+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  Abszol út
| | | | | |-+  Sötét mellékutcák
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Sötét mellékutcák  (Megtekintve 4948 alkalommal)

Serpenrosa Hellsing
Eltávozott karakter
*****

Cuki gyógyítóhölgyemény,enyhe szadista beütéssel

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 04. 11. - 14:48:30 »
0

Az Abszol útról több mellékutca is nyílik. Itt többnyire sötét varázslatokkal foglalkozó üzletek vannak, illetve gyakran kerül sor titkos találkozókra.
Ilyen nevezetesebb mellékutca a Zsebpiszok-köz is.
Naplózva

Fenrir Greyback
Eltávozott karakter
*****

Alfa. Fenrirista. Voldemort szövetségese

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 08. 27. - 19:35:27 »
0

London... Röhelli az egész nyomvadt porfészket. Nem, korántsem azért, mert sok elképzelés szerint ír vér is csörgedezik az ereiben, egyszerűen a Minisztérium közelsége és az, hogy mindenhol csak mocskos kockakövek és málló vakolatú házak terpeszkednek, szinte helyet sem adva a természetnek, mely feltörekvő növényekkel kívánja megtörni a civilizáltnak nevezett, maradi szabályok közé szorított világ burkát.
Egy szó, mint száz, jobban utálja ezt a nyüves helyet, mint bármelyk utszéli korcsmát, ahol előbb kap a farkas két széles kést a hátába, mint egy erős italt. Bár azoknak legalább van hangulata. A mocsok átható szaga, ahogy betévednek az emberek elkoszlott, szakadozott ruhákban, foltos, jobb napokat látott, egykor talán fehér ingekben, sárral vagy porral lepett csizmákban, esetleg cipőkben. A zsíros, összetapadó tincsek, sápadt bőr avagy épp napcserzett, de vágásokkal szabdalt arcok. És azok a sötét, lapos pillantások, amiket csak a gyilkosok, csempészek és mindenféle - az átlagos életet élők által - megvetendő és alaktas alakok tudnak megbecsülni. Elvégre nem mindegy, hogy csak egy sunyi oldalpillantással mérik fel az embert, avagy mindössze az erszényét keresve pásztázzák a viseletét. Az egyik az életet a másik a méltatlan halált jelenti.

Elégedetten fújja ki a tejfehér füstöt, s annak függönye mögül pillant a homályos helységbe szűrődő, aligha kellemesnek mondható fénypászmák kereszttüzében álló söntésre, mely mögött egy tagbaszakadt, fiatalabb korában igencsak mogorva, mostanra a felszedett hájtól meglágyult vonású alak dörgöli unottan egy sötét folttal, talán vérrel, szennyezett ronggyal a zsíros, megkopott deszkákat. Igen, talán az egyetlen olyan alak az egész füstöt késdobálóban, akit valóban izgat az, hogy mégis ki és mit iszik erre.
Kár, hogy elrontja a kellemes illúziót az alig pár fős vendégsereg lapos pillantások helyetti, bamba bámulása, főleg a kupák mélyére. Mintha valóban belefáradhattak volna ennyire a városi létbe. Nehéz elhinni, hogy épp egy ilyen helyen láttak utoljára halálfalókat. Nem mintha annyira érdekelné az a banda, csak a főnökkel kell törődnie, meg olykor-olykor egyikükkel-másikukkal, persze a vén kígyópofa utasítására.
- Affene.. - Morogja orra alatt és hajítja keresztül a mázolatlan agyagkorsót a termen, hogy az ajtónyíláson túlfutva törjön darabokra a sötét falon. Hát igen, ilyen, hogyha valami állott alét akarnak vele itat jóféle sör helyett. Nah igen, az ital és a szúró-vágó fegyverek, amikre hajlandó nagyobb összegeket kiadni és melyek minőségére igencsak érzékeny. Így hát fel sem veszi a kocsmáros próbálkozását, ahogy az szúrósan kíván nézni, helyette a jobb combjára szíjazott bőrtokból vonja elő ráérősen az alkarnyi medveölőt és állítja azt a rá tapadó mocsok miatt még egyben lévő asztal lapjába, s villant meg egy önelégül farkasvigyort, nem mulasztva el összenézni a neveltjeivel. Nah igen, a másik dolog, ami elengedhetetlen London járásához, a megfelelő kíséret, különben a végén még valami mocskos auror azt hinné, hogy egy senkivel van dolga. Szép is lenne, ha valami kis tacskó le akarná kapcsolni, vagy informátort akarna csinálni belőle. Nah igen, a Holdanya igencsak rossz vicce lenne, hogy épp a legnagyobb hívét vonná így ki a forgalomból, bár ki tudja, biztos jó kis testmozgás lenne kiszabadulni egy auror suta kezei közül és átvágni a torkát, amíg hosszan a képébe üvölt, hogy legyen útravalója a birodalomba, ahol majd az ő szolgája lesz, mikor jómaga is jobb létre szenderül.

Talán a vicsorgás, talán a kés az, ami jobb belátásra téríthette a pultost, vagy a frász tudja, hogy miért érkezik egy új korsó az asztalhoz. Bár nem lehet annyira elragadtatva, hisz ez is szinte állott, és nem elég hideg, mégis, valahogy megenyhül, ha már a felszolgáló olyan kellemesen riszálta magát, mégha nem is az általa megszokott fehérnépek közül való is. Hát igen van amikor ez is elég ahhoz, hogy ne forgassa fel az egész kócerájt, s hogy ne gyújtsa a tulajra a szóban forgó koszfészket. Igen, a sörre ezzel bocsánat nyeretett, de erre a másik dologra...
- MIt képzelsz te csatornából előmerészkedett kis pocsolyakalóz? - Szűri ajkai közt a szavakat, ahogy nyelvével ajka egyik szegletéből a másikba tolja át a szivarját, s vasmarokkal fonja ujjait a széktámlára vetett kabát zsebe felé kutakodni próbáló, eddig ázott rongyként fekvő alak kézfejére, hogy szinte unott mozdulattal, mégis megvonagló arcizmokkal húzza az asztal lapjára a vergődő alak karját, míg szabad kezével kiszabadítja pengéjét a fa és a mocsok fogságából, minek nyomán megkopott szenny marad a kéken derengő acélon, mit a nyomorult csavargó ruhájába töröl.
. Ma kegyes leszek... - Ejti unottan, bár méregzöld pillantásának mélyén halovány parázs izzik fel, talán az eljövendő kínnak, talán a már érezni vélt vérszagnak tudható be, meglehet, egy harmadik oknak. Lassan, megfontoltan fújja ki a ködként gomolygó füstöt, míg megszemléli az asztalra helyezett kezet. A bőrkeményedéseket vizsgálja, hogy melyk ujjai is a leginkább használatban lévők. Nem csodálkozik rajta, hogy szinte mindegyiken megvannak a varrok, melyek a szánalmas tolvajkulcsok nyomán születnek. S valóban kegyes, ám nem hagyhatja megtorlatlanul az efféle ocsmány sértést.
Hűs acél simul a retkes bőrhöz, a kis- és gyűrűsujj tövébe feküdve, s várakozva. Egy alig észlelhető intés, melyre az egyik nőstény megemelkedik, s megemeli a zsebmetsző fejét. Igen, látni akarja a tekintetét. Nem valami eltorzult vágyódás miatt, óh nem, csupán a kín és a felismerést akarja látni benne. Igen, mintkettőt látni fogja. A felismerést, mikor kivillantja szemfogait, s láttatni engedi a jobb karján végigfutó bőrszíjak és széles csattok ellenére kivehető tetoválásfüzér vicsorgó farkasfejeit, egymásnak feszülő ordasait, a vérbe fúló emberi alakokat, s a művészien kialakított, vértől szennyes pengéket. Óh igen, már kezd derengeni a másiknak, hogy kitől is próbált meg lopni, s igen, már látja, hogyan tisztul ki minden a csökött emberi elmében, hol a logika próbál urrá lenni az érzések felett, de a gerinc mentén mind feljebb és feljebb kúszik az a hideg, bizsergető érzés, mely maga a félelem, s kalodába zárja a szivet, mi elöbb kihagy, majd vészesen kezd vergődni, mint kalitkából menekülni kívánó madár. A a szívtől egyre csak feljebb siklik, hideg érintéssel állítva égnek a szőrszálakat a nyak ívén s a tarkón, hogy végül kiölje a logikát, s rettegést, majd pánikba hajló félelmet gerjesszen a másikban. A szabadság édes hatalma, mellyel uralkodhat mások felett. Igen, ez a csavargó most oly ajándékot kap, mit a legtöbb ember nem ismer. Végre sallangoktól mentesen, tisztán érezhet. Épp úgy, ahogy ők, a végtelen pusztákat és fenyveseket járó farkasok. Mert ők nem éreznek mást, csak a legtisztább érzületeket. Égető vágyat, lángoló haragot, emésztő gyilokvágyat, s igen, mélyről fakató tiszteletet, mi a hatalomnak kijár. Mégis, ez a senki most csak félelmet érez, hisz nem lesz ideje eljutni a megbékéléshez.

Vér serken, miként a penge végig siklik az ujjat tövén, mégsem metsz túl mélyre, csupán a bőrt sérti fel, hogy azzal megfesse a nemes acélt, s egy lassú mozdulat, mellyel a kar s vele együtt a fegyver megemelkedik, majd az ujjak játéka nyomán fordul a csontmarkolat, s a rubinszín cseppek befutják a teljes ívet, ám nem hullhatnak alá, minduntalan újabb irányt szab nekik a végtelenül lassan forduló alkalmatosság, kivehetetlen ábrákat alkotva így a jól karban tartott felszinen. Majd magasra emelkedik a kéz, s a merész szögben hajló érchegy az asztal lapja felé fordul, hogy egyetlen, lassan kellően naggyá gyűlő csepp aláhullhasson. S igen, ekkor mozdul a kar, kobrák támadnak íly lendülettel, ahogy fémes pendüléssel lel nyugalmat a fegyver az aztal lapjában, abban a szívdobbanásban metszve le a két választott ujjat, mikor a karmazsinszín csepp a mocskos bőrre érkezik
- Most pedig takarodj! - Nem emeli fel hangját, csupán letörli a lassan alvadó vért az elkoszlott ingujjban, hogy ismét az asztalba állítsa a fegyvert, s pillantásával intsen a nősténynek, hogy eressze a férget. Egy kis közjáték, majd már nyúl is a kikapott korsó után, s kellemeset kortyol az állott, a vér édes zamatával orrában mégis ihatónak tetsző italból. Ki tudja, talán mégis jó lesz ez a nap.
Naplózva

Cathrina Wolls
Eltávozott karakter
*****


"Fekete özvegy"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2008. 08. 28. - 12:49:12 »
0

Sötét éjszaka volt a tegnapi, sötét, de annál örömtelibb számomra és annál kellemetlenebb egy senkiházinak, aki azt hitte magáról, csak mert pálcát tart a kezében varázsló lehet. Mekkorát tévedett. Az, hogy valaki birtokolja a mágiát, nem jelenti azt, hogy használhatja is, mocskos kis sárvérűek. Ahhoz, hogy valaki varázsló lehessen, ahhoz a család is kell, nem pedig holmi mugli szülők. Az a tegnapi esti szerencsétlen is egy ilyen volt, egy senki. És még azt hitte felveheti velem a versenyt. Milyen kis naiv. Hogy majd pont velem, a fekete özveggyel, de nem is bánom, szeretem, ha küzd a vacsorám, sokkal élvezetesebb úgy elfogyasztani.
London utcáit róttam, láttam még magam előtt, ahogy a barna férfi utolsó lélegzetvételével is küzd az életéért, a fülemben csengett az utolsó hörgése és éreztem még azt a csodálatos érzést, ami akkor járja át a testem mikor hosszú kínzás után elhagyja a számat a legsúlyosabb átok. Adava Kedavra… aztán pedig a zöld fénycsóva és a mély csend. A legtökéletesebb pillant amit, csak ember el tud képzelni.
Tűsarkú lakbőr csizma volt rajtam, egy szintén bőr, de annál kényelmesebb testhez simuló nadrág és egy bőrkabát, mely a derekamig ért, és aminek a cipzárja a felsőtestem közepéig volt csak felhúzva, melleimet pont annyira láthatóvá téve, hogy kocsányon logó férfiszemekbe fussak, akárhol csak járok. De én ezt élveztem, élveztem, amikor a semmire kellő hímeknek, elvehettem a maradék kis eszét is. Az egész ruházatomnak volt egy lakkos hatása, de maga az anyag, mégsem azaz utcaszéli viselet volt, annál sokkal nemesebb.  Fekete hajam tökéletes omlott a hollószín dzsekire és a változatosság kedvéért, most kivételesen az egészet hátra fésülte. Ez illet az öltözékemhez, és én az a fajta voltam, aki a legapróbb részletre is odafigyel. Pálcám, ha már úgy is az Abszol úton jártam szimplán az oldalamhoz volt erősítve, hisz minek takargassam azt, ami a legnagyobb büszkeségem. A szemeim lágyan voltak kiemelve, de a számon vörös rúzs pompázott, az egyetlen szín ami a ami napon szerepelt rajtam. Mindig is szerettem az effajta játékot a külsőmmel. Egy apró szín, ami feldob mindent és érzékibbé teszi a látványt.
A Zsebpiszok-köz sötét mellékutcái felé vitt az utam. Miért? Magam sem tudom, csak mentem, amerre vitt a lábam, és egy idő után ott kötöttem ki. Nem kerestem semmit és senkit, nem volt célom azzal, hogy arra tévedtem, de ha már itt volt, akkor, nem fordultam meg. Pedig különösebben nem szívleltem ezt a helyet, csak akkor jártam erre, ha dolgom is akadt itt, mert jócskán színvonalam alatt volt itt minden. Bűzlött a gusztustalan emberi roncsoknak sem nevezhető élőlényektől és a mocsok... de mégis tovább mentem.
Egy kocsma… Egy semmirekellő szánalmas kis putri, de a kezem mégis a pálcámért nyúlt, hogy kitárjam az ajtót. Nem, olyanra soha nem vetemedtem volna, hogy kézzel érjek a kilincshez, én soha. Tudtam, hogy nem véletlenül küldött a sors pont ebbe a lebujba, valami vagy valaki volt itt, amit látnom kellett vagy épp megismernem. Az ajtó lassan kitárult és a látvány, ami fogadott pontosan olyan volt, amilyennek képzeltem, de volt bent valami sokkal érdekesebb is.
Egy férfi, méghozzá ahogy látni véltem nem is akárki, egy sunyi férget tartott a kezei között egy kést szegezve neki, ami lassan belecsúszott abba a senkiháziba és a vér kibuggyant belőle. Bámulatos előadás volt, el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyenben lehet részem, ha fizettem volna sem láthattam volna jobb műsort.
Nem ölte meg. Kár, pedig az még élvezetesebb lett volna.
A gyáva suttyó azonnal az ajtó felé vette az irányt, én egy könnyed lépéssel elálltam az útjából, mikor pedig az ajtó újra becsukódott, tapsra lendítettem a tenyerem és elindultam az ismeretlen férfi felé. Hát igen, sajnos még nem sok mindenkit ismertem azért a városból, iskola után azonnal külföldre mentem, és az évfolyamtársaimon kívül, a legtöbb ember ismeretlen maradt a számomra. De lassan csak rájövök ki kicsoda, hisz hírből már elég sok mindenkiről hallottam.
- Bámulatos műsor volt – gratuláltam, mikor oda értem a férfihoz, és nem igazán érdekelt a mellett álló két nőszemély.
Miért is érdekelt volna, hisz velem egyikőjük sem vehette volna fel a versenyt. Igaz, az első számú nők közé soroltam őket külső szempontjából, de nem csak a látszat számít, sokkal fontosabb, hogy ki hogyan tudja felhasználni a természet adta adottságait.
- Cathrina Wolls vagyok. És önben kit tisztelhetek?
Tudtam jól, hogy nem akárkivel állok szemben, ezért is voltam ennyire barátságos. Sütött a férfiből, hogy izzig-vérig ehhez a világhoz tartozik, és egy akárki sárvérű nem lett volna képes ilyen nyugodtan és élvezettel használni azt a kést.
Naplózva

Fenrir Greyback
Eltávozott karakter
*****

Alfa. Fenrirista. Voldemort szövetségese

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2008. 09. 14. - 18:36:00 »
0

Kiserkenő vér fémes, mégis, édes szaga robban a kocsma füsttől terhes atmoszférájába, s bírja veszett száguldásra az ereiben lüktető, sötét folyadékot, mely követelőzőn, s türelmetlenül kezd izzani, miként bejárja testét, s a hevesebbé váló szívverések nyomán újra és újra biztos alaphangot ad a pillanatnak. A pillanatnak, melyben felnyilnak a szemhéjak, melyek mögül feketébe hajlóan mélyzöld íriszek fogják be a kíntól eltorzuló ábrázatú senki lélektükreit, melyek mélyén a felismerés utolsó lángjai is önmagukba omlottak, s helyükre iszonyat s kín költözött. Iszonyat, s kín... Míly édes mindkettő, akár a szívdobbanás, melyben egy lélek kiszakad a testből, avagy egy másik, mellyel egy utolsó kétségbeesett próbálkozásra szánja el magát a test, hogy tán ismét életet leheljen a porhüvelybe.
Íriszeire a lassan, végtelenül lassan s türelmesen kilehelt füstfelleghez hasonlatos fátyol borul, melynek tejfehér vásznán megelevenedik ezer s ezer kép, mélyvörös cseppekkel s keserű sóhajokkal megfestett remekművek, bár korántsem oly megkapóak, mint a régi mesterek borzalomból, kínból, félelemből s persze húsból, velőből s vérből szőtt álmai, mik közül egyetlen egy elég lenne, hogy a mostani, úgymond civilizált társadalom önmagát marcangolja szét az alaktalan iszonyattól remegve. Ám azok az idők elmúltak, s hóhérköltők sem járják már a világot évszázadok óta.

Halk koppanások, bőrhöz ütődő bőr, egymáson elsikló, finom felszines alig kihallható surrogása, majd elégedetten, sőt, már szinte barátságosan csengő szavak rántják vissza a világba, s csak egy önmagának címzett, könnyed kézmozdulattal forgatja meg a pengét ujjai közt, s konstatálja, hogy mindössze a túlontúl világos, mégis, immár hártyássá váló vér az egyetlen, mi még emlékeztetheti arra a féregre, hisz a két nőstény előzékenyen söpörte félre az asztal lapjáról a két ujjat. Nos igen, egy farkasnak a világ meg-megáll, ám mit veszíthetett volna ebből a korcsmából? Talán egy szívdobbanást, talán egy egész évszázadot a világ pergéséből. Mit számít már, a lényeg, hogy ismét a külvilág felé fordíthatja figyelmét.

Lassan futó pillantás, mi az asztal lapján simít végig, majd a hosszú combokon, melyek hiába feszülnek sötét bőr alatt, halovány, mindössze tollvonásnyi, kihívó félmosolyt húznak az élveteg ajkak szegletébe, miként jobbjával kiemeli szivarját, s szinte nott mozdulattal hamuzik az asztal mellé, míg tekintetét végig hordozza a csípő ívén, majd a has vonalán, egészen a kellemes látványt nyújtó keblekig, melyeket jobb szemöldökének egyetlen rándulásával értékel, ám hogy valóban mit tarthat a más férfiak pillantását kizárólagosan vonzó domborulatokról, tán csak a Holdanya tudhatja, ám ami bizonyos, hogy szemei nem ugrottak ki üregükből, ám ráérősen simított végig mélyzöld lélektükreivel azok felszinén, hogy a nyakon szintén elidőzve, mérlegre helyezze az áll s az ajkak vonalát, hogy aztán az orr s a füleg következzenek, majd az arcot keretbe foglaló sötét hajzat, s végül az íriszek, melyekben ki tudja, hogy mostanra miféle láng ég. Ám töretlen pillant beléjük, oly mozdulattal helyezve vissza ajkainak szegletébe a szivarcsonkot, mint kinek mindegy, miként pereg a világ s az idő kereke, s mint ki megteheti, hogy semmibe veszi a társadalom eme legalsó rétegeinek szabályait is. S valóban, ha ő nem, akkor hát ki más teherné meg ezt?

- Cathrina... - Ízlelgeti a nevet, a még mindig ujjai közt pihenő medveölő markolatával nagylelkűen intve a szemközti szék felé, mintegy azon mélázva, miként viseltessen a másik felé, hisz az elismerő szavak hangzásából nem sütött sem az undor, sem a kötelességből ejtett szavak éle. Épp, mint a legjobb szajhák esetében, akik oly tökélyre fejlesztették tudományuk, hogy hangjuk megzabolásása s arcvonásaik kordában tartása már épp oly önkéntelenné vált, mint a légvétel. Így hát, korántsem félretéve azokat a mások által lebecsülhető ösztönöket, engedi el magát, hisz ha kell, majd cselekszik, de miértisne élvezné ki a helyzetet, ha a két nőstény amúgyis árgus szemekkel fürkészi a másikat, mert mi mást is tehetnének, ha egyszer azért vannak itt, hogy még az élő fába is belekössenek, ha kell. De miért szaladnánk annyira előre?
- Fenrir.. - Ejti végül a szót, hogy mégse legyen modortalan, mégis hogy illene az egy magafajta, égen-földön keresett, aurorgyilkos vérfarkashoz? S most, hogy ilyen kellemesen bemutatkoztak, két választása lehet. Vagy a lehetőség, hogy a másik fél beszélgetést kezdeményez, mainek az eredménye akár unalmas hallgatás is lehetne, avagy...
Éles csettintés hasít a csendbe, ahogy megemeli jobbját, s két ujját nyújtva jelzi, hogy igen, innának mindketten, s hogyha a fogadós továbbrais tartani akarja magát a nem is oly régen megkötött szerződéshez, akkor nem abból a mocskos mosogatóléből fog kiküldeni egy-egy kupával, amit szinte ihatatlanná higít, hanem jóféle, karcos szeszből, méghozzá a sötétebb fajtából. S valóban, mattfekete flaska koppan az asztal fáján pár percen belül, mellé két kisebb agyag ivóalkalmatosság, miket sem kupának sem kupicának nem lehetne nevezni, hisz valahol a kettő között leledzenek. Kell is, hisz a magas fal s az áltlátszatlan anyag kellően sejtelmessé teszi az italt, mit csupán a saját kocsmájában kevernek, avagy önmaga kénytelen előállítani, ha épp megfelelő társaság kínálkozik hozzá, s mi sem lehetne jobb társaság egy merő fekete bőrbe öltöztt, mutatós némbernél, aki láthatóan élvezi a kín látványát.

- A vendégem. - Nem kérdés, egyértelmű kijelentés, hisz emeli a flaskát, ám egy jóval kisebbet, mit tán csizmája szárából emelhetett ki, s egy-egy kortynyi folyadék kerül mindkét ibrikbe, mit koromszín szesszel önt fel a matt flaskából, s magától értetődő mozdulattal tolja az egyiket a nő elé, hogy megemelje a magának szánt ivóalkalmatosságot. S hosszan szívja be az absinth és a vér egyvelegét képenő ital aromáját. Rég volt alkalma ebből kortyolni, nem mintha oly mértékletes lenne, mintössze sokkal könnyedebb ital a rum avagy a whisky, s azokat mindig egyszerű leöblíteni, s nem keltik fel úgy az étvágyát. De ha már vért ontott, s halállal nem ülhet tort felette... Megteszi az ital is.
Naplózva

Sky Andles
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2009. 08. 04. - 20:11:10 »
0

Eleinte "csak" Emma =)

Émelygés. Hányinger. Borzalmak tárháza, melyek igazán csak akkor olyan rosszak, ha egy aranyos lány - akivel talán az életbenem jöttünk volna össze - ül veled szemben, te meg csak azon veszed magad, hogy a nyálad gyűlni kezd a szádban és... És máris rohansz a mosdó felé szó nélkül. Pffff...
Régen éreztem ilyen rosszul magam egy randin. Hál' istennek túlvagyunk a randin, és egy kis kalandon a mosdókagylóval. Már kifelé tartunk az Abszol út végéről a Foltozott üst felé. Szegény Emma. Sajnálom. Elrontottam egy szépnek ígérkező rendevút, még ha nem is tekintünk egymásra úgy.
Egymás mellett lépkedünk, táskáján édesen két kezében maga előtt fogva tipeg. Nem szól semmit, de meglepettséget és sajnálatot látok arcán. Rápillantok. Gyenge mosollyal palástolom fájdalmaimat, melyek újonnan gyomromból érkeznek. Neeee!
Fáj a hasam. Esküszöm, innen egyenesen a Szent Mungóba megyek...  Bár Scott bácsi már vár a Foltoztt Üstben. Talán már Tommal beszélget a legújabb elixíréről beszél, amit sárkányzemből készített... azt hiszem, legalábbis.
Még egy szót se szoltunk egymáshoz, mióta eljöttünk a Teaházból. Már-már úgy érzem, hogy soha többet nem fogok tudni enni egy falatot se, olyan rosszul vagyok, mikor mintha elvágták volna a fájdalom görcsös fonalát, megszűnt. Mély levegőt veszek. De jóóó... Bár nálam az ilyen úgy szokott lenni, hogy többször kis hullámokban gyötör a fájdalom. Lehet, hogy végleg abbahagyta, de talán csak kis szünetet tart. Remélem nem...
 - Bocsáss meg, Emma! Kérlek, ne haragudj rám. Tényleg nagyon rosszul vagyok. Sajnálom, hogy nem fejezhettük be... - pillantok rá őszintén sajnálkozva.
Várom a reakcióját, közben egy sötét alakot pillantok meg. Sokkal előttünk halad, fekete, földig érő köpenyben, melyre most a hanyatló nap gyenge sugarai vetnek némi fényt, ami megcsillan a ruhán. Erős, feszült léptekkel tör elő. Fájdalmas emlékk törnek elő bennem, melyeket elfojtanék, ha tehetném. Először a nagyapám gyilkosai, majd az a sok halálfaló, akik beszabadultak az iskolába év végén... Szörnyű napjait éljük a varázslótársadalomban, és minden efféle alak gyanús lehet.
Próbálok lassítani léptünkön, mikor Emma már mondaná, hogy mit gondol a ma estéről.
Ismét fájdalmas görcs ugrik a hasamba. Áú! Ezt már nem bírom! Felszisszenek a fádalomtól. Kezemet a hasamra tapasztom és befordulok a legelső utcára, ami mellett épp elmentünk, hogy ne lássa Emma, mennyire szenvedek. Nem akartam gyengének tűnni... Haladok tovább azon a sötét mellékutcán...
Naplózva

† Emma H. Gray
Eltávozott karakter.
*****


† Halott

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2009. 08. 04. - 20:45:00 »
0


Hogy lehet valaki ennyire balfácán. Jó, persze, tudom, hogy nem tehet róla. Én is voltam már így. Ha vuk jön, akkor, kész vége, minden olyan lesz. De nem érdekel. Soha többé nem szólok hozzá. Hagyjon békén, örülök, hogy vége van ennek a szánalmasra sikerült randevúnak. Az még hagyján, hogy a cipőm átázott a víztől, meg a hányástól, de hogy még ezek után gálánsan felajánlja, hogy elkísér, sőt, még bocsánatot is kér, annak ellenére, hogy előtte világosan és remélem érthetően kifejeztem neki abbéli óhajomat, hogy tűnjön a szemem elől. Tudom, ez a legtöbb csajnál egy újabb randit jelent, vagyis egy új esélyt a csávónak, de nálam nem. Leokádta a legújabb cipőmet. Fogalma sincs róla, hogy mennyibe került. Ő, ezt sosem érti meg. Nem hát, fiúból van.

Durcásan topogok magas sarkúmban a sötét Abszol úton, megannyi üzlet mellett elhaladva, melyek már ily késői órákban réges rég zárva vannak. Kezeim magam mellett rakosgatom, jobb kezemben cuki kis rózsaszín, virágos táskám lóg. Nem túl rég vettem. Azt hiszem, úgy egy hónapja. Az egyik kedvenc darabom, az ötven táskából álló kollekciómból. Nem tehetek róla, a vásárlás megszállottja vagyok. Hajam kissé hátrafújja a szél, halványrózsaszín szoknyám fodrosan püffed gyorsan lépkedő lábaim körül, így megóvva azokat a hidegtől. Bizony, estére kissé lehűlt a levegő. Még jó, hogy nálam volt az az aranyos kis fekete pulcsi, melyeket pont ilyen időkre tartogattam.

Arcomon mindenféle kifejezés nélkül, szinte vakul sétálok a már jól ismert utcán, egyenesen előre. Úgy teszek, mintha nem is hallanám, háztársam szavait, majd befordulok az egyik sarkon, egy sötét sikátorba. Itt még sosem jártam, valószínűleg rossz irányba tartunk. Nem szóltam egy szót sem, bár arcomon már vélhetőleg megjelent az a bizonyos pánikos kifejezés. Remélem, nem veszi észre. Úgy sétál, mintha GPS-t ültettek volna bele, mely tökéletesen mutatja az utat, pedig nem. Nem csinálok, semmit csupán lépkedek mellette, az eddigi ritmusban. Nem akarom, hogy azt higgye eltévedtem, pedig ez az igazság, sőt, ahogy elnézem, ő is.  Szemeim most már egyenesen előre szegezem, s én is észreveszem a félelmetes alakot, mely, mint egy árny, halad előttünk, mely az imént kelt ki a földből. Nem szeretném megtudni ki az, minden porcikám tiltakozik a járás ellen. Kezdem elveszteni higgadtságom. Bepánikoltam. Igen, érezhetően félek, szívem egyre gyorsabban dobog, majd kiugrik a helyéről. megtorpanok. Képtlen vagyok, tovább menni.
- Sky, állj meg. – hangom hisztérikusan visszhangzik a sikátorban, még magam is megremegek hallatán, s biztosra veszem, hogy az idegen is meghallotta, vagy ha nem akkor nincsenek fülei.

Naplózva


Rodolphus Lestrange
Eltávozott karakter
*****


i'm RODOLPHUS LESTRANGE.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2009. 08. 07. - 09:28:59 »
0


Sky próbajátéka, az Ő mentora; Yolanda Delacour által preferálva, aki most a férfiasabb énje bőrébe bújva jelenik meg a játékban. S köszönöm, hogy Emma H. Gray jelenlétével még színesebbé teszi a játékunkat.

1. Nagyon fontos alapszabály, hogy nem irányítjuk a másik karakterét. Honnan tudhatnátok, hogy Rodolphus honnan fog előbukkanni? Mert én nem úgy terveztem, hogy előttetek fog sétálni nyugodtan, mintha az egész napos feszültségét akarná ilyen módon levezetni. Mivel velem ezt a részletet nem egyeztettétek, figyelmen kívül hagyom, és az a férfi, aki előttetek haladt, egy noname valaki, senki több. Erre máskor jobban figyeljetek. :]




Düh, mely benne forrong, minden apró izomzatot átjárva, szinte az mozgatva. A vérében zubugó gyűlölet, mely évtizedek óta mérgezi a szívét, átmosva mindannyiszor a kamrákat. Pengeélen táncol, nap mint nap, s ezt nem is érezhetné jobban, mint most, ezekben a percekben, az ép elme és az őrület szakadéka felett. Oly élvezettel ölte meg azt a kis fattyút, aki beszennyezte a családja hírnevét, hiszen felesége nem volt képes tartani azt a lepcses száját. Pedig azt kellett volna tennie. Hallgatni mint a sír arról, hogy a férje testvérével feküdt össze, s ebből a nászból lett az a végtermék, akit Beatricenek kereszteltek el. Minő borzalom s szégyen. Nem csoda hát, ha úgy érzi, felszarvazták, s a felszarvazott férj címet talán élete végéig le nem moshatja magáról. Sérti az önérzetét, de még mennyire! Most még is, megcsonkított lelkének azon része mely benne lakozik, olyan érzésbe sajdul bele, melynek létezését mindig tagadta. Lelkiismeret furdalás. Neki, a nagy Rodolphus Lestrangenek, a retteget s hírhedt Halálfalónak, aki Voldemort egyik leghűségesebb szolgálója, már a kezdetektől.

A hangos pukkanás lehet az, ami a két fiatal torkára forraszthatja a szót, vagy még sem? Hisztérikus hang, melyet a magas, kőfalak visszavernek, csak olaj a tűzre. Megrándul a szeme, ahogyan a két alakra emeli világos íriszeit, melyek már enyhén véresek. A magas szikár alak olyan egyenes gerinccel s tökéletes tartással áll ott, mintha valami arisztokrata lenne, vagy a királyi család leszármazottja. Hosszú másodpercek telnek el addig, amíg végre megmozdul, s a két diák felé tesz pár lépést, majd félredöntve kissé a fejét, méri végig a kettőt, bár arcából mondhatni semmit sem látni. Mintha egy arctalan ember lenne orr, száj s szemek nélkül. Az egész olyan bizarr, még is valós.
- Nocsak.. Két elkóborólt madárka mit keres itt késő este? – Szólal meg mély, érdes hangján, s ahogy feltámad a szél, úgy válik érezhetővé a whiskey félreismerhetetlen, tömény szaga. Mi tagadás, nem egy pohárral legurított már a torkán, s ez csak még inkább tetézi a helyzetet. A drága bőrkesztyűbe bújtatott hatalmas férfikéz most megszorul a fekete sétapálcán, melyet most kissé megemel és a páros fiú tagja felé bök egyet. – Húzd ki magad, s tűrd a fájdalmat, elvégre férfi vagy. -
Hangzik az otromba, s pimasz megjegyzés, amit magától értetődően megengedhet magának, s ez még csak a kezdet.
Naplózva

Sky Andles
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2009. 08. 07. - 18:29:10 »
0

EMMA és RODDY bácsi

A nap halovány fényei még beragyogták a kőházak tetejét, és éppen hogy beférkőzött abba a szűk kis utcába, mely az ismeretlenbe vezettett minket Emmával. Szegény. Borzalmas estét okozok neki azáltal, hogy elrángatom a randiról. De ami igaz az igaz: borzalmasan vagyok. A hasam émelyeg, hányingerem van, fáj minden porcikám. Biztos elkaptam valami szart... Basszus...
Összegörnyedve lépkedek a félhomályban, mikor Emma mellettem hiszérikusan felsikít, hogy álljak meg. Hirtelen pukkanás hallatszik tőlünk nem messze. Egy alak közeledik felénk. Magas, előkelő megjelenésű pacák. De mi a francnak ijesztett meg minket ennyire? Leglábbis Emma sikolyál ítélve, ő eléggé betojt, én pedig a fájdalom és a meglepettség miatt nem szólalok meg. A szél felőle bűzös alkoholszagot fúj felénk. Gyűlölöm az illatát.
Nem látszik a férfin, hogy annyira részeg lenne. Fekete ruhás, kezében sétapálca. Engem pásztáz szemével, mintha belelátna lelkembe. Még mindig gyomromat fogva, fájdalmas arccal tekintek felé.
Azt kérdezi, mit keresünk itt. Felelnék, de nem jön ki hang a torkomon, és szívem szerint nem is mondanék semmit, csak Emmát magam elétt tartva visszabattyognék a zajos Abszol útra, és elhúznám a belem - mely már megint fáj - erről a kisérteties helyről.
Felém bök sétapálcájával, majd eképp szól:
 - Húzd ki magad, s tűrd a fájdalmat, elvégre férfi vagy.
Én kihúzom magam, ha te elhúzol innen, haver! - szólnék be neki az epés megjegyzéséért, de nem teszem.
Valami idebent meggátol. Talán az eszem. Igen... bizonyos...
Engedelmeskedek. Kezemet leveszem a hasamról és a jobbikat a farzsebem felé csúsztatom lassan, észrevétlenül, bár nem kizárt, hogy észreveszi... Semmi tervem nincs, nem tudom mit tennék, ha ez a részeg bunkó megtámadna minket, de azért elővigyázatosságból megérintem a repkény fa egyik végét.
Mostmár úgy állok, mint ő. Peckesen. Pf...
 - Így már jobb? - kérdem gúnyosan. - És most, ha szabad kérnem...
Megmarkolom Emma kezét és magam mögött tartva elindulnék a fickó felé, jelezve, hogy ne állja el az utat...


Naplózva

† Emma H. Gray
Eltávozott karakter.
*****


† Halott

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2009. 08. 07. - 21:40:36 »
0


[oh, Rodolphus, én köszönöm]

Zihálva állok ott, egyedül, Skytól féllépésnyi távolságra, két hatalmas, tömött, bűzölgő kuka mellett. Még mindig fülemben visszhangzik kiáltásom, mely alighanem átment sikításba. Furcsa érzésem van, mintha figyelnének. Nem, az nem lehet, hisz nincs a hátam mögött senki, az előttünk álló köpenyes is eltűnt már az utca végében. Csupán én, és az a szerencsétlen fiú vagyunk itt. Kettesben. Megint. Istenem, miét ver a sors mindig, már megint itt vagyok egyedül egy balfékkel, sőt ami nehezíti a helyzetet, egy rókázó balfékkel. Bárki mással színesebben lennék most, akár még Brandonnal, és az ő halálfaló haverjaival is, nem érdekelne, kik ők, de legalább nem hányják le a cipőmet, és tudnak kulturált fiatalember módjára viselkedni. Persze, hogy tudnak. Mind gazdag aranyvérű családok sarjai, azoknak kiskorukban illemet tanítottak, ezért nem tudnak számolni a halálfalók, ejj-ejj. Bibíí

Még mindig előre meredek, ám a srác, aki megkeserítette estémet, immár a másik irányba fordul, s ahogy oldala sandítva ki tudtam venni, mereven figyel valamit. Vagy valakit? Ne, ha most tényleg van mögöttünk valaki, én nem tudom, mit kezdek magammal. Nagyon félek, erről árulkodnak a homlokomon megjelent izzadságcseppek és az, ahogyan a levegőt szedem. Eléggé gyorsan zihálok, nem tesz jót a vérnyomásomnak. Kissé fázik a lábam szára, ám ez ellen most nem tudok mit tenni.
 Egy mély hang zendül a hátam mögött. Nem, nem akarom. Nincs, ott senki csak én képzelődöm, nem.
Próbálom nyugtatni magam, de nem megy. Fogalmam sincs, ki lehet az, nem ismerem a hangját, így arról sem tudom azonosítani. Egy valamit érzek. Alkoholszagot, mely a szél, lassan és alig érezhetően bár, de erre sodort. Mindig is megéreztem, ha a bátyám be volt rúgva, én egy pillantás alatt észrevettem. Útálom az alkoholt, lehet, hogy éppen ezért ily érzékeny rá az orrom. Nem tudom.

Ideje lenne megfordulni. Igen, szembesülnöm kell az alakkal, aki jelenleg félelemben tart.
Veszek egy nagy levegőt, majd megfordulok. Alis sikerül visszatartanom sikolyomat, mely abból adódóan próbált kijönni, hogy elsőnek a férfi arca olyan hatást keltene, mintha csupán egy fekete paca lenne, orr, szemek és száj nélkül. Merlinnek hála gyorsan rájöttem, hogy ez nevetséges gondolat, éppen ezért fojtottam vissza a sikolyt.
Nem is oly félelmetes, mint gondoltam. Kezdek lenyugodni, a levegőt már lassabban veszem, és Skyra sandítok, aki, ahogy látom, most már jobban be van tojva, mint én. Nevetséges. Ha nem állnék szemben egy ismeretlen férfival, akkor talán nevetnék is, egy kicsit. Mily mereven, mégis királyhoz méltó testtartással áll, az ismeretlen pasi. Biztosan aranyvérű, azok szoktak így pöffeszkedni, meg sétapálcával járni, hát meg azoknak van pénze piára. Még nem ítélem meg teljesen a fickót, csupán igyekszem képet alkotni róla. Érdekes személyiség lehet, de félelmem visszafog a kérdezősködéstől. Igen, még mindig félek, s ez nem meglepő. Arra várok, hogy az alak kibontakozzon a sötétből, így megszemlélhessem arcát. Na, jó, most már tényleg kíváncsi vagyok rá. Felcsigázott, a puszta megjelenésével.

Sky megragad és megpróbál vonszolni. Ez hülye vagy mi? Úgy gondolom, nyilvánvaló, hogy a felnőtt pasi, vagyis nekem még bácsi, nem fog minket csak úgy elengedni, és akkor meg minek ellenkezzünk.
Összeszedem bátorságom, és megszólalok.
- Eressz el, úgysem fog elengedni, hát akkor meg mit erőlködsz, nyugi. – mondom, magamat meghazudtolva. Nyugi? Hát ezt meg minek mondtam? Most már mindegy. Tiszta hülye vagyok, itt nyugtatom, mikor én is épp elég ideges vagyok.
Naplózva


Clyde Irwine
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2010. 06. 19. - 20:48:36 »
0

Seraphin

Szapora lélegzet, homlokról legördülő izzadságcseppek, gyomorideg...Nagyjából ezek jellemezték a sikátorba vágódó fiatal halálfalót, aki a sötétség leplében próbált elbújni üldözői elől. Hogy kik voltak azok, kik utána eredtek mindenféle álca nélkül? Valószínűleg azok, akiket Clyde kizsebelt. Nem túl bölcs döntés, hogy halálfalóként efféle mellékállásból akart pénzt szerezni, de ő már csak ilyen makacs és csökönyös volt, nem akart egy kanyit sem elfogadni gazdag nagyapjától. Nem tartott igényt az örökségére sem, mert szívből gyűlölte ősét, és esze ágában sem volt olyan bolondságot tenni, hogy lekötelezze magát az öregnek. Lázadó életmódjával mindig a szabadságát akarta kiváltani, de ez sajnos nem sikerült. Amikor a Roxfortot megtámadták a Halálfalók, Clyde csak a szerencsének köszönhette az életét és annak, hogy szolgálataira igényt tartottak. Hiába is tiltakozott ő, nagyapja szigorú ember volt és kényszerítette a fiút, hogy egy legyen a sötétség követői közül, és hódoljon be azok vezetői előtt.

Ingoványos talajon álldogált és napról napra rossz döntéseket hozott. Jól tudta, hogy nem lépheti át a határokat, mégis megtette és most már csak abban reménykedhetett, hogy nem bukik le. Ha bárki is megtudná, hogy milyen alantas módon szerzi a pénzt, nem élné meg a holnapot.

Éppen ezért úgy lapult a falhoz, mint gyermek az anyjához, és a közelgő lépteknél még a lélegzetét is visszafogta. A gyors léptek hangját árnyak követték, s végül elnyelte őket a sötétség. Clyde még egy percen keresztül visszatartotta a levegőt, s miután már nem hallotta a férfiak morgását, suhogó kabátjaikat, kilépett a fal takarásából. Óvatosan pillantott ki a sikátor széléről, majd megkönnyebbülten feltört belőle egy sóhaj.

- Phph, ez az...lássuk , mit szereztünk. - Bőrdzsekije belső zsebéből előhúzott három tárcát és egyenként elkezdte nézegetni azok tartalmát. Pénzt és iratokat talált benne, a pénzt a zsebébe csúsztatta, az iratokat pedig alaposabban szemügyre vette...
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2010. 06. 19. - 22:38:11 »
0

Clyde

*A sötétség mindenkinek jóbarátja. Akinek nincs takargatnivalója, annak félnivalója sincs, akinek pedig van takargatnivalója, annak éppen azért jó, mert a sötétség ápol és eltakarja, amit nem kéne mutogatni. A sötét és az eső, jó kis angol eső, ami megáztatja a muglikat és varázslókat, jó és rosszakarókat éppúgy, mint Alecet, aki ha nem is lopakszik, de elég láthatatlanul és hallhatatlanul jár az úton, amire terelte az élet, konkrétan ezen a macskaköves, sötétben kanyargó förmedvényen, amilyen minden beugrójából árnyak lesnek az emberre. Lesnek és várnak, néha megjelenik bennük egy-egy fojtott hangú hopponálással közlekedő alak, aztán újra felveszik a leső állapotot és takargatják a titkokat. A férfi, Alec a népesebb vándorlás hangjaira éppen egy ilyen árnyas sarokba húzódott és figyelte a dühödt továbbvonulást, némi értetlenséggel az arcán, de annál hevesebb érdeklődéssel. Mégis ki képes egy ilyen gyönyörű, kísérteties órán bosszúságot okozni  néhány magafajta alaknak, akik szerencsésen lelépnek a színről. És lám az ifjú bajkeverő már meg is jelenik, úgy olvad elő nem messze Alec rejtekétől, hogy ő is összerezzen egy pillanatra a sóhajától, ami túl zajosnak tetszik az eső motozása mellett, de csak egy pillanatig adózik az érzésnek,  aztán a kezébe szorított pálca szemvakító fénnyel felizzik, ahogy a fiúra szegezi és kilép a sikátorba.*
-Na mit?-*kérdezi mély, sima hangon, a fény visszacsökken, vakítása átadja a helyét a homálynak, bár a levegőben finom mágiaszemcsék szikráznak, minden eshetőségre készen, védekezésre és támadásra egyaránt felkészült.* -Idegen a képed és szokatlan ez a stílus errefelé.
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 11. - 20:51:41
Az oldal 0.094 másodperc alatt készült el 49 lekéréssel.