Az elveszett kard legendája II.

          Nem gondoltam, hogy valaha fogok még félelmetes emberrel találkozni. Igyekeztem eddig elkerülni azokat a helyeket, még akkor is, ha a világ legfinomabb sütijét vagy vajsörét szolgálják fel. És most mégis itt van valaki, akitől megremeg a lábam, és úgy érzem, ha a világ összes tudását a fejembe töltenék egy pillanat alatt, akkor sem tudnám megvédeni magam. De a legelképesztőbb az, hogy ez az alak Elliot apja. Hirtelen nem tudok megszólalni a meglepetéstől, de kettejüket ez nem is zavarja.
          - Szabad így beszélni az édesapáddal, kölyök? – Kicsit mintha megingatná a fejét, majd a pálcámat felemelve Elliotra szegezi. – Meg kéne tanulnod, hol a helyed. Amíg Jia megvédett téged, érinthetetlen voltál számomra, de most nincs itt. A barátnőd pedig látszólag nem lesz képes megvédeni. Pedig szereted ezt, igaz?
          Elhallgat, azt hittem befejezi, de aztán rájövök, hogy ez csak valami sokkal nagyobb dolognak lesz a kezdete. Ráadásul egy csomó minden hirtelen értelmet nyer. Biztos voltam benne, hogy Elliot nem menne oda csak úgy magától, kivéve ha jó oka van rá. Keresem még a válaszokat, és a menekülő utat, ha szükséges. A pálcám nem is számít annyira csak az, hogy biztonságban legyünk.
          - Ha nem hagysz más választást, akkor igen.
          Ha lehet, még jobban megfagy körülöttünk a levegő, de ezúttal már Elliot is megrémiszt. Ismervén a párbajozási képességeit nem tartom jó ötletnek, hogy szembeszálljon a férfival, még akkor is, ha a szülője.
          - Túl pimasz vagy, kölyök!
          A pálcám mozdul, majd egy suhanó hang süvít keresztül a levegőn. Elliot elém áll, de nem hiszem, hogy én lennék a célpont. Mégis az arcom elé teszem a karom, hogy így védjem magam.
          - Add át a kardot, kölyök, és kihagyom belőle!
          A kard, amit épp tegnap szereztünk meg a kastélyból. Honnan tudja, hogy már nála is van? Figyelteti? Akkor mennyit tudhat róla, rólunk valójában? Ki ez a férfi, hogy ennyi hatalma van?
          - Bízom benned – suttogom. Nem akarom, hogy az idegen egy szót is halljon a beszélgetésünkből. – De légy óvatos, kérlek, rossz érzésem van.
           Egy pillanatra csak, de hozzáérek a kezéhez, amit a háta mögött rejteget a pálcával együtt. Legszívesebben meg is ölelném, de láttam már elég párbajt, elég harcot, családtagok között is, ebbe most nem érdemes beleavatkoznom. El is távolodok tőle, de kérésének megfelelően igyekszem mögötte maradni. Nem akarom, hogy zavarja a közelségem őt.
          - Ha másban nem is, ebben legalább hasonlítasz anyádra. Amint megtalálta azt, akiért érdemes az életét is adni, már nem állította meg a józan ész sem. Te voltál a gyenge pontja, ahogy neked az a kislány. – Hirtelen mar belém a kislány szó, tizenegy évesen hallottam utoljára egy férfi, az apám szájából. – Azt hiszed, hogy erősebb vagy nálam? Azt hiszed, hogy ezzel a szájalással kihúzod majd magad a csávából? Már Svédországban sem működött. Nyström ellen könnyedén kellett volna győznöd, mégis közbe kellett avatkoznom. Gyenge vagy! Egy senki.
           - Ez nem igaz! Elliot nagyon ügyes, és semmi esetre sem gyáva! Nagyon is bátor, de ezt maga soha nem fogja megérteni. Valaki, aki még az arcát sem képes megmutatni azoknak, akikkel szemben áll. Szerintem inkább maga a gyenge!
           Lendül a pálcája, ezúttal a sajátja. Nem kísérletezik, el akar találni valamelyikünket. Tudtam, hogy az őszinteségem, és a nagy szám egyszer bajba kavar, de nem gondoltam, hogy az pont egy ilyen helyen fog megvalósulni. Ugyanaz a suhanó hang szeli ketté a levegőt, mint korábban, de ezúttal erősebben és gyorsabban. Felsikoltok, ahogy látom a vért fröccsenni. Összegömbölyödöm, az arcomat néhány sáv szeli keresztül hosszában a könnyeim nyomán. A fájdalom azonban elmarad, ezért gyorsan alábbhagy az ijedtségem. Kiegyenesedem, és odamegyek Elliothoz, hogy megnézzem a sérülését, de a következő pillanatban már a levegőben találom magam, és hiába kapálózok szerelmem után, nem érem el.
          - Akkor kezdjük újra ezt a tárgyalást, kölyök! Ide azzal a karddal, és hidd el, pont a jó embernek adtam a megbízást! Az a kard, és a gyűrű családi ereklyék, és te is a családhoz tartozol. Más nem érhet azokhoz hozzá. Szükségem volt a képességeidre, hogy ne a saját kezeimet kelljen bemocskolnom.
           A rossz érzés csak nem akar elengedni, ahogy a lebegtetés sem, de túl magasan vagyok ahhoz, hogy Elliot segítség nélkül elérjen. Ha innen leesek, biztos eltöröm majd valamim, de remélem ez nem fog bekövetkezni, addig úgyis kitalálunk majd valamit.
           - Elliot! Elliot, ne hallgass rá! Tudod, hogy…
           A hangom váratlanul elnémul, csak a tátogás marad. Mi van még ennek a férfinak a tarsolyában? A Silencio-nak van ilyen hatása, de így hogyan segítsek majd akkor. Hogy védjem meg a szavaimmal? Hogy adjak neki erőt? Elliot, ne csinálj ostobaságot, kérlek!

Esmé ujjai végig simítottak a pálcát szorongató kezemen. Megnyugtatott, simogató érzés volt, most még sem volt elég. A szívem még mindig olyan hevesen vert, mint egy pillanattal korábban, mikor felfogtam kinek a hangját hallom és ki néz most valóban szemtől szembe rám.
Talán hagytam, hogy csapdába csaljon… elintézte, hogy én szerezzem meg a családi kincseket – megfagytam a gondolat közepén. Miféle családról lehetett szó? A címer is rájuk utalt volna?
Remegő kézzel tűrtem el a hajamat az arcomból, mintha ezzel a mozdulattal is halogatni akartam volna a visszavágást a szavaira. Valóban mérhetetlenül el voltam keseredve. A szívem mélyén sokáig reménykedtem benne, hogy egyszer pozitívan csalódok majd s kiderül apámról, milyen jó ember is valójában. A jótól nem csak, hogy távol áll, hanem annak a szöges ellentéte.
Egy pillanatra az is átfutott az agyamon – amikor megemlítette –, hogy anya vajon mit látott meg benne? Ő olyan jószívű, egyszerű teremtés volt, ez az alak pedig egy kegyetlen szörnyeteg. A fiának nevezett, megmentett legalább ezerszer, erre most képes lenne egy kardot választani helyettem?
A szavai hallattán összeszorult a szívem. Gombócot éreztem a torkomban.
Ökölbe szorítottam a szabad kezemet, erősen koncentrálnom kellett. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kiborít. Szólíthat végig kölyöknek harminc éves fejjel, nem bánom, sőt remek ötletet adott. Érzelmileg akar megtörni? Hát most megkapja!
– Apa… – mondtam és igyekeztem, hogy a szó olyan érzelmes legyen, amilyen csak tőlem telik. Furcsa volt, szokatlan, eddig nem is igazán tudtam kihez tartozik ez a megszólítás, hogy kit illet ez a szó… most pedig itt állt előttem és annyira nem éreztem az apámnak. Ellenségként viselkedett.
 Esmé szavai azonban megint tudatosították bennem, hogy ott ácsorog mögöttem teljesen ártatlanul. Ő nem tehet az egész helyzetről, nem akartam feleslegesen veszélybe keverni… de ha őt sem tudom megvédeni, az mit árul el rólam? Hogy apámnak igaza van és gyenge vagyok? Azt már nem!
Felemeltem volna a pálcámat, de addigra késő volt. A csuklyás alak gyorsabb volt nálam és a következő pillanatban csak csípő fájdalmat éreztem az arcomon és a karomon, ahol a gyenge szövetkabát könnyen felszakadt és a vér azonnal kibuggyant.
Csak egy nyögés hagyta el a számat, nem üvöltöttem. Azt az örömöt nem adtam volna meg neki és ennél már többet is elviseltem némán.
– Esmé, jól vagy? – kérdeztem, ugyanis a hátam mögött volt. Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi történt vele.
Nem figyeltem, nem láttam hogyan történt… mert görnyedten próbáltam magamhoz térni. Ahogy kiegyenesedtem Esmét a levegőben találtam, méghozzá veszélyesen magasan.
– Ha őt bántod, megöllek! – üvöltöztem és a pálcámat apámra fogtam. Nem érdekelt már, hogy meglátja a fegyveremet.
Az indulatok olyan gyorsan öntötték el az agyamat, hogy nem értettem apám szavait. Esmé kiáltozását viszont annál inkább. Az elhallgattatása csak tovább növelte a bennem tomboló feszültséget és készen álltam a támadásra… habár nagyon féltem, hogy Esmének komolyabb baja esik.
– Ezek után ne is reménykedj, hogy megkapod azt a rohadt kardot! – üvöltöttem a férfira. – Ha az apámnak tartanád magadat, akkor sosem lennél képes ilyesmire!
A légzésem felgyorsult. A tekintetemet hosszú ideig Esmén tartottam. Sosem engedem, hogy bajod essen! – próbáltam erőt adni neki, most nem szólalhattam meg, nem tűnhettem gyengének. Újra az alakra pillantottam. A testtartásából tudtam, hogy most fölényben érzi magát… és igen, ilyenkor a legkönnyebb jól alá rúgni az egojának.
– Elrejtettem valahol a kardodat, ezt nem sikerült kiderítened? – kérdeztem olyan komolysággal, ahogyan csak tudtam. – Tehát ahhoz, hogy megtaláld szükséges lesz rám…
A táskámból kihúztam közben egy kisebb fiolát. Nem láttam, mi van benne, de abban biztos lehettem, hogy semmi mérgező. Legtöbbször csak altatófőzeteket és gyógyitalokat tartottam magamnál, hiszen ezek a legszükségesebbek a kincsek felkutatása során… és persze tanultam a gyerekkori hibáimból.
– Ez egy erős méreg, ha megiszom meghalok, te pedig újra kereshetsz egy idiótát, aki megkeresi neked a kardot… bár talán van még egy fiad – mondtam és a számhoz emeltem az üveget.

          Utálom! Utálom, hogy ebben a helyzetben vagyok. Nem akartam Elliotot hátráltatni, és most mégis megtettem. De azt a hangnemet sem tudtam már tétlenül hallgatni. Mit tudna valaki róla, aki talán most találkozik vele először? Egy ilyen ember hogyan hívhatja magát az apjának? Utálom őt is ezért. Mégis a legjobban Elliot lep meg azzal, hogy apának hívja, de ahogy látom, nem csak engem. A férfi megtorpan, de csak egy pillanatra. Az ostorcsapás viszont nagyon is emlékeztet mindannyiunkat arra, hogy még mindig ki a legerősebb közöttünk, és hogy kivel nem kéne újat húzni.
          - Jól vagyok.
          Igyekszem megnyugtatni őt, de ezzel csak rontok a saját helyzetemen. Utálom ezt az alakot, és most már szólni se szólhatok többet. Néma szemtanúja vagyok egy katasztrófának, ami ellen lehetetlen tennem. Próbálok tenni azért, hogy lekerüljek a levegőből, de minden próbálkozásommal csak az erőmet vesztegetem. Kiabálok, bár hang nem jön ki a torkomon. Nem, nem nyugtatott meg az, ahogy rám nézett. Sőt, még jobban megijesztett. A könnyeim záporozni kezdenek. Megállíthatatlanul egyre jobban, de akármennyire is zokogok, nem hallható semmi belőle. Elliot! Ne csináld, ezt ne csináld, mert nem fogja megadni magát! Ez az alak nem az a típus, aki gyengének mutatja magát, inkább keres magának majd egy másik kincskeresőt, aki… Vagy engem, hiszen tudhatok róla. Az ő szempontjából én lennék az a balek, aki elvezető őt a kardhoz. Elliot! Elliot, ne csináld!
          Aztán váratlanul süllyedni kezdek, de a hangom még mindig nem kaptam vissza. Amint egy óvatos puffanással a földön kötök ki a hóban, felállok, de azonnal jön a második csapás. A testem megmerevedik, és mintha ezer kilós súlyok lennének rajtam, nem tudok mozdulni. Ez mennyivel jobb, a hóban ülni, és esetleg megfázni, mint a levegőben lebegni? Milyen logika alapján gondolkodik ez az alak?
          - Így megfelel? Tedd le azt a fiolát, kölyök!
          Bár lágyult az alak, még mindig érződik a hatalma és az egója. A pálcámat még mindig magánál tartva akár rám is támadhatna, vagy Elliotra vagy mindkettőnkre egyszerre, mégse mozdul. Nem akarom elhinni azt, hogy esetleg meggondolta magát és úgy tekintene szerelmemre, mint a fiára. Nem, látszik rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik, de támadni se mer. Ha az a méreg nagyon erős, akkor már az is megölheti őt, ha csak egy csepp esik az ajkaira.
          - Beszéljük meg, rendben? Látod, elengedtem őt, nem eshet bántódása, ha nyugton marad.
          Elengedett? Meg vagyok kötözve a hóban? Milyen elképzelései lehetnek arról, hogyan kell elengedni valakit? Ráadásul hogyan tudnék mocorogni vagy bármi mást tenni? A hangom el van némítva, a tagjaim pedig gúzsba kötve. Ez az alak nem normális.
          - Kölyök, ezt te sem akarhatod. Csalódást okozni ennek a nőnek? Anyád után mást is cserben hagynál?
          Emlékszem még minden szóra, amit Elliot mesélt az édesanyjáról, és hogy milyen bűntudata van még most is miatta. Nem hagyhatom, hogy ezt a fegyvert használja ellene. Mocorogni kezdek, bár ez láthatatlan a külvilág számára, ahogy az ordításom is. Csak a férfi láthat belőle bármit is, a könnyeimből, az akaratból, ami hajt.
          - Tudod, jól választottál. Gyönyörű, mint Jia, és ott csillog a szemeiben pont az a merészség, ami ahhoz kellett, hogy szembeszálljon velem. Nem gondoltam, hogy alig több mint húsz évvel később újra megismétlődik ez a jelenet. A különbség annyi, hogy most neked kéne őt megvédeni. Azt hiszed, hogy a haláloddal megvéded? Nem, azzal csak kiszolgáltatottá teszed. Gondolj bele, ki lenne az első, akit elővennék a karddal kapcsolatban? És ha a saját fiam nem kímélem, miért tenném egy idegennel szemben?
          Miért bántja még mindig? Elliot… Nem is ismeri, hogy mondhat akkor ilyeneket róla? Mozdul, lassan. Közeledik felénk. Mi járhat vajon a fejében? Annyi mindent tehetne, most mégis ezt a módot választja. Miért nem veszi már le a csuklyáját? A hangja is olyan reszelős, mint aki már évszázadok óta dohányzik éjjel-nappal.
          - Most pedig áruld el, hova rejtetted a kardot, és utána soha többé nem találkozunk. Megszabadulsz te is és a barátnőd is tőlem.
          Megáll, a hangja hirtelen nyugodt lett, és mintha nem is érdekelné már a jelenlétem vagy Ellioté. Egyszerűen véget akar vetni ennek az egésznek? Miért? Az előbbi határozottság és látszólagos ráérés miért csapott át hirtelen sürgetésbe?

Hát sikerült… el sem hiszem, hogy pont ez a ravasz alak dőlt be egy ilyen szakállas trükknek. Habár nem egészen azon a módon bánt még mindig Esmével, amit én elvártam volna tőle, a kis belső hang most nevetésben tört volna ki legszívesebben… nem, nem az a belső hang, ami annyiszor nyugtatott meg jótanáccsal, hanem az, amelyiket Merel szalagjának érintése óta ismerek. A kegyetlen énem, az amelyik különösen élvezte, hogy túljárhattam egy ilyen – talán – nagy varázsló eszén.
– Azt hiszed, ennyi elég ahhoz, hogy megkapd csak így a kardot? – kérdeztem, de a tekintetem Esmére függesztettem egy pár percre.
Még mindig nem tudott beszélni és most én sem mertem semmiféle hirtelen mozdulatot tenni a pálcával a kezemben. Szerettem volna tudni, hogy jól van-e, de az alak szavai csak nem apadtak el, tovább magyarázott. Megpróbált a lelkiismeretemre hatni. Nem mondtam semmit, nem árultam most el az érzéseimet, de nagyon is szíven talált.
Inkább csendesen figyeltem, azon elmélkedve: valóban megismétlődhet-e ugyanaz? Esmé egészen más, mint az anyám, valószínűleg nélkülem is megtalálna a módját annak, hogy megvédje megát vagy legalább eltűnjön az apám közeléből.
A lelkiismeretem persze egészen mást diktált. Meg akartam védeni, az életemet adnám azért, hogy most elmehessen innen sértetlenül. Az viszont kétségtelenül nem lenne apámnak sem kifizetődő, ha még jobban maga ellen hangolna, de hogy megöljön az még kevésbé. Talán ő maga még nem is jött rá, de ezzel a viselkedéssel nálam ugyan nem ér el semmit.
Nem kedvelem a zsarolást és a parancsolgatást még kevésbé. Nem ő az első, aki szórakozni akar velem vagy irányítani, de ezzel a hozzáállással biztosan bele fog bukni a dologba. Felőlem aztán lehet akárki, a kard nálam van, én diktálok – határoztam el magamat.
A következő monológ viszont annál jobban is meglepett.
– Ostoba vagy… – mondtam. – Szerinted, olyan hülye voltam, hogy elmondtam neki hová rejtettem a kardodat? Pont ezzel védtem meg, ugyanis ezt a dolgot csak én tudom. Ha nekem végem ezzel az itallal, akkor sosem tudod meg hol van és hidd el, felbérelhetsz számtalan kincsvadászt, egyik sem fogja megtalálni.
Valójában nem voltam túl titokzatos és nem is rejtettem el igazán. A blöffölés viszont igen is az erősségeim közé tartozik.
– Az pedig, hogy a saját fiaddal így bánsz, csak még egy indok, hogy ne kapd meg, amire vágysz. Lehet, hogy nem voltam elég erős Svédországban, de büszke vagyok rá, hogy még az ellenségeimmel is emberi módon bántam. Igen, megaláztam őket, viszont a kínzást kerültem, nem vettem el senkinek sem az életét… még ha nem is jelentett számomra semmit az illető. Gyenge vagy és nem uralod a helyzetet, ezért próbálsz erőszakoskodni. Ha nem vetted volna észre, rossz emberrel próbálkozol – mondtam és kicsit közelebb emeltem a számhoz az üveget, csak akkor húztam megint el, mikor megindult felénk.
Valamit magyarázott arról, hogy örökre eltűnt és ezzel még meg is fogatta a korábban a szívembe döfött kést. Igen, először jön az anyámmal, akit még szerinte is cserbenhagytam és most jön ezzel, hogy mondjak le a kardról és többé fel sem bukkan.
Hirtelen megállt.
– És mi van, ha nem akarom, hogy eltűnj az életemből? – kérdeztem és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. A hóba dobtam az üveget magam mellé.– Ha ez az ára, akkor tényleg nem kapod meg a kardot.
A tudat, hogy van egy apám és mögöttem állt, mindig egy fajta biztonságot adott. Az érzést, hogy sosem vagyok igazán egyedül. Tudtam, figyel, vigyáz rám és talán azért, mert szeret… de ezt a reményt elveszítettem. Nem szeret, mintha egy tárgy lennék, amit oda rángathat, ahová akar, éppen hasznos voltam neki és a kard után küldetett.
– Egész életemben téged üldöztelek, miközben attól rettegtem, hogy rád hasonlítok – magyaráztam. – Nem foglak most elengedni...
Rajtam volt a sor, hogy cselekedjek. Tettem felé egy lépést.
Most fogtam fel, hogy ő is csak egy ember… egy kemény szavakat használó varázsló, de semmiben sem különbözik Deantől, akire szívesen mondtam volna, hogy apa. Magasabb volt nálam, vállasabb, egészségesebb, de ahogy felnéztem rá, nem éreztem veszélyesnek.
Talán okosabb lenne tartanom tőle, de én csak Esmét féltettem. Ahogy ránéztem, próbáltam megnyugtatóan nézni rá, de a színészi játékomat nem törhettem meg ilyesmivel.
– Ezt még sosem mondtam senkinek, de: sze… – nem, nem akartam kimondani. Azt akartam, hogy az arcomat nézze és ne a kezemet. – … szeretlek, apa.
Gyorsan mozdultam, mintha egy tárgyat akarnék észrevétlenül elvenni. A csuklyához kaptam a kezemet és húzni kezdtem. Látnom kell, nem érdekel, milyen kifogással nem mutatja meg magát. Tudni akarom, hogy ki a fene ő. Egyszerűen jogom volt tudni, ki a fantom, aki már gyerekkorom óta ott van előttem, még sem ismerhettem meg.
Talán nem hazudtam azzal, hogy szeretem… de magamtól sosem mondtam volna ki csak így, ilyen nyíltan. Reménykedtem benne, hogy pont ezzel vonom magamra a figyelmét, a megdöbbentő mondanivalómmal.

          Én a legnagyobb tragédiaként éltem meg azt, mikor meghalt az apám, és mindent megadnék azért, hogy akár csak egy napot vele tölthessek. Elliot úgy tűnik, eddig nem ismerte a sajátját, de talán jobb is volt így. Ezt a férfit mindennek lehet nevezni, csak apának nem. Nem ismerem a családi hátterüket, de abban biztos vagyok, hogy ezt senki sem érdemli, még akkor sem, ha a szüleik nem jöttek ki jól. És én továbbra is kénytelen vagyok némán figyelni az eseményeket, és azért imádkozni, hogy ne történjen meg a már beígért katasztrófa.
          Arra azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyi sértést, és mennyi megaláztatást tud elviselni egy férfi. Mert ahogy hallom, mind a ketten adják a másiknak bőven, és egy pillanat kérdése csupán az, hogy mikor bukik ki valakiből a felhalmozott düh. Hogy mire gondolhat most a férfi, azt nem tudom, de az biztos, hogy szokatlanul nagy a csend körülötte, és félek, hogy mi lesz a folytatása.
          - Te vagy ostoba, ha azt hiszed, vagy annyira jó, hogy más ne találja meg. És ne feledd el, még mindig van egy gyenge pontod. Ha nem is szerzem most meg a kardot, vajon meddig tudsz folyamatosan a hátad mögé nézni és a kislányra is vigyázni?
          Miért nem vagyok legilimentor? Most olyan jó lenne látni a gondolatait. Főleg mert még mindig velem fenyegetőzik, pedig nem adtam rá okot, és ez nagyon kezd zavarni. Nem akarok Elliot gyengepontja lenni. Nem akarom, hogy miattam folyamatosan rettegnie kelljen a családjától. Az ellenségeitől, akik esetleg tudomást szerezhetnek rólam. A könnyeim továbbra is patakokban folyik, de legalább megkönnyebbüléssel tölt el az, hogy a fiola a hóban köt ki. Ez miatt már legalább nem kell aggódnom.
          Valami nekem nagyon furcsa. Sokat gondolkodik, pedig Elliot elég nagy szavakat használt. Mi lehet ennek az oka? Mi mozgathatja? Miért azt mondja amit? Vadul zakatolnak a kerekek az elmémben, de semmi sem jut eszembe. Ez a férfi egy rejtély. Végiggondolom a beszélgetés minden mozdulatát, aztán rájövök. Még akkor is, ha nem teljesen igaz az elméletem, a ráció ott van benne. A férfi sakkozik annak megfelelően, hogyan tud hatni Elliotra. Mozgolódni kezdek, igyekszem felhívni magamra a figyelmet. Hangom talán nincs, de szájról még tud olvasni.
          - Kölyök…
          A hangja lágyabban cseng, szerelmemnek sikerült megtévesztenie egy kicsit. Most olyan, mintha éppen előtörni készülne belőle az, amit eddig rejtegetett. A csuklyájának dupla feladatot szánt, de vajon meddig tudja fenn tartani a látszatot? Engem már nem ver át, de Elliot más. Ő személyesen érintett az ügyben. Ez a figyelemelterelés pont megfelelő arra, hogy a csuklya lekerüljön a férfiról, és egy elég meglepődött tekintettel nézzen a fia szemébe. A levegő hirtelen fagyott meg, még jobban, mint amit eddig is érezni lehetett. A távolból gyerekkacaj hangja ér el hozzánk. Bár elég távol vannak ahhoz, hogy ne zavarjon egy percet se.
          - Kölyök!
          Teljesen megváltozik a hangnem a korábbiakhoz képest. Komoly lesz, de a ravaszság egyértelműen ott csillog a szemében. A percek csak peregnek, és ahogy átlendülök azon, hogy megláttuk végre az arcát, azonnal le is esik, hogy miért fogott el azonnal a fura érzés. Én ismerem ezt a férfit. Újra mocorogni kezdek, mire a pálca rám irányul. A saját pálcám. Megállok, nem akarom még jobban felidegesíteni ezt az alakot, még akkor sem, ha most fel tudnék készülni rá. Az arca… nem, az arca sem. Abban reménykedtem, hogy ha lekerülne róla a csuklya, akkor talán könnyebben le tudnánk olvasni, hogy mire készül, de nem. És ez rémisztő.
          Aztán valami váratlan történik. Villan a saját pálcája is, és a békjóim lekerülnek rólam. A falnak támaszkodva felállok. Nem merek más tenni, főleg azért mert csapdát sejtek a cselekedetei mögött. A pálcám a hóban köt ki kettőnk között. Magához akar csalni? Nem mozdulok, de a hangom azért kipróbálom.
          - Én… - kicsit be vagyok rekedve, de azt is visszakaptam. – Én ismerem magát. Maga Phillip Rowle!
           Nem éri meglepetésként, de nem vagyok meglepődve. Egy nagyon híres protektor, aki maga is vádlott volt a háborúk után, de ahogy a család többi néhány tagja, úgy ő is megúszta. Nem tudták eléggé bizonyítani, hogy valóban részt vett volna a mugli születésűek megölésében, és úgy az egész rendszer támogatásában. Nem is meglepő egy ilyen híres családnál. És Elliot…
          - Elliot, te… Ez biztos?
          Elképedek a felismeréstől. A férfi csak néz rám, ahogy mégis közelebb merészkedek hozzájuk. Ez a sakkjátszmájának melyik része lehet? Látok csillanni valamit a szemében pont azelőtt, hogy lehajolnék a pálcámért. Puffanás hangja hallatszik, majd a következő pillanatban mögöttem van, és a derekam öleli. A pálcája a bőrömbe fúródik. Nem értem miért tesz ilyet, hiszen Elliot világosan megmondta, hogy semmit sem tesz addig, amíg engem békén nem hagy, de… De neki én nem számítok, csak útban vagyok.
          - Kár lenne a karrierjéért és a tehetségéért, nem igaz, kölyök?
          - Mi a francot művel? Azt hittem, hogy…
          Elhallgatok, mert még jobban belefúródik a pálca az oldalamba. Nem tudom mit akar elérni vele, de úgy érzem, eddig csak közvetettem voltam túsz, mostantól pedig már élesben. De Elliot megmondta, hogy nem fog ad… Nem, ez most nem Elliotról szól. Rólam. Valami olyasmiről szereztem tudomást, amiről nem kellett volna.
          - Hallgatok, ígérem! Nem mondok majd senkinek semmit.
          - Ennyi nekem nem elég! – Közelebb hajol hozzám, a fülembe súg, hogy csak én értsem. – Senki sem tudhat arról, hogy Elliot a fiam. Senki, még ő sem!
          Rettegés fut végig rajtam. Nem fog megölni, igaz? Nem fogja őt is megölni, igaz? Azt nem teheti meg. Ezt ugye nem fogja megtenni?

Nem érdekelt, hogy dühös, nem érdekelt egyetlen szava… könnyes szemmel figyeltem, ahogy meglepetten méregett. Jól esett letépnem végre azt a csuklyát, ami annyi álmatlan éjszakát okozott. Harminc év fájdalma, mintha hirtelen gyógyulni kezdett volna, de ez is olyan kellemetlen volt és olyan kegyetlenül szenvedtem tőle, hogy még magamnak sem mertem bevallani. Persze ez is a gyógyulás része és most már van remény, hogy az seb egyszer összehúzódik… habár apám mindent megtett, hogy feltépje újra és újra.
Minden szava égető só volt, de ez ő. Talán természetes neki, hogy úgy viselkedik emberekkel, mint aki bármit megtehet velük. De én már unom az egyszerű, beáldozható tárgy szerepét és ki fogok törni ebből. Egyenlő félként kell kezelnie, ha a kardot akarja.
– Szerinted tisztességes, hogy te ismered az arcomat, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt is tudod általában, merre járok… de én még ennyit sem kaptam?
Ahogy ezeket a szavakat kimondta, ismét értelmetlen dolog történt. Esmé végre kiszabadult és a hangja is visszatért az alak jóvoltálból… de nekem ez valahogy túl egyszerű volt. Tervez valamit – állapítottam meg, miután más, értelmes magyarázatot nem találtam arra, hogy mitől enyhült meg.
Esmé pálcája a hóban kötött ki.
Gyanúsan néztem utána, majd a tekintetemet megint az apámra emeltem. Engem nem csap be a ravaszságával. Láttam már nála okosabb és erősebb embert is, habár nem jeleskedtem a párbajban az ilyen alakokkal szemben, elég volt a tudat: valamire készül.
Újra belém hasított a gondolat, hogy miért? Nem volt rá válasz, nem volt válasz sem a fejemben, sem máshol azzal kapcsolatban, miért teszi ezt. Annyiszor védett meg, pénzt küldött nekem, hogy megmentsen az éhenhalástól. Ez az ember nem lehet ugyanaz… legalábbis ezt szerettem volna bizonygatni magamnak.
Erőt vettem magamon. Nagyot nyeltem, mintha ezzel félre söpörhetném a kétségeket, amik egyre erősebbek voltak. Nem fogok gyengének tűnni és bár ő lenéz engem, nem tudja, mire vagyok képes, ha nem csak elszórakozom a helyzetet és élvezem az ellenfelem kétségbeesését.  
– Mire készülsz? – érdeklődtem, de hirtelen Esmére pillantottam.
A szavai pillanatokig csengetek a fülemben: „Maga Phillip Rowle!” Hangosan kapkodtam a levegőt, a szívem egyszer hevesebben vert és már úgy éreztem, valóban kiszakad a mellkasomból. Nem volt semmi a közelben, amibe megkapaszkodhattam volna. Kicsit előre hajoltam és fel akartam fogni: igen, ez az apám neve. Ez az ő arca és én itt állok vele szemben tehetetlenül, ahogy annak idején az anyám. Nem adhatom meg neki megint azt az örömöt, hogy elnyomhat valakit, hogy úgy rángathatja, mintha felette állna… mert felettem aztán biztosan nem áll. Hálás vagyok neki mindenért, hiszen megmentette az életemet, de ez nem jelenti azt, hogy egy senki lennék.
Phillip Rowle? – fakadt ki bennem valami. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt a nevet viseli az apám. A család pont elég nagymúltú volt ahhoz, hogy ismerjem még én is őket. Sokat ugyan nem tudtam róluk, hiszen nem nagyon olvastam újságot az utazásaim során, de még Daniel is megemlítette, hogy a háború után a Rowle család nagyrésze megúszta a komolyabb büntetést. Ez viszont azt jelenti, apám bűnös lehet mugli születésű emberek megkínzásába… és az én anyám is ilyen volt.
– Olyan biztos, mint a halál… egyszer láttam, ahogy gyerekkoromban zaklatta az anyámat – válaszoltam Esmé kérdésére.
Hiszen minek jött volna oda, ha nem is az apám?
Most szerettem volna odalépni Esméhez, hogy megfogjam a kezét. Csak ő tud megnyugtatni, és most igenis szükségem volt erre. Már nem tudtam sokáig megőrizni azt a kevés türelmemet, ami még ott munkált bennem.
Lenéztem a hóba… még mindig az a régi emlék gyötört. Ahogy ott állt anyám előtt és én alig láttam belőle valamit. Még is megfogott a hangja, egyszerre féltem tőle és tiszteltem. De már nem értem, miért is éreztem az utóbbit… annyira idegen és veszélyes. Az is igaz, hogy már nem félek tőle, viszont ösztönös tartózkodás alakult ki bennem. Hálás voltam, tiszteletet éreztem, amiért még a távolból is támogat engem és nem kárhoztattam, amiért haza akart hívni a háború idején. Most viszont ezek az érzések szerte foszlottak.
Egy puffanás térített magamhoz a gondolkodásból.
Mr. Rowle, Phillip, az alak – ki a francot érdekel, az apám, nevezze magát akárhogyan –valahogy Esmé mögé került és én már csak azt láttam, ahogy a pálcát az oldalához nyomja.
– Miért hiszed azt, hogy az erőszakossággal bármit elérsz? – kérdeztem és egyenesen rá fogtam a pálcámat. – Miért nem érted meg, hogy én a fiadnak tartom magamat? Hogy árulhatnálak el, miközben te voltál az egyetlen, aki segített nekem? Esmé pedig a társam most már és… –kicsit elpirultam, ahogy ezt kimondtam. Csak most fogtam fel igazán, mi is történt. Talán a társ szó nem a legmegfelelőbb, de összetartozunk és tudom, hogy ő sem árulta volna el ezt a titkot. Akkor sem, ha elváltak volna az útjaink később.
Esmé megígérte, hogy hallgat és nem mondja el senkinek. Persze ez hogy is lehetne elég egy ilyen számító alaknak… persze talán, ha nem így mutatkozott volna be, nem kéne tartania tőlünk. Magának kereste a bajt.
– Mit akarsz még elvenni tőlem? – emeltem fel a hangomat, mikor ő Esmé fülébe sutyorgott. Talán meg akarta ijeszteni, hogy még jobban rettegjen tőle. – Elvetted tőlem az érzést, ami megtanítja, milyen ha az embernek van egy apja, elvetted az anyám boldogságát… talán az életét is. Ma bebizonyítottad, hogy sokkal kevesebb vagy, mint amilyennek tartottalak.
Remegett a hangom, már nem tudtam parancsolni az érzéseimnek. A csalódottság olyan erővel nehezedett rám, hogy szinte összepréselt.
Eldobtam a pálcámat egyenesen Esmé lábai elé.
– Tessék ölj meg, nagyobb kárt már úgysem tehetsz! Tudod jól, hogy én lennék az oka, ha lebuknál és nem ő – mondtam rekedten, nem akartam megint könnyeket ejteni. Nem lett volna értelme, hiszen egy ilyen ember nem érdemli meg.
– Csak annyit kérek, hogy Esmét engedd el! Ha van szíved, bár őszintén kétlem… akkor elengeded – magyaráztam lehajtott fejjel.

          Mindig mikor azt hinné az ember, hogy ennél rosszabb dolog már nem történhet, mégis történik. Mindig, és ezen ha akarok se tudok változtatni. A sors keze olyan irányítóeszköz, amire nincs ráhatásom. Nem nekem, senkinek. Mert dacolni vele felesleges, talán. A szenvedésen túl mit nyerünk? Ha enged is, mire kiélvezhetnénk, addigra elfáradunk annyira, hogy ne is érdekeljen. A mögöttem álló férfi nem szól semmit már egy ideje. Talán ő is ezen gondolkodik.
          Amitől viszont nagyon félek, és nem akarom kimutatni, az Elliot reakciója. Nem akarom, hogy miattam kelljen aggódnia, és látom rajta, már így is csalódott az egész helyzetben. Nem tudom, mi járhat az ő vagy az apja fejében, de az biztos, hogy valamelyikük nem úgy fog ma innen távozni, ahogy azt korábban elképzelték. Vagy talán egyikük se.
          - Nem árulom el magát – suttogom, hogy még jobban megerősítsem, bár nem tudom, mennyire hiszi el nekem a dolgot a pálcájával az oldalamban. – Nem maga miatt nem, hanem Elliot miatt. Nem érdekel a jó híre, de nézzen a fiára. Nem hiszem, hogy ilyennek akarta látni az első találkozás alkalmával, mikor…
          - Nincs szükségem a kioktatására! Hallgasson el!
          Így teszek, nem akarom még jobban magamra haragítani. Főleg, mert eddig is jobban beleütöttem az orrom, mint ahogy kellene. Elenged, de nem tudom mi az oka ennek. Talán szerelmem kérése, talán valami más. Az viszont nem kerüli el a figyelmem, hogy nagyon koncentrál. Talán még mindig nem hisz el valamit. Hátrálni kezdek, innentől már tényleg rajtuk múlik minden. Innentől nem akarok beleszólni semmilyen formában a dologba.
           Phillip lehajol a két pálcáért, ami a lába előtt hever. Túl nagy fegyver van most a kezében, és félek, hogy rosszul végződik majd. Nem mozdul, csak nézi őket, mintha nem jól látná. Most kicsit úgy tűnik, mintha meggyötört lenne. Ezer év terhe nyomná a vállát, és már nem tudja elviselni ezt a súlyt. Idősebbnek tűnik, mint ami valójában a kora lehet. De engem nem hat meg ezzel az ábrázattal.
          - Nem akarok semmit elvenni tőled. Inkább visszaadni egy keveset azokból az évekből, mikor nem lehettünk együtt.
           Elliot pálcáját felé tartja, a végét szándékosan maga felé irányítva. Ez egy felhívás a keringőre, amitől nekem leesik az állam. Ha akarná, akkor szerelmem most könnyedén megátkozhatná. Mi ez a hirtelen változás? Honnan? Miről maradtam le? Pedig biztos voltam benne, hogy minden percét elcsíptem a beszélgetésnek.
          - Kölyök, most pont úgy nézel rám, mint mikor Jia nézett velem szemben utoljára, és mikor négy vagy öt évesen ott leskelődtél az ajtó mögött. Tudok róla, hogy figyeltél, bár nem láthattalak.
           Nem lehet. Nem fordulhat valakivel ennyire váratlanul ekkorát a világ! Hova tűnt az erélyes fellépés? Hol van a fenyegetés? Hova tűnt a férfi, aki néhány pillanattal ezelőtt még itt állt és az életünkkel fenyegetett?
          - Soha nem bántottam Jiát. Szerettem, és a mai napig sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni. Nem fogok neked magyarázkodni, ez nem a megfelelő pillanat, de hidd el, mindent megtettem azért, hogy támogatni tudjam őt. Hogy téged támogatni tudjalak.
          A hangja egy pillanatra elcsuklik, de aki nem tudja, mit kell észrevennie, annak talán fel sem tűnik. Némán figyelem továbbra is a jelenetet, és bár nagyon szólnék néhány szót, ez tényleg nem az a pillanat, mikor ki kellene nyitnom a szám.
          - Tartsd meg a kardot, addig biztonságban vagy, amíg az nálad van. Ahogy a gyűrű is – biccent a fejével.
          Elindul felém, én pedig lépek egyet hátra, aztán még egyet. Nem akarom, hogy a közelembe jöjjön főleg úgy, hogy két pálca is van nála, és ez az egész lehet ugyanúgy egy ravasz terv része, mint az eddigiek. Végül azért elfogy a hely, és megtorpanok. Ilyenkor bezzeg hiába sikítanék, nem hallaná más rajtunk kívül. Aztán egy pillanattal később, már a saját pálcámat tartja felém ugyanúgy, mint nemrég Elliotét.
          - Sajnálom, hogy megrémítettem. Kérem, árulja el, hogy mivel tudnám jóvá tenni?
          Ha eddig nem is lepődtem meg túlságosan, most leesik az állam. Ez a férfi nem lehet ugyanaz, mint korábban. Imperius alatt állt? Hogy tört ki belőle? Nyelek egyet, majd elnézek mellette Elliot felé, ő hogyan vélekedik a helyzetről. És persze így szeretnék időt nyerni, mert fogalmam sincs, hogy akarok-e kérni, és ha igen, akkor mit.

Úgy tűnt egy pillanatig, mintha rosszul látnék vagy legalábbis képzelődnék. Apám, a tekintélyesnek látszó, Phillip Rowle ellépett Esmétől és lehajolt. A kezébe vettem a pálcákat, amik eddig a hóban hevertek.
A szavai megleptek, mármint amit anyámról mondott. Nem az, hogy hasonlítok rá vagy úgy néztem rá, mint ő. Nem meglepő, ugyanazt tette velünk… mégis mit várt, hogy egy kis zsarolásért majd a nyakába borulok? Nem töltött el különösebben nagy örömmel, hogy így láttam először. Így ismertem meg, egy gonosz, zsarnokoskodó alaknak.
Az viszont, hogy szerette anyámat furcsa volt. Olyan kifejezés, amit Dean szájából sosem hallottam, holott tudtam: a mostohaapám az egyetlen, aki talán tényleg igazán szerette őt. Meghökkentő volt egy ilyen érzéketlennek látszó alaktól ezt hallani.
A hangja elcsuklott, mintha meghatódott volna, de én ezt még mindig nehezen hittem el. Ez az egész annyira nem illett hozzá, annyira idegen volt attól, amit eddig mutatott. Vajon valaha megbízhatok benne? – ez volt az első gondolat, ami futott az agyamon, ahogy felém nyújtott a pálcámat.
– Kölyök helyett most már szólíthatnál a nevemen… – jegyeztem meg, nagy zavaromban csak ennyit tudtam mondani.
Lassan vettem át a pálcámat, mintha még mindig valami trükktől tartanék s ez valóban így volt. Ahogy megéreztem az ujjaim között a megmunkált fát, kicsit megnyugodtam. Nem történt semmi, teljes nyugalommal tudtam elrakni a helyére.
– Anyát is tönkre tetted, ahogyan engem is megpróbáltál – vetettem a szemére. – A támogatásod csak bajt hozott a fejünkre... mármint ha te az eddigi tetted annak nevezed. Igen, köszönöm a pénzt és, hogy megvédtél… de ezen kívül mindent tönkre tettél!
El kell fogadnia a tényeket. A támogatása sírásba, fájdalomba és gyakran álmatlan éjszakákba torkolt. Ha szerette volna az anyámat, akkor nem kellett volna terhesen menekülnie előle. Kegyetlenül bánt azzal a nővel, akit állítása szerint szeretett és támogatni akart… én ebből nem láttam mást, mint szenvedést.
Mély levegőt vettem.
Nem akartam teljesen kikészülni vagy újabb „harcokba” bonyolódni a saját apámmal. Értelmetlen lett volna, hiszen erősebb nálam és kétlem, hogy a trükkök, amiket általában alkalmazok, vele szemben hatásosak lennének. Azt már biztosan tudom, hogy sokszor követett, ismeri a módszereimet. Felesleges volna újat húzni vele… és muszáj Esmé miatt tisztán látnom.
Ahogy ránéztem meglepettnek, sőt döbbentnek tűnt.
– Esmé, jól vagy? – kérdeztem és felé nyújtottam a kezemet. Azt szerettem volna, ha megfogja és közelebb jön hozzám.
Érezni akartam, hogy minden rendben vele. Egyszerűen az én hibám volt az egész helyzet, ha nem rángatom bele ebbe a kincskeresésbe és nem akarom eljátszani előtte a tapasztalt kincsvadászt, akkor nem kellett volna átmennie ezeken. Hát nem volt elég Elliot, hogy berángattad abba a hülye kísértetházba?
– Tartsam meg a kardot és a gyűrűt? – kérdeztem és meglepetten fordultam apám felé. – Akkor még is mire ment ki ez az egész?
Értetlenül figyeltem és reménykedtem benne, hogy választ ad a viselkedésére. Most, mintha én lettem volna a szülő és apám a gyerek, akit kérdőre vonnak… de valóban nem értettem. Miért kellett megtámadnia? Miért kellett erőszakoskodnia? Olyan könnyen mondott le a kardjáról hirtelen.
– Unom már ezt! Az egész életem válaszok kereséséből áll és ennek te vagy az oka! – mondtam, bár ő átváltott érzelmesre, én dühös voltam.
Minden szava egy újabb kérdés volt, egy újabb talány, aminek a megfejtése egyre komolyabban kínzott. Elegem volt, nem akartam megérteni, miért változott meg egyik pillanatról a másikra, de én nem tudok csak így hangnemet váltani azért, mert megkönyörült rajtunk és átadta a pálcámat.
Ahogy Esmé felé fordult, megijedtem. Féltem, hogy esetleg ártani akar neki, de csak átadta neki a pálcáját és az az abszurd kérdés hagyta el a száját: jóvá teheti-e a történteket?
– Azt kéri, hogy ne rángasd bele a kettőnk dolgába! – vágtam rá, mielőtt még Esmé válaszolhatott volna. – Ugye tényleg nem ártott neked? – nem értem, miért kérdeztem meg újra.
Bár az az igazság, hogy iszonyúan aggódtam. Nagyon szerettem volna megvédeni Esmét, de úgy tűnt, nem vagyok rá igazán képes.
– Sajnálom, hogy bele kellett keveredned ebbe… – suttogtam és megsimogattam az arcát.
Csak ezután fordultam vissza apám felé. Ugyanis egy megjegyzése még mindig nem hagyott nyugodni. Szerettem volna, ha válaszol erre és nem csak azt várja, hogy találjam ki magamtól.
– Mit jelent az, hogy biztonságban vagyok, míg nálam a kard és a gyűrű? – kérdeztem, nem mintha amúgy terveztem volna az átadásukat éppen neki.

          Ha lehet olyat mondani, hogy nem tudok kiismerni egy embert legalább egy kicsit az alapján, amit láttam belőle, és amit beszéltünk, akkor Phillip Rowle pont ilyen ember. Hogy tudja ennyire jól eljátszani egyik pillanatban még a kemény férfit, akinek minden mindegy, amíg esélyes az, hogy teljesülhet a kérése, majd a következőben egy könnyekig hatódott apa figurát előugrasztani a zsákból, mintha meg akarná lágyítani a szívünket. Bólintok Elliotnak a kérdésére, de aztán figyelmemet inkább a férfi felé fordítom. Tudom, hogy van még valami a tarsolyában. Kell lennie vagy már túl gyanakvó vagyok csak vele kapcsolatban?
          Látom a férfin, hogy már válaszolna szerelmem kérdéseire, de ő az indulatai miatt nem hagyja. A kérdések csak úgy záporoznak belőle, és jogosan is. Némelyik közülük még engem is érdekel, bár egyáltalán nem tartozik rám. Mikor felém fordul a pálcámmal, akkor meg is ijedek kicsit, de aztán elnézve a válla felett nem éppen azt a reakciót kapom, amire várok. Fel is háborodok kicsit.
          - Azt hiszem, el tudom dönteni a segítséged nélkül is, hogy mit kérek cserébe az elmúlt percekért – dobbantok egyet. Durván kapom ki a kezéből a pálcámat, és odamegyek Elliothoz. – Jól vagyok. Nincs semmi bajom azon túl, hogy fázom kicsit.
          Igaz, még mindig nem tudom, hogy mit kérek, mivel tudna kárpótolni, de valahol igaza van. Nem akartam ebbe az egészbe belekeveredni, most mégis a középpontjában vagyok. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egy nagyon egyszerű kéréssel fordulok hozzá, ami nem is lesz olyan könnyű. Megfogom Elliot kezét, és Phillip szemébe nézek.
          - Azt akarom, hogy védjen meg! Úgy gondolom, hogy minden, ami már elhangzott, és ami még el fog hangozni, olyan jelentőséggel bír, amiről nem csak nekem, de Elliotnak se kéne tudnia. Azt akarom, hogy védjen meg a családjától, és minden mástól is, amitől csak tud.
          Látom rajta, hogy gondolkodik. Tudom, mekkora áldozat ez valójában tőle. Tudom, mit jelent az, hogy valakire oda kell figyelni, és ő is tudja, hiszen ezt tette az elmúlt időszakban mióta szerelmem megszületett. Percekig habozik, majd bólint egyet.
          - Megteszek minden tőlem telhetőt, de meg kell értenie, hogy a fiam az első.
          Nem is vártam mást egy olyan alaktól, aki nem tudja betartani a saját ígéreteit. Abból ítélve, amit a beszélgetésükből leszűrtem, elhangzott már itt néhány, a sorok között olvasva észre is lehet venni őket, mégis itt vagyunk. Aggaszt viszont még valami. Gondolkodik, és attól félek, hogy nem fog majd őszintén válaszolni Elliot kérdésére.
          - Ami pedig a kardot és a gyűrűt illeti. Mind a kettő Rowle családi ereklye. Régen elveszetteknek hittük őket, ám mindkettőnek sikerült a nyomára akadni. Van még egy harmadik is, de az egy másik történet. A család kínosan ügyel a jó hírnevére, így minden félvért megöltek eddig észrevétlenül. Szó szerint kitörölték a létezésüket. Megtehették, hisz tökéletes kapcsolataik voltak a Minisztériumban. Janus veled is ezt tenné, ha megtudná a létezésed, és amilyen viszály uralkodik most közte és a fia, Kean között, valószínűleg könnyen el is tudná intézni. Tartsd magadnál őket, a család jó rész ellen védve leszel, a másik fele elől pedig jobb, ha menekülsz.
           Érzem, hogy van még valami, amit nem mondd el, de talán ennek csak annyi oka van, hogy az már tényleg nem tartozik rám. Ezek alapján viszont megértem, hogy miért akarta szemmel tartani annyira Elliotot. Féltette, hogy rájönnek a titkára, és akkor nem védheti meg. És logikus az is, miért éppen vele kerestette meg a kincseket. Így családon belül maradnak.
          - Azért légy óvatos. Vannak olyanok a családban, akik könnyen kiszedhetnek még belőlem is információkat, és nem tudom, hogyan reagálnának a létezésedre. Nem akartam ártani nektek, meg akartalak védeni titeket. Sajnálom, ha úgy tűnt, hogy ártok.
          Miért rám néz? Miért engem néz ennyire behatóan? Ez ijesztő. Megszorítom Elliot kezét, szeretnék már elmenni. Szeretnék hazaérni végre, és szeretnék pihenni. Szeretném elfelejteni ezt az egészet, amennyire lehet.
          - Elliot, menjünk, kérlek!
          - Nem tartalak fel titeket, ha menni szeretnél, akkor menjetek.
          Azt hittem, elég halkan mondom, de akkor még se. Sejtem mennyire fontos lehet ez a pillanat, de most nem akarom elhagyni őt, és ez biztos látszik is rajtam.
          - Kölyök… Elliot, örülnék neki, ha tudnánk beszélni nyugodtabb körülmények között. Tudom, hogy még sok kérdésed van, de megértheted, hogy nem mindent mondanék el a kisasszony előtt.
          Egyértelműen vár. Mintha neki is mennie kéne, de addig nem akar itt hagyni minket, amíg van egy elvarratlan szál legalább. Jó lesz ez majd később, ez túl sok volt mindenkinek, gondolom neki is. Bárcsak másként találkoztunk volna. Megrángatom picit szerelmem karját, hogy nyomatékosítsam indulási szándékomat.

Esmé kérésének hallatán kicsit meglepődtem. Vajon mi vitte rá, hogy megbízzon egy ilyen alakban? Nekem az apám, akitől egyszerre félek és tisztelem, mégsem tudnék olyat kérni, hogy védjen meg. Megtette ugyan már és életben tartott, mikor kellett, de mégis miféle indokkal? Egyszerűen nem hiszem, hogy az apai szeretet vezérelte.
A válasz, hogy én vagyok neki az első nem lepett meg. Két lehetőség van: komolyan gondolja és valami célja van velem vagy egyszerűen csak az érzései vezérlik. Azonban képtelen voltam elhinni, hogy bármilyen szeretetet érez irántam... vagy legalábbis nem a megfelelő módon mutatja ki.
– Ha én vagyok neked az első, akkor Esmét védd meg! Nekem most ő a legfontosabb. Én tudok vigyázni magamra – erősködtem.
Megszorítottam kicsit Esmé kezét. Én nem tudtam kiállni érte, de apám talán tényleg képes megvédeni – gondoltam, bár még mindig nem bíztam meg benne. A szavai olyan meghatóan csengtek, bennem még azonban ott élt, amit néhány pillanattal korábban tett. Ártani akart Esmének... talán nekem is, majd amikor neki kényelmesebb volt, hirtelen átváltott erre a kedves hangnemre.
A kard és a gyűrű Rowle ereklyék... nem lepett meg. Ezt eddig is értettem. Különös, hogy pont ezek a tárgyak jelentenek némi biztonságot, habár közel sem minden rokonnal szemben. Miféle család lehet ez? Hiszen, amit én ismerek „családként” az egy összetartó egység. Nem szorul senki irányítására és igen, most már azt is belátom, olyannak fogad el, amilyen vagyok. A Rowle család azonban egy aranyvérmániás, beteges társaságnak tűnt, aki a „hibákat” – a hozzám hasonló kis botlásokat – gyilkossággal törli el, mintha nem is történt volna semmi.
Ha eddig nem tartottam elég izgalmasnak az életemet, ezután már egy szavam sem lehet. Ha Phillip... akarom mondani apa nem elég ügyes, akkor akár egy egész család is a nyakamra küldhet ez a Janus, aki gondolom a családfő lehet – habár ez nem volt egyértelmű az elmondás alapján.
– Értem, izgalmasan hangzik – ismertem el.
Csendben végig néztem rajta. Furcsa volt látni az arcát, de olyan felszabadító érzés volt, hogy a dühömet is egy pillanatra elfelejtettem. Azt viszont nem tudom, mikor bocsátom meg neki, hogy ezt tette velem.
– Elég érdekesen mutatod ki, hogy nem akarsz ártani valakinek. Az anyámmal a szemem láttára üvöltöztél és tudtam, hogyha kell bántottad volna... erre most Esmével zsarolsz – hangsúlyoztam ismét, amit már eddig is tettem.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e ezt megbocsátani... – tettem hozzá halkan.
Valójában nem is néztem rá, a bakancsom piszkos orrát bámultam és reménykedtem benne. Furcsa, kavargó érzések uralkodtak a szívemen, nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak inkább. Ez az egész groteszk volt ahhoz képest, amire vágytam. Phillip Rowle egyszerre tűnt ijesztő és jó embernek. Nem igazodtam ki rajta, pontosan úgy, ahogyan az érzéseimen sem.
Kisfiú korom óta vágyta látni az arcát. Most pedig itt áll előttem és nem érzem a feloldozást. A múlt bilincsei ugyan leestek a csuklómról, de valami sokkal veszélyesebb, sokkal idegenebb jövő állt előttem, amit képtelen lettem volna most felfogni.
Esmé menni akart. Finoman meg is szorította a kezemet, így rápillantottam.
– Én... – kezdtem, miután apám is hajlandó volt elengedni minket.
Nem tudtam megszólalni. A hangom elcsuklott.
Mi lesz, ha most elmegyek és soha többé nem bukkan fel? Hiszen harminc éven át képes volt rá... talán ismerem az arcát, mégsem tudnék az akarta nélkül a közelébe férkőzni – ilyen gondolatok foglalkoztattak. Ráemeltem a tekintetemet és komolyan harcoltam a könnyek ellen.
– Szeretnék még veled találkozni... – válaszoltam röviden. – Válaszokat akarok kapni.
Nem azt mondtam, amit gondoltam. Nem érdekeltek a válaszok annyira, a születésem körüli dolgok valódi története vagy hasonló izgalmas részletek. Egyszerűen csak ismerni akartam, tudni, hogy milyen, amikor valakit az apámnak nevezhetek igazából. De vajon  ő is ezt akarja-e vagy továbbra is csak egy eszköz maradok? Addig a napig ugyanis úgy tűnt, annak tekintett. Hiszen kihasználva a képességeim a kardja meg a gyűrűje után csalt, amikhez most már még jobban fogok ragaszkodni. Elvégre ezek a tárgyak hozzá kötnek, nem fogom soha átadni senkinek őket.
– Mehetünk... – mondtam Esmének és odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
Szükségem volt erre, hogy megnyugodjak... bár tudtam, hogy egy gyengéd csók is csak pillanatnyi békét hoz. Az érzéseim, a csalódottsággal vegyes meghatottság még napokig uralni fogják a mindennapjaimat és hosszú ideig fogom még emésztgetni, ami történt.
– Szükségem van most egy kis nyugalomra – tettem hozzá.
Lassan tettem meg az első lépést. Esmé eddigre már többször finoman jelezte, hogy menni szeretne. Nem bírtam ki, hogy ne forduljak vissza két lépés között. Ha ez az utolsó alkalom, hogy nem egy újságban látom az arcát, akkor muszáj volt még egyszer rá pillantanom.
Rá akartam mosolyogni, de előtörtek a könnyeim, ezért gyorsan elfordultam és az utat figyeltem, ami Esmé lakása felé vezetett.
– Mi lesz, ha soha többé nem bukkan fel? – kérdeztem és gyorsan letöröltem a könnyeimet az arcomról. Erős vagyok –  biztattam magamat.
– Tudom, hogy képes volna rá. – tettem hozzá.

          Nem értem Elliot reakcióját, kérdőn is nézek rá. Mármint valahol megértem, hogy megpróbál megvédeni, de miért teszi ezt? Tudom, hogy mit kértem, azt is tudom, hogy miért, de a családja ellen nem biztos, hogy meg tudná védeni magát.
          - Nem… ezt… - Egy pillanatig farkasszemet néz szerelmemmel. - Rendben, de csak akkor, ha téged biztonságban tudlak. Mindenhol nem védhetlek meg, de megteszek minden tőlem telhetőt értetek.
          Megértem, hogy miért nem mond egyértelműen igent Elliot kérésére. Én se tenném az ő helyében. Tudtam, hogy az aranyvérűek… hogy azok az aranyvérűek, akik szorosan ragaszkodnak a hagyományaikhoz, mennyire komolyan veszik a vérvonal kérdést, de még engem is megdöbbent az, amit Phillip mond. Így… ennyire szívtelenül eltűntetni egy embert a föld színéről, kegyetlenség. Persze, mivel én soha nem voltam annak a világnak a része, nem tudhatom milyen lehet abban a környezetben, azzal a felfogással élni. De ahogy látom a velem szemben álló férfi vagy jól játssza most megint magát vagy belé nem sikerült belesulykolni ezt a felfogást. És ha jól értem, akkor nem ő az egyetlen. Kezdem egyre jobban félteni szerelmem. Minél tovább maradunk, annál rosszabb dolgok derülnek ki.
          - Kiabáltam, mert ő sem értette meg azt, amit neked próbálok most elmondani. A világom nem színes, hanem fekete-fehér. És kiabáltam, mert ő bár nagyon igyekezett, nem tudta megmutatni, hogy akár lehetne színes is. És ez azóta se sikerült senkinek.
          Azt hiszem, megértette, hogy mennyire nem jó most nekünk ez a helyzet, és talán neki sem annyira jó, ezért nem is erőszakoskodik velünk. Látom rajta, hogy mégis elszomorítja a dolog, de egyikünk sem ilyen találkozóra számított, és legfőképp nem ilyen évkezdésre.
          - Keresni foglak, mindenképp, mert szeretnélek jobban megismerni, és válaszolni azokra a kérdésekre. Kettesben.
          Tisztelettel bólint felém, és megértem a helyzetet, de ő jött akkor, mikor éppen romantikázni próbáltunk. Még az ebédet is félbehagytuk miatta, ahogy szerelmem felpattant az asztaltól. A körülöttünk lévő varázslat megszűnik, ahogy elfordulunk tőle, de a hoppanálás hangját nem halljuk. Nem csoda hát, ha Elliot hátranéz felé. Addig megállok, én is felé nézek, de hagyom őket némán búcsúzkodni. A kezemet a hátára teszem, kicsit végigsimítok rajta, ahogy haladunk tovább. Végül a pukkanás is elhangzik, amitől jó nagy adag kő esik le a szívemről.
          - Látni fogod még. Talán nem holnap vagy holnapután, de biztos találkoztok még. Most már tudod a nevét, tudod a személyazonosságát, ha akarsz, akkor te is kapcsolatba léphetsz vele. A fia hívó szavának pedig csak nem fog ellenállni.
           Próbálom a lehető legjobban vigasztalni őt, és a leggyorsabban hazavinni magamhoz. Igazából csak most érzem, mennyire átfagytam a hóban ücsörgés miatt. Hogy ezért, vagy másért, nem tudom, de hamarabb hazaérünk, mint az étterembe.
            A lakásba érve döbbenek csak rá, hogy mennyire átfagytunk mind a ketten. Bevezetem őt a hálóba, és amíg vetkőzik kicsit, addig én is leveszem a ruhámat, és felveszek egy elnyűtt, hosszú pulóvert, amit leginkább a festéshez szoktam csak használni. Bedugom az ágyba, amíg kicsit átmelegszünk, fejemet a mellkasára teszem. Tudom, min jár az esze, és ha olyan lennék, akkor még féltékeny is lennék az apjára.
          - Mivel tudnám könnyebbé tenni neked a helyzetet most?
          Felnézek, megcsókolom, kicsit fürkészem a tekintetét, de visszahelyezem végül a fejem a mellkasára, kezem az övébe kulcsolom, és csak hagyom, hogy a szívének heves dobogása lenyugtasson engem.

Köszönöm a játékot. 

Egyszer már magam mögött hagytam egy szülőt s mégha nem is egészen így történt, hasonló fájdalmat érezrem. Akkor úgy éreztem, vége: nem térek vissza többé arra a helyre, amit otthonnak nevezek... de nem gondoltam teljesen komolyan, hiszen kamasz voltam, aki a probléma elől menekült.
Valahogy mindig úgy éreztem, anyámhoz hazatérhetek, ha szükséges. Mint egy támasz állt mögöttem, ami ha kellett, megtart mielőtt hanyatt esek. Sosem gondoltam, hogy hazatérve a sírját látogathatom meg csupán... ezért is ért hidegzuhanyként az eset. Tudtam persze, hogy háború van, anyám pedig különösen veszélyeztetett, hiszen mugliszületésű... de valahogy mégsem tűnt igazán valóságosnak a helyzet. Talán nem ijedtem meg eléggé, mert oly messze voltak tőlem akkoriban.
Apámra nézve, könnyes szemmel fájdalmat éreztem. Bár erős akartam lenni és a sírást könnyen elnyomtam, ott munkált bennem a pánik. Esmé ugyan bíztatott minden szavával és mozdulatával, de ő ezt nem érthette. Az apám egy karnyújtásnyira van, most még közelebb, még sem tudom elérni, csupán ha ő is akarja. Hiába nyúlok utána, éppen csak a köpenyének redőit érinthetem.
A lakásba érve ismét csak ketten voltunk. Nem volt ott Phillip Rowle, az utcán lézengő muglik, csupán én és Esmé. Ahogy az ágyban a mellkasomra a hajtotta a fejét csak egy gondolat lett úrrá rajtam: Hogy kezdődhet egyszerre jól és rosszul az 1999-es év?
Hálás voltam a sorsnak, hogy a Kakaóbirodalomba vezérelt azon a napon és ő volt elég bátor leülni az asztalomhoz. Talán sosem volt korábban ilyen szerencsém... s ha a találkozásunk óta tartó boldogságomat egyetlen dolog el tudta rontani az apám felbukkanása volt. Csalódtam benne, még akkor is, ha megpróbálta helyrehozni a kezdeti rossz benyomást.
Esmé kérdésére és a csókra kicsit végre elmosolyodtam.
Nem, nem tudja könnyebbé tenni, sőt elviselhetőbbé sem a helyzetet. Minden megváltozott, minden felkavarodott bennem. Vajon mi fog bennem megváltozni ezek után? – ugyanis az új élethelyzet helyett engem ez foglalkoztatott a legjobban. Az ugyanis biztosan tudtam, hogy valami más lesz, ha végre teljesen elfogadom a dolgot… mármint, hogy tudom kit nevezhetek apámnak, tudom a hátterem egy részét és a válaszokkal, amiket majd remélem megad egyszer tényleg, ez csak folytatódni fog.
– Csak maradj most itt egy kicsit mellettem… – suttogtam.
Ahogy visszahajtotta a fejét a mellkasomra, megsimogattam a haját. Nem nyugodtam meg, de jól esett hogy ott van valaki, aki már amúgy is tud erről és nem kell titkolóznom, ezáltal talán jobban is megért.

Én is köszönöm a játékot!