1998. augusztus 20
Sír és üvölt a temető haragjában,
Míg ők porladnak, én járok életem tavaszában.
És nekem faj, én szakadozom,
Toporgok magamban, míg ők átlépnek életnyi tavaszokon.
A temetők külön világok: más törvények uralkodnak, máshogy törik meg a fény a könnyeken, a szavakon, a márványon. Mindegy, merre vezet az utad, tudod, hogy egyszer ide ágazik majd el mindannyiunké, csak az idő kérdéses. Figyelem a falevelek lágy kavargását a hűvös szélben, egy kezdődő esősebb évszak ígéretét, és azon gondolkozom, vajon az én órámon hány perc, hány másodperc maradt még hátra? Hideg van, a nyárhoz képest mindenképp, magányos vagyok, a koromhoz és a barátaimhoz képest mindenképp, és dohányzom, az élni akaráshoz és megküzdeni vágyott háborúkhoz képest mindenképp.
Lábam alatt évszázadok óriásainak lépései szántották fel a földet, ők görgették talán ide az első köveket a messze távolból, legalábbis így szólnak a régi mesék, amelyekkel altattak. Ezek a kellemesebb emlékek közé tartoznak, azokhoz az estékhez, amelyeken elhittem még bármit, ami elég erős volt ahhoz, hogy elűzze a félelmeimet. Elmúltak persze, ahogy maga a dalnok is, aki előttem pihen a földben, egy koporsóban, az ő tiszteletére ég most a cigaretta végén az örökláng. Valaki, valahol mindig dohányzik.
-
Sok éve már, nem igaz? – kérdezem álmatagon, meg is ijedek egy kicsit a sápkóros hangomtól. Fázósan dörzsölöm meg a kezemet, számban keserű a füst. Akkor is így volt, most is így van – a múltból kinyúló ujjak között csillan a tűz a cigaretta végén, én szívom most helyetted is, nagymama. Felhúzom a lábamat, sáros a csizmám szára, de olyan hétköznapian bagatell dolog ez, ezért tűnhet csak fel, mert te meghaltál, én élek, a te gondod az örök élet, az enyém meg az ilyesmik. Fáradtan beleágyazom az államat a tenyerembe, lehullik a hamu azokra a hamarosan megkopó, rozsdás falevelekre, és bele akarok feledkezni a közös meséinkbe, de lépések zavarják meg a melankóliám kis csöndjét, felhorzsolódik a pillanat. Rosszat sejtve fordulok meg, egy alak jár a szomszédos ösvényen a sírok között, kezében egy csokor virág, leng a szélben mögötte a hosszú fekete kabátja. A sövény eltakarja előlem az arcát, de tulajdonképp nem is kellene törődnöm vele, elvégre más miatt vagyunk itt, és ahogy én sem szeretem, ha ilyenkor beszélgetni akarnak velem, nyilván ő sem. Visszafordulok, kibetűzöm újra a neveket, pedig kívülről tudom már őket, mégis, valahol megnyugtat, hogy kőbe vésték őket, és itt maradnak utánam is.
-
Csak meghalni muszáj. – idézlek téged, csak három szóval először –
Minden más választható. A járkálás zaja csak nem akar megszűnni, így megint felnézek, de ezúttal az idegennel farkasszemet nézve – félrenyelem a füstöt, és köhögni kezdek, mélyről és fájdalmasan. Nem számítottam pont rá, pont itt és pont most, mikor évek óta nem találkoztunk, és jobb is lenne, ha így maradna. Geralt Asterling a múltamnak az a része, amit jobb elfelejteni, és most mégis jelen van, szerepet követel magának, kezében rózsák, és az arcán döbbenet.
-
Minerva?! – kérdezi hidegen –
Mit keres itt?!-
Úgy hiányzott a vidéki élet varázslatos vidámsága… - veszek nagy levegőket, persze a cinizmus süt belőlem –
Olyan sok boldog emlék köt ide, ugyebár… és ön?-
A családomhoz jöttem. – jegyzi meg kimérten –
De eddig nem is sejtettem, hogy pont ide… hogy ilyen közel vannak egymáshoz.Felállok a padról, kinézek a sír fölött, és látom már, egy kripta ajtajának kilincsét fogja. Láttam persze korábban is a kis épületet, elvégre nehéz lenne nem észrevenni egy építményt, ami elfoglalja az egész látképet, de nem vettem a fáradtságot, hogy el is olvassam az aranyozott feliratot: Asterling család.
-
Sajnálom. – mondom ki vontatottan –
Én sem tudtam, hogy elmentek. -
Persze, hogy nem tudta. – hideg, hideg minden hangja –
Élje csak tovább azt a varázslatos vidámságot, amit emleget. Viszontlátásra!Elfordul tőlem, és belép, maga mögött húzva az ajtót. Zavarban vagyok, egyrészről szeretnék utána menni, az merev arcába üvölteni, hogy nehogy azt képzelje már, hogy csak ő gyászol dolgokat itt egyedül, másrészről némi bűntudatom is van, amiért így elfut a méreg. Nem volt kellemes gyerekkorunk, mármint egymás mellett, ő nem szenvedett hiányt semmiben. Esetleg ennyire élénken él benne, amikor meguntam a lenéző beszédeit a vér tisztaságáról, és megkergettem egy seprűvel? Az anyja az enyém gyerekkori jó barátja volt, csak ennek köszönhettük, hogy össze voltunk kényszerítve, egyikünk sem igazán vágyott a másik társasága után, és miután a Roxfortba kerültem, egyetlen szót sem váltottunk, még a köszönés is felesleges luxusnak tűnt számunkra, ha a másikról volt szó. Geralt csodálatosan értett hozzá, hogy robogjon el az ember mellett úgy, hogy éreztesse, mennyivel fölötte áll, de ne emelhessen szót ellene anélkül, hogy az hisztinek ne tűnjön. Legutóbb, mikor rá gondoltam, már elismertem, hogy ez a kialakult helyzet nem csak az ő hibája, de most ott folytatja, ahol abbahagytuk… vagy csak mindenképp haragudni akarok valakire, mert ezen a helyen mindig elfog a saját tehetetlenségem érzete?
Halkan kopogok az ajtón, aztán benyitok. Odabent még hidegebb a levegő, mint a kezdődő őszben, vagy a szavaiban, és sötét borít mindent, mint egy nehéz lepel. A síró angyal figura előtt térdel, de mikor rám néz, nem könnyek csillognak a szemében, hanem valami sokkal ismerősebb: a bosszú vágya.
-
Elnézést, hogy megzavarom… - lépek be –
Szeretnék bocsánatot kérni.-
Ugyan, mi miatt? – egyből feláll, mintha nem akarná, hogy megtörtnek lássam.
-
Azt hiszem, mindenért. Nem voltam éppen… - mi lenne a jó szó ide? –
kedves. -
Ez enyhe kifejezés, Minerva. Soha eszembe sem jutna kedvesként jellemezni valakit, aki vérben forgó szemekkel vagdosta hozzám a porcelán étkészlet tagjait, miközben üvölt, hogy fogjam be a számat.Tudom, hogy az egész szituáció alkalmatlan erre, de elmosolyodom. Egyből beugranak a részletek, annak a bizonyos délutánnak az utólag szórakoztató darabjai, amelyek ezek szerint okoztak annyi kellemetlenséget Geraltnak, hogy megjegyezze őket. Gyanakvóan néz rám, néhány lépéssel közelebb jön, minek következtében majdnem a falhoz szorulok. Szépen kiegyenesedett az akkor még kissé görbe gerince, és volt képe magasabbra nőni, mint én. Ilyen távolságból már látom azt is, megőrizte a furcsa kis tikkelést a bal szeme alatt, ami mindig integetett felém, ha felidegesítettem.
-
Tulajdonképp mit akar tőlem? – a keze a falhoz simul, féloldalt lezárva a menekülés útvonalát –
Tartsuk tiszteletben egymás gyászát, és folytassuk a hallgatás hagyományát. Nincs mit mondanom a számára.-
Talán bocsánatot kérhetne. – fordítom kicsit oldalra a fejem –
És akkor valóban nem lenne elvarratlan szál kettőnk között.-
Úgy gondolja, tartozom vele? – megfeszül az állkapcsa –
Rendben van. Bocsánatot kérek az esetleges fájdalomért, amit okoztam. Remélem, most már boldog, és békén hagyjuk egymást.Nem tudja állni a tekintetemet, jövök rá, mikor indulatosan ellöki magát tőlem, és el is fordul. Nem lep meg, de nem is esik jól – persze, naiv ábránd volt, hogy ennyivel le is lehet tudni annyi szörnyűséget, amit egymásnak okoztunk, de azért ez kiábrándító is. A háborúban nem sokat hallottam felőle, azon kívül, hogy elfoglalhatta a mindig vágyott kis kakasülőjét a minisztériumban, a szülei pedig aranyvérűek voltak, épp elég pénzzel és sötétbe burkolózó szándékkal arra, hogy akármit túléljenek, ha jól keverik a kártyáikat. Valami mégis történt, ha most itt van, és a válla mögött kitekintve frissen karistolt neveket is látok a falon. Észreveszi a szemem mozgását, és ismét megszólal, jóval melegebb tónusban, mint eddig bármikor.
-
Részvétem a nagyanyja miatt. Ott voltam a temetésén… szép szertartás volt. -
Mi történt a családjával? – kérdezem halkan –
Nem is tudtam, hogy…-
Meggyilkolták őket!? – csattannak a szavak –
A háború őket is elérte. A szüleimet, és a… húgomat.Ez a hír megráz: habár az Asterlingek nem voltak közkedveltek merev hagyományokhoz való viszonyuk miatt, a legkisebb testvér messze esett a fától. Emlékszem rá, mindig csak a szobájában töltötte az idejét, festett, szinte az egész lényével, a szülei mégsem haragudtak rá, amikor nyakig színekben pancsolva bukkant fel, hogy bemutassa a legújabb művét. Ilyenkor még a mindig konok Geralt, és a magányt kedvelő idősebb testvér, Heureka is ellágyultak. Nem értettem persze, hogy lehetséges ennyire kétarcúnak lenni, de azóta én is beismertem ezt a bűnt magamnak, és nem kérdés többé, volt egy olyan világuk odahaza, aminek nem voltam része, és amit előttem csak olykor villantott fel a sors egy függönyön át. Róla kellett, hogy most szó legyen, a nővér esküvőjéről ugyanis még olvastam néhány sort a Prófétában, a háború alatt.
-
Mi történt velük? – folytatom, és megérintem a betűket. Három, viszonylag friss véset, furcsán világítanak a többi szürke között. Geralt ujjai tűnnek fel az enyéim mellett, futólag még hozzám is ér, érzem, az ő bőre az enyémnél is jobban kihűlt.
-
Édesapám beállt közéjük, de… nem igazán mérte fel, mivel jár ez. Ellent mondott, ha nem értett egyet valamivel, és ez odáig vezetett, hogy eljöttek érte. Anyám ki akart maradni ebből, de mikor betörtek hozzánk, ostoba módon ellenállt. Mindketten ott pusztultak el, a felgyújtott épületben… későn érkeztünk mindketten. Nem tudtuk megmenteni őket. Révetegen bólintok, felidéződnek bennem a nem is látott képek… de épp eleget voltam náluk ahhoz, hogy el tudjam képzelni a lángokat, amelyek mindent magukhoz öleltek. Az apja mindig nagyravágyó volt, tökéletesen illett a képbe, hogy vakmerőn szaladjon a hívásra, elvégre olyan eszmékkel csalogatták az arra érdemesnek tartottakat, amelyeket nem utasítottak volna vissza. Az édesanyja, a törékenynek tűnő asszony, aki nem is szeretett megszólítani, nyilván nem tudta meggyőzni a férjét arról, mit kockáztat azzal, hogy a szolgálatukba áll. Gyűlöltem őket akkor, most pedig… csak sajnálatot érzek. Senki sem érdemel ilyen sorsot, a mellettem egyre inkább magába zuhanó Geralt sem.
-
A húgom a Roxfort ostrománál esett el. – sóhajtja végül, a fejét a másik keze mögé rejti –
Nem tudom… nem tudjuk, mi történt… nem szabadott volna ott maradnia, sosem tudott párbajozni… hiszen ismerted, mindig csak… festett… nem maradt utána… semmi. Csak azok a képek. Elnémul, és szoborrá merevedik mellettem. A keze még mindig a neveken nyugszik, de halványan remegni kezd – ebből jövök rá, hogy Geralt, akit mindig elutasítónak ismertem, némán zokog az emlékek hatása alatt. Önkéntelenül is átölelem, habár tudom, hogy rettenetes ötlet, de nem húzódik el az érintés elől, nem is jelzi, hogy undorodna tőlem. Magam felé fordítom, a feje a vállamra csúszik, és hirtelen szorosan magához ölel. A karjaim az oldalamhoz szorulnak, nem tudok hozzáérni igazán, így csak állunk ott, talán hosszabb ideig, mint felmérni lehetne.
-
Sajn… elnézést. – lök el ugyanolyan váratlanul, ahogy megragadott –
Pont ön előtt… elnézést, Minerva. Mennem kell. További szép napot önnek!Elrohan mellettem, a kabátja felcsapódó szárnyai súrolják az alakomat, de mielőtt elkaphatnám a karját, már az ajtónál áll, egy utolsó, könnyes pillantást vet rám.
-
Nem találkoztunk. Nem is fogunk. – aztán már csak a huzatot érzékelem, és magamra maradok.
-
Történt valami ma? – kérdezi néhány órával később az apám, amikor belépek a londoni konyhába. A helyiséget betölti az épp készülő fűszeres tea aromája, minden túl békés és otthonos ahhoz képest, amiből kiszakadva idáig utaztam. Aberdeen egy másik világ, szinte elképzelhetetlen itt, a nyugalomban állva. Mosolyogva ülök fel mellé a konyhapultra, kezembe véve a még szinte lobogó italt egy bögrében.
-
Nem, semmi különleges. Igazad volt: jó ötlet volt elmenni még egyszer utoljára meglátogatni a nagymamát, mielőtt elkezdődne az év. Legközelebb úgyis csak Decemberben mehetek…-
A múlt mindig részt követel magának a jövőből, amíg vannak el nem döntött játszmák. – bólint felém, aztán cinkosan kacsint, és miután körbenézett, nem ólálkodik e errefelé valaki, aki eltanulhatná a rossz szokásunkat, helyet foglal mellettem. Kissé szűken vagyunk, de úgy vigyorgunk, mint a gyerekek, akik csokit csentek a kamrából, hunyorgunk a másikra a gőz fölött, és tudom, pár napig még béke lesz és csend… aztán úgyis újra kezdődik minden, aminek nem lehet gátja egyikünk sem.