire sürgető is lenne a segítségnyújtás. Viszont még nem érzi a bizalmat. Csak látja a rettegést és a kételyeket, de a bizalom… a bizalom szinte a legnehezebben előhozható emberi érzés. Mindenkinek, akitől elvárja, hogy ezt érezzék irányában, szereti megadni a kellő időt…

A türelem és a jóság, mellyel megtanult az emberek felé fordulni, meghozza eredményét, mikor Mr. Quinton végre sorolni kezdi, hányakat ismer, kiknek segítségre van szüksége. William elszörnyülködik a feltételezésen, hogy mindezek esetleg egy apró helyen, ennyi étellel, mint amennyit e szatyorban bevásárolt, próbálnak életben maradni…
És, a sérültek… Megfelelő ellátás és ápolás nélkül…
Mennyire lehetnek súlyosak? Mi történt? Milyen korúak az illetők? Asszonyok, gyerekek? És a Roxfortos diákok? És azoknak a szülei?
Tenné fel egyszerre milliónyi kérdését, melynek szándéka szemében és gesztusaiban is tükröződik, ahogy hirtelen egy fél pillanatra kapkodóvá válik. Aztán vesz egy mély levegőt. Nemsokára mindenki biztonságban lesz. Az ő feladata kiosztani az utasításokat és megoldani ezt a helyzetet is. Bár egyszerre ennyi embert még nem találtak, mióta Olaszországban vannak. Ez lesz a legnagyobb és tán legnehezebb esetük. De remélhetőleg a végére, a legeredményesebb is.

- Agnes! – Szólítja meg a szőke lányt. S az rögtön felé is fordul. – Mr. Quinton bemutatom Agnes Meadowst. Ő is segíteni van itt, ahogy a családjának tagjai is, valamint még néhány kirendelt medimágus. – A lány biztató mosolyt küld a fiúnak is alig nevezhető férfi felé. S William érezheti ismét mindazt, melyről ez a család már-már híres. A nyugalom, kedvesség és szeretet áradását, ahogy a lány önkéntelenül is a legtisztább szándékkal fordul minden egyes ember felé. – Szólj a többieknek! – Mondja, miközben szemével azért jelez a tőle nem messze elhelyezkedő mágusoknak is. – Szükség lesz minden emberre és felszerelésre. Több sérült is lehet. Számuk és állapotuk egyelőre ismeretlen. – Azzal a lány elszalad, s látni, ahogy a mugli, piacoló tömegből kiválva sorban utána gyülekeznek az emberek, majd Mr. Quinton és William kettőse felé igyekeznek.
De most már nem fecsérli az időt udvarias bemutatgatásra vagy a jelenlévők neveinek felsorolására. Bár egy pillanatra átsuhan a gondolatain, hogy talán ijesztő lehet a társaságuk… Sokan vannak, s legtöbbjük kezében a mugli szemeknek hétköznapi tárgynak tűnő, de a varázslók által jól látható és ismert medimágus ketyerék és üvegcsék vannak. Mr. Meadows is a sürgős esetekhez használatos táskájával érkezett, ahogy a két Naldo férfi is fel van pakolva élelmiszerekkel. Agnes automatikusan elemeli a szatyrot Mr. Quintontól. Persze, hiszen látszólag benne is él a kétely, hogy azt a fiú egyáltalán fel tudja-e emelni… S cserébe egy egyszerű kis szendvicset és palackos üdítőt nyújt felé.
William tudja, hogy most eléggé feltűnővé válhatnak, így sokasban, ahogy egy apró fiatalember fölé tornyosulnak. – Mutatja az utat Mr. Quinton? – Teszi, hát fel a kérdést, miközben látszik, hogy az indulást úgymond „tűkön ülve „várja. – Útközben kérem vázolja a sebesültek számát, és állapotát, ha ez lehetséges!
Naplózva

Jimmy K. Quinton
[Topiktulaj]
*****


Rúnaismeret tanár ❖ Túlkomplikáció

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 12. 27. - 21:05:54 »
+1

- Üdvözletem, Ms. Meadows... - elhadart köszönéssel illetem az ifjú Meadowst, a bemutatkozásra viszont nem fecsérlek időt. Sürgetőbb dolgom van holmi udvariassági formák betartásánál. Viszont minden segítségre szükségünk van, főleg, ha azok képzett medimágusok.
- Tízen. Tízen vagyunk, és egy házimanó. Egyikünk viszont velem együtt indult el. De.róla majd gondoskodom. - egészítem ki Mr. Barrowot, amikor ő erősítést kér. Csak hogy tudják, mire számítsanak. Ezután a fiatal Meadowst küldi el, aki percek múltán tér vissza többedmagával. Az események itt olyan gyorsan megindulnak, hogy csak akkor fogom fel, mennyien vagyunk, amikor már egyértelműen és nyilvánvalóan minket állnak körbe. Nehezen küldöm le az érzést, miszerint minket akarnak elkapni, de azért van annyi lélekjelenlétem, hogy felfogjam, nincs szó hazugságról. Nem történhet így. 

Szinte észre se veszem, hogy Agnes kiveszi a kezemből a zacskókat. A bevásárlást még befejezni se tudtam, se a húst, se a többi, alapvető dolgot nem tudtam még megvenni, Mrs. Oakley listája így gyűrötten pihen használt, mugli farmerom zsebében, amit csak a szoros öv tart rajtam. Cserébe egy szendvicset, és egy olyan mugli műanyag palackot nyomnak a kezembe. A gyomrom összerándul az étel gondolatától, ennek ellenére nem állok le enni. Már egy ideje problémám van azzal, ha mások előtt kell táplálkoznom. S abban se vagyok biztos, hogy gyorsan meg tudnám enni, főleg annak tudatában, hogy mennyien várnak odahaza. Az pedig még mindig probléma, hogy nem egyedül indultam el a menedékről, hanem ketten, hiszen Mr. Oakley önmagát turistának álcázva indult el mugli pénzt váltani, és még rengeteg időnk van addig, amíg nem találkozunk a megbeszélt időpontban, hogy egyszerre érhessünk haza.

Biccentek egyet a kérésre, miszerint részletezzem, kinek milyen sérülése van. A különböző, medimágusok által használt eszközök láttán az utolsó kételyeim is elmúlni látszanak. Arra az utcára mutatok, ahonnan eleve érkeztem - a térmemóriám nem a legjobb, itt azonban annyit jártam már, hogy képtelen lennék eltévedni.
- Mr. Stansfield, és egy diák amputoportáltak. Egy fület és két ujjat veszítettek. - kezdek bele. Ez talán a legkevésbé rossz az összes sérülés közül. A társas hoppanálás ilyen nagy távolsággal kockázatosabb volt a vártnál, ahhoz képest azonban olcsón megúsztuk.
- Mrs. Oakleyt és a lányát eltalálta egy rontás, Mr. Oakley pedig megúszta egy törött csonttal. Félő, hogy nem tudtuk megadni a megfelelő orvosi ellátást, a csont hiába forrt be. - folytatom a sorolást, miközben az utat mutatom. A piacot elhagyva először egy forgalmasabb utcába fordulok be, aztán pedig a kis mellékutcákat keresem. Csak egy sérülés az, amit kihagytam, de egyben talán a legrondább is. Nincs az a medimágus, aki valaha vissza tudja adni neki azt, amit elveszített.
- Lathan pedig elvesztette az arcát. - nem részletezem. Nem hiszem, hogy a puszta látványánál van több, ami érzékelteti, milyen állapotban van. Ha Mr. Barrow figyelte a háború alatt az aktuális híreket, akkor talán emlékszik rá, hogy a Quinton birtokot felgyújtották.
- A többiek, engem is beleértve, megúszták kisebb égési sérülésekkel. A riadtságon kívül nincs más bajuk. - újabb utcába fordulok be, ami már egészen ismerősnek hat.

Megérkezünk végül. Tipikusan olasz lakás. Egyáltalán nem nagy, sőt, inkább kicsi. Néhány éve még imádtam itt lakni - életem legszebb hete volt, amikor kicsit úgy érezhettem magam, mint egy átlagos fiatal, és a sok kötelező tanulás után végre azt tehettem, amit akartam. Azonban abban is biztos vagyok, hogy még jó ideig nem akarom ezt a lakást, se a környéket látni.
Az épület, ahova jövünk, egy romos, régi, bezárt vendéglő mellett van. Előtúrom pálcámat zsebemből, és megkocogtatom a vendéglő falára festett freskón szereplő, pocakos kukta orrát - ez az, ami a bejáratot nyithatóvá teszi. Így nincs más hátra, mint lenyomni a kilincset, hogy izgatottan, remegve, de egyben a lehetséges tévedéstől rettegve tessékeljem be magam a szűk előszobába.

- Zonky! - keresztülvágok a cipőkön, a szendvicset és az üdítőt pedig egy polcra teszem. Mintha az egész lakást átérné a betegség szaga, pedig senki sem igazán beteg, csak sérült.
A házimanó némi véres kötszerrel a kezében jelenik meg előttem. Minden nap el kell látni apámat, különben csak rosszabb és rosszabb lesz. Zonky is sokat változott - nem olyan, mint a többi manó. Néhány hónapja akkora hasa volt, mint a szomszéd étterem falán a kuktának. Valószínűleg ő többet fogyott mindannyiunknál arányába véve.
- Keresd meg Mr. Oakleyt, és hozd ide. Mondd meg neki, hogy biztonságban vagyunk...  mindenki hazamehet végre. - nagyon, nagyon régóta reméltem, hogy végre kimondhatom ezeket a szavakat. Ahogyan a manó elhoppanál, úgy intek a bejáratnál álló medimágusoknak, valamint Mr. Barrownak, hogy jöjjenek. Csak ne essen senki se pánikba az érkezők miatt.
Maga a lakás egyébként egészen egyszerű. Csak néhány furcsaság utal arra, hogy itt varázslók laknak. Kész csoda, hogy ennyien elfértünk egy egyszobás lakásban. Egyedül apám az, aki saját szobát kaphatott, hiszen kitulajdonította magának a dolgozó szobát. Érthető. Senki sem szeretne egy ilyen arcot láttatni.


Viszont már csak egy kicsit kell kitartanunk. Csak egy kicsit.
Naplózva


William Barrow
Eltávozott karakter
*****


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2015. 12. 30. - 14:56:59 »
+1


Már az utcákon sietnek. És ez furcsán elégedetté és nyugodttá teszi Williamet. Persze, hiszen az a küldetése, hogy minél több embert egészségben és biztonságban visszajuttasson Angliába. Visszaadja nekik, ha nem is teljes egészében azt az életet, amit elveszítettek, de legalább a jövő hétköznapjait. Őt most ez élteti. És így teljességgel meg lehet érteni a feletti örömét, hogy talán egyszerre tíz embert is, ha vesszük, mintegy megmenthet.

Figyelmesen hallgatja az összegzést, amit Mr. Quintontól kért.
Két amputoportált. Két ujj, egy fül.
Két rontásos sérült. Milyen? Mi találta el őket?
Törött csont. Nem jól összeforrt. Mi? Kéz, láb?
Elvesztett arc. Tűzben? Átokban?
Kisebb égési sérülések. Akkor az elvesztett arc is az.
S miközben számba vesz minden egyes embert, mellé társítja csapatából azt a személyt, aki szaktudása vagy csak szimplán elkötelezettsége révén a legalkalmasabb egy-egy sebesült ellátására. Még a kis Agnesre is szükségük van. És ezt neki, aki kezdetben kifejezetten tiltotta volna, hogy a csapathoz tartozzon, igen csak nehéz beismernie. Pedig igen. A Meadowsok tényleg jók. Már annyira, de annyira jóságosak és gyakorlatiasak, hogy az majdhogynem megfekszi az ember gyomrát. És közben meg mégsem. Mert ők még arra is gyógyírok tudnak lenni… Megkedvelte őket. Nagyon is. Ez azért tény. Nélkülük elég nehéz lenne boldogulni. Arról nem is beszélve milyen hálás lehet nekik mindenki, akit napokra vagy hetekre befogadnak, ellátva mind testi, mind lelki sebeiket.

Mikor megérkeznek végre, William ismét aggódóvá válik, ahogy orrát megüti az összezsúfolt emberek és a beteg bőr szaga. Átkok és égések és félelem és fájdalom és elkeseredettség. Mind-mind ott ült a lakás levegőjében, ahogy az ajtó kinyílt, s ő bepillanthatott rajta.
De csak nézi, ahogy a fiú besétál. És megvárja, míg ő elintéz egy-két dolgot annak érdekében, hogy a lakásban senki se ijedjen meg. Legalábbis William ebből a szándékból kifolyólag áll még mindig mintegy a küszöbön. S a társaság többi része, ezért várakozik a nyílt utcán.
- Ahogy így látom Mr. Quinton. – Kezdi, mikor az int, hogy mehetnek – Itt nem lesz elég helyünk a sérültek ellátására. Kell találnunk valamit a közelben, ahová átvihetünk pár embert. Meg kell néznünk mindenkinek a sérüléseit. Akit pedig kell, sürgősen ellátnunk. Enniük és inniuk is kell, mielőtt védett helyre hoppanálhatunk, ahol további ellátást kaphatnak.  
- William. – Szólal meg hitelen Gerson Meadows. – Ezt az éttermet évek óta nem használják. – Mutatja a rozsdás kis lakatot, amit meglátva igaziból egyértelművé válik, hogy vagy a csoda, vagy a totális érdektelenség folytán nem törte még fel senki sem azt… - Ha arrébb toljuk a berendezést, áthozhatunk mindenkit.
- Rendben. – Adja áldását az ötletre. – Intézzétek. – Mondja a többieknek, miközben Gersonnak és egy másik medimágusnak jelzést ad, hogy ők inkább tartsanak vele. És rögtön ez után be is lép végre a lakásba.

Nem akarja megijeszteni az embereket. Ezért először csak óvatosan megáll és körbenéz. – William vagyok. – Kezdi halkan. – Voldemort halott. És én… mi, azért jöttünk, hogy segítsünk. – Rövid és egyszerű mondandója végén Mr. Quintonhoz fordul. – Segítsen! Magában bíznak! Akinek nincsenek komoly sérülései és képes egyedül mozogni az menjen át az étterembe, ott kap ételt és italt. Ezen kívül mutassa meg Ms. Benbownak a rontást kapott sérülteket, valamint ő nézzen rá az amputoportáltakra és a csonttörésesre is. Akarom tudni, hogy milyen rontás, milyen az amputoportáltak állapota, illetve, hogy mije tört a csonttörésesnek… Akit lehet azt átvisszük az étterembe, ott könnyebben el tudjuk látni. Csak óvatosan és lassan Ms. Benbow, mert maga is majdnem belehalt az ijedtségbe, mikor megtaláltam! Aztán. Mr. Quinton azt mondta van egy súlyos sérült…
- Égési sérülés? – Veszi át Williamtől Gerson a szót. Persze… ebben ő van hazai pályán. – Merre? – Kérdezi egyszerűen és csak várja az utasítást. A sok ember közt még William is egyértelműen láthatja, hogy akire céloztak az nem lehet köztük.

- Nos. Ami a legfontosabb. Mindenkit hoppanálásra képes állapotba kell tennünk. – Kezdi ismét a tények magyarázatát Mr. Quintonnak. - Van egy hely Portofinoban. Egy helyi máguscsaládé a Naldoké. A két férfi ételes zsákkal. Mr. Meadows. – Mutat Gerson felé. – És Agnes is ennek a családnak a tagjai. Ők felajánlották segítségüket és helyüket, idejüket a sérültek ápolására. Ott mindenkit jobban átvizsgálnak és ellátnak. Ez csak ideiglenes és sürgős intézkedés, amit itt csinálunk. De kell, hogy megbízzanak bennünk és higgyenek nekünk. Jót akarunk. Senkinek sem eshet már bántódása. Most már én felelek mindenkiért. És én ezt ígérem.
Naplózva

Jimmy K. Quinton
[Topiktulaj]
*****


Rúnaismeret tanár ❖ Túlkomplikáció

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2016. 01. 05. - 15:58:35 »
+1

A lakásban nincs kifejezetten rendetlenség, azonban többen lakják, mint ahány emberre tervezve lett. Ez, s a teljes elkeseredettség pedig együttesen tehetnek róla, hogy az egész hely átkozottul nyomorultnak fest. Mintha a betegség ott lenne a levegőben, s mintha minden sarokból a félelem figyelne vissza, várva a megfelelő alkalomra, hogy pánikká fokozza az aggódást...
- Valóban nincs... - felelem lelketlenül. Képtelen vagyok összeszedett lenni, és ennyi, de ennyi részletre odafigyelni. Mintha az a Jimmy K. Quinton, aki rekordot döntött a saját témakörét illető könyvekkel kapcsolatos eladásokkal, akit fiatalkora óta csodagyereknek neveznek, aki forradalmasította a rúnahasználatot, mert olyat művelt velük, mint még senki más, soha nem is létezett volna. Most csak én vagyok. Én, és az a sok ember, akinek az élete az én felelősségem attól a pillanattól kezdve, hogy úgy döntöttem, nem fogom hagyni, hogy a barbarizmus uralkodjon az országban.
Szerencsére van itt olyan, aki jóval összeszedettebb nálam. Az étterem! Nekem biztosan nem jutott volna eszembe. Gyerekkoromban sokat jártunk oda, de aztán valamiért bezárt. Az épület azóta is kiadó, de már évek óta nem jár oda senki. Viszont nekünk tényleg megfelel. Nem, ennyi sérültet nem lehet kockázat nélkül elszállítani, amíg nem stabilizáljuk őket.

Az emberek a kicsit tágasabb nappaliban zsúfolódtak össze. Az egyik kislány máris anyjába kapaszkodik, amikor észreveszi az idegent. Talán csak azért nem tör ki a pánik, mert látják, vele vagyok.
- Igazat beszél. - szedem össze magam. Nekem kell kezdenem, ha nem akarom, hogy kitörjön a káosz. Tudniuk kell, hogy nem ártanak nekik, hogy tényleg biztonságbam vagyunk. Hogy Tudjukki tényleg halott.
- Segíteni vannak itt. Máskülönben aligha tudta volna átlépni a küszöböt. Mindenki tegyen úgy, ahogyan Mr. Barrow kéri azt. A kérdésekkel legyetek.türelmesek, lesz rá időnk. - nem vagyok nagy szónok, de azt hiszem, talán megteszi. Hihetetlen érzés kiállni az összes ember elé, és elmondani nekik ezeket.
- Igen, égési. A legsúlyosabb sérültünk. - fordulok vissza a felmentősereghez, vagyis ez esetben Mr Barrowhoz, valamint Mr Meadowshoz.
- De szeretnék vele előbb én beszélni. Nem akarom, hogy felzaklassa magát. - ezzel pedig, ha megkapom az engedélyt, keresztülmászok a nappalin, hogy a végében található, kis ajtót nyissam ki. Hogy a ház egyetlen csendes pontjára érjek.

- Atyám. - köszönök neki, miután gyorsan becsukom magam mögött az ajtót. Ezt a szobát valamiért elkerülte az a fullasztó szag, ami odakint van, helyette viszont felváltotta a dohányfüst, amit éjszakánként már szinte vágni is lehet.
- Hallottad, mit mondtam odakint? - egyenes háttal állok vele szemben, kezeimet a hátam mögött összekulcsolva. Éles a kontraszt a viselkedésem, és az ócska, mugli ruhák között. Nem igazán tudom néha, hogyan is kezeljem apámat. A háború előtt is megvolt felé a tiszteletem, de kellőképpen tudta oldani a feszültséget, ha mesélhetett valamelyik anekdotájáról. Vagy ha egyszerűen csak beszélgethettünk. Nem a szokványos apja-fia dolgokról, de attól még szerettem vele tölteni az időmet. De amióta háború van, teljesen megkomolyodott, ami mondjuk talán rám is kihatott. Aztán amióta anya nincs, teljesen megkeseredett. Még mindig tisztelem, de már félek tőle. Mert nem tudom, hogyan is kéne beszélnem hozzá.
A függöny árnyéka eltakarja az égett arcát, a rumlis íróasztalon pedig szanaszét hevernek különböző, régi könyvek és újságcikkek. És persze a whiskey... Összeszorul a torkom, amikor atyám előredől, borzalmas látványt nyújt a székben. Leteszi a félig leégett szivarját, de nem válaszol. Eleinte hörgésnek tűnő hangokat hallat, ahogyan ráborul az asztalra, én pedig azonnal mellésietek, hogy megszorítsam a kezét olyan erősen, amennyire csak ettől a gyenge énemtől telik. Pedig sosem értem így még hozzá. Az alatta lévő újságon hamarosan apró, pici, elmosódott foltok válnak a könnyek maradványaivá.
- Tarts ki, atyám. Nemsokára hazamehetünk... - még mindig.félek, hogy olyan reakciója lesz, amivel nem tudom, tudok-e majd bármit is kezdeni. De ez a néhány perc, amit csak úgy itt töltünk, most fontos. Fontos, mert csak ketten maradtunk egymásnak. Csak ketten térhetünk vissza Angliába.

Percek múltán nyitom ki a dolgozószoba ajtaját, hogy betessékeljem a gyógyítót. Eddigre valószínűleg már mindenki a szomszédos étteremben van. Csak azután indulok ki, miután meggyőződöm róla, hogy jó ápolást kap... Így mire az étterembe sétálok, már valószínűleg a kisebb sérüléseket is ellátták. Még Zonky is visszatért, Mr Oakleyval, akinek egyébként a karja tört el régebben. Emiatt most nem nagyon tudja rendesen használni az egyik.kezét, mert nem úgy forrt össze a csont, ahogyan kellett volna neki.
Nem tiltakozok, ha valamelyik gyógyító meg akar vizsgálni. De egyedül a csúnyán felhólyagosodott bőr a bal karomon az, ami csúnya. Amit néhány bűbájjal majd szinte teljesen eltüntetnek idővel. Meg persze az alultápláltság, és a teljes szellemi kifáradás és leépültség. Furcsa, mert néhány hete észrevettem, hogy már a saját szívverésem is látom a bőrömön át. Szóval nem szép látvány. Ha pedig valaki megvizsgál alaposabban, lehet, kicsit ki fog akadni...
- Mr Barrow... - szólítom meg, amikor megpillantom, mialatt a fiatal Meadows lány a kezembe nyom egy másik szendvicset. A másikat teljesen ott felejtettem a házban, az emlékét már rég elfeledtem.
- El tudja mondani, hogy... Szóval hogy történt. Nem kaptunk híreket Angliából, kockázatos lett volna. - mindeddig nem volt alkalmas erre az idő, a sérültekkel kellett foglalkozni. Mostanra viszont már mindenkivel foglalkozik valaki, és kicsit nyugodtabbak az emberek is talán. Tehát ideje arról is beszélnünk, hogy mi is történt pontosan.
Naplózva


William Barrow
Eltávozott karakter
*****


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2016. 01. 28. - 13:53:44 »
+1


Mikor Mr. Quinton egy zárt szoba felé indul, William csak bólint Gersonnak, hogy kövesse. Persze a gyógyító az ajtón kívül marad, míg a fiú intézkedik. Arcán a legnagyobb türelemmel várja, míg beengedik. A Meadowsok nyugalma… Mindig és minden helyzetben, sóhajt fel William, nyugtázva az amúgy is köztudott tényt. Aztán csak figyeli, ahogy a menekülteket átviszik az étterembe. Ő nem gyógyító, neki a körülményeket kell felmérnie, a munkákat leosztania és mindenkire együttesen vigyáznia. Nem mer sérülthez nyúlni. És nem azért, mert undorodik bárminemű sebtőt vagy vértől. Egész egyszerűen attól fél, hogy még több fájdalmat okoz a segítő szándékával.

Szóval csak végigsétál a helyiségben, ahol eddig kilencen laktak és egy házimanó. Plusz egy szoba. Alaposan megnéz, megfigyel és megvizsgál mindent. A jegyzőkönyvekbe a körülményeknek is szerepelnie kell, még, ha a pontos helyszínt hivatalos iratba nem is kell feltüntetnie, minden mást igen. A helyszínek titokban tartását ő maga kérvényezte. Igyekezett a nevek titkosítását is elérni, de egyelőre ebben az ügyben nem kapott visszajelzést. Mindenesetre a szereplőket egyetlen egyszer említik név szerint. Onnantól kezdve a koruk és sérüléseik alapján jegyzik őket.
Igen. William retteg egy újabb háborútól. És retteg attól, hogy az ebben a háborúban szökevényként élőkre milyen hatással lehet majd mindez akkor. Persze reménykedik benne, hogy ilyesmire nem kerül sor. De az első háború után, ugyanígy reménykedett…

Addig nézelődik míg Mr. Quinton ki nem lép a dolgozószobából, hogy Gerson Meadows végre elláthassa a sérültet. Ez is megvan. Innentől kezdve tudja, hogy a férfi jó kezekben van. Ő is áttér hát az étterembe, ahol látja, hogy minden a legnagyobb profizmussal zajlik.
Minden sebesülttel foglalkozik valaki, akivel nem az éppen ételt és italt fogyaszt. A Naldok körbe-körbe járnak felmérik az igényeket. Az egyikük William kérésére jegyzeteket készít. Agnes össze-vissza rohangál, őt szegényt rángatja minden medimágus ilyen-olyan felszereléseket, vizet, krémeket keresve rajta vagy épp bárhol. És közben még arra is talál alkalmat, hogy szendvicset nyomjon az újonnan érkező fiú kezébe. Ismét.

- Mr Barrow... El tudja mondani, hogy... Szóval hogy történt. Nem kaptunk híreket Angliából, kockázatos lett volna. – Szólítja meg őt Mr. Quinton, vélhetőleg az után, hogy maga is meggyőződhetett róla, hogy mindenki jó kezekben van.
- A háború végén a Roxfortot vették ostrom alá. Harry Potter ott ölte meg őt. – Válaszolja egyszerűen, mert őt jelen pillanatban még nem az efféle hírek tolmácsolása folalkoztatja. – Mindenről beszámolunk, ha eljutottunk Portofinoba. Ígérem. Most szeretném, ha maga megenné azt. – Mutat a szendvicsre. – És legalább valaki egy pillantást vetne az egészségére és sérüléseire. Megnyugodhat. Mostantól én felelek mindenkiért. Így magáért is. Tegye hát le ezt a terhet. Adja át nekem. – Néz mélyen a fiú szemeibe, hiszen látja benne a fáradtságot. Azt a teljes testi-lelki kimerültséget, amit az elmúlt hónapok aggodalma és felelőssége okozott. – Agnes! – Szólítja meg a lányt, mikor az egy újabb kör alkalmával a közelükbe ért. – Tegyél le mindent, most ne velük foglalkozz! – Biccent a medimágusok felé – Tudom, hogy tanultál apád mellett. Szeretném, ha megnéznéd Mr. Quinton sérüléseit.
- Rendben. – Válaszolja az csendesen, és miután letesz mindenféle eszközt a kezéből, óvatosan Mr. Quinton keze felé nyúl. – Megengedi? – Kérdezi halkan, mintha csak tudná, hogy a férfi viszolyog az érintésektől, aztán, ha választ kap, csak megnézi mennyire is súlyos a bőr károsodása.

Közben William ismét a körülmények felmérésébe kezd. Ezúttal azonban az embereken tekint végig. Próbálja megállapítani mennyi idő múlva hoppanálhatnak. Mindkét amputoportált sérülésein kötést cseréltek. A rontásos sérültekkel foglalkozó Ms. Benbow pálcája eddig serény mintákat rajzolt a levegőbe, de néhány pillanat óta már az ő arcán is valamiféle elégedettség tükröződött. Mikor William kérdőn rátekint, csak bólint egyet. Ők útra készen. A rosszul beforrt törött csonttal itt most nem érdemes foglalkozni, ezt ő is sejtette.
Majdnem mindenki épségben, útra készen van.

- William! – Sétál be az étterembe Gerson is. - Mr. Quinton sérüléseire ideiglenes kötést tettem. Itt, most többet nem tudok érte tenni. Szóval, ha te is úgy látod… akár indulhatunk is. – Mondja egyszerűen a híreket, majd a felszerelését letéve ő is körbesétál a többiek között.
- Mr. Quinton. – Néz a fiatal fiúra komoly arccal. – Én is úgy látom, hogy készen állunk az indulásra. Ha valamit el akar hozni a lakásból, most tegye. Zárjon be mindent és jöjjenek ide át. Innen indulunk.
Naplózva

Jimmy K. Quinton
[Topiktulaj]
*****


Rúnaismeret tanár ❖ Túlkomplikáció

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2016. 02. 13. - 15:50:19 »
+1

Csak nézem, ahogyan a dolgok megtörténnek velem. Az egész kissé olyan, mint egy testen kívüli élmény. Szinte látom magamat, ahogyan megfáradtan ülök abban a székben, amibe belekényszerítettek, egy nagy darab szendviccsel a kezemben, tekintetemet pedig a rohangáló emberek között kapkodva. Nem, cseppet sem érzem, hogy a saját testemben lennék. Nem érzek semmit.
Nem vagyok éhes... akarom mondani a Meadows lánynak, de egy hang sem jön ki a torkomon. Jól tudom, hogy az a kenyér most életmentő, de hacsak ránéznék, tudnám, hogy újra fizikai valómba lennék kényszerítve. Az pedig fájdalommal jár, amit nem tűrök igazán. Így rá se nézek az ételre, s inkább felteszem fontosabb kérdésem. Újra ki akarom tisztítani tudatom, fel akarom szabadítani a hónapok nyomora alól, hogy képes legyek visszaszerezni gondolataimat és intellektusom. Ez pedig nem megy úgy, ha közben a fizikai létezésem emlékeztet rá, hogy itt vagyok.

- Nem vagyok éhes. És nincs semmi bajom. - rázom meg fejem. A szendvics hamar a mellettem lévő, üres széken köt ki. Nem tudok erre gondolni, tudván, hogy lemaradtam dolgokról. Harry Potter sikerében a magam részéről képtelen voltam bízni - hiszen csak egy kisfiú, teljesen átlagos képességekkel. Most mégis mindent tudni akarok. Hogyan? Mi történt? Miről maradhattunk le?
S mi lesz ezután?
Miért lett csak több kérdése ahelyett, hogy még többet válaszoltak volna meg? Nem hagyom magam alaposan megvizsgálni mondván, foglalkozzanak inkább a manóval. Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem ezekkel az apró nyomokkal.

Biccentek egyet, hogy jelezzek, tudomásul vettem, hogy indulhatunk lassan. Látjom, hogy még Zonkyt is megviselték a hónapok, aki most boldogan fal fel egy kezébe nyomott szendvicset. A manónak valaha jókora pocakja volt... Hiszen mi mondogattáuk neki, hogy nem szeretnénk, ha egy gyenge és nyurga kis lény szolgálná családunkat. A lakásban nincs sok dolog, amit el akarok hozni különben. Az utóbbi hónapokban inkább keserűséget, mintsem örömet hozott nekem ez a lakás. Néhány éve pedig még imádtam itt lakni. Egyedül. Függetlenül. A saját szabályaim szerint. Felelősségteljesen.
De most már talán túl sok volt a felelősségből.

Végül egyetlen dolgot hozok magammal. Az ajtót egy bűbájjal lezárom, majd pedig visszatérek a többiekhez. Újra egyenes tartással, kezemben pedig a választásommal. Egy apró, rubik-kocka szerű, fura jelekkel tarkított, fém szerkezet, amin annak idején annyit dolgoztam, hogy megfejthessem. Minden, amivé válni akarok, ebben a dobozban van. Minden, amit el akarok zárni, az ebben a dobozban lesz.
Lelkiekben készen állok az utazásra, s arra, hogy hátrahagyjak mindent, ami itt van. Már más kérdés, hogy hoppanálás után nem sokkal valószínűleg elveszítem majd az eszméletem a fáradtságtól és a teljes kimerültségtől. De ebben a pillanatban még elhiszem, hogy én voltam mindannyiunk közül a legerősebb. Még ha ezért szellemi képességeim egy részét is kellett áldoznom.

//Köszönöm a játékot :3 //
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 15. - 21:33:37
Az oldal 0.13 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.