Közjáték: The Fool

Beautiful little fool

Hickory, oak, pine and weed
Bury my heart underneath these trees
And when a southern wind comes to raise my soul
Spread my spirit like a flock of crows

       Ha a második emeleti mosdó tükre mesélni kívánna, hosszú órákat tölthetne meg a most véres tekintetemmel, áthidalhatná a szóközöket borzadt lelkesedéssel, mint amikor elregéljük, milyen fényes rémületet látunk két pörgő szélkakas szembogárban - veszek egy mély levegőt a helyiség klórra emlékeztető esszenciájából, lassan fújom ki, hátha segít, de úgyis tudom, hogy vannak harcok, amelyekben teljesen egyedül állunk: az ellenség is önmagunk vagyunk. Nem telt el tíz perc sem azóta, hogy zsibbadtan bámultam az ujjaim között az újabb levelet, és realizáltam, hogy nincs hová futni, az idő nem lesz többé kegyes hozzám, ennyi jutott és kész. Nincs több gúnyos félmosoly, amivel a barátnőim oldalán sétálok és képzelem, hogy egy vagyok közöttük, nem hihetem hogy Willow lesz aki kivezet a rémálomból, vagy hogy a családom közelsége megment, ellobban a láng, mert van odakint északon valaki, aki csücsörít, és egyetlen lélegzettel elfújja azt - arról viszont gondoskodhatom, hogy megégesse az ajkait rajtam, ha pedig különösen ritka szerencse ér, ami egyébként egész életemre kevéssé jellemző, csontig nyalom majd a figyelmetlen bolondot.
      -"Vörös Karácsony.. pár ház már ég! Ma gyertyát gyújtunk a szeretet ünnepén: égő Karácsony, ma gyertyát gyújtunk és a lángjuk égig ér...!" - szól a fülembe a nosztalgia meglepően hamis szopránja, és ez a végszavam, megfordulok és megkeresem a húgomat, az egyetlen embert, akinek talán még bevallhatom minden bűnömet, akinek tudnia kell mindarról, amit tettem, mielőtt lepereg az utolsó homokszem is.
      Tudom, hogy látják: változtam. A félelem megsápaszt, mindenkiből űzött vadat szab, de ha lenne kedvem nevetni, biztosan rajonganék a gondolatért, hogy még egy őz animágusból is ilyen ösztönösen a menekülés gondolatát csalogatja elő az üvegszemű pánik néhány simítása. Kopognak a lépteim a falak között, mintha csak a koponyámban tennék, a pulzusom gyorsuló futó, nem akarom az egészet, de nincs választásom. Mikor is volt? Volt egyáltalán? Aubrey ártatlan álmait is tönkre fogom most tenni, de hallania kell, tudnia kell legalább neki, hogy nem felejtettem el, milyen egy otthon melege, csak éppen meg akarom őrizni azt...! Semmi hősies nincs az ilyen áldozatban, csak szükséges és elkerülhetetlen. Sejtettem, hogy anyám keze elér majd, de korán, túl korán, épp most, mikor megtaláltam a helyem? A családunk eddig rejtett gardrób-ajtaja hatalmasra tárult, és fény árad be rajta, látom a jövőt Leonban, Elsában, Rosában, és akkor én leszek a lekapcsolt villanykörte az éjszakában. Nem leszek ott, hogy segítsek Gregnek és Clarnek, pedig olyan egyszerű lenne, ha igaz a megérzésem - nem látom Dakotát megnyugodni az űzetés után, Roman pokoljárásának stációit, Aila és Morgan kibontakozó szerelmét, Lott darabkáinak összeillesztését, vagy akár RIstiaan haláltáncát... És nem látom többé a végtelen kékségben nyugvó naplemente örök ragyogását Willow szemeiben. Elnyomok egy fájdalmas sóhajt, és mikor végre megtalálom Aubreyt, tudom, hogy így nem kezdhetek bele, ez egy szép búcsú lesz, nincs szükség arra, hogy néhány szóval tépjem szét a reményeit. Mosolygok rá, és a kezem nyújtom felé, remélem, megint magamhoz ölelhetem az én ártatlan húgomat... A legjobb az lenne, ha egy gyönyörű kis bolond maradhatna. Ebben a világban a nőknek akkor a legjobb, ha gyönyörű kis bolondok maradnak.
      - Aub, mutatni szeretnék neked valamit, amit már kellett volna, de eddig nem igazán volt rá lehetőségem.. - a zakóm zsebéből a nyári képeim paksamétája kerül elé, az ujjai közé illesztem a nem mozgó piktúrákat, amelyeket többet forgattam hónapok alatt, mint a korábbiakat összesen - Emlékszel arra a történetre a gitáros férfiról és Párizsról...?

[- Minnie…]

HEAVEN HELP
THE FOOL WHO FALLS
IN LOVE...

Milyen lehet az, amikor egyetlen szóval, egyetlen, apró-cseprő információval szilánkokra törnek benned mindent, amit mindeddig a körülötted létező világról gondoltál?
Az életem a változásoknak szenteltem. Kénytelen voltam alkalmazkodni akkor, amikor az essexi lánygimibe kezdtem el járni. Kollégista lettem viszonylag korán, habár azt hiszem, maga a tény, hogy sokkal ritkábban találkozhatok a családommal, segített megőrizni többet abból a szeretetből, amit feléjük táplálok. Kiderült boszorkány mivoltom, ami újabb és újabb tárlatokat nyitott meg előttem. Egyik napról a másikra belecsöppentem egy olyan világba, ami akkor még tündérmesének tűnt – s ami egyhamar rémálommá változott. Éppen csak tapinthatóvá vált mindaz, amit addig egyetlen történet sem mesélt el, a régi iskolámat, a barátaimat, s ismételten a családomat ott hagyván kezdhettem beletanulni valami újba, valami szokatlanba, s érthettem meg igazán, a szellemek nem ártalmasak, csupán halvány képmásai azon lelkeknek, kik nem birkóztak meg életük démonaival, s érthettem meg azt is, a mágia nem játék, én pedig nem vagyok tündér, csak kemény tanulás útján juthatok el a haladásig. De egyhamar olyan helyzetbe kerültem, hogy a boszorkány létemről dédelgetett álmaimat is felül kellett írnom. Mindent a túlélésért, hogy még láthassam élve azokat, akik igazán fontosak nekem.
S akkor ott van Ő. Ő, akiről annak idején még apa sem mesélt sokat, s nem is vagyok biztos benne, egyáltalán tudott a létezéséről. Semmi sem tett boldogabbá azokban a nyomorúságos időkben, amikor az a sok áldozat, amit meghoztam, végre megtérülni látszott. Végre, először, de nem voltam egyedül. Más az, amikor valamelyik barátnőmnek próbálnám kisírni magam. Marga nem mindenben annyira megértő pár dologban, és bár igazán senkivel sem vagyok rosszban, valós barátnak is csak keveseket merek nevezni. Én mégis kaptam valakit, aki támogatott akkor, amikor féltem, amikor sokat sírtam, vagy amikor egyszerűen csak bizonytalan voltam. Mintha egy picit visszatért volna hozzám Greg, meg apa, éppen csak olyan köntösben, hogy még az ilyen-olyan lányos problémáimat is megoszthassam vele, amiket velük már nem biztos, hogy meg mernék. Akkor, amikor megtudtam, számíthatok rá, mint testvér a testvérre, olyan volt, mintha az univerzum kompenzálta volna azt a rengeteg dolgot, amit nekem fel kellett adnom azért, hogy most itt lehessek.
Ilyen érzés az, amikor a kezembe veszem a nyilvánvalóan sokat kézben forgatott képet. Először fel se tűnik, hogy az alak rajta nem mozog, s nem is az arcát nézem, csak magát a szerelését. Emlékszem, amikor először hallottam a történetet arról a rejtélyes férfiról, aki Párizsban randevúra vitte. Mindez nagyon szép és jó lett volna, ha a képen szereplő pasas nem nézne ki minimum negyvennek. Hiszen apám lehetne. S bár akkor megijesztett, azért igyekeztem örülni az örömének. Elvégre azt mondta, nem történt köztük semmi. Szeptemberben pedig újra vár a Roxfort. Mégis mi baj történhetne?
Aztán, amikor felfogom, hogy a kép nem mozdul, nézem meg közelebbről az arcát. Valami nem hagy nyugodni. Valami, ami eddig nem tűnt fel, most azonban nem is értem, eddig hogy nem vettem észre. Ilyen érzés az, amikor egyetlen pillanat alatt megdöntenek mindent, amit eddig a világról alkotott képedről gondoltál.
- Minnie… – kerekednek ki eleve nagy szemeim, amitől már-már egy ijesztő szellemnek tűnhetek. Pár röpke másodpercig megakad bennem a szó, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mit is szeretne vele. Végül hallgatok az észérvekre és a logikára, elmosolyodva pedig visszanyújtom számára a képet.
- Nem jó vicc képet hamisítani. Fawcett professzor biztosan nem örülne neki, ha ilyen képek és történetek keringenének róla. Ügyes munka volt. Milyen bűbájjal csináltad? – mosolyodom el, bízva abban, hogy csak egy vicc, egy ártalmatlan tréfa az egész.

Beautiful little fool

Hickory, oak, pine and weed
Bury my heart underneath these trees

       Elmosolyodom mégis a történet alakulására - mint mikor hazaérek egy különösen hűvös nyári estén, és ott találom őket együtt, kezembe fogok egy bögre teát, látom az öcsém legújabb rajzait, a legkisebb húgom történeteit hallgatom arról, mit talált ki, és megölelem Aubreyt, a világ pedig pillanatokra meleg színekben tűnik fel, talán meg is áll. Úgy őrzöm ezeket a másoknak hétköznapi perceket, mintha az életem múlna rajta, és néha múlik is. A józan eszem legalábbis egészen biztosan.
       - Aubrey, ezek az eredeti képek, ezeket mutattam meg akkor is.. csak akkor még nem ismerted a rajtuk lévő alakot. - keresztbe fonom a karjaimat, és a falnak dőlök fáradtan - A történetek pedig enélkül is terjednek.. Ha esetleg lemaradtál volna róla, felgyújtottam a tankönyvemet az első óráján.
       Hazudhatnék persze, az eredetileg is jól ment nekem, és feljogosítva is érezném magam miatta, mert önző dolog a saját lelkemen könnyíteni azzal, hogy másét húzom lefelé magammal.. ugyanakkor tudnia kell. Még mindig mesélhetnék neki a napfényes Párizsról, benne a férfiról, aki véletlenül hasonlított a professzorra, de hát mégsem ugyanaz, együtt táncoltunk az esőben.. De az Aranykornak akkor is vége. El kell mondanom, és Aubrey sokkal erősebb annál, mint amit akár ő képzel magáról.. Egy ilyen világban hihetetlen bátorság szabadjára engedni az érzelmeinket és gyengédnek lenni - akkora bátorság, amit még én sem kockáztatnék meg.
      - Az a férfi a Pubban és Párizsban is Fawcett professzor volt, ahogy az is, akivel elmentem nagyiéktól. Greg le is rajzolta.. de ismered, annak a történetnek a nagy részét ő találta ki. - hintázom a sarkaimon, nem is hittem volna, hogy nehéz lesz összekötni a vonalakat - Ismerem őt, Aub. Régebb óta és egészen máshogy, mint a tanárunkat, de megtanultam disztingválni a két szerep között. Viszont... nem könnyű mindig. Most egyáltalán nem az.
       Itt megáll a cselekmény vázolása a levegőben, mert nem tudom pontosan, mennyit mesélhetek róla, elvégre ez nagyobb variáns az én konstansomnál - Willow komoly bajba kerülhetne, ha elárulom, akár véletlenül is. Ugyanakkor ha meghalok, és ez menetrendszerint be fog következni, nem árthatok majd neki a semmiből..
      - Nem beszélünk, történt köztünk némi.. vita. A némi alatt a katasztrófálist értem.. - megdörzsölöm az arcom, és a falnak döntöm a fejem, hátha így enyhül kicsit a kialvatlanság okozta fejfájás - De ettől még hiányzik, hiába nem mehetek oda hozzá, hogy csak úgy megoldjuk. Annyira hiányzik, mintha egy darabom maradt volna ott... Nem bírom, Aubrey. Túlnőtt rajtam.
       Szaggatottan felsóhajtok, és szorosan lezárom a szemem. Nehéz erről beszélni.. nehéz őszintének lennem magam előtt.

[- Balesetek mindenkivel történnek, Minnie. Apa biztos mesélte, mi történt velem a nyáron. Még szerencse, hogy a barátnőim nem voltak ott.]

HEAVEN HELP
THE FOOL WHO FALLS
IN LOVE...

Megmosolygom szabadkozását, mikor megpróbál meggyőzni róla, hogy ezek az eredeti képek, és nem használt bűbájt. Persze, valóban hallottam azt, hogy felgyújtotta valami tankönyvét még szeptember első hetében, de hát balesetek bárkivel történhetnek. Olykor-olykor velem is előfordul, hogy akaratlanul bár, de fura dolgokat produkálok. Idén nyáron például véletlenül lebegtettem Celia játékállatait a levegőben, pedig esküszöm, nem akartam. Rejtély, hogy történhetett, még csak nem is koncentráltam rá, bár szerencsére nem kaptunk baglyot, hogy akkor ők most kicsapnának, vagy ilyesmi. Azt hiszem, a háború után volt épp fontosabb és nagyobb bajuk is, mintsem az én akaratlan mágiahasználatom, amivel plüssnyuszikat reptetek a szobában.
- Balesetek mindenkivel történnek, Minnie. Apa biztos mesélte, mi történt velem a nyáron. Még szerencse, hogy a barátnőim nem voltak ott. – somolygok rá nyugalmasan, láthatóan nem veszem komolyan azt, amit mondd. Illetve nem akarom komolyan venni. A gondolat, hogy az a képen ott tényleg Fawcett professzor lenne, nem csak egyszerűen döbbenetes és meghökkentő, hanem félelmet gerjesztő is. Minnie már bőven olyan korban van, hogy pasizhatna, ami egy dolog, de mind a tíz ujjára talál tíz, korához megfelelő fiút. Ujjanként. Mi a baj azzal a Grisammal? Jó, egy idő után elég bunkó lett, de igazából egész cuki, és biztosan csak ideges volt a nagy betörési akciója miatt.
- Egyébként Szilveszterkor átjönnek ők is. És Margát is meghívtam. Nem tudom még, hogyan csináljam úgy, hogy ne bukjunk le. Marga még nem tudja, hogy azt mondtam nekik, művészeti magániskolába járok. – próbálok témát váltani, egyszerűen nem tudomást véve a csínyéről. Azonban csak nem hagyja abba. Erőlteti tovább ezt az egész maszlagot önmagáról meg Fawcett professzorról, meg Párizsról, meg Greg mindenféle meséjéről. Persze azok is kitalációk. Lehet, hogy hiányzik neki, és azért mondja ezeket. Vagy egyszerűen összebeszéltek, még az is lehet.
- Igen? És mégis min vitatkoztál Fawcett professzornál? – megyek bele látszólag a játékba. Nem lehet igaz, amit mond, mert ha ez így lenne, akkor újra meg kellene törnie mindennek, amit ismerek. A világ nem változhat ennyit körülöttem. Tehát az egész hazugság. Nem mondom, hogy Minnie nem jó színész, hiszen egészen hihető, ahogyan előadja a dolgot. De hamarosan majd elmosolyodik bájosan, rákoppint az orromra, kacsint egyet, és azt mondja majd, most megvagy, bevetted az egészet, kis butus! Vagy valami ilyesmit. De amíg tudom, hogy nem igaz, addig tartanom sem kell attól, hogy megbántana.

Beautiful little fool

Hickory, oak, pine and weed
Bury my heart underneath these trees

       - Aubrey, egy felnőtt mágussal nem történnek 'balesetek', ez nem egy elrontott tálca sütemény. - bár erre pont Willow lehetne a cáfolat, de nem megyek bele - Megtennéd, hogy nem poénkodod el...?
       A kezdeti borongásomat felváltotta az enyhe idegesség, de ez nem az a pillanat, amikor csak úgy rágyújthatok, ha nem akarok végighallgatni egy kiselőadást arról, hogy fogom kínok kínjait halni következményként. Már olyan mindegy az én tüdőmnek, de találnom kell egy módot arra, hogy megértessem a húgommal, nem egy fantáziálgatás végeredményét tálalom fel neki szórakoztatásként.. illetve akár így is lehet fogalmazni, mert ez jellemző az egész életemre. Ilyen fokú szürrealizmusból mások regényt és dalokat szoktak írni.
       - Apa nem szólt...? A szünetben Párizsban leszünk, Szilveszterkor egész biztosan. - könnyű most engem a gonosz boszorkánynak látni, de nem az én elképzelésem volt a terv - Írj neki sürgősen, lehet, hogy azóta változott a dolog, de jobb előre tudni.. És még nem adtad fel a barátnőiddel való megalkuvást?
       Az én összes mugli barátom beleveszett lassan a ködbe, mivel a baglyok nem bizonyultak járható csatornának, de úgy tűnik, a húgom még ragaszkodik a normalitás látszatához. Tulajdonképpen nem tudom, melyikünket sajnáljam inkább, őt a naivitásért, vagy magamat azért, mert elhagytam a hitemet félúton valahol abban a háborúban, ahol ő nem tört meg? Persze egy más életpályát írtunk le, engem izolálva neveltek, tiltva tanítottak, és a kezdetekkor csak egy szerencsés kockadobás mentett meg attól, hogy meg is fogadjam ezeket..
       - Aubrey, kérlek! Szeretem Willow-t és bármit megadnék, hogy boldognak lássam! - ragadom meg türelmemet vesztve a vállait és mélyen a szemébe nézek - Olyan közel áll hozzám, mint még senki a családunkon túl.. nem tudom, hogy máshogy mondhatnám el neked, hogy ő a napom és a csillagok, a hold és az összes bolygó, és mégis félek! Pont ezért félek.. ragaszkodni valakihez olyan ijesztő, olyan sebezhető..
      Letérdelek, és lehajtom a fejemet - úgy érzem, mintha derékba törtek volna a balszerencsei markai. Csak az tudott erről, akinek már felrobbanva a feszültségtől elmondtam, de az út végén kinek gyónjam meg? És hogy mondjam el a húgomnak, hogy a szeretet mindennél jobban fáj?

[- Én nem…]

HEAVEN HELP
THE FOOL WHO FALLS
IN LOVE...

Megilletődötten pislogok, amikor rám rivall, s nem csak ennek ténye ijeszt meg, hanem a gondolat, hogy nem valami buta ábrándjait osztotta meg velem, hanem valós dolgokat állított. Az arca beleég emlékeimbe, szinte érzem is, ahogyan a képet örökre emlékeimbe vésem, ez pedig egyáltalán nem az az arca, amire emlékezni szeretnék. Pedig nem szoktunk ám veszekedni, igaz, inkább érzem magunkat valami fura barátnőknek néha, mint igazán testvéreknek. Ugyanannyira szeretem, mint Greget vagy Celiát, de az életem jelentős részéből kimaradt. Cserébe viszont ott van abban a részében, amiben bátyóék nem tudnak részt venni.
- Én nem… – szabadkozom, de ezúttal megpróbálom elengedni a dolgot. Nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Persze, szeretném, ha boldog lenne, de Fawcett professzor? Egyszerűen túl öreg. Biztosan csak azt akarja. Mi más lenne az oka annak, hogy egy tizenhét éves lánnyal kezd? Ha egyszer, csak egyszer megtudom, hogy hozzáért Minniehez, akkor azt nagyon, de nagyon meg fogom bosszulni. Még nem tudom, hogyan, de valamit kitalálok.
Ha pedig mindez nem lenne elég, eddigi terveim is romba dőlnek azzal, hogy most tudom meg, Párizsba megyünk. Kicsit mintha egész testem megroskadna, vállaim legalábbis láthatóan lentebb ereszkednek, bár gyanús is volt, hogy a múlt héten nem kaptam otthonról levelet. Abban a hóviharban, ami odakint tombol, simán megeshet, hogy elkallódott az a szegény kis bagoly.
- Ne… – csúszik ki számon alig hallhatóan. Párizs ide vagy oda, az egész mit sem ér akkor, ha nem lehetek olyanok mellett, akiket szeretek. Márpedig nekem fontosak a mugli barátaim. Meg a boszorkány barátaim. Meg apáék is. Nem tudnék dönteni közöttük. Kötve hiszem, hogy ha azt mondom Megannak, változott a terv, és Párizsba megyünk, akkor a szülei csak úgy lazán lekocsiztatják.
- Nem akarok Párizsba menni. Tudod, hogy ritkán találkozom Meganékkal. Nagyon, de nagyon szeretném bemutatni nekik Margát! – lehajtom kicsit a fejemet, éppen úgy, mintha valami csínytetten értek volna, holott nem csináltam semmi rosszat. Nincs abban semmi baj, ha az ember ragaszkodik a barátaihoz, márpedig Meganékat hét éves korom óta ismerem már. Tudom, hogy nem sokan értik, miért tartom még velük a kapcsolatot, gyakorlatilag a leveleimet is apának kell feladnia nekik mugli postával, és mindenfélét hazudnom kell arról, mit is tanulok itt. Amit őszintén nem értek, hogyan tudnak elhinni, hiszen nem vagyok igazán jó egy művészetben sem.
Megakad bennem a levegő, amikor Willownak nevezi Fawcett professzort. Hiszen még tegezi is… Egyre inkább arra kényszerülök, hogy elhiggyem azt, amit annyira nagyon nem akarok elhinni, de mégis muszáj. Fejemet megint felemelem, és próbálom arcáról leolvasni érzelmei kavalkádját. Nem hazudik, nem is próbál meg hazudni. És ezúttal nem vagyok benne biztos, hogy ez a jobbik eset. Kicsit fáj, ahogyan a vállamba kapaszkodik, ezért finomabban próbálok hozzáérni a kézfejéhez.
- Minnie, kérlek. Ez fáj. – megfogom a kezét, majd megpróbálok leülni vele valahová. A kezét nem eresztem, tudnia kell ugyanis, hogy attól még mellette állok, bármennyire is ellenzem az egészet. Hiszen ezt jelenti, ha van egy testvéred.
- Tudod, az, hogy ragaszkodsz valakihez, tud nagyon szép és gyönyörű is lenni. Engem sem taszítottál el magad mellől, pedig tudom, hogy néha csak egy kis kolonc vagyok a nyakadon, aki még csak nem is olyan menő, mint Greg, vagy a barátnőid, és mindenen elbőgi magát. – egy kicsit csak sikerül elmosolyodnom a végére. Fontos nekem, kell, hogy velem maradjon, és szeretném, ha közelebb kerülnénk egymáshoz.
- Bocsánat, hogy azt gondoltam, hogy hazudsz. Csak olyan nehezen hihető. De tudod, az embereket a kapcsolatainál jobban semmi sem tükrözi. Ez mutatja, ki is vagy valójában. Ezért nem akarom megszakítani a muglikkal sem a barátságot, mert igenis, érdekel, mi van velük. Te pedig csodálatos vagy, éppen csak nem mersz a tükreidbe nézni. – kimondom mindazt, amit gondolok. Sosem esett nehezemre az érzéseimről és a gondolataimról beszélni. Egyedül a mugliknak nem mondhattam el mindent. Na nem mintha Meganék elhitték volna, amikor elmeséltem, hogy boszorkány vagyok.
- Milyen ember? Már Fawcett professzor. – kérdezem. Nem szimpatizálok a ténnyel, hogy egy tanár kiszemelte őt, akkor is öreg hozzá. Bár eddig egész aranyos volt az óráin, és tényleg foglalkozott velem is annak ellenére, hogy látta, mennyi minden nem megy nekem igazán. De lehet, csak azért csinálta, mert Minnie a testvérem?

Beautiful little fool

Hickory, oak, pine and weed
Bury my heart underneath these trees

        Sajnálom, hogy így megijesztem a húgomat, de a máskor sokat próbált de fennmaradó kitartásom most lesöpört sakktáblaként hever előttem, a figurák pedig messzire gurulnak... Máskor mosolyognék a dolgon, és ráhagynám, de mikor a fiktív királynőért nyúlok, és tudom, ennél lejjebb nem eshet, felidéződik bennem az is, hogy tudnia sem kellene a titkomról. Ha nem halnék meg még az év vége előtt, ez pedig átrajzolja a közös képünket.
        - Ne haragudj..bocsáss meg... - suttogom megtörten, és szaggatott sóhajt veszek, hogy legalább a maradék önuralmamat megtartsam - Nem így akartam, de... félek. Aub, nagyon félek...
        Hallom, hogy közben Párizs miatt aggódik, de ez félig jut csak el hozzám. Ha elárulnám neki, hogy mi nyomaszt igazán, ő sem ezért szomorkodna... de ennyire kegyetlen én sem lehetek. Fogalmam sincs, apának honnan jutott eszébe hirtelen a dolog, de biztos jó oka volt rá, egyébként is az otthon ünneplés híve... az egész nevetséges, tényleg. Meddig hihetik, hogy nem buknak majd le a soha a másik világ előtt? A hamisan feladott levelek.. apa illúzióba ringatja Aubreyt, mert egyetlen rosszkor feltett kérdés, egyetlen önkéntelen varázslat, egy elöl hagyott kellék, és mindennek vége, de nem csak számára egy kiadós bűnbánó zokogással, hanem egy komoly, jó esetben csak elbeszélgetéssel a Minisztérium részéről. Félek tőle, ahogy attól is, hogy anyám valamiért azt szüli a sosem egyenes párhuzamosokkal operáló fejéből elő, hogy mondjuk megtámadja a védekezni képtelen varázstalanokat, és rajtuk kezdi a játékot. Akkor rég valahol elföldelve fekszem majd, de ismerve a találékonyságát és Roxana értesüléseit, lehet, hogy az én testem megy majd el hozzánk, hogy valami kifürkészhetetlen okból, vagy egyszerűen mókából vérben fürödjön. Mindezek fényében a jelenlegi problémája irigyelnivaló.. És ez maradjon is így.
       - Nem, Aub, én szeretném, ha mindig ilyen lehetnél... ha nem éreznél több fájdalmat, akár miattam, akár mások miatt. Az őszinteség bátorság, főleg ebben a világban... - lerogyok az általa mutatott helyre, és az egyik kezemmel megdörzsölöm az arcomat fáradtan - A muglikkal nincs semmi baj, ahogy azzal sem, ha valaki egészen máshogy gondolkozik, amíg nem bánt vele.. tudom, hogy nem akartál megbántani. Sajnálom... nem tudom, hogy másztam bele ebbe az egészbe, és most már örökre a része leszek. Előttetek biztos voltam benne, hogy ragaszkodni valamihez gyengeség, és főleg, egy olyan rés a pajzson, amit nem engedhetünk meg magunknak... és akkor valahol igaz is volt. Ez egy másik élet, egy másik lehetőség, de az emlékeinket nem tudjuk eldobni olyan könnyen.
       Felborzolom a hajamat, és a falnak dőlök - vörös a tekintetem, most én állok közelebb a síráshoz, de hiába fojtogat, eltöröm a gerincét, ha erőszakosabb lesz. Rossznak tűnik a helyzet, de a tehetetlenségnél jobb, és némán meghalni ostobaság lenne. Leejtett üveggolyók tengere vagyok a padlón, rajtuk szánkáznak végig a logikus gondolataim, de már nem érem el egyiket sem: az emberi elme nem tudja feldolgozni igazán a saját elmúlását. Pokoli erő kell már ahhoz is, hogy ne kuporodjak be egy szekrénybe üvöltözve és az arcomat szálanként lefonva, hogy valaki ugorjon be elém, mentsen meg, fújja el a ködöt... De vannak táncok, amelyeket egyedül táncolhatunk csak. Kibaszottul hősies, nem igaz? Nincs benne semmi a legendák mézédes ragyogásából, nem vár taps a végén, mert az áldozatok egyébként csendben működnek csak, különben energia, ami kirobban az éjszakába, és elfogy eredménytelen.
       - Gyönyörű... - lehelem, és a hangomra rácsöppen az emlékek néhány pislogása, pasztellbe rántva a hangulatát - Megvédett, mikor először találkoztunk... segített Greget hazavinni, tűzijátékot varázsolt nekem, de azért fénylett olyan lenyűgözően, mert az ő szemében tükröződött. Vidám, mert akkor is nevetett velem, amikor Párizsban megáztunk, és felkért egy táncra, eljött a hajós barátainkhoz is, és úgy aludt mellettem, mint egy elveszett kisfiú. Magához ölelt, mikor féltem, elringatott, amikor még mindig, és soha egy percig sem kételkedtem abban, hogy nem akar bántani, semmilyen módon. Vacsorát készített nekem, megvígasztalt, mikor sírtam, magához szorított és mesélt... olyan gyönyörű, hogy néha azt hiszem, csak kitaláltam, és nem is létezik.

[- Szóval Greg már találkozott is vele. Gondolom, megint sokat ivott. Pedig mindig mondom neki, hogy mennyire káros is ez az egészségére.]

HEAVEN HELP
THE FOOL WHO FALLS
IN LOVE...

Mégis hogy kellene reagálnod, ha a testvéred épp azt vallja be neked, hogy abba a tanárodba szerelmes, aki akár az apád is lehetne? Érzek némi bűntudatot előbb az ignorálás, utóbb pedig a túlkapás miatt, de egyszerűen nem érzem helyesnek ezt a viszonyt. Talán ha még nem tanítana ebben az iskolában, de így, így mindez csak felesleges komplikáció, és egyáltalán nincs biztosíték arra, hogy nem akarja simán csak kihasználni Minniet. Mert a nővérem „jó bőr”, vagy valami ilyesmi, ahogyan a fiúk azokat a lányokat nevezik, akik jól néznek ki, még véletlenül sem túlszexualizálva minket. Na nem mintha az évfolyamomat félteni kellene. Freya persze csak azt éri el az állandó hencegésével, hogy szétfrusztrál mindenkit, akik még messze nem állnak készen az ilyen dolgokra. Mi a baj azzal, ha még gyerek szeretnék maradni? Csak egy picit.
Megszorítom a kezét, hiszen azt mindenképp tudatni akarom vele, hogy mellette vagyok, még akkor is, ha nem értek egyet minden döntésével. Én is döntöttem. Nem érdekel, mit fog hazudni nekem Fawcett professzor, nem fogok engedni neki. Láttam már az emberek legrosszabb oldalát. Olyan emberekét, akikkel egyik nap még együtt nevettem a Roxfort Expresszen, aztán hupsz, hirtelen mintha fenekestül felforgatták volna a világot, és ugyanezek az emberek egyszerűen átnéztek rajtam, keresztül mindenemen, vagy még rosszabb, kiárusítottak azoknak, akiktől féltek. S talán, talán még élvezték is, hogy hatalmuk lehet. Azonban én megbocsájtottam ezeknek az embereknek.
Kérdés, vajon Fawcett professzornak képes leszek-e megbocsájtani, ha elveszi Minnie ártatlanságát.
Ismét érzem a szemeimben összegyűlő nedvességet, amik kövér cseppekké híznak, mielőtt legurulnak arcomon. Ezúttal azonban nem a sokk, a fájdalom, vagy a félelem ihleti a könnyeket, hanem az, ahogyan mesél róla. Ha elvonatkoztatok attól, hogy ki is a képekhez tartozó arc, akkor valóban gyönyörű az egész. Éppen olyan, mint a mesékben. Minden lány erre vágyik. Mintha tényleg foglalkozna vele. Szorosabban megmarkolom a kezét, a fejemet pedig a vállára hajtom, miközben hallgatom. Valahol boldog vagyok, hogy megtalálta boldogságát, létezésének értelmét, énének másik felét. De ugyanakkor rettegek is attól, csak átverik, kihasználják. Nem tudom, hogyan bízzak benne, és nem tudom, akarok-e bízni benne. Szeretném, ha minden sokkal egyszerűbb lenne.
- Szóval Greg már találkozott is vele. Gondolom, megint sokat ivott. Pedig mindig mondom neki, hogy mennyire káros is ez az egészségére. – mélyet sóhajtok, és azon gondolkozom, hogyan mondjam el, mit érzek ezzel kapcsolatban. Az egész cseppet sem olyan egyszerű, mint amilyennek kéne lennie. Egészen olyan, mintha eltörtek volna valamit bennem. Lelki szemeim előtt megjelenik az a bizonyos lap a toronnyal, amit a külső erők teljesen lerombolnak, én pedig vívódom az ellenkezés és a békülés két választása között.
- Nem, az emlékek már mindig velünk maradnak. Legyenek azok bármilyenek. Az emberek viszont nem. Ha nem fektetsz bele munkát, akkor elfordulnak tőled. Sőt, néha akkor is így tesznek, ha te mindent megtettél értük, és a végsőkig kapaszkodtál beléjük. De mindig van az a pár, akik veled maradnak, és nem utasítanak el, még a legrosszabb pillanataidban. Ha nincsenek ezek az emberek, akkor szerintem én nem élem túl a tavalyi évet. – hagyom a könnyeket lefolyni arcomon, hirtelen azonban hidegnek érzem a levegőt. Pedig egyáltalán nem lett hűvösebb, mégis enyhe remegésbe kezdek. Kicsit a hangom is megcsuklik, ahogyan visszagondolok a tavalyiakra. Nagyon sokszor hittem azt, hogy tényleg itt lesz a vége. De valahogyan, valamiért mégis túléltem.
- Szeretnék örülni neked, Minnie. Szeretnék veled nevetni, a randijaidat kibeszélni, és koszorúslányként tündökölni az esküvődön. Mindig úgy képzeltem, hogy gyönyörű menyasszony leszel, és hogy majd úgy dobod a csokrot, hogy én kaphassam el. Azonban nem szeretnék hazudni sem, se neked, sem pedig magamnak. Nem vagyok biztos benne, hogy Fawcett professzorral szeretnék egy családba tartozni. Ennek egyszerű oka van, mégpedig hogy idősebb, és a tanárod. Nagyon, nagyon sokat kell bizonyítania, hogy meg tudjak békélni vele. – hangom nem remeg meg, testem azonban egyre inkább rázkódni kezd. Az egészet nem tudnám megmondani, miért történik. Pedig nem lehetek beteg. Ugye?
- Ha Fawcett professzor is akarja, és igazán akarja, idővel megpróbálok majd bízni benne. Csak kérlek, várj addig, amíg elvégzed az iskolát. Ha jót akarsz magadnak, akkor legyél türelmes. Te is tudod jól, hogy sosem végződnek happy enddel az ilyen románcok. – kikeresek egy zsebkendőt sárga díszítésű talárom zsebéből, hogy feltöröljem a könnyeket. Biztosan beszélni fogok Fawcett professzorral is valamikor, de egyelőre csak figyelni fogom majd. Minden lépését, minden mozdulatát, minden arcrezzenését. S vele együtt minden gondolatát.

Beautiful little fool

Hickory, oak, pine and weed
Bury my heart underneath these trees

        Milyen különös dolog a sírás - gondolom, mikor én is rákezdek, pedig eredetileg nem volt szándékomban. Mikor sírtam utoljára valaki előtt...? Az is Willow volt, mintha ösztönösen szívná magába az őszinteségem friss levegőjét, rátalálva, akár egy fuldokló. A sírás felszabadít, de ki is szolgáltat, de milyen nevetséges pont attól félve nem utat engedni neki magunkból, hogy emberivé tesz. Embernek lenni a legszebb dolog az életben, és hatalmas sebként tátong a lelkemen, hogy ezt ennyire a sajátom legvégén tudtam csak elismerni.
        - Ezt én is mondtam neki... csak én úgy, hogy 'miért iszik, aki nem bírja'? - szipogom kicsit elmosolyodva, mert a lelki szemeim előtt megjelenő, a pultot részegen támasztó öcsém képe túl szórakoztató ebben a sötétségben - Én sem éltem volna túl nélküled.. Értelme sem lett volna. Nagyon szeretlek, Aubrey, és tényleg remélem, hogy ki is tudom mutatni pont úgy, ahogy szükséged van rá..
        Egy hatalmas dilemmától szabadultam meg ismét, de ez a lehetőségek keringője, a visszatartott szavak uszálya suhan utánam, és nem akar vége szakadni. Vajon miért van szükség ilyen apró halálokra ehhez? Sokszor eszembe jutott már, hogy a húgom erősebb jellem nálam, mert önmaga tudott maradni minden tragédia közepette, hinni tudott és megtanult újra meg újra megbocsájtani is, én pedig kérlelhetetlen bosszúvággyá tudok fagyni, élvezettel viharként lecsapva arra, aki rossz lapot választ a pakliból. Próbáltam valaha tényleg jó lenni...? Minden bizonnyal, de az az énem évekkel ezelőtt halt meg, a mostani pedig pár nap múlva fog.
        - ...randik? Románc? - nézek fel hirtelen, megint olyan fordulatot vett a beszélgetés, amit nem láttam előre - Ő nem a.. nem a szerelmem, Aub. Mi... hát... barátok? Barátok vagyunk, azt hiszem. Lelkitársak... nem tudok rá jó kifejezést, de nem vagyunk.. szerelmesek. - kínomban elnevetem magam, bár tényleg semmi okunk vidámnak lenni - És ha egyszer valami csoda folytán tényleg férjhez mennék, akkor úgy dobom majd a csokrot, de.. nem hiszem, hogy megtörténhet. Te fogsz ott tündökölni egy herceg oldalán, akit most még nem ismersz, és én fogok zokogni a boldogságtól.
        Szorosan megölelem a húgomat, és már nem is tudom, kinek van nagyobb szüksége a nyugtatásra, mindketten épp ugyanúgy sírunk valami felett, ami nem fog megtörténni. Az ő szép ábrándjai velem együtt halnak meg, az enyémet pedig beteljesületlenek, mert csak emlék leszek, mikor ő a megérdemelt boldogság felé indul majd valaki oldalán.. Na erre aztán még jobban rázendítek, már teljesen szétzilálta a vonásaimat a sírás, de nem számít. Ringatni kezdem magunkat, távol akarom tartani a keserű jövőt, de olyan közel osont már most is, pedig csak aranyló reménnyel csepegtettük tele a levegőt, ezt is féltékenyen ellopja előlünk.
       - Miért történik ez...? Miért nem lehet minden egyszerű és szép...? - egy puszit nyomok a hajára, a hangom bogarak, amelyeket szétijeszt a ketyegő idő - Megérdemelnéd.. ahogy Willow és minden jó ember, apa, Emma, Greg és Celia, a barátaink, ez az egész világ... miért történik mindig ez?