Matilda Fairburn

MATILDA FAIRBURN

Az élet nem nehéz, csak nincs rajta fogás.

Alapok

jelszó || "Az elme összetett, sokrétegű dolog - legalábbis a legtöbb ember elméje az."
így ejtsd a nevemet || Mátildá Ferbörn
nem || nő
születési hely, idő || Bletchley; 1983. Február 27.
horoszkóp || Halak
kor || 15
vér || mugliszületésű
évfolyam || Ötödév

A múlt

Csúnya idő volt azon a héten.
Ennyit meséltek el születésemről, és a többire sem emlékszem. Első emlékkockám talán 3 éves korom körüli lehet, de az is előfordulhat, hogy csal az elmém. Mindenesetre tényleg csak egy kocka a régi lakásunk nappalijának ajtajáról. Hogy miért épp azt a ronda ajtót jegyeztem meg, nem tudom. Talán az volt a legnagyobb célom akkor, hogy azon kijussak. Milyen kevéssel is beértem akkor!
A további távlataim persze magasabbak voltak. A kiságy rácsa, a kilincs, a sütis doboz a hűtő tetején, és a többi. Nem volt különösképp extrém gyerekkorom, pár apróságot eltekintve, de azok később jöttek. Járni elég hamar megtanultam, esni meg pláne, azonban a beszéddel sokáig várattam a világot. De nem voltam nagyon csendes gyermek, csak a magam nyelvét használtam. Négyéves koromban eltört a karom, amikor lezúgtam a kanapé tetejéről, így balkéz beállítottságom ekkortájt kezdődött. Persze előtte meg mindegy melyik kezemmel firkáltam a vásznat. Azonban rossz sosem voltam, csak eleven. A testvérem után mentem, nem szerettem az idegen gyerekek társaságát, nem igényeltem, így bölcsödébe nem jártam. Anya kényszerszabadságra volt ítélve, míg az óvodás kort meg nem éltem, és nagy nehezen meg is maradtam ott. Nehezen nyíltam meg, ahogy megismertem magam akkorról, mert az emlékeim már el-elvesztek, nem ragadt meg minden. Csak pár nap, amikor épp valamit alkottam. Kis létszámú barátokkal indítottam karrierem, de nekik már egészen megnyíltam, és könnyebben mozogtam a falak között. Elég ügyetlen lehettem, mert mindenki csak a bakikat emlegeti mosolyogva, de kitartás párosult mellé. Szívesen merítenék onnan manapság is. Arra már emlékszem, hogy nem akartak elengedni az iskolába, mert túl apró voltam hozzá, hiába volt meg az eszem, de végül sikerült elintézni, és mehettem. Bár az iskolatáska nehézségével meggyűlt a bajom, vettem az akadályt. Kaptam egy magam után húzható táskát.
Innen több emlékem is akad, mint például kirándulások, a múzeumok, állatkertek, a fűben fetrengés, és a sok nevetés. Szerettünk felhőket bámulni, amikor akadt rá lehetőség, és kitárgyalni az akkori hatalmas problémákat, mint a tanítónő lába, a nagy szerelmek, és a hatalmas titkok. Én ekkor nem gondoltam volna még álmomban sem, hogy pár év múlva merre visz az utam. Énekesnő, színésznő akartam lenni, a hercegnőkben nem hittem. Elég realista álmok, és – ha még jóindulatból is -, azt mondták, van bennem tehetség. Nincs ebben semmi furcsaság.
Aztán 9 éves koromban kezdődött minden. Mindig is voltak genya fiúk, akik csúfolódtak, kergettek bárkit, akihez kedvük volt. Az első ilyen furcsa eset az volt, amikor rágót ragasztottak a hajamba, mert az akkori barátnőm veszekedett az egyikükkel. Ő a székére kapta a galacsint, de én nagyobb árat fizettem. Egy hatalmas tincset kellett lenyisszantani a hajkoronámból, melyet megsirattam, és amit nem lehetett csak úgy eltűntetni. Mert azt nem engedtem, hogy mindenhol levágják, inkább maradtam felemás. Erre amúgy nem is figyeltem nagyon fel, de másnapra nyoma nem volt a kivágott darabnak. Csak örültem, hogy nem nézek ki rémesen. Ez volt az első jel.
Aztán később is akadtak, ugyanazon fiúkkal. Egyiküknek, egy civakodás alkalmával, mikor nem akartak odaengedni a hintákhoz, zöldre színeződött addigi barna hajkoronája. Persze kinevettük őt, és mit sem sejtettünk, mindenféle indokot felhoztunk arra, a kaméleonon át Istenig. A sokadik furcsaságra azonban már nem lehetett mit fogni. A maguktól eldurranó poharak, az eltűnt főzelékek, amiket megenni sem akartam – az egyik még a fazékból is eltűnt -, a repkedő tárgyak, és az, hogy akárhányszor nagyon akartam valamit a felső polcról, a szekrény tetején kötöttem ki. Persze nem mindig, de igen sokszor.
így költöztünk el, mert hát mit gondoltak ők erről. Szellemekre is fogták, vagy épp rossz környékre, de a másik házban sem volt nyugodalom. Egészen addig, ameddig egy igen fura levél, majd annál furább alak érkezett. A levél volt a kulcs, az alak pedig egy segítő, ki megmutatta, hol az ajtó. Kínosabb beszélgetés még sosem született, hiába nyugtatta őket, hogy iskolai alak. Egyenesen onnan érkezett, ahova a felvételem nyertem. Azt mondta, ez a protokoll olyan esetben, amilyen a miénk.
Mint kiderült, maga az igazgatóhelyettes jött el hozzánk azon a délutánon. Anyáék arca sosem volt olyan sápadt, és eleinte igen nehezen hitték el azt, amiket mondott. Oké, kicsit nekem is fura volt, de az akkori fejemmel hamarabb benyeltem. És ekkor kaptam kézhez a levelemet is. Elmesélte, hogy hagyományosan bagolypostával érkezne, aztán el is mesélte, hogyan is működik az. A levélben ott állt minden, és én csak ámultam. Hosszas beszélgetés volt, de végül sikerült legyűrnie a szüleimnek az első lépcsőfokot a mágusvilág felé.

Az, hogy felvettek a Roxfort Varázsló, és Boszorkányképző szakiskolába, nem vitt előrébb semmivel sem. Azon a nyáron mindenki tanult, méghozzá azon alapokat, amik az olyan szülőket, és gyermeket érintik, akik ismeretlenül, hirtelen lépnek be a mágusvilágba. Szerencsénk volt, mert a nyáron kaptunk még egy segítséges az igazgatóhelyettes asszony mellé. Ő, mint említette, hivatalon kívül érkezett, miután tudomást szerzett egy bizalmas barátjától odabent. Ezen mosolygott, és kiemelte, mennyire jól tud tájékozódni a történésekről. Aztán ő is mesélni kezdett. Elmesélte a minisztériumot, ő is megerősítette azt, hogy erről amúgy másoknak nem szabad mesélni, és a szüleim, velem együtt különlegesek, hogy megismerhetik ezt a világot. Hosszú folyamat volt, azt hiszem, eleinte anyáék is tartottak tőle, majd szép lassan megbékéltek talán. Felvázolt mindent, rám mi vár, és anyáéknak, hogy mi ez az egész. Nehéz volt, főleg nekik, mivel én tizenegy évesen még elég élénk fantáziával bírtam, könnyebben fogadtam. A testvéremet nemigen akarták beavatni, mondván elég ez a szülőknek is, de miután én mindent elmeséltem neki, no meg, egy házban éltünk, nehéz volt. Így, azon a nyáron a szüleim igencsak begyűjtöttek pár őszhajszálat.

Az Abszol úton állva, a pöttöm kislány levegőért kapkod. Noha nem üldözték, szinte kötelessége volt elfutni az üzletek mellett, mintha attól félne, hogy az menten bezárna előtte. Nem sokkal lemaradva követi testvére, aki elkísérte annak ellenére, hogy nincs sok keresnivalója ezen a helyen. Nem mutogat mégsem rá senki, pedig a taláros alakok mellett, a sportcipős, focimezes fiúcska, és egyszerű szoknyában pihenő kishúga szembetűnő. Annak, aki figyeli.
- Gyere már, ne most légy csiga! – toporzékol a lányka, mintha pillanatokon belül elstartolna egy rajtpisztoly. A fiú, tekintetét elszakítva egy plakátról, amelyen az alakok élénken mozogtak, odaszalad hozzá, és nagy porral fékez le.
- Láttad azt ott? Tök baró! – mutogat visszafelé, az alakok felé. A lányka tekintetében kíváncsiság gyúl, és most ketten sietnek vissza oda. Az alakok élénken integetnek a sárgás papírról, kilökik egymást a keretből, versengenek, ki álljon elől. Valami zenekar lehet, vagy színtársulat. Este nyolckor lépnek fel, jövő héten. Ez már nem érdekli különösebben őt, Matildát csak az, hogy megtapogathassa, igazi e.
- Ez papír! – jelenti ki a nyilvánvalót, mintha nem látszana rajta. A testvére jót is kacag ezen, mintha ő már elsőre tudta volna, mivel áll szemben. A plakátalakok most félremásztak, nem tetszik nekik a gyermeknyi tenyér fogdosása, és csak akkor térnek vissza, amikor az aprónép ismét tovább áll. Ekkorra már az édesanya is csatlakozik hozzájuk, útitársával egyetemben, aki egész végig vígan magyarázza nekik azt, amit látnak. Az üzleteket, azok funkcióit, és persze, hogy micsoda rablók tudnak lenni ilyenkor egyesek, ha az árakat nézzük.
- Ne tűnjetek el szem elől! Megbeszéltük, hogy együtt maradunk. Nem ismerem a környéket, és ha elkalandoztok, akkor nagyon mérges leszek – korholja le csemetéit, és így a kis csapat együtt indul meg felfedezni az ajtók mögötti birodalmakat.
Húsz perccel később, egy üzlet tükre előtt forgolódik, miközben iskolai egyenruháját mérik hozzá. A magától dolgozó centi láttán az édesanya kissé riadt pillantásokat vet, és végül egy pohár vizet kér, első mágikus találkozása örömére. A könyvesboltba a kedves szomszéd vállalkozott, majd a bájitalok alapanyagaiért egyedül mentek be Matiltdával, és minden apróság ez után, a ruhapróbát követően kerül sor. Most jön a java.
- Nekem is kell ilyen ruha, anya? – kérdezte tőle Emrys, hisz azt hitte, ezentúl neki is viselnie kell.
- Nem kicsim, dehogy. A te iskoládban mást kell viselni ünnepélykor – rázta meg a családanya a fejét, immáron nyugodtabb lélekkel. Nehéz nap áll előtte, és még sehol sincs a vége.

- Ezt nézd! – Matilda óvatosan helyezi le a vékony dobozt a fagylaltkelyhe mellé, és leemeli a tetejét. Abban pihen következő életszakaszának legfontosabb eszköze, a varázspálca. Testvére ámulattal lesi, hiszen a lányka egyedül volt bent, így ő nem nézhettem meg jobban eme tárgyakat, csak a kirakat mutatta számára. Ujjait óvatosan nyújtja ki, mintha az üvegből lenne, és egy pillanatnyi időre érinti csak meg, mintha attól tartana, fájdalmas találkozás lenne.
- Vigyázz. Nem használhatom otthon, gondolom itt sem – csóválja meg a fejét a lányka, és ő is csak a dobozban meri csodálni.
- Egy csomó volt a boltban, és sokat kellett megpróbálni. Az egyik szikrázott, amikor megfogtam. De azt mondta, ez normális, vagyis nem, de annak jó, hogy tudja, nem való nekem az a pálca. Állítólag meg kell várni, ha valamelyik kiválaszt – ecseteli nagy hévvel, hisz kis életében ez a nagy kaland. Emrys bőszen bólogat, miközben fagylaltot töm magába, és még nyelni is elfelejt, majd mikor emlékezteti magát, hangosan teszi azt.
- És.. fájt? Vagy az is szikrázott? – dől közelebb, megvizsgálva a kezet, akad-e rajta bármiféle nyoma a találkának.
- Neem, dehogy! Az sem fájt, amikor szikrázott. Vagy a másik, amivel a sámlit elröptettem. Amikor viszont ezt kaptam meg, olyan… kellemesen bizsergett, és meleg volt. Nem tudom leírni, csak jó. Ekkor mondta, hogy tökéletes, és ez lesz a pálcám – húzza ki magát, testvérében pedig kicsit feléled az irigykedés. Ő is szeretne talárt venni, szeretne egy igazi baglyot, amit Matilda nem kért, de testvére nagyon is. A repülő seprűk nem keltették fel érdeklődését, mivel egyelőre nem tudja, mi és merre, és szeretné, ha egy varázspálca kiválasztaná. Bárcsak! Talán lehet rajta majd nagyon később fog kimutatkozni? Kelletlenül kanalaz be a fagylaltba, húga pedig már a felével is végzett, tekintetét az elhaladó emberek sokaságán pihenteti. A közeg, amelybe tartozik. Nem érzi jelenleg annak, és mikor hazatérnek, másnap álomnak hiszi az egészet. Csak az ágya mellett pihenő könyv emlékezteti. Hova is készül.

Az első szeptember elsejém kapkodva telt. Mivel nemigen értettük, mi hogy megy, eljutni nemigen sikerült elsőre, és az utolsó pillanatokban tettek fel a vonatra. Anya vitt ki, de segített a kedves szomszéd is, ahogy hívtam. Nem volt egyszerű, de sikerült. Aztán, ahogy elindult a vonat, féltem. Persze, majdnem mindenkiben van félsz, azonban hátránnyal indulva nekem igen sok. Kaptam könyveket, amelyből megismerhettem a világot, az iskolát, és nyáron olvasgattam őket, de mit sem ért. Egy fülkében ültem csupa idegen, mindenféle mágikus dologról pletykáló gyerekkel, és haza akartam menni. Végül elsírtam magam, mikor leszálltam a vonatról, és nem bírtam. Szájtátás, és meglepettség helye volt ez, amit könnyek, a csónakban való rettegés, és végül a kisírt szemek bája kísért. Sokan megjegyeztek akkor.
Aztán beosztottak, és minden beindult. Az a jó abban, ha az ember legyűri a félelmet, hogy meglátja a szépet. Nekem kellett pár nap, mire rájöttem, nem fog megenni senki, és semmi. A felsőbb évesek közül akadtak páran, akik terelgetni kezdtek, segítettek mi merre, hogyan, majd később a kortársaim. Nem voltam kitűntetett figyelemmel, de azért picit több időt kértem, és kaptam arra, hogy mindenbe belejöjjek. Ez volt az elején, persze, utána már igyekeztem felzárkózni. Sokszor csak ültem, és hallgattam, amit beszélnek. A zenekarok, a mágussport, a híres varázslók, és boszorkányok. Még volt bennem félsz, de ahogy jobban beletanultam, rájöttem, hogy már nem vagyok fura, csak egy közülük. Még ebben az évben valami hatalmas dolog közeledett. Ahogy az első vacsorán említették, az iskolában a Trimágus Tusa kapott helyet. Gólyaként meg sem fordult a fejemben, hogy én részt vegyek, majd miután megtudtam, hogy a nagykorúság az egyik feltétel, átvedlettem a lelkes kis nézővé. Nos, én azt hittem, kardot fognak kapni, esetleg más, hasonló lovagi dolog kerül bele, mint a feladatok. Persze, aztán kicsit utána olvastam, és elszörnyedtem. Nem épp az volt, amit vártam. Sokkal sötétebb, és nehezebb volt, mint aminek képzeltem, és mivel diákokról volt mindig is szó, nos.. nem vártam mást akkor, amikor az áldozat szó is felmerült.
Az első próba előtt valószínűleg jobban izgultam, mint a két bajnok. Vagy inkább annyira, mint ők. Én nem vádoltam Harry-t előtte sem, hogy a neve a serlegbe került, akaratlanul. Sokan elfordultak tőle, pedig előtte hallottam, hogy ő mennyire híres, és miket tett az iskolában eddig. Én két bajnoknak szurkoltam, és kész. Aztán a lelátón meglátva az első próbát, elállt a szavam. Egy: rettegtem, hogy bármelyiküket megeszi az a fenevad; kettő: életemben először láttam igazi, hús vér sárkányokat. A testvérem imádná őket, én rettegtem és csendben csodáltam. És megkönnyebbültem, amikor mindenkinek sikerült.
A második próba nekem nem tűnt olyan veszélyesnek, mint a sárkány. Persze, rizikófaktor magasan, azonban mivel nem nekem kellett lemennem a hideg tó mélyére, immáron lelkesebb szurkoló voltam. Időközben jobban megismerkedtem a háztársaimmal, tananyagokkal, az iskolával. Bátrabb, közlékenyebb lettem, lelkes kis elsős diák. Egyre jobban szerettem itt lenni, nem vágyódtam annyit haza, és az, hogy ez a nagy esemény is elsőnek fogadott, könnyebben elfogadtatta velem a mágusvilágot. Kicsit más, mint a miénk, de békés. Aztán persze, bekövetkezett, amelytől félt mindenki, akinek munkája akadt a versenyben. Az egyik bajnokunk holtan érkezett vissza, én pedig megsirattam, és rájöttem, hogy hiába könnyítettek a tusán, ez egy veszélyes dolog. Remélem, senkinek nem kell többé részt vennie rajta!
Az első év vége csendben telt el. A megemlékezés, és a külföldi diákok búcsúzása kísért minket. Aztán a hír, ami mindenkit lesokkolt. Tudjukki visszatért. Több arcon döbbenet, félelem, és még én is éreztem belőle valamennyit, hiszen nem egy könyv említette őt magát is. Nem tudtam mindent, nem éltem át azt, amit sok család, de valahol mélyen éreztem, mi szörnyűség ez.

A következő évem olyan gyorsan jött el, hogy felkészülni sem tudtam rá lelkiekben. Mivel kiismertem magam a legtöbb helyen, és nem rettegtem, hogy a terembe lépve sárkányokba ütközöm, jobban megéltem mindent. Volt egy kis baráti köröm, velük küzdöttem magam előre a létrán. A tanulmányok nehezebbek voltak, mint amire valaha felkészülhettem, és meg kellett dolgoznom érte. Nem izzadtam vért, azonban nem egyszer éreztem azt, hogy nekem ez nem fog menni. Egyre jobban ismertem meg a mágusvilágot, és annak szépségeit. Elkönyveltem, hogy valóban csodálatos, és a mi világunk már-már kissé unalmas. A tavaly év vége erős nyomot hagyott bennem, és másokban is. Sokan hittek abban, amit az igazgató bejelentett, sokan nem. Én maradtam a csendes oldalon. Nem akartam semmibe sem belefolyni, főleg nem vitába. Háttérből szemlélődve ismerkedtem meg az új SVK tanárunkkal, aki később mindent romba döntött. Mondjuk nekem az elmélet könnyebben ment, mint maga a gyakorlat, de kicsit egyet is értettem a lassan feléledő zúgolódással is. Elmélettel nem érhettem sokat, így amikor valamikor gyakorolni kívántam valamit, lemondtam róla. Nem akartam kárt okozni.
És ekkor felütötte a fejét a DS. Nos rólam tudni kell, hogy ha tudtam is valamiről, önként nemigen mentem bele. Így ebből is kimaradtam, de egy lány, akivel egy szobában aludtam, tagja volt. Ő szűkszavúan elmondta, hogy mehetnék én is, ügyes lennék, de rettegtem attól, hogy ennek rossz vége is lehet. És lett is. Az ominózus teázásra betérve tisztának bizonyultam, hiszen én nem voltam tagja, de ami utána jött, engem is kísértett. Igaz, én csak annyit tudtam, hogy létezik, de mégis azt éreztem, mintha én kotyogtam volna ki.
Ezután, főleg, mikor az igazgatónak nyoma veszett, minden rosszabbá vált. Olyannak éreztem az iskolát, mint holmi katonai sulit. Olyan fura volt. Mármint, előző évben, év elején minden csivitelt, és minden olyan szürkévé vált. Én voltam a beletörődő, és igyekeztem a milliónyi szabálynak elégséges módon megfelelni. Inkább a tanulásra fektettem a hangsúlyt, mint lázadozásra. Kicsit kevesebb ember beszélt akkoriban velem, de nyugodt légkör – körülöttem. Az új igazgatót én sem szívleltem, így, mikor egy szép napon eltűnt, jóízűen nevettem. A móka azonban addig tartott, ameddig a hivatalos tájékoztató, és persze a pletykák el nem értek. Tudjukki valóban visszatért, minden folytatódik előröl, rettegés, sötétség, és a többi. Az igazgatónk visszatért, és én nyárra készülődtem. Azonban jobban figyeltem. Ha tényleg olyan veszélyes időszak jön, én, és a családom veszélyben van. Vacilláltam. Egyszerre akartam azt, hogy a jövő tanévben itt legyenek a szüleim is, és a testvérem – ezt meg is kérdeztem az igazgatóhelyettestől, én balga! -, és a másik felem pedig maradt volna otthon, hátha elkerüli az őrület.
Eljött ismét egy szeptember, és egy újabb tanév. Egyedül, család nélkül érkeztem. Kerestem a változás jeleit, de nem találtam. Talán mégsem vált minden olyan szörnyűvé, vagy ez volt az a bizonyos, vihar előtti csend? Akkor még nem tudtam, mennyire igazam van.
Békésebb tanárt kaptunk a banya után, és bár kicsit szokatlan volt Piton professzor SVK-n, amin így kicsit már bátortalanabb voltam, de könnyebben hozzászoktam, mint a folytonos magoláshoz. Ez az év békésebben indult, és úgy is folyt tovább. Egy ízben vendég lehettem a híres „Lump-klub” vacsoráján is, de végül nem kerültem a kiemeltek közé. Semmi gond, nekem ez is elismerés volt, és amúgy sem voltam teljesen tehetségtelen. Kicsit szemellenzőt is kaphattam, mert amik történtek, kikerülhettek. Vagy nem figyeltem eléggé. Nem, mintha tenni tudtam volna valamit. A sötét jegy megjelent, és szeretett igazgatónk meghalt. Én nem ismertem annyira behatóan, mint mások, viszont ahogy az évek alatt megismertem, kialakult bennem is a tisztelet felé. Együtt gyászoltam a mágustársadalommal. Együtt sirattam meg, és együtt zártam őt örökre emlékeim közé. Ezek után már nem éreztem magam biztonságban úgy itt, mint eddig. Hisz amíg ő itt volt, nem történhetett semmi. De ezek után? Nekem is ő volt a kis reménysugaram.
A nyáron sem változott bennem semmi. Otthon először meséltem jobban az iskolai dolgokról, és azt kértem, vigyázzunk egymásra. Mert hát történtek dolgok, amik nekünk is feltűnő volt. Még anyáéknak is. Abban az évben a prófétát figyeltem, ez volt az egyetlen dolog, amiből valamit megtudhattam. Anyáék féltettek. Nem akartak visszaengedni.
Azonban, mennem kellett, erre már elsőben felhívták a figyelmem. Ha nem mentem volna, szökött diáknak számítok. Volt, aki nem tette, pár arc csendben eltűnt. És aztán, amikor megismertem, milyen lesz az új év, én is azt gondoltam, jobb lett volna nekem az iskolán kívül. Egy fontosabb esemény is történt velem, vagyis inkább eseményszál. Apránként adagolva, de ekkoriban erősödött fel igazán. Megismertem valamit, amit nem kellett volna. Elkezdtek kiemelni a tömegből, de nem pozitív értelemben. Eleinte nem értettem semmit sem, de éreztem a hangsúlyt, és nem tetszett. Nem én voltam az egyedüli, de nem is voltunk sokan. Sőt. A felfokozott, negatív figyelem a harmadik évem végére vált a legerősebbé. Bekaptam egy átkot is, egy ízben, és azok után keveset mutatkoztam a folyosókon. Bezárkóztam ahova csak tudtam. Származásom miatt, több társammal kegyetlenül bántak velünk. Az úgynevezett halálfalók, akik tanárként működtek itt, a szép szavakat mellőzték, ha rólam volt szó. Egy rongyot többre tartottak, ahogy egyszer emlegették. Ekkor ingott meg mindenben a bizalmam, és tört meg az, amit szép csendben felépítettem. Nem éreztem, mi közeledik, amit hallottam, nekem távolinak tűnt. De semmi jót nem jelentett, ezt megfejtettem.

Az, hogy ebbe belecsöppentem, akaratlanul történt. Csak sodródtam az árral, azokkal, akik mellettem voltak, és nem akartak átkozni, kiközösíteni. A barátaim egy része ekkor cserélődött le, az első „törés” lépcsőfoka volt mindez, és már akkor nehezen viseltem. Aztán, a fekete leves..
Az igazgató halála után minden megváltozott. Előtte nem voltam a DS tagja, de közelebb kerültem hozzá, amikor az új „rezsim”, a vezetők léptek színre. Ennyire még sosem rettegtem az iskolától. Nem küldhettem baglyot, és ha igen, semmiről sem mertem írni, pedig akartam. Azonban azt hittem, hogy ha bármit is leírok, nekik ártok. Így nyeltem, életemben akkor voltam a legerősebb, és a legbátrabb, pedig nem egyszer kaptam nyílt átkot, nem egyszer éreztem úgy, hogy végeznek velem. Rettegésem kihatott mindenre, ebben az időben pocsék tanuló voltam, és rengeteget sírtam. Nem szívesen emlékszem vissza. Aztán eljött a nagy csata, és minden kifordult önmagából. Nem tettem hatalmas tetteket, csak cselekedtem, amit kellett. Ameddig csak bírtam. Én nem voltam olyan bátor, többször szaladtam el, és bújtam meg, de hiába. Minden romokban hevert, és halottakat láttam. Azt hiszem, majdnem megőrültem, és végül, mikor bekaptam az átkot, melynek nyomát viselem, boldogító csend jött.
Az egész végén, ott állva nem akartam elhinni a történteket. Addigra már tudtam, ki volt Tudjukki, akitől rettegtek, megkaptam a szeletemet. A háború hatására megváltoztam. Elvesztettem a bizalmamat ebben a világban. Kirekesztettnek éreztem magam, pedig már nem köpködtek mocskos szavakat. Amint kész voltam rá, segítettem, amiben csak tudtam, majd az első alkalommal hazamentem. Otthon aztán csak észrevették, hogy valami nincs rendben. Csak a testvéremnek beszéltem, aki rendőröket akart hívni, de megnyugtattam, ők semmit sem tudnak tenni. Anyáéknak nem mertem mindent elmesélni. Annyit mégis, hogy az iskolával történt valami, és most nem lehet ott tanulni. Hogy csatározás volt, nem pedig háború. Még mindig rettegtem attól, hogy ha elmondok nekik mindent, bajt hozok rájuk. A rettegés a mindennapjaim részévé vált.
Ha nem lenne kötelező, nem jöttem volna vissza. Soha többé. Azonban muszáj volt, és ismét idekerültem. A bizalmam nem volt meg, a diákok felé sem, még a tanároktól is tartottam. És tartok manapság is. Tanulmányom egyelőre lecsúszott, nem bízok magamban, sem a pálcámban. Ezt nem egyszer tették szóvá, de nem okoltak semmivel sem. Szerencsére. Valahogy minden más volt, mint előtte, és ez nem a saját viselkedésem számlájára írtam. Némán attól tartottam, megint minden olyan lesz, mint mikor a halálfalók tanítottak, de csendben más kúszott be közénk.
Az ismeretlen arcok közénk érkeztek, és ismét suttogás töltötte be a közeget. Nekem ez a Nagyobb Jó semmit sem takar, nem mentem utána, csak apró morzsák, amit hallottam. Csak annyit érzek, hogy ez sincs rendben, hogy megint jön valami, amely felborít mindent. Csak egy érzés, de nem tudtam, nem tudom szavakba önteni. Azok a külföldi diákok nekem is feltűntek, és bár nem ártottak nekem, valahol mélyen érzem, hogy jobb, ha távol tartom magam tőlük. Mindentől. Nem akarok belefolyni még egy háborúba. Nem. Ha meg is tudom, mivel állok szemben, az első alkalommal menekülök vissza oda, ahonnan jöttem. Persze, hogy mit hoz a jövő, azt előre nem tudhatom. Lehet, hogy minden más lesz.

Jellem

Eleinte olyan voltam, mint mindenki más. A megszeppent kislány, akinek elveszett a feje a süvegben, és aki úgy ült azon a kis széken, mint akit kihallgató bizottság lé cipeltek. Persze a görcs elmúlt, szemeim kinyíltak, és megláttam azt, amit mindenki szájtátva követett. Kíváncsi kislányként bátrabban mozogtam a falak között, és mivel nekem teljesen új volt minden, még a magától lebegő gyertya is, mindent látni akartam. Szívesen ismerkedtem, szereztem barátokat, mind házamból, mind más házakból, akik nem haraptak. A felsőbb éves diákoktól tartottam, ahogy a prefektusoktól is, úgyhogy én nem voltam sosem egy szabályszegő, de nem s kezdtem el sorolni a pontokat, ha épp láttam valamit. Sodródtam az árral? Így is lehet nevezni. Tanultam, amennyit csak tudtam, és mikor az első varázslatom, ami komolyabb volt, és sikeres, úgy éreztem, semmi sem állhat az utamba, én leszek az egyik legügyesebb boszorka. Persze, ez nem teljesen sült el, de sok bűbájom kapott dicséretet, és ez nekem elég is volt. A kis lépcsőfokaim, tudjátok. Elénk voltam, és ahogy az évfolyamok nőttek, úgy formálódott velem mindez. Levetettem a hiperaktivitást, és már ki lehetett kapcsolni. A központi szerepeket meghagytam másoknak, én a tömegből figyeltem, és ott szerepeltem. Hallgattam a pletykákat, már ami a koromhoz illet, és kacarásztam is rajta, de sosem akartam vele rosszat. Nem adtam tovább, ahogy a titkokat sem, és a legbátrabb cselekedetem az volt, hogy a rengetegben megérintettem a harmadik sorban álló fát. Hiába mondták, és éreztem, hogy ügyes vagyok a bűbájokban, és a magamat védő varázslatokban, merszem sosem volt annyi, amennyit szerettem volna. Igen, volt bennem pár személy iránt az a jóindulatú irigység, amikor arra vágysz, hogy neked is olyan szép hajad legyen, vagy épp te is meg tudd tenni azt, amit a többiek, anélkül, hogy sikítanál. Élveztem az életet az iskolában, a tanórákat, de persze mindig is bennem volt az, ahonnan jöttem. Valahogy nekem az könnyebb volt, mégiscsak. Nem, nem azt mondom, hogy nem szerettem a Roxfortot, de nem volt teljes egészben az otthonom. A második, de annak tiszta. Hogy milyen volt még az a Matilda? A mosolygós, a vidám, a cseverésző? Akinek millió terve volt, hogy ha elvégzi az iskolát, merre megy? Pontosan. Egy átlagos lány, életvidámsággal, félelemmel, és ártatlansággal.
És akkor..

Sárvérű.
Tűnj vissza a muglik közé!
Nincs itt semmi keresnivalód!
Te nem vagy igazi boszorkány!
...

Sosem volt titok, honnan származom, hisz mindig készségesen elmeséltem. Ez a naivitásom mai is megmaradt, minden téren. Képtelen vagyok rosszat gondolni másokról, mindig látni akarom a jót, aztán koppanok. No de a vér. Engem sosem érdekelt, ki kicsoda, és azt hittem, egy bizonyos rétegen kívül másokat sem. Egy ideig nem is kaptam meg a szavakat, aztán, ahogy a sötétség felé kúszott minden, napi szinten. És ez megviselt, miután megvilágosodtam abban, milyen súlya is van valójában. Mások is voltak, és azok között, akik a követ vetették, ott voltak azok is, akikkel amúgy sosem voltam gondban, és akiket talán még a barátaimnak is hittem. Nem voltak sokan, csak elegen.
Be kell vallanom, a háború megtört. Lehet azt mondani, hogy fiatal vagyok, kiheverem, de nem tudom. Jellemem még magam számára is megváltozott. Manapság nem szeretek idegenekkel találkozni, szorongok, ha magamról kell beszélnem, kiváltképp arról, honnan jöttem. Keveset mosolygok, és ha éjjelente nem is sírok, forgolódom. A tanulás nehezebben megy, nem tudok teljesen koncentrálni, és a legügyesebb jelző az álmaimban lecsökkent annyira, hogy elfogadható. Valahogy, mintha eltűnt volna belőlem a motiváció. De lehet, csak mélyre bújt. Nem tudom.
Persze, szoktam még mosolyogni, nem vagyok egy mélabús koravén banya, csak nehezebb. Jobban kedvelem immáron azt, ha leülhetek valahol egyedül, és olvashatok. Az kapcsol ki igazán, ha fejben messzire utazom. Nem szeretek már nagyon itt lenni, még akkor sem, ha már minden apró kövecske visszakerült a helyére, és jobb, mint valaha. Tudjátok, a tudat. Ha rajtam múlt volna, valóban maradtam volna a varázstalan világban.
De hogy valami maradjon is. Még mindig nem vágyom középpontba, semmivel sem, és megmaradt a szabályszeretetem is. Nem kell több nagy kaland, csak béke. Azt mondják, udvarias vagyok, segítőkész, és jó magatartású. De látják, hogy nem vagyok boldog. Igazat adok nekik, mert nem tudok hazudni, füllenteni is nagyon szerencsétlenül. Ha fiúkkal kell beszélnem, nagyon minimálisan teszem, nemigen megy. Erre nem tudok különösebb indokot, ez nem a háború eredménye. Szeretnék az a csicsergő, mindenre rácsodálkozó alkat lenni, aki voltam, és próbálkozom. Azonban nehezen megy, ha mindentől feszengek, és valahogy nemigen tudom meglátni a végét sem. Nem szeretem ezt a helyzetet, de úgy néz ki, nem bánt senkit sem, így kényelmes. Ha kissé unalmasnak tartasz, megértem. Azzá váltam. De talán igaz lesz a mondás, és az idő meggyógyít engem is.

Erősség || Elmés lány, akinek nem esik nehezére az elméleti tanulás, de nem is ő a legjobb. Vizuális jellemvonása részben sikeres, illetve további erőssége, hogy empatikus, szereti, ha tud akár szavakkal segíteni másoknak. Ez utóbbi időben hátrányba került, de mindenkit szívesen meghallgat. Kiemelhető, hogy kreatív, zenekedvelő, jó magaviseletű lány. Nem káromkodik.
Gyengeség || A saját pesszimista hozzáállása mindenben, ami az utóbbi időben kíséri. Nem tudja előre látni a jót, a sikert, és ez kihat a jelenére. Ezek mellett rettentően távolságtartó, és csak a lányok jelentében tud felszabadulni igazán. Kiemelhető itt is még, bizalmatlan, rossz alvó, hirtelen fellángolásai még utolérik.
[/font]

   Apróságok

mindig || fenyőillat; vajsör; a késő esti, kihalt klubhelyiség; tavaszi napsütés; citromos sütemény; a mugli világ
soha || mentolos íz; mennydörgés; ázott zokni lábon; gubancos haj; rémálmok; úszás
hobbik || szereti rajzokkal kiegészíteni jegyzeteit (vázlatos technikában ügyes); kviddics-meccsen ücsörögni; regényolvasás
merengő || a legjobb emléke: Röviddel azután, amikor megkapta a kiskutyáját, barangolni mentek, és felfedezték a világot. A kutya maga régi vágyálma volt, és amikor a pöttöm jószág odaügetett elé, az felért a legszebbel. Aztán nem sokkal később indultak el. Egy bátortalan kislánynak egy hátsó kert is hatalmas, nemhogy egy vidéki tisztás. Erősnek érezte magát, olyannak, aki eldöntheti, mikor merre megy, mit tesz. A kutya adott bizalmat számára, és mikor hazatért, semmi nem szedte a kedvét.
Legrosszabb: Az egész háború maga. Nem emlékszik, és tud minden pontot, ez tény, csupán maga a szorongás, rettegés maradt meg benne, és ahogy bántak vele.
mumus || Egy maszkos, szótlan halálfaló alakja, aki mindenhol utoléri.
Edevis tükre || A sikeres nő, amint a Nemzetközi Máguskapcsolatok Osztályának élén áll, kezében saját publikálású könyve, oldalán pedig egy egyelőre arctalan, de életre szóló társ.
százfűlé-főzet || Illatra enyhén borsos illat, némi karamellel; ízre enyhén sós, enyhén édes. Nem a legkellemesebb
Amortentia || Az eső utáni friss illat, némi fahéj, és citromfű.
titkok || Rettegek az iskolában, és sosem csókolt meg senki.
azt beszélik, hogy... || Elég a származásom, és az a szó, amit hallok, ha suttognak is. Illetve manapság azt, hogy jobb lett volna otthon maradnom, amilyen béna vagyok.
És minden héten másba vagyok szerelmes.

   A család

apa || Theodore Fairburn; 58; mugli; - Tiszteletteljes apa-lánya kapcsolat, félt a fiúktól, a mágusvilágot nemigen fogadta be, valahogy immunis rá. Azt hiszi, bűvész leszek, pedig mindennel tisztában van.
anya || Agatha Fairburn; 51; mugli; Anya a szigorúbb, és merevebb, de ez nem gátol minket semmiben. Ő a példaképem, és bár legféltettebb titkokról nem vele beszélek, kapcsolatunkban semmi folt nem hever. A háború óta, amelyről csak keveset, de eleget tud, nehezményezi iskolai tanulmányaimat.
testvérek || Emrys; 16 – ő nem tud varázsolni, de nem akadály a kapcsolatunknak. Sőt, valahogy talán irigylem is kicsit. Megtanulta azonban a bagolypostát használni, így heti szinten levelet váltunk. Félt engem, őt avattam be abba, mi történt az iskolában, a világban, és megeskettem, hogy nem mondja el senkinek. Ő a lelkem ápolója.
állatok || iskolai baglyokat használok.

Családtörténet ||
Nincs nagy, és neves családom. Nem tudom évszázadokra visszamenőleg felmutatni, hogy kik szerepeltek benne. Apa nagyapám háborús veterán, kitüntetésekkel teletűzdelt ember volt, ha ez mond valamit. Nem vagyunk a legnagyobb elit tagjai, apa középiskolai tanár, anya pedig könyvtáros. A testvérem sportolónak készül, a rokonaink pedig kis számúak, és csendesek. Átlagos, angol familia.

   Külsőségek

magasság || 152 cm
testalkat || átlagos
szemszín || mogyoróbarna
hajszín || barna
kinézet || Alacsony vagyok, és azt hiszem, az is maradok. Ezzel sokan cukkolnak, de pozitív értelemben, ami nem árt a személyiségemnek. Nehezebben érek el tárgyakat, és mivel amúgy a varázstalan világban nem használhatok mágiát, élnem kell a nehézségekkel. Testalkatom átlagos, egy kicsit fogytam is az elmúlt időszakban, de amíg otthon voltam, javítottam a helyzeten. Nincs rajtam sok izom, a hízásra alkalmas vagyok, így oda kell figyelnem. Bal kezes létemre a jobb kezemet írásra is képes vagyok használni, azonban a pálca az előbbibe kerül. Hajam hosszú, sötétbarna, hullámos, és puha. Ezt szeretem a legjobban magamon, elég könnyen kezelhető. Szemeim mogyoró barnák, de egyes viszonyokban, hangulatingadozásokkor sötétebbnek tűnhetnek. Arcom ovális, az orromat bazilikakilincsnek nevezem, az ajkaim félig-meddig teltek. Nincs kifejezett ismertetőjelem, egy átokhegem maradt a vállamon, amit elrejtek ruháim alatt. Ékszereket nemigen viselek feleslegesen, füleimben is csak apró pöttyök pihennek, más extrém ékszert álmomban sem varázsolok magamra. Bőröm hófehérsége a napsütéses órákban vörössé válik, és sokadik alkalomra is csak egy apró árnyalattal lesz sötétebb. Ha arcomon nincsenek is szeplők, vállaimon, és karomon találhatsz párat az anyajegyek mellett.
A mugli világban visszafogottan öltözködöm. Nem szeretem a neonos színeket, sem a túl sötéteket. Pasztell, alapszínek, ezek kombinációja mutatkozik rajtam. Ritkán hordok nadrágot, a szoknyáimat hűvösebb időkben színes harisnyákkal dobom fel. Szeretem a tornacipőket, és a csizmákat, de semmi olyat, aminek nagyobb a sarka kettő centiméternél.

   A tudás

varázslói ismeretek || Bűbájtanból, és Átváltozástanból mindig is ügyes voltam. A Sötét Varázslatok Kivédése már kicsit nehezebb, utóbbi időkben egyenesen kínzás. A bájitaltant szakácsórának nevezem magamban, ami nagy butaság, de így elfogadható vagyok belőle. Az évszámok viszont már a mugli iskolában is mumusom volt, itt pedig felér egy átokkal. A többi tárggyal elboldogulok, azonban a történtek miatt, most mindenből kicsit hátrányba kerültem.
felvett tantárgyak ||
   - Legendás Lények Gondozása
      - Rúnaismeret
      - Repüléstan
pálca típusa || 11 hüvelyk ; Kőris, egyszarvúszőr
RBF || remélem sikerül teljesíteni.

   Egyéb

avialany|| Rowan Blanchard

Nem ismerem a Nagyobb Jó eszményét, származásom miatt.
Jelenleg képtelen vagyok patrónust idézni.
Remeg a kezem bájitaltan órán, és többször érzem rosszul magam SVK-n. Ez mind az utóhatás, de az év előrehaladtával enyhül.
A háború óta nem járok a faluba hétvégente.