Már pár hét után megtanultam, hogy a népszerűbb termeket és helyiségeket nekem célszerűbb messzire elkerülnöm a Roxfortban. Öt év után meg végre lassan sikerült kialakítanom a saját, különbejáratú kis Roxfortomat. Nem tanultam a könyvtárban, nem nagyon szerettem a Nagyteremben enni, és általában a kevésbé használt folyosókon közlekedtem. Ismertem néhány portré mögött megbúvó alagútat, illetve az évek alatt ráleltem néhány olyan kis zugra, amelyeket oszlopok vagy szobrok takartak el a szem elől, és könnyedén meg lehetett bennük húzódni. Így nagyjából sikerült elkerülnöm az emberek többségét, azokat a kölköket, akik folyton belém kötöttek, vagy esetleg olyan embereknek szemet szúrni, akik nagy eséllyel állnának be gyötrőim sorába.
Most is a Számmisztika terem melleti vízköpő mögött lévő padot választottam arra, hogy tanuljak, elvégre ide sose jár senki, a folyosó nem vezet sehová, egy kicsi ablak van a végén, ami a szemközti torony falára néz, úgyhogy abszolút nincsen benne semmi érdekes. Bűbájtanon egy tucat esszétémát kaptunk az elbűvölt tárgyak témaköréből, amelyek egyikéből csütörtökre kell írnunk egy maximum négy oldalas házidolgozatot. Én a láthatatlanná tévő köpönyeket választottam, mindig is érdekelt a téma, én sem bánnám ha csak úgy eltűnhetnék a föld színéről. Mondjuk engem a teljes nemlét gondolata jobban vonz. Gyakran álmodozom arról, hogy bárcsak felhasadna a bőröm, és bármi, ami bennem lakozik kiömlik a világba, eggyé válik azzal, megszűnik lenni. Sajnos a kutatásaim közben rájöttem, hogy a ma forgalomban lévő láthatatlanná tévő köpenyek egy idő után elvesztik képességeiket, minél többet használják őket, annál hamarabb. Magyarán ha meg is adatna ezen vágyam, valószínűleg már a hét vége felé el is használnám mindazt az erőt, aminek elvileg egy életre elég kéne, hogy legyen.
- Gyertek, siessetek már, itt biztos nem talál meg!
Fitzsimmons. Egy enyhén szólva korlátolt mentális kapacitással rendelkező negyedikes griffendéles meg pár haverja. Frics biztosan rajtakapta őket miközben valami szabályt hágtak át, és most előle menekülnek. Akárhogy is, számomra semmi jót nem jelentenek.
- Ó nézzétek…! Marlowe, a...a Mardekár gilisztája! -mondja lihegve, majd meglöki a fejem. Nem baj, Cedric. Ne reagálj, hagyd figyelmen kívül, úgy talán elmennek. - Hozzád beszélek, te nyomorék! Mi a fasz van veled?! Mit írogatsz? - kérdi gúnyosan, de rá se pillant a címre, nem is érdekelte, végig a tintásüveget akarta ráborítani. - Mindegy, kezdheted előről, pancser! - hátrapillant a két haverjára, látni akarja, ahogy helyeslően nevetnek, még ha nem is értenek egyet, nem tudom biztosan, de hátrapillant, hogy tudassa velük ez jó, és ő a bandavezér.
- Nekem legalább nem kell majd harmadikosok segítségét kérnem hozzá, mert a saját nevem sem tudom helyesen leírni.
- Mit mondtál, te nyomorék?! - s azzal ököllel az arcomba is vág, én a padlóra borulok, érzem, felrepedt a szám, s államra csurog a fémes nedű. - Ezt nem kellett volna, Marlowe… - látom, ahogy pálcájáért nyúl. Én is próbálok, de túl lassú vagyok, túl ügyetlen. - Capitulatus! - A pálcám valahol a folyosó távoli szegletében koppan a kövön, én meg ökölbe szorított marokkal fekszek a földön, vérző szájjal.
Vesztettem. Ráadásul egy évvel még fiatalabbak is nálam. Hirtelen megszámolni se tudom, hány rontással kontrázhatnék, de hiába. Már eldőlt a meccs. És amúgy sincs meg hozzá a kellő ügyességem, hogy bármelyiket használni is tudjam ellene. Készségesen adom meg magam, ujjaim elernyednek.
- Lapidationis! - mondja, és már lövellnek is testembe az apró kövek. Tompán csikorognak a bőrön és csonton, kék s lila foltok ígéretével. Védekezem ugyan, de csak az jár az eszemben, hogy bárcsak felhasadna a bőröm és megszűnnék létezni.