Borztalálkozó

[Philip Meadows]

Philip Meadows

1998. szeptember 04.


Ailish Everdean professzor a kertek alatt korzózott, valahol az iskola északi szárnyán. Egyik kezében cigaretta égett, míg a másikban – jellemzően – kávé gőzölgött. Még a svédeknél szerzett be vastag falú, papírpoharakat, amilyeneket a gyorséttermekben használtak manapság. Egyrészről azért, mert sokkal nagyobbak voltak, mint műanyag társaik, másfelől azért, mert ezek zárható tetővel rendelkeztek, harmadrészt pedig azért, mert eldobhatóak voltak. Ez pedig neki kapóra jött, hogy ne kelljen mindenhova porcelánbögrékkel járkálnia, így cigizhet, kávézhat miközben járkál a birtokon. Praktikus megoldás volt ez neki, amiért a legtöbb varázsló és boszorka csodabogárnak nézte. Ő viszont szerette ezeket az ötleteit, mégpedig pont azért, mert mugli dolgok voltak.
Ahogy így sétálgatott, néha meg-megcsillant a szeme a Hugrabug házának irányába, de inkább nem vette arra az irányt. Valószínűleg ő már oda úgysem jutna be, hiszen nem tanul itt. Ellenben erre rémlett neki a Legendás lények gondozása terem, s legnagyobb meglepetésére, egy régi ismerőse tanította a tárgyat. Az elmúlt néhány napban nem volt alkalma beszélnie vele, vagy úgy bárki mással, annyi munkája volt a Vén Macskától kapott tantervekkel. Persze sok segítség volt az neki, de nem egyszer hajnalba nyúlóan tanulmányozta ezeket, hogy közben a sajátját be tudja fejezni. Volt rá egy hete, elvégre addig minden évfolyamnak egy-, maximum kettő órát kellett megtartania, amit a bemutatkozás és a bevezetés tökéletesen ki is töltött. Akkor nem ébredt ennyiszer könyveken, mikor még a Godrikba járt, pedig ott rendszeres volt az ilyesmi. Ennek örömére napi négy kávét simán megivott, s este még így is az igazak álmát aludta. De befejezte, ami a mai lyukas órájával karöltve éppen elég volt ahhoz, hogy felkereshesse öreg barátját Philipet.
Az egykori, szintén hugrás férfi kettővel fölötte járt, így jóval régebb óta nem látta, mint a legtöbb barátját. Igazából amióta a fiú kilépett a nagy K betűs életbe, egyszer találkoztak talán. Ideje volt tehát felelevenítenie a régi ismeretséget, hátha még emlékszik rá a LLG tanár. Így jutott el a teremig, eldobta a bagóját, majd szomorúan konstatálta, hogy nem talál ott senkit. Már éppen visszafele tartott volna, mikor eszébe jutott, hogy a terem mögött, a birtokon egy istálló álldogált annak idején. Ott voltak elszállásolva az órán bemutatott lények, mielőtt visszavitték volna őket az eredeti lakhelyükre. Elindult tehát arra, miközben, rágyújtott egy újabb szálra – tudván, hogy a kávés pohara még félig teli – hátha ott leli Philipet.
Szerencséje volt, hiszen az istállóba lépve megpillantotta a régi háztársát. Az ajtófélfának dőlve mosolygott be, az élelmet osztogató tanár felé.
– Szervusz Philip! Rég beszéltünk. – Harsant a hangja, s az állatok hangja ellenére is kicsit visszhangzott az istálló falain. – Dolgozol? Zavarhatlak?

[Ailish Everdean]

Ailish Everdean

Mennyivel könnyebb úgy a dolga, hogy látja is mit csinál… Na, nem mintha nagy öröm lenne szembesülni a halállal, és ő maga se gondolta, hogy ennek egyszer hasznát leli. De most látja csak mennyire csodás lények is a thesztrálok. Persze nem a külszíni szépségüknek hódol ilyenkor. Az ő szemében a legtöbb teremtmény ugyanolyan szép. De az a nemesség amellyel fogadják a létet, hogy csak a halál teheti őket láthatóvá. Hogy csak a halál elég erős hozzá, hogy felfedjék magukat.
Újabb húst dob a sebesült thesztrál elé. Próbált rájönni mi sérthette meg, de egyelőre nem sikerült. A nyomok olyasmire utalnak, ami sehogy sem logikus… Ezek a teremtmények elég szelídek. A példányok pedig egymást is védik. Ez eddig nem hallott olyasmiről, hogy így egymásra támadjanak… Bár... ez eddig a sérüléseiket sem tudta igazán ellátni. Szóval nem épp ők tartoznak a szakterületéhez. Megveregeti kissé az állat hátát. Sajnos nem valószínű, hogy életben fog maradni. Állapítja meg magában, aztán átbújik a fakerítés fokai közt.

Hűséges crubja persze most is ott lohol a lába mellett. Egy lépést se tehet nélküle. Mindig és mindenhol ott van, néha már túlontúl közel és túlontúl óvón. Morog mindenre és mindenkire, amíg be nem bizonyosodik, hogy a közeledők és érkezők szándéka jó. Na, nem mintha Philip számára kérdéses lenne, miért is csinálja ezt a kis lény… Tisztában van vele, hogy Bernard nagyon is jól tudja, hogy gazdája nincs jól. Talán előle és Avelin elől sosem sikerül eltitkolnia mennyire kétségbe ejtik őt mellkasának fájdalmai és kezének remegése.

Most is leejti az almát, amit fel akart szeletelni. A kés pedig, ha nem is vészesen mélyen, de beleszalad ujjába. Tucatnyi ilyen sérülése van már. Most is csak felszisszen, szájába veszi ujját, majd lehajol, hogy felszedje a szökni készülő darabot.

– Szervusz Philip! Rég beszéltünk. – Csendül egy harsány hang a szabad levegő és az álaltok nyugtató zizegésébe. Miközben a férfi az asztal lábai közt les rá a cipőre, vajon ki is érkezhetett. Közben crubja konszolidált morgásba kezd, persze csak tisztes távolból a női lábaktól. – Dolgozol? Zavarhatlak?

Kimászik a fadarabokból összetákolt bútor alól. – Ailish! – Mosolyodik el. S a kis lény azon nyomban hátrább húzódik, előbb Philipet kerüli meg, majd Ailisht járja körbe. – A napsugarak sosem zavarnak. – Válaszol a boszorkány kérdésére, majd beleharap az előbbiekben földet megjárt almába. Philipnek olyan immunrendszere lehet, amit a legtöbb sárkány megirigyelne. Csak a keze ne remegne olyan látványosan most is, ahogy a gyümölcsöt kezében tartja. – Mi járatban erre? – kérdezi, miközben félreteszi, amit evett, hogy egy újabb vödör felszeletelni valót szedjen elő. – Konkrét cél, vagy csak a friss levegő vonzott erre! – Mutat mosolyogva a cigarettára. – Nem zavar, hogy cigizel, csak ne az állatok közelében. 

[Philip Meadows]

Philip Meadows

1998. szeptember 04.


Ahogy a kis crub megmorogja a professzort, kissé hátrébb csoszog, főként ijedségből. Nem igazán számított efféle fogadtatásra, ugyanakkor a Philip félére annál inkább. Nagyon ritkán nevezte bárki is napsugárnak, ez pedig most is csak legyintésre adott okot a kávét tartó kezével.
– Dehogy vagyok én napsugár. – Teszi hozzá, ahogy elhalkul a morgás, s mosollyal az arcán leguggol, hogy a kiskutya felé nyúljon. Elérni ugyan nem sikerül, nemhogy megérinteni, de a gazdi jelenléte nyilván kellemesebb az állatkának. Rocky és Bakacsin sem barátkozik nagyon az idegenekkel, viszont ők könnyen rávehetőek az ilyesmire. Nemhiába a tanárnő a gazdájuk. Ahogy felkel és megkapja a célzásokat a cigaretta felé, akaratlanul is észreveszi az LLG tanár kezének remegését, az ideges testtartását, s kissé fejben előjön belőle a szakmája. Nem azért diplomázott psziho-medimágiából, hogy aztán sose használja. Időközben észbe kap azt illetően is, hogy mire is célzott a régi ismerős, s bár nem szokott ilyesmivel foglalkozni, most szerét ejti. – Oh. Bocsánat, igazad van. – Ezzel a mozdulattal kilép az ajtón, elszív egy mély slukkot, majd eloltja a cipője talpán, mielőtt elhajítja a távolba a csikket. Akármennyire is észrevette Philip problémáját, nem akar beletaposni a lelkébe, nem is volt híve a közvetlen rákérdezésnek. Ő sem szeretne ilyesmikről beszélni, ha valaki nekiszegezné a kérdést, úgyhogy terelnie kell a témát, lassan, kényelmesen. – Téged kerestelek, hogy őszinte legyek. Nem volt még időnk beszélni. A Vén Macska… McGalagony – javította ki magát. Még mindig így hívta mások előtt, pedig az igazgatónő volt már, ráadásul a főnöke. Hacsak nincs szerfelett jó humorérzéke az öreg Minervának, nem valószínű, hogy értékelné. Márpedig nem arról volt híres. – elárasztott munkával. Pedig elhiheted ledöbbentem, hogy te itt, így. – Mosolygott oda, miközben beljebb lépdelt és a kávéját kortyolta. Örült neki, hogy ismerős arcok bukkantak fel újra az életében. Cobs-al is sikerült összefutnia egy alkalommal a minisztériumban, úgyhogy szerencsésnek vallotta magát. – Legendás Lények Gondozása tanár. Philip Meadows professzor. Hogy viseled a kis ördögfiókákat? Nem tudom… tanítottad őket tavaly is? – érdeklődött kedvesen, miközben igyekezett időt nyerni magának, meg ürügyet, hogy rákérdezhessen a problémára. Roppantul foglalkoztatta a dolog, de nem akart tapintatlan lenni. Punk volt, nem bunkó. – Ujjaddal mit műveltél? – Intett a seb irányába, mely kicsit mintha vérzett volna. Nem gondolkodott, csak előhalászott egy zsebkendőt a nadrágja zsebébe, és a férfi ujjára csavarta. – Így. Nem fogsz nekem elvérezni itt. – Veregette meg a vállát széles vigyorral, míg a jókora vödörre nem esett a tekintete. – Segíthetek? – Tette fel a kérdést, s a hanglejtéséből nem lehetett eldönteni, hogy mire is gondol. Az intés a szeletelni való felé pedig csak késve érkezett, úgyhogy kicsit talán alkalma nyílt megvizsgálni, hogyan is reagál erre az egyszerű kérdésre a férfi. Ha már ilyen régen találkoztak és észrevette a tanár problémáját, segíteni akart kicsit. Persze nem tartotta valószínűnek, hogy ebbe mélyebben belemenjenek, de mit veszthet? Legrosszabb esetben is beszélgetnek egy jót.