Clementine Banks

CLEMENTINE SHOSHANNA BANKS

Alapok

jelszó || "Mindenkinek a teste egy templom, de Lotté vidámpark"
így ejtsd a nevemet || klementájn benksz
nem || nő
születési hely, idő || Brighton, Anglia; 1981.11.12.
horoszkóp || Skorpió
kor || 17
vér || félvér
évfolyam || hetedév

A múlt

- Apa…?
- Igen, kincsem?
- Menjünk haza.

Pontosan tudja, hogy értem. A tekintete majdnem hajszálra olyan, mint az enyém, mégsem mesélhetne az enyémtől eltérőbb történetet. Ő már feladta. Lemondott róla. Naiv gyermekségnek gondolja, hogy én még nem, és mosolyt erőltet magára, melyből minden vidámság hiányzik.

- Tin-tin, tudod, hogy nem lehet. Nem akarja, hogy hazamenjünk.
A cipőm orrát bámulom. El fog kopni. Jó lenne elmenni újat venni anyával, de nem tudom, hogy igazán ezt akarom-e.
- De Merlinre…! Karácsony van! – kopott cipőorr ide, meg kopott cipőorr oda, toppantok egyet, mintha újra öt éves lennék.

Öt éves, a cseresznyefa egyetlen olyan ágán ülve, amire fel mertem mászni, és hallgatom anyát, ahogy rólam beszél. Rólam beszél apának, a hangja incselkedik, játszik velem. Úgy tesz, mintha nem tudná, hol keressen, mintha a folyton lógó cipőfűzőim nem kandikálnának ki a levelek közül, és fél tenyeremet a számra kell szorítanom, hogy ne nevessem ki látszólagos vakságát.

- Istenem, olyan izgága ez a gyerek! Hát nem bámulatos? Egész nap úgy rohangál körbe és körbe, mint egy kifogyhatatlan energiaforrás, sosem elég, sosem sok, mintha sosem fáradna el. Persze már ilyen volt kisbabának is, emlékszel…? Mindig akkor izgett-mozgott, amikor az a legkevésbé volt alkalmas, és szinte semmi sem volt, amivel lenyugtathattam volna. Zene, éneklés, evés, ivás, torna, mit érdekelte az őt…? Csak izgett és mozgott, és azt hittem, hogy abbahagyja majd, de sosem hagyja abba. Egy pillanatra leveszem róla a szememet és már itt sincs, elszalad előled, néha csak úgy eltűnik, a szívrohamot hozza rád, aztán meglátod a narancsos csillogást azon a gyönyörű barna haján, és megkönnyebbülsz, elmúlik a szúrás, a jeges karmok szorítása a szíveden, és tudod, hogy még biztonságban van. Még szaladhat…

Amikor ilyenek jutnak eszembe, kicsit összeszorul a torkom. Mintha fátyol lenne a szemem előtt, egy fátyol, amitől nem tudom megmondani, hogy valami valóságos-e, vagy sem. El kell gondolkodnom egy percre most is, hogy ez igazi emlék… vagy pedig nem. A tavalyi évben jött hamis emlékek halvány lenyomatként még mindig velem vannak. Néha álmodom róluk, néha elkezdek mesélni egy történetet, és a felénél rá kell jönnöm, hogy az, amit emléknek hiszek, nem is történt meg valójában.
A tekintetem apáéba csimpaszkodik, némán kérlelem, noha tudom, olyasmit kérek tőle, amit nem adhat meg nekem, és az ujjaim már rég megmarkolták a kocsit, amin a ládám, és Ubul kalitkája van. Már akkor tudtam, hogy nem haza haza megyek, amikor felszálltam a Roxfort Expresszre, hogy a karácsonyt a családommal töltsem. Legalább az egyik felével.

A magasba repülök. Dobál, a magasba, kacagok, kacagok hangosan, velem kacag ő is. Feldob, eleresztenek ismerős, biztonságot adó karjai, egy pillanatra megijedek. Le fogok esni, le fogok esni, és ő nem kap el, de mielőtt még az arcomra fagyhatna a mosoly, a torkomon ragadhatna a guruló nevetés, elkap. És újra, és újra, és méééég! Az ötödik, a hatodik után már meg sem ijedek, tudom, nem hagyja, hogy leessek, nem hagyja, hogy bármi bajom is történjen, nem hagyja, hogy így legyen! Anya, anya, anyuci, az illata, a selymes bőre, a puha karjai, a rúzsok a fiókban, amikhez nem szabad hozzányúlni, mert drágák, anya, anya, anyából csak egy van.
Apa nem nevet velünk.
Ő előbb látja a könnyeket anya szemében. Én azt hiszem, csak úgy nevet, hogy kicsordult a könnye. Ő tudja, hogy nem lesz már velünk sokáig.

Mindig az a legrosszabb, amikor a fele igaz, a másik fele pedig nem. A teljes hazugságot könnyebb elválasztani az abszolút igazságtól, de amikor a kettő egybeolvad, nehezemre esik meghúzni a határvonalat. Megkérdezhetném apát, emlékszik-e erre a júniusi délutánra, de csak hagyom, hogy a kocsit a helyére visszatolva ő a ládát emelje le, én pedig Ubult. Még hallom a hátunk mögött az iskolatársaim hangját, kiveszem egy-egy szülő „Mesélj, drágám, mi újság?”-ját, de apa és én egészen másfajta beszélgetéseket szoktunk folytatni.

- Még mindig nem felejtetted el őket? – mintha csak olvasna a gondolataimban.
- Nem mindet.
- El akarod felejteni őket?
Mert ez a jó kérdés, nem igaz?
- Nem mindegyiket.
- Hogy is volt? Az a békás dolog?
Elvigyorodom. Életem legkínosabb, de egyben legviccesebb Roxfortos éve a második évem volt. Amikor megcsókoltam egy békát – Apa, ne már…
- Halljuk!
- De úgyis tudod, hogy mi történt.
- Te is tudod?
Hangosan fújom ki a levegőt. Mintha pár szén-dioxid darabka a levegőben megüzenhetné neki, hogy feleslegesen erőlködik, úgysem felejtem el, honnan indult ez a beszélgetés, és különben is: most csak direkt azt akarja, hogy még pluszba kínosan érezzem magam.
- Pont a tanév utolsó napján Carina elhitette velem, hogy John Summers varangya igazából egy elátkozott királyfi, akit ha megcsókol egy igaz, és minden ízében jó hercegnő, akkor visszaváltozhat emberi formájába, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
- És te hittél neki, és megcsókoltad a békát.
- Én hittem neki, és megcsókoltam a varangyot… - a mai napig, ha ezt kimondom, a hideg ráz ki, és el sem tudom hinni, hogy lehettem ilyen elvarázsolt tizenkét évesen – Mire visszaért a vonat Londonba szerintem már az egész iskola tudta, hogy mi történt, nem is beszélve John Summersről, aki az egész úton végig engem szekírozott, és mire leszálltam, már szabályosan sírtam.
- De anya fogta John Summers békáját, és közölte, hogy ő most már a te királyfid, és hazavisszük.
Lemondó sóhajjal nézek apára a nyitott kocsiajtó felett – a vezetés iránt érzett mániáját aligha fogom tudni valaha is megérteni – és megrázom a fejem.
- Nem, apa, az a hamis emlék. Anya igazából kinevetett, és azt mondta, hogy talán ideje lenne tündérmesék helyett valami mást olvasnom.
- Ó…
- Jó kis felfordulást okoztál, mi, apa? – nincs bennem igazi szemrehányás, talán csak egy kis megbánás. De tudom, hogy apának abból sokkal több van, mint nekem.
- Tin…
- Nem, hagyjuk. Menjünk, jó?

A sírjára liliomot tettünk. Illatos, fehér liliomot, amit mindig is szeretett. Soha többet nem dobált senki. Soha többé nem szólt rám senki, hogy ne tűnjek el egy szó nélkül. Apa soha többet nem nevetett velünk és soha senki nem figyelt már rám, hogy feltúrom-e a rúzsokat a fiókból. Nem várt senki nyár elején a Roxfort Expresszről leszállva, hogy letörölje a könnyeimet, amiért egy fiú rám szállt.
Vagyis csak… nem volt ott az anyukám, hogy segítsen, amikor ötödévben túl soknak éreztem a tanulást, amikor életemben először randira hívtak, amikor életemben először rájöttem, mit jelent az, reménytelenül szeretni valakit, amikor azt hittem, elveszítem a legjobb barátomat, amikor aztán minden, de minden úgy elromlott, hogy a világ végétől rettegtünk, de…
… de ez valójában nem így történt. Anya él. Csak néha elfelejtem.

Kiérünk az országútra, és erre megint emlékeztetnem kell magam. Ahogy arra is, hogy azért ülünk egy mugli gépjárműben, mert apa régen mindig anyával együtt jött ki értem az állomásra, és anya sosem szerette a közlekedés varázslatos módjait. Ha lehetősége volt rá, szerette elkerülni a hoppanálást, a zsupszkulcsokat, a Hopp-porról pedig hallani sem akart. Anya nincs vele, ő mégis fogta magát, autóba ült, a hamis jogosítványát biztos a kesztyűtartóba készítette, és kitartóan le fogja vezetni az utat a nagyiékig, Brightonba, mintha minden olyan lenne, mint régen. Mintha a tavalyi év nem történt volna meg. Mintha nem kérte volna meg a legjobb barátját, hogy töröljön ki minket anya életéből, majd törölje ki őt is a miénkből – vagy legalábbis adjon nekünk helyette egy történetet, amivel együtt tudunk élni, és sosem akarunk a nyomára bukkanni. Aztán persze ez az egész katasztrofálisan sült el. Apa képtelen volt visszaadni az emlékeimet, amint rájött, hogy nem bűvölheti meg az egész Roxfortot, az összes barátaimat, meg ráadásul a saját kollégáit sem, de azért a hamis emlékeket meghagyta nekünk. Csak biztonság esetére… ha bárki keresne egy muglit, aki varázslócsaládba „pofátlankodott” ne találják meg olyan könnyen az igazságot az emlékeinkben.

- Változott a véleményed, mióta utoljára beszéltünk erről? Meggondoltad magad? – úgy próbálja kérdezni, mintha a válaszom nem számítana, de látom, ahogy egy kicsit merevebben szegi fel az állát, kicsit szorosabban préseli össze a száját, mint egyébként.
- Nem. Csak…
- Csak hiányzik.
- Csak karácsony van.

Nem az én döntésem volt, de megértettem, miért történt. Mielőtt elszabadult volna a háború pokla, apa nem akarta, hogy anyát magával rántsa a varázsvilág. Soha nem volt köze hozzá. Vagy hát… soha nem lett volna köze hozza, ha nem apa a férje, és ha nem boszorkány a lánya. A háború szele meglegyintette a világunkat, sötét viharfelhőkkel fenyegette a Minisztériumot, és annak minden aurorát. Két jól irányzott pálcamozdulattal anyát elvágta mindettől – és talán életében először bánta, hogy a varázslat könnyen öröklődik, és talán ha akkor tudta volna, hogy a Roxfort sem bizonyul majd olyan biztonságosnak, mint addig, talán kivágott volna a varázsvilágból engem is. Nem talán. Biztos, hogy megtette volna.
A Sötét Nagyúr halála utána azonban minden visszatérhetett volna a régi kerékvágásba. Anya visszakapta az emlékeit. De semmi sem lett a régi. Valami eltört benne. Valami eltört bennük. Anya most egyedül uralkodik a kertvárosi házon, a cseresznyefán, a muskátlikon, a gyerekszobámon, apa fészerén, és csak akkor enged be, ha egyedül megyek, vagy akkor, ha kénytelenek megbeszélni a jövőmet. Apa – ahogy ő szokott fogalmazni – elveszítette házastársi jogait, engem csak a gyermeki tudatlanság ment fel azon bűnöm alól, hogy megértetettem, mi több, elfogadtam, amivel apa anyát akarta menteni a háború alatt. De anya haragszik. Haragszik rá, és kicsit haragszik szerintem rám is.

De azért mi ülünk a kocsiban, kicsit zavaros emlékekkel, de biztonságban, és illúziókba burkolózva hajtunk Bristolba, hogy a karácsonyt a nagyiékkal töltsük, csak apa, és én.
- Azért szóltál neki?
- Persze. Tudja, hol leszünk. Ha akarna… ha akarna, eljönne.
Nem mondom ki, de nem akarok reménykedni. Semmi sem a régi. Az újságok is ezt írják… megint.

Jellem

Clementine mindig afféle „jó gyerek” volt. Olyan, akivel a szüleinek nem kellett sokat bajlódnia, vitatkoznia, nem kellett igazán erős kézzel irányítaniuk az életét. Túlságosan lelkiismeretes fajta ahhoz, hogy csalódást okozzon a szeretteinek, ezért mindig igyekezett megfelelni az élet minden területén – tanulni, ha azt várták tőle (hol több, hol kevesebb sikerrel), magáévá tenni a családjától látott morális, vagy épp hétköznapi példákat. Valamilyen tekintetben igazán egyszerű lélek – fontosak számára a szerettei (mind a családtagjai, mind a barátai), és abszolút fontosságot élveznek az életében, hiszen nagyban… ha nem teljesen, tőlük függ a boldogsága. Mivel a családját tartja az első számú biztonsági hálójának, ők élvezik a feltétlen bizalmát, a barátainak első körben egy kicsit nehezebb dolga volt. Noha nagyon nyitott az emberekkel, kedves, segítőkész, és elfogadó, nem osztogatja vakon a bizalmát. Vagy sokkal inkább nem keresi a lehetőséget arra, hogy mindenki a barátja legyen. Elsős kora óta megvannak a legjobb barátai, és bár egy kezén meg tudja számolni azokat, akiket ide sorol, neki ez tökéletesen elég. Hajlamos azonban a naivitásra, sokszor azt hiszi, tökéletesen jól belelát másokba, de ez közel sincs így; és arra is hajlamos, hogy ő maga azt higgye, pontosan tudja, mások mit akarnak tőle. Könnyen megesett vele így nem egyszer, hogy nem realizálta, valaki a barátja szeretne lenni, vagy esetleg valami többet várna tőle, de olykor azt sem veszi észre, ha valaki kimondottan nem kedveli – néha megragad a saját világában, és a saját komfortzónájában, ahonnan elég nehéz kirobbantani.
Értelmes és kíváncsi természet. Nyitott mindenre, érdekli minden, ennek azonban az az árnyoldala, hogy hajlamos mindenbe csak belekapni, aztán új dolgok felé irányítja a figyelmét. Noha az iskolában hét év alatt elég határozottan kiderült, mi az, ami jobban megy neki, mi az, ami érdekli, és mi az, amiben tehetségtelen, tulajdonképpen fogalma sincs, mit szeretne kezdeni az életével. Egyszerre érdekli minden, vagyis talán nem érdekli kiemelkedően semmi, és ezen egyáltalán nem segített sem a háború, sem a családi dráma, amit most a szüleivel él meg. Sokszor többet foglalkozik másokkal, a környezetével, mint saját magával. Egyébként is kissé határozatlan alkat, sokszor túlgondol mindent, listákat ír, tétovázik, ahelyett, hogy az ösztöneire hallgatna, nem egyszer nem jut döntésre, ha döntést kéne hoznia, és az is megesett már vele, nem egyszer, hogy egy lehetőség már rég nem volt elérhető távolságban, mire lépésre szánta volna el magát.
Ezen hibáival többnyire tisztában van, mégsem igyekszik igazán, hogy változtasson rajtuk. Kamaszos csökönyösség jellemzi ebben a kérdésben, meggyőződése, hogy nincs vele semmi baj, ő egyszerűen ilyen, és jogtalan lenne, ha a környezete azt várná, változzon meg. Valahol azért sejti, hogy bizonyára még nincs abban a korban, hogy soha többé ne változzon, de ezzel igyekszik nem foglalkozni – egyébként is hajlamos a problémáit a szőnyeg alá söpörni. Hiszen többnyire jó élete van. Lehetősége, hogy új életet kezdjen, hiszen a háborúnak vége…! Van családja, vannak barátai. Mégis mi többre kéne még vágynia?
És mégis. Valamire mindig vágyakozik. Valami többre, valami jobbra, ami olykor mélységes mély bűntudattal tölti el. Hiszen még azt sem tudja, mi az, amit igazán akar.

Erősség || okos, optimista, nyitott, toleráns, jószívű, kreatív
Gyengeség || csökönyös, határozatlan, álmodozó, naiv, magának való, hebrencs

Apróságok

mindig || tenger, baracklekvár, rajzfilmek, állatok, utazás
soha || kegyetlenség, kelbimbó, zárt terek, tehetetlenség, főzés
hobbik || sokat olvas, szeret kirándulni és utazni, most épp főzni tanul az édesapjától, de gyűlöli, mert nem sok tehetséget sikerült eddig felvillantania a konyhában, hiába igyekszik.
merengő || Legkedvesebb emléke egy nyár-délutáni baracklekvár főzésről van – a nap beragyogta a kertet, könyékig barackos volt, édesanyjával nevettek, és egymást ugratták; kivételesen az apja is időben megjött a munkából, és segített nekik befőttes üvegekbe tenni, és elpakolni a lekvárt…
Legrosszabb emléke az előző nyári szünet legelső napjához kapcsolódik – akkor látogatták meg édesapjával az anyját, hogy visszaadhassák neki a törölt emlékeit. Ahelyett azonban, hogy minden a régi lett volna, a családja kettészakadt.
mumus || egy újabb háborútól (a mumusa ennek megfelelően valószínűleg egy fenyegető, sötét varázsló random formáját venné fel)
Edevis tükre || szeretné, ha a szülei kapcsolata, illetve az ő kapcsolata az édesanyjával újra a régi lenne
százfűlé-főzet || halvány narancssárga, fanyar mandarin és édes barackhoz hasonlító ízzel
Amortentia || sós tengeri permet, karamella, liliom
titkok || nem sokan tudják, hogy mugli édesanyja egy amneziátor áldásos munkájának hála egy teljes éven át nem tudott a férje és a lánya létezéséről. Arról még kevesebben, hogy ez idő alatt maga Clemi, és édesapja is néhány kapott, hamis emlékkel éltek a sajátjaik mellett, melyek szerint a nő Clemi negyedik iskolai évében régóta tartó betegségébe belehalt – szintén Barnaby Banks amneziátor barátjának bűbájai okán. (Ennek fényében nem kimondottan említésre méltó, de az ötödév reménytelen szerelemre lobbantotta Clementine Bankst egy bizonyos… nem. Talán inkább ezt még itt sem fogjuk leírni.)
azt beszélik, hogy... || a második tanév végén Clementine Banks megcsókolt egy varangyot, annak teljes reményében, hogy az herceggé változik/azért, mert bejött neki John Summers, és azt hitte, ez ennek fényében jó ötlet/mert elveszített egy fogadást/ mert nem egészen százas/mert…
Ami egyébként igaz. Mármint az, hogy megcsókolt egy varangyot. És ki-ki kiválaszthatja, melyik a pletyka legkínosabb változata, de az igazság az, hogy tényleg elhitte, az a varangy egy elvarázsolt királyfi… azóta is hallgathatja ezt olykor.

A család

apa || Barnaby Banks; 41; félvér;
Apa és lánya kapcsolata nagyon jó. Lévén Clementine anyja mugli, akinek mindig is nehézséget okozott megbirkózni a varázsvilág létezésével, Clementine és Barnaby számára egyfajta saját kis világot jelentett az ő kettejük valósága, aminek Clem édesanyja alig volt részese. Valószínűleg ez volt az oka annak a váltásnak, hogy míg hat-nyolc éves koráig Clem sokkal inkább „anyás” volt, ahogy cseperedett, és egyre inkább érdeklődött a varázsvilág iránt, egyre közelebb került az édesapjához. Mikor elkezdte az első évét a Roxfortban, és ahogy teltek az iskolai évei, úgy vált egyre egyértelműbbé, hogy bár édesanyja igyekszik, de nehezen tart lépést az olyan beszélgetésekkel, ahol apa és lánya a kviddicsről, vagy épp egy mantikórról diskurál.
Barnaby mindig is rettentően féltette a lányát. Auror lévén a félelmei sokszor nem is alaptalanok voltak, de igyekezett „jó fej” apuka lenni, aki nem követi el azt a hibát, hogy teljesen elzárja a világtól féltésében egyetlen szem lányát. Többnyire ez sikerült is neki, talán a háború évét leszámítva, amikor némileg túlzásokba esett a „megvédem a családom bármi áron”-fronton. Noha volt emiatt összetűzése Clementine-nal, végül támogatták egymást ebben a kérdésben, és mióta a háború véget ért, apa és lánya kapcsolata, ha lehet, csak még szorosabbá vált. Ezúttal azonban kétségtelenül úgy, hogy az anya és lánya kapcsolatának rovására menjen.
anya || Juliana Brown-Banks; 38; mugli;
Clementine kapcsolata édesanyjával hullámzó. Soha nem érezte igazán, hogy az anyja annyira alaposan meg akarná ismerni a varázsvilágot, vagy legalább igyekezne, hogy kicsit jobban beleilljen a képbe. Kezdetben ugyan ez nem volt probléma, később azonban annál inkább. S habár ez mindig afféle kimondatlan ellentét, láthatatlan akadály volt közöttük, azért Clementine legalább annyira számított az édesanyjára, mint az apjára, csak egészen más kérdésekben. Míg az apja volt az, akivel megbeszélte a roxforti mindennapjait, a tanulmányi előre menetelét, vele csevegett a kviddicsről, a tanárokról, az új tantárgyairól, addig sokkal inkább fordult az édesanyjához, ha a barátairól, vagy esetleg egy-egy kamaszos fellángolásról volt szó, a saját kis félelmeiről, és aggályairól…
Hatodik tanévében azonban, ami Tudjukki halálával végződött semmiféle kapcsolata nem volt az édesanyjával, az apja döntése miatt, melyet némi ellenérzés dacára ő is támogatott. Édesanyja azóta visszakapta az emlékeit a családjukról, de a történtek hatalmas törést okoztak a Banks családnak. Jelenleg Juliana nem hajlandó a férjével semmiféle kommunikációra (kivéve, ha Clementine-ról van szó), és noha a lányával szóba áll, és jelen van, ha szükség van rá, érezhető részéről egyfajta neheztelés a lány irányában is. Clem rettentően szeretné helyrehozni az egészet, de haragszik is édesanyjára a csökönyössége miatt, és azért, hogy ismét van valami, amit ő képtelen megérteni a varázsvilággal kapcsolatban.
testvérek || nincsenek
állatok || Ubul, az idegenek érintésére általánosságban n-a-g-y-o-n rosszul reagáló macskabagoly. (Pletykált szuperképessége, hogy legalább egy emberre ráborítja a reggeli töklevét a posta kézbesítése közben.)

Családtörténet ||
A Banks család generációk óta varázslókat, és boszorkányokat számlálhat tagjai között, de semmivel sem több, vagy kevesebb, mint bármelyik másik, félvér család. Nem tartanak kéznél szerteágazó családfát, mely elárulná, mikor keveredtek muglik a felmenők közé, vagy netán eleve mugliszületésű ágról pattant-e a család mágiával átitatott vonala, de kétségtelen, hogy Clementine legtöbb rokona apai ágon varázsló és boszorkány. A kislány születése óta jólétben nevelkedett – nem abban a fajtában, ahol aranykanál lógna ki a szájából, vagy igazi hercegnőként pottyant volna a világra, de soha semmiben nem szenvedett hiányt. Elég hamar rájött arra, hogy mindez azért van, mert a szülei lelkiismeretes és szorgalmas emberek – gyorsan megtanulta, hogy a világban mindenért meg kell dolgozni, de aki nem rest, az meg is kapja ezért a jutalmát.
Anyai ágon a nagy csapat varázsló a nyakába kapott egy kisebb csoport muglit – Barnaby és Juliana az annak idején épp csak pályakezdő Barnaby egyik első bevetésén találkoztak. A fiatal Juliana szemtanúja volt egy nem túl kellemes varázsbalesetnek, ahol egy illegális kereskedő megbűvölt szobanövényeket igyekezett a gyanútlan muglik nyakába varrni (említett szobanövények új tulajdonosukhoz kerülve minden erejükkel azon voltak, hogy meglovasítsanak minden értéket új otthonukból), amikor egy auror csapat pedig a helyszínre érkezett, hogy lekapcsolják a simlis férfit, a portékája némileg elszabadult. Juliana emlékeit az eset után egy csapat amneziátor természetesen törölte, de a nő – utólag ezt már kétségkívül kijelenthetjük – a jelek szerint mély benyomást tett a fiatal aurorra, amíg az emléktörlőket várták, így a férfi a későbbiek során talált rá módot, hogy más körülmények között ismerkedhessenek össze.
Amint a kapcsolatuk komollyá vált, természetesen beavatta Julianat a származása, a munkája és a világa titkaiba – elsőre ugyan nem aratott ezzel túl nagy sikert, de végül a szerelem erősebbnek bizonyult a varázsvilág bonyolultságánál, és a pár házasságra lépett. Barnaby azóta is az aurori pályán vigyázza a varázsvilág biztonságát. Juliana a gyermekvállalás előtt óvónő volt, Clementine születése után azonban otthon maradt a kislányt nevelni élete első nyolc évében. Nyolc év után elvállalt egy részmunkaidős állást az otthonukhoz közeli virágboltban, mely végül nem várt fordulattal egy sokkal komolyabb szenvedéllyé vált – ma már a kis boltocska vezetője, és egy nap talán tulajdonosa is lesz. Legalábbis ezt az álmot dédelgeti.

Külsőségek

magasság || 165 cm
testalkat || gizda
szemszín || zöldesbarna (avagy mezei mocsárszínű)
hajszín || sötétbarna
kinézet || Clementine az a fajta lány, akin könnyen átsiklik az ember tekintete elsőre. Sosem igazán feltűnő, nem hord jellegzetesen harsány színeket, nem törekszik különösebben arra, hogy az alkatának előnyösen jelenjen meg, vagy teszem azt, kövesse az éppen aktuális divathóbortokat. Bizonyára van, akinek egyáltalán soha nem is tűnik fel, pedig egyébként bájos jelenség. Hibátlan, sápadt bőrét sötét haj emeli ki, az arcának leghangsúlyosabb része egyértelműen a nagy, kerek tekintete, meleg barnáját zöldek pöttyözik, kicsit mindig mintha rosszul leplezett kíváncsisággal nézne rád. Szelíd arca miatt többnyire könnyen megközelíthetőnek tartják, általában inkább kedvességet vált ki másokból, mint rosszindulatot. Vagy egyszerűen semmit – elvégre nem nagyon tűnik ki a tömegből.

A tudás

varázslói ismeretek || Clemi alapvetően ügyes boszorkánytanonc, de már hamar egyértelművé vált, hogy sokkal jobb az olyan dolgokban, amelyekhez ténylegesen pálca, és varázsigék szükségesek. Sokkal könnyebben veszi az akadályokat átváltoztatástan órán, példának okáért, mint bájitaltanon, és sokkal inkább felkelti az érdeklődést a bűbájtan, mint a mágiatörténet. Ha valami érdekli, azt nem rest gyakorolni, nem lusta utána olvasni, alaposan tanulmányozni, de ha ez nem történik meg, nehezen koncentrál az adott témakörre, és hajlamosabb a lustaságra. Annak ellenére, hogy hetedik évét tapossa a Roxfortban, nem igazán döntötte még el, mihez szeretne kezdeni az iskola után, ami szintén rányomja a bélyegét a teljesítményére – olykor kicsit csapongó, nem tudja, mire kellene jobban koncentrálnia, nem látja teljesen tisztán a saját erősségeit, és gyengébb pontjait, amikor az iskoláról van szó.
felvett tantárgyak || Rúnaismeret; Legendás Lények Gondozása
pálca típusa || 12,5 hüvelyk; akácfa; főnixtoll mag
RBF || Asztronómia - E
Átváltozástan - K
Bájitaltan - E
Bűbájtan – K
Gyógynövénytan – V
Legendás Lények Gondozása - K
Mágiatörténet – E
Rúnaismeret – K
Sötét Varázslatok Kivédése – V

Egyéb

avialany|| Lily Collins