Az elveszett kard legendája

[viselet]

  – Egy kard, s a másik lapon is hasonló motívum tűnik fel, látod? – magyaráztam Esmének, miután kikértük az italokat. – Persze az ember gondolhatná, hogy nem függnek össze a motívumok, egészen addig, míg alaposabban meg nem nézi...
   Az ujjamat végig húztam a térkép sarkára firkantott kardon. A markolat díszítését még ezen a kezdetleges rajzocskán is kiemelték. A másik alkotás, a Bodelwyddan kastély egyik jellegzetes címerét viselő papíron, sokkal kidolgozottabb volt. A kőbeszúrt penge markolata azonban szinte teljesen megegyezett az előbb látottéval.  Tudtam: egy és ugyanaz a két fegyver, csupán különböző személyek rajzolták le.
   – A kincs egy kard? – kérdeztem félig hangosan, ahogy hátra dőltem a székben. – Vagy ez is csak egy újabb nyom?
   Szipogás hangja törte meg elmélkedésemet. Felnéztem, de addigra Esmé már letette a levelet. Észre sem vettem, hogy kinyitotta, annyira belefeledkeztem a gondolataimba. Egészen megfeledkeztem a borítékról, amit az egyik szobában vett magához. Nem láttam akkor, mi lehetett az, s ő sem avatott be. Ott, a Kakaóbirodalomban azonban megpillantottam a feltépett borítékon a nevét.
   Hirtelen pattant fel és könnyektől nedves arccal az ölembe vetette magát.
   Mi a franc ez meg? – ijedtem meg, de igyekeztem nem tenni hirtelen mozdulatot. – Vajon észrevette mennyire gyorsan ver a szívem?
   Átkarolt és hozzám bújt. Ugyanazt a melegséget, azt a kellemes bizsergést érezrem, amit a házban... de vajon helyes-e idekint is ezt éreznem? Nem tudtam a választ, de amúgy is elterelte a figyelmemet a szipogás.
   Éreztem, ahogy egész testében remeg a zokogástól. Az arcát az ingemhez szorította és csak sírt. Nem akartam megzavarni vagy elijeszteni, ezért csak átkaroltam és lesütöttem a szememet. Végre nem láttam a kérdő tekinteteket, amivel a többi vendég illetett minket.
    Remegő hangon mondott valamit és végre megértettem, a borítékot a barátnője hagyta ott s olyan leveleket tartalmazott, amiket nem volt alkalma elküldeni Esmének.
   – Nyugodj meg! – ennyit tudtam mondani, illetve suttogni. Nem akartam, hogy mások is hallják. – Persze, hogy hazakísérlek.
   Egy ideig csak így ültünk, én élveztem a közelségét, a finom illatát, ő pedig lezárhatta magában a múltját – ha egyáltalán ennyi elég volt hozzá. Kicsit zavarba is jöttem a gondolattól, hogy szeretném még közelebb húzni magamhoz s soha el nem engedni. Mi ütött beléd, Elliot? Egy napja sincs, hogy megismerted – ripakodtam magamra.
   Esmé pont ekkor döntött úgy, hogy elhúzódik és ismét a térképre pillant.
   – Bodelwyddan a kastély neve, egy közeli faluról kaphatta – mondtam és finoman a combjára tettem a kezemet, ahogy magyaráztam. Talán meg sem érezte. – A keresztben lerajzolt rókák viszont a Williams-Wynn család jelképei... mugli nemesek... a kastélyban több helyen is előkerül a motívum. Egy útikönyvben láttam nagyon régen. Emlékszem, nagyon megtetszett a címer. Akárhogy is, de el kell jutnom abba a kastélyba.
    Esmé megtörölte könnyes szemeit. Hirtelen felkelt és visszasétált a saját székéhez.
    Időközben a kakaók is megérkeztek. Rá sem bírtam nézni az italomra, a gyomrom is kavargott tőle, de itt lehettem Esmével, s a kandalló melege is finoman végig simított a testemen. Egészen olyan volt, mintha a kinti hideg csak egy rossz álom lett volna korábban.
    – Miért viselt volna meg? – kérdeztem, de közben nyeltem egyet. – Az én emlékeim nem kötődnek a házhoz, ezért nem jól adta vissza a félelmeimet sem.
    Eszembe jutott anyám keze és hangja... milyen régen láttam már, szinte el is felejtettem hogyan nézett ki. A hangja csengése is elképesztően távolian derengett csak, ezért hasított olyan élesen belém, mikor meghallottam ismét. Tudom, hogy sosem vágott volna a fejemhez olyanokat, hogy csalódott bennem vagy semmirekellő vagyok, ott a házban, még is elhittem egy pillanatra e szavakat.
    – Dehogy sírtam, csak por ment a szemembe! – hazudtam, de éreztem, ahogy a fülem vörösödni kezd. Esmé biztosan észrevette és ettől csak még inkább zavarba jöttem. Egy perccel tovább sem szerettem volna ott maradni, ilyen állapotban.
    Egy húzásra megittam a kakaót. A tömény, édes íztől öklendeznem kellett, de elnyomtam.
    – Megittam, menjünk! – mondtam durcásan és már álltam is fel, mit sem törődve, hogy Esmé végzett-e az italával.
     Néhány érmét tettem az asztalra, majd a kabátomért nyúltam. Gyorsan bújtam bele és gomboltam be. A sálamat is nyakam köré tekertem és már indultam is kandalló felé, remélve, hogy Esmé is elkészült és elmehetünk innen, mielőtt még tovább vörösödne a fülem és az arcom... vagy ami még rosszabb, hogy esetleg újra elsírnám magamat.

♦ set ♦

          Csak egy rövid ideig figyelek a magyarázatára, aztán elterelődik a gondolatom. Nem bírom ki, hogy csak otthon nézzem meg a levelet, pedig sokkal jobban jártam volna. Azt hittem, hogy most már tudok erős lenni, de ez az egész annyira letaglózó, hogy nem tudok másként reagálni rá, és most nagyon szükségem van rá tényleg. Örülök neki, hogy nem mond semmit, csak átölel, annyira jól esik a közelsége. Végül azért erőt veszek magamon, és inkább a térképre figyelek. Teljes egészében kibőgni magam még ráérek otthon is. Lepillantok a kezére, ami a combomra csúszik magyarázat közben, de most nem zavar. Reménykedem benne, hogy nem használja ki a helyzetet, és csak megvéd attól, hogy le ne essek.
          Mikor visszaülök, akkor felírom ezt a rengeteg információt, amit mondott. Majd én is utána érdeklődök egy kicsit. Ha már belekevertem magam ebbe az egészbe, akkor szeretném tudni, hogy mi lett a vége, és biztos lehet benne, hogy addig úgyse engedem el teljesen, amíg el nem készült az a kép.
          - Felírtam. Segítek én is neked a keresésben.
          Ajkaimhoz emelem a bögrét, majd mosolyogva nézem, ahogy zavarba jön. Úgyse hiteti el velem, hogy őt nem viselte meg, és hogy amit láttam, az nem is volt igaz. Azt a házban már magam mögött hagytam. De ha ő nem akar erről beszélni, akkor nem fogok erőszakoskodni azzal, hogy öntse ki a lelkét. Tudom, hogy nekik teljesen másként megy, mint nekünk. Lepillantok a térképre, közben elgondolkodok. Mi lehet olyan fontos abban a kardban? Miért éri meg bárkinek is, hogy mindezeken keresztülmenjen?
         Hirtelen kapom fel a fejem a sürgetésre, gyorsan le is húzom a kakaómat, aminek következtében megégetem a nyelvem. Nem szeretem ezt az érzést. Teszek Elliot pénze mellé én is, hogy kifizessem a kakaóm, aztán már loholok is a nyomába.
          - Elliot, várj, hova sietsz?
          Megfogom a kezét a kandalló előtt, de eszembe jut a vázlatfüzet. Gyorsan magamhoz hívom, és biztos vagyok benne, hogy ezentúl csak akkor hozom el, ha egy táskába el tudom rakni, mert ma sok bajt köszönhetek neki, de egy nagyon jó dolgot is.
          - Figyelj, mert nem mondom el többször a címet – kacsintok egyet.
          Fogok egy marék hopport, és hangosan, érthetően kimondom a lakásom címét. Aztán jön is a rántás, a gyomorgörcs, a száguldás, majd a talpra érkezés, és már látom, hogy a takarítás is.
          - Isten hozott nálam – mosolyodom el.
          A kandalló a lakás konyhájában van. Egyébként egy tetőtéri, tengerre néző, kis másfélszobás lakásról van szó, ahol a kisebbik szoba a műtermem. A konyha közepesen van felszerelve, benne mugli kütyükkel is. Gyorsan lerakom az asztalra a táskám és a mosdóba rohanok. Már indulás előtt el akartam menni, de olyan hirtelen pattantunk fel az asztaltól, hogy elmaradt.
          - Nézz körbe bátran, ha akarsz. A háló kicsit kupis, ne haragudj.
          A hálót emelem ki kupisnak, holott a műterem az, de ott szeretem a káoszt, ami körbevesz. Nagyon inspiráló tud lenni. A festményt, amin dolgozom pedig letakartam. Az ott lévő asztalon pedig a kiadó egy új gyermekkönyvének illusztrációi vannak. Végül ebben a helyiségben találok rá Elliotra. Egy picit figyelem az ajtóból, ahogy nézelődik, majd elmosolyodom és odalépek hozzá.
          - Majd egyeztetünk egy másik alkalmat, mikor lefestelek. Mert nem felejtettem ám el.
          Az előbb belenéztem a tükörbe, és nagyon fáradtnak, meggyötörtnek tűnt az arcom. Ha akarnám, se tudnám most úgy visszaadni, ahogy akkor láttam, mikor odaültem hozzá az asztalhoz. Mintha ezer év telt volna el azóta. Visszakísérem a kandallóhoz, majd még utoljára megfogom a kezét.
          - Vigyázz magadra, Elliot!
          Lassan hajolok közelebb, nem akarom megijeszteni. A kezem az arcára siklik, majd egy csókot lehelek az ajkára. Még egyszer megölelem, majd eltávolodom, hogy a kandallón keresztül el tudjon menni, ahova akar. A kezemet a hátam mögött fonom össze az ujjaimnál, aztán ahogy eltűnik, elindulok a fürdő felé, hogy csobbanjak egyet, és hagyjam kimosni magamból az összes feszültséget.

Köszönöm a játékot. 

[viselet]

   Esmé szerencsére hamar beért a kandallónál és nem kellett túl sokat várnom rá. Nem akartam siettetni vagy túl rövidre fogni a kakaózást, ez nem erről szólt. Az érzelmektől akartam megszabadulni, amik a házban kerültek felszínre… igen, valahonnan mélyről előrángatta az a nyavalyás épület minden félelmemet, hibámat.
     – Nem sietek… hazakísérlek – válaszoltam és talán kicsit túl rideg voltam, de megszorítottam a kezét.
     Magához vette a vázlatfüzetét, és amit még az asztalon hagyott. Nem figyeltem erre sem, már készen álltam a távozásra. Belefáradtam, hogy még ez a hülye Kakaóbirodalom is arra emlékeztet, amikor elhagytam a családomat és nem tértem vissza megmenteni őket vagy legalábbis megpróbálni azt.
     A címet elmondta, én pedig egy bólintással jeleztem, hogy megjegyeztem.
     Utána léptem be a kandallóba. A rövidke utazás során persze végig az az érzésem volt, hogy ha a kakaót eddig bent is tudtam tartani, most aztán igazán kikívánkozik. Nem kellett volna olyan gyorsan meginnom azt az édes, meleg, tömény löttyöt.
     Egy egészen kicsi konyhába érkeztünk, ami tele volt furcsábbnál furcsább tárgyakkal. Még sosem láttam ennyi villásdugóval működő berendezést egyetlen helyiségben. Csoda, hogy még nem robbantak fel… habár fogalmam sincsen pontosan a működésükről.
     Hosszú ideig mereven bámultam a tárgyakat, míg Esmé egy „isten hozottal” magamhoz nem térített. Megint mosolygott és jó volt ezt látni,persze csak reménykedtem, hogy nem a szerencsétlen arckifejezésem tetszett neki ennyire… igaz, azok után, amit átélt a házban, még ebbe is beleegyeztem volna gond nélkül.
     – Elég érdekes… – mondtam egy kicsit tagoltan.
     Egyből biztatást is kaptam, hogy nézzek körbe, így míg Esmé elrohant valamerre, meg is tettem azt. Nem volt valami nagylakás, viszont éppen elég otthonos volt egy művész számára. Az én otthonom sem sokkal nagyobb, sőt a rengeteg könyvtől és varázstárgytól zsúfoltnak és porosnak látszik szinte állandóan.
     A műterembe léphettem be elsőre, de nem is bántam. Miért is törnék be a hálószobájába, tapasztalatból tudom, hogy az intim terület. Én sem örülnék, ha valaki csak úgy besétálna és végig túrná azt a kevés dolgot, amit ott tartok.
    Az asztalon valami rajzok voltak, de nem igazán tudtam megállapítani, mit ábrázolnak. Az az igazság, hogy kicsit sem értek a művészethez, ha valami megtetszik elveszem, de sosem nézem a művészi értékét a tárgyaknak.
    Esmé visszatért és, ahogy megfogta a kezemet rápillantottam. Megint mosolygott és ez még a fáradt arcának is ragyogást kölcsönzött.
    – Megjegyezném, hogy képtelen vagyok órákat egyhelyben tölteni… – mondtam, mikor ismét célozgatott arra a bizonyos festésre. – Most viszont indulnom kell.
     Végig sétáltunk a kis lakáson, egészen a konyháig. A kandalló előtt állva még egyszer megnéztem a mugli szerkentyűket, majd szembe fordultam Esmével.
     Hagytam, hogy megfogja a kezemet és kicsit szomorúan figyeltem, ahogy az ajkai a szavakat formálták. Vigyázzak magamra? Ki mondott nekem utoljára ilyet? Anya… már hosszú évekkel ezelőtt.
     Azt nem tudom, hogyan is került a keze az arcomra, de jól esett ujjainak gyengéd cirógatása. Ösztönösen lehunytam a szememet, ahogy összeértek az ajkaink. Egy kicsit közelebb húztam magamhoz, de már el is húzódott addigra.
    – Te is vigyázz magadra… – nyögtem ki nagy nehezen és nagyon küzdöttem az ellen a belső kis hang ellen, ami azt súgta, csókoljam meg ezúttal én őt.
    Gyorsan beléptem a kandallóba.
    Pillanatok alatt hazaértem, és ahogy kiléptem a nappaliba meg is pillantottam Zeuszt a zsúfolt dohányzó asztal tetején egy kupac levél mellett.
     – Látom megjött a posta – mondtam.
     Nyugodtan huppantam le a kanapéra és átadtam magamat a pihenésnek. Ahogy lehunytam a szememet, csak Esmét láttam magam előtt, s mintha megint érezném a puha ajkait…

Én is köszönöm a játékot!

Folytatás a második részben...