The storm

[viselet]

A tarkóm megint a párnának ütközött, miközben Esmé még mindig rám tapadt. Vele ellentétben, én nem tudtam belefeledkezni a szenvedélyesnek szánt csókba. Zavart, hogy Daniel így lát, az apámról nem is beszélve… jobban szeretem az ilyesmit privátban intézni.
Azét beletúrtam a dús hajkoronába. A tincsek selyemként siklottak az ujjaim között, miközben elhúzódott tőlem. A szemei gyönyörűen csillogtak most is és ahogy kimondta azokat az egyszerű szavakat, megdobbant a szívem. Hát ezek szerint vége a magánynak ténylegesen – egy kicsit elmosolyodtam.
A boldogságomnak csupán apám mozgolódása vetett véget. Nem akartam, hogy elmenjen, meg akartam ragadni és visszarángatni a nappali közepére. Még mindig ott volt az a kis félelem bennem, hogyha elmegy soha többé nem látom. Nem szerettem volna, hogy csak egy sötét árny legyen, aki csupán a háttérből rángatja a szállakat. Nekem apára van szükségem, nem egy titokzatos támogatóra. Talán nem is kellett volna semmit a fejéhez vágnom, hirtelen öntött el a düh… rajta vezettem le és bár igaz volt minden szavam, ismerem az embereket. Nem szeretik az igazságot hallani.
– Szeretném, ha megismernéd a féltestvéreidet is. Ha van hozzá kedved. Ketten vannak. Lisbeth egy évvel idősebb nálad, Prue pedig kettővel fiatalabb. Lisbeth már férjnél van, Prue pedig most készül az esküvőjére. Mit szólnál hozzá?
Megleptek a szavai. Nem csak azért, mert ilyet kért… hanem a név. Lisbeth. Valahol hallottam már ezt a nevet.
Lis! – jutott eszembe hirtelen. Egy mardekáros lány volt, talán pont egy évvel volt nálam idősebb… sosem érdekelt különösebben, egy sznob libának tűnt, aztán a legjobb barátom összeboronált minket az utolsó roxfortos tanévem elején. Jó, ha egy hónapot lehúztunk együtt, de ha megölnének sem tudnám megmondani a vezetéknevét. Biztosan véletlen az egyezés – zártam le.
Gyorsan biccentettem egyet apám felé.
– Rendben – mondtam.
Nem akartam még véletlenül sem hozzá tenni a kérdést: „És még is mit fogsz nekik mondani, ki vagyok én?” Valahogy az az érzésem támad, hogy apám nem gondolta át ezt a dolgot. Eddig a létezésemről sem tudott senki, most meg a testvéreimnek akar bemutatni. Furcsa érzés persze a tudat, hogy van egy nővérem és egy húgom… valahogy olyan megmagyarázhatatlan gondolatok keringtek a fejembe. Nem igazi kérdések. Csupán furcsa volt hallani: féltestvérek. Eddig csak Danielre tekintettem testvérként és kicsit rossz érzés fogott el, hogy csak így kaptam másik kettőt. Nyilván sosem lesz olyan a kapcsolatom velük, mint az öcsémmel. Azonban most kíváncsiságot éreztem, tudni akartam kik azok.
Azt alig vettem észre, hogy távozott. Csak a kandallóban felvillanó lángokat láttam már.
– Hazamegyek én is, de még ma benézek hozzád – jegyezte meg hirtelen Daniel.
Kedves mosoly ült az arcán és nem látszott kicsit sem dühösnek már. Talán neki is jót tett, hogy egy picit kioktathatott.
– Már jó kezekben vagy, de a sebednek szakszerű ellátásra van szüksége – mondta és Esmére pillantott. – Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Apa eléggé felületesen beszélt… és a gyűrű…. szóval gratulálok! Te vagy az első, aki ennyire megfogta a bátyámat. Soha egy barátnőjét sem…
– Kösz, Daniel! – vágtam a szavába.
Lassan bólintott és elnevette magát, ahogy behátrált a kandallóba. A lángok ismét fellobbantak és végre kettesben voltunk… illetve hármasban, hiszen megjelent Zeusz. A konyhaajtóból balettozott a szoba közepére. A fejecskéjét finoman Esmé lábához nyomta és hangosan dorombolni kezdett.
– Ő is befogadott – jegyezte meg és megint megfogtam a kezét. – Komolyan gondoltam, hogy maradj itt örökre. Senki mással nem szeretném megosztani az életemet, csak veled… meg persze a háziállataiddal. Nem bánom, még Felix is jöhet.

Köszönöm a játékot!

~ set ~

          Meglepődve nézek a férfira. Azt hittem, hogy soha nem fogja majd bemutatni a gyerekeit Elliotnak, hiszen neki is évekbe telt mire rávette magát, hogy megismerje őt. Phillip Rowle a meglepetések tökéletes tárházát tartogatja a zsebében, még akkor is, ha sok cselekedete elég kiszámítható. Figyellek téged is. Nem lehet könnyű feldolgozni ilyen váratlanul egy ilyen hírt, és Danielre is vetek egy futó pillantást, bár neki kevésbé lehet megrázó ez a dolog. Főleg mert nem kell semmitől sem félnie. Nem fogják elvenni tőle a bátyját.
          Figyelemmel kísérem, ahogy a legidősebb közülünk elhagyja a lakást. Köszön is, és megígéri, hogy találkozunk még, de mintha ezt nem hallanád. Csak későn térsz észhez, mikor már elmegy. Az sem lep meg, hogy az öcséd lassan indulni készül. Miután félbeszakítod a mondandóját, amiről úgyis sejtem, hogy mi lehet az, felállok, és még mielőtt belépne a kandallóba, megállítom.
          - Tényleg vigyázok rá, bízd csak rám. Én is örülök, hogy megismertelek – ölelem meg. – Sajnálom, hogy így kellett megtudnod az eljegyzést, egy nagy családi sörözés közben akartuk elmondani mindenkinek. Édesapád kivétel lett volna, de a történtek miatt ez talán érthető. Akkor később találkozunk.
          Ellépek tőle, és végignézem, ahogy Phillip után ő is eltűnik a kandallóban. Mosolyogva fordulok feléd. Visszasétálok hozzád, és leülök újra a kanapéra. Megsimogatom az arcod, mire megjelenik a macska. Lehajolok hozzá, hogy megsimogassam, majd újra feléd fordulok.
          - Állat óvodát nyitunk? És nem volt kérdés, hogy jön Felix is, ha én is. – Újra felállok, de nem lépek el. – Csinálok valamit enni, aztán ha akarod, akkor megmutathatod mennyire vagy huncut még így sérülten is. De a macska kinn marad a hálóból.
           Nem tudom, hogyan fogunk elférni majd ennyien és tudom, hogy Felix kikerül a lakásból, ami elég nagy megrázkódtatás lesz neki, de majd megszokja. És jobb lenne, ha tényleg szakemberre bíznánk az átalakítást.
          - Édesem – ülök vissza hirtelen. – Itt maradok, ameddig te is. Közösen hozunk majd meg döntéseket, a legapróbbakat is, és nincsenek titkok. De ugye tudod, hogy ez a hely már nem lesz az a menedék, amit eddig megszoktál. Zajos lesz, nagyobb, néhol mocskos, máshol világos és leginkább a miénk nem csak a tiéd. Ugye fel vagy készülve rá?
          Kicsit várok a válaszodra, de aztán látom, hogy talán nagyon előre szaladtam. A bólintásod az, ami végül azt mondatja velem, hagyjam ennyiben a dolgot kicsit. Megpaskolom a karod, majd elindulok a konyhába, hogy elkészüljek azzal az ebéddel.

Köszönöm a játékot, My darling.