I hear your voice on the wind

[Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája bejárata előtt]

Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája bejárata előtt

1999. március eleje

[viselet]

Mi a fenét keresek itt?– gondolkodtam el, ahogy végig néztem az iskola ajtajából távozó hallgatóságon. Talán nem is az volt a legproblémásabb, hogy leselkedem Esmé után. Ezt még meg is lehetne érteni, hiszen nem sok kilátásom van egy újabb kapcsolatra és az egész csupán néhány nappal ezelőtt történt. Egyszerűen felfoghatatlan az egész. Az azonban mindennél kellemetlenebb volt – legalábbis így utólag –, hogy egy fa mögött bujkáltam.
Csak egy pillanatra szerettem volna látni. Tudni, hogy rendben van-e és úgy mennek-e a dolgai, mint régen… előttem. Ráadásul ott szorongattam a kezemben azt a néhány sort tartalmazó levelet, amit már régóta meg akartam fogalmazni és a kezébe nyomni. Biztosítani akartam róla, hogy örökre szeretni fogom, de nem keresem meg, nem zaklatom. Egyszerűen csak ki akartam magamból adni az érzéseket, amik azóta gyötörtek, hogy elhagyott. Ráadásul nem tért vissza a dolgaiért és nagyon fájdalmas őket mindennap látnom.
Már jó ideje a fa mögött bujkáltam, mikor lépéseket hallottam meg a hátam mögül. Azonnal megfordultam, pedig a remegés és az ijedtség végig futott az egész testemen pillanatok alatt. Ahogy találkozott a tekintetem a szürke szempárral a mellkasomhoz kellett kapnom a kezemet.
Hosszú percekig tartott, mire felfogtam: Bria az. Csak egyszer-kétszer láttam még januárban a lányt, mikor Esmét vártam idekint.
– Elliot, te mit keresel itt? – kérdezte meglepetten.
A tekintetéből láttam, hogy úgy méreget, mintha legalábbis bolond lennék. Ezek szerint már tud a történtekről… ami persze nem különösebben lepett meg, hiszen Esmé egyik legjobb barátnője, habár nem emlékszem, hogy konkrétan ezt a jelzőt használta volna rá. Mindesetre nagyon közeli volt a kapcsolatuk, ezt még én is tudtam, pedig valószínűleg nem figyeltem rendesen Esmére.
– Én csak… látni akartam őt – vallottam be kicsit rekedten és megmutattam a levelet. – Ezt szerettem volna odaadni neki, mert napok óta nem jelentkezett és… nálam vannak a dolgai még.
Nem tudtam jobb kifogást, mindenesetre a pergament inkább a mellkasomhoz szorítottam, hogy még véletlenül se essen ki a kezemből. Nem akartam, hogy Esmén kívül más is tudjon az érzéseimről, túlságosan féltem kiadni azt, ami nyomja a lelkemet. Talán még a valódi nevemet is előbb elmondanám bárkinek, minthogy bevalljak valami ilyesmit.
– Figyelj, tudom, hogy elég hirtelen történt minden – kezdte és már ez nem tetszett. – Nyilván nem voltál felkészülve a szakításra és ez engem is meglepett. Azonban minden oka megvolt rá és egy ilyen levéllel csak felzaklatnád.
Lehajtottam a fejemet, mint egy gyerek. Az ismerős gombóc megint ott volt a torkomban. Fájdalmasan feszítettem meg az állkapcsomat, hogy ne törjön fel belőlem a zokogás. A „szakítás” szót most hallottam először hangosan kimondva és ez szinte felőrölte a lelkemet. Elképesztő fájdalmat éreztem.
– Sajnálom, hogy ezt kellett mondanom – gyengéd hangon beszélt hozzám, mint mindig, de én most inkább rá sem néztem.
Nem esett jól, minden szó újabb kis szúrás volt az amúgy is sérült szívemen. Tudtam, hogy nem épül már fel többé, de nem sejtettem milyen lesz, mikor még az eddigieknél is jobban fájt… miután már összetört.
– Valamit elrontottam és tudnom kell mi az… – magyaráztam, sőt inkább motyogtam magam el, miközben a levelet szorongattam.
Időközben a diákok eltűntek a hátunk mögül. Elcsendesedett a környék, hiszen akiknek vége volt a tanításnak már távoztak, a többiek pedig visszatértek az óráikra. Jól esett egy kis béke, de a szívem olyan hevesen s fájdalmasan vert, hogy a hirtelen beköszöntő némaságban szinte hallottam a dobogását. Az az érzésem támadt, hogy ki akar szakadni a mellkasomból.
Bria tudja, mit tettem… neki biztosan elmondta Esmé – reménykedtem, habár a lány mandulavágású szemeiben csak sajnálatot láttam csillogni.
– Nyugodj meg! – kérte olyan ártatlan hangon, mintha egy gyerekhez beszélne. – Csak néhány napja történt, érthető, hogy zaklatott vagy.
Bólintottam és hagytam, hogy belém karoljon. Elindultunk a lépcsők felé, ahol úgy ültetett le, mintha egy kisfiú lennék. Valójában nem szorultam segítségre, tegnap óta a botomat sem használtam. Nem érdekelt már semmi, egyszerűen csak vegetáltam és vártam, hogy legyen végre valami. Montregoval már lebeszéltünk egy közös ügyet, így elfoglaltságom biztosan lesz… de ha csak belegondolok, mi vár otthon: üres lakás, a magányosan alvó Zeusz a szívem maradványai összeszorultak a mellkasomban. A lélegzetvételem elakadt és azt kívántam: bár ne is térnék haza többé.
– Csak látni akarom – suttogtam.
A lány közben leült mellém és figyelmesen hallgatta a motyogásomat. Nem hiszem, hogy Esmén kívül valaha ennyire figyelt volna rám bárki is. Éreztem egy kis melegséget és csak magyarzátam tovább, mintha legalábbis tényleg érdekes lenne a szenvedésem.
– Mióta elment csak fekszem, alig eszem és rá gondolok vagy alszok – mondtam halkan és rekedten. – Most meg ostoba módon egy fánál ácsorogva leskelődőm utána.
– Ez természetes, ha az ember reménytelenül szerelmes, azt hiszem – válaszolta ő is csendesen.

[viselet]

Egyszer Daniel azt mondta, hogy mindenkinek túl kell élnie egy reménytelen szerelmet. Hogy milyen viszonzás nélkül vágyni valaki után, aki egy szemrebbenés nélkül utasít el minket… csak ezután mondtak ki azt, amit már én is értek: inkább hagyjanak el, minthogy halottan lássam Esmét. Talán ez volt a legjobb neki. Az én hátteremmel igencsak nagy borzalmakba sodorhatnám.
– Ez természetes, ha az ember reménytelenül szerelmes, azt hiszem.
Bria mondta olyan egyszerűen hangzott. Mégis olyan fájdalmas volt hallani, mintha éppen megforgatták volna a szívemben a láthatatlan kést. A levelet még mindig ott szorongattam a kezemben, a mellkasomhoz szorítva. A tenyerem alatt éreztem az erős dobolást és közben egy nagyot sóhajtottm.
Fogalmam sem volt mit kéne mondanom erre.
Talán igaza van tényleg ilyen – gondoltam. Valójában nem a reménytelenség bántott. Az egész életemet azzal töltöttem januárig, hogy valami után vágyakoztam… jobban mondva valaki után. Ez pedig szinte darabokra szedett. Emiatt tűntem el az országból. Nem volt ismeretlen tehát az érzés. Más volt az, ami igazán zavart: hogy nem tudtam belenyugodni. Egyszerűen nem kaptam választ a kérdéseimre. Nem volt igazi indok az, hogy nem vagyok otthon és Esmének tétlenül kell ülnie. Ő nem ilyen, ha eltűnnék napokra – ami előtt bizonyosan szólnék –, akkor sem ücsörögne otthon egyedül.
– Mikor jön kis Esmé? – kérdeztem rekedten. – Nem akarom, hogy így találjon itt.
Az éppen nyíló kapu felé pillantottam, de csak egy sereg lány jött ki rajta. Esmé nem volt közöttük, mindannyian szőkék voltak és úgy vihogtak, mintha ez egy csodálatos nap volna. Azonban nem így volt, hűvös és rideg volt minden, mintha csak egy vihar készülődne.
Lehajtottam a fejemet és a cipőm orrát bámultam inkább. Alaposan kipucoltam, ahogy minden ruhadarabomat kivasaltam és gondosan ügyeltem a külsőmre… mintha Esmének udvarolni jöttem volna. Holott én nem vagyok ilyen. Sosem tettem ilyen senkiért, csak érte volna hajlandó a kezdetektől fogva.
– A szakításotok óta nem sokszor jött be – rántotta meg a vállát Bria. – Biztosan valami családi ügy.
Nem tudtam, hogy bízhatok-e Briában. Még is csak Esmé legjobb barátnője, aki bizonyára kiállna mellette. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy átvertek és már régen új barátja van. Biztosan egy fiatal főiskolás… – morgott szinte a belső hangom és közben egyetlen arcra tudtam csak gondolni.
– Összejött Damiennel? – fakadt ki belőlem a dühös kérdés.
A kezem ökölbe szorult és kissé meggyűrtem a levelet. Már nem számított, hiszen Bria szerint nem kéne átadnom. Nos ebben talán igaza van. Felesleges volna bűntudatot keltenem Esmében azért, mert hozott egy döntést, ami sok szempontból ésszerű. Ostoba voltam, hogy egyáltalán felmerült ez az egész a gondolataimban.
– Sosem jönne össze éppen vele. Az a srác nem normális – közölte őszintén a lány.
Csak felhorkantam. Ahhoz képest mennyire nem normális Esmé lazán elment vele kettesben lazulni Írországba. Vajon mi történt volna, ha nem bukkanok fel és kérem meg a kezét? Akkor lehet, hogy már régebben engedett volna neki.
– Nem, Elliot, tényleg! – mondta és közben megfogta a kezemet barátságosan.
Úgy tűnt, mintha valami nagyon bizalmasat akarna közölni. Egyenesen a szemembe nézett és nem sajnálatot láttam csupán benne. Valami más is csillogott még ott.
– A közös ügyetek után Damien elég durván számon kérte Esmét, még meg is ütötte, de persze… ezt nem kellett volna elmondanom neked.
Erre a mondatra pattantam fel a lépcsőről. Még mindig Briát néztem, de éreztem, ahogy elönt a düh és az aggodalom, amiért erről nem tudtam. Nem hiszem el, hogy megütötte az az állat. Hogy lehet ilyen barbár valaki? Olyan, mint mikor az ostoba kölykök letépnek egy szépséges virágszálat, majd megtaposva maguk után hagyják a földön heverve.
– Hol van ilyenkor ez a Damien gyerek? – kérdeztem idegesen. Éreztem, ahogy remeg a kezem.
Bria nem válaszolt. Csendesen nézett a szemembe, sőt talán kicsit megilletődötten is.
– Bria, válaszolj vagy besétálok az iskolába és minden ajtón benézek, míg meg nem találom! – fenyegető voltam, sőt talán ijesztő is, de válaszokat akartam… és valakinek a vérét látni az öklömön.

[viselet]

Éreztem, hogy elönt a düh, amiért a saját számból hangzott el Damien neve. A puszta kiejtése is olyan mértékű agressziót váltott ki belőlem, hogy ökölbe szorult a kezem. Mit számított a bicegés, a sérülésem? Egyszerűen látni akartam és addig verni azt a mocskos képét, amíg meg nem bánja, amit Esmé ellen tett.
– Hol van? – ismételtem meg a kérdést.
Még Bria nem is nyitotta a száját válaszra, de már a bejáratot jelző, hatalmas kapu felé fordultam. Nem érdekelt, hogy botrány lesz belőle… bosszút akartam. Esmét senki sem bánthatja, legyen éppen a menyasszonyom vagy sem. Tomboltak bennem az indulatok és a vágy, hogy megvédjem őt. Jelenleg ő a legfontosabb személy az életemben, ezen nem változtat semmi… az sem, ha elmúltak az érzései vagy nem is voltak soha. Nekem ugyanis vannak és nem tudok elvonatkoztatni tőlük.
– Elliot, higgadj le! – pillantott rám könyörgően Bria.
Ő is felkelt a lépcsőről. Lassan megigazította a ruháját és láttam rajta: ha kell megállítani is képes volna. Az arckifejezése szigorú volt, fegyelmezett, de a szemében ott csillogott az aggodalom. Tény, hogy nem ismertem túl jól a lányt, azonban Esménél jóval összeszedettebb volt mindig… talán olyan nővér féle, akire szüksége volt.
Nem érdekelt a reakciója tettem egy kissé szerencsétlen lépést a bejárat felé. Elhatároztam magamat. Akkor is betöröm az orrát, ha tetszik Briának, ha nem. A gondolattól még jobban felment bennem a pumpa, éreztem, hogy az arcom enyhén rózsaszín színt ölt magára és kipirosodik a fülem hegye is.
Fújtatva bámultam a faajtóra… kedvem lett volna előrántani a pálcámat és egyszerűen kirobbantani a helyéről. Azonban nem volt nálam semmilyen fegyver, így Damiennel szemben is csupán egy jól irányzott jobbhorogban bízhattam.
– Elliot, állj meg! – kapta el a karomat a lány.
– Bántotta életem első és egyetlen szerelmét… – ahogy ezt kimondtam, elakadt a lélegzetem.
Megint szembesültem vele mit vesztettem. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. A mellkasomhoz szorított lapot gyorsan összehajtottam és a zsebembe süllyesztettem… majd lehajtott fejjel bámultam a cipőm orrát. Próbáltam megnyugodni és átlépni az érzelmeken. Elfelejteni, hogy mi történt, de nem ment. Az érzelmek hirtelen uralkodtak el rajtam újra és csendesen vártam, hogy vége legyen. Mást nem tehettem.
– Tessék – suttogta Bria.
Egy zsebkendőt nyújtott felém, amit át is vettem. Lassan töröltem meg az arcomat, de nem emeltem fel a tekintetemet. Hagytam, hogy a fájdalom minden porcikámat átjárja és csupán akkor néztem fel újra, mikor megnyikordult a hatalmas ajtó.
Egy fiatal férfi lépett ki rajta. Elsőre nem láttam az arcát, mert egy könyvet bújt… aztán azt becsukta és egyenesen felénk nézett. Azzal az undorító, szépfiús képével azonnal egyértelmű volt, kivel állok szemben. Damien.
Nem vártam meg, hogy szóljon. Ha meg is tett, nem hallottam, egyszerűen elindultam felé a magam bicegő módján… és nem érdekelt a gúnyos vihogása. A kezem még mindig ökölbe szorulva várta a támadást. Fel voltam rá készülve, hogy levezessem rajta minden fájdalmamat és bosszút álljak azért, amit Esmé ellen tett.

[viselet]

Minden lépésemmel egyre közelebb kerültem a vigyorgó bájgúnárhoz. Damien egy cseppet sem változott, ugyanaz a szemtelen, önelégült tahó volt, aki az északi-írországi találkozásunk alkalmával.
Szemtől szemben álltam vele hamarosan a lépcső tetején. Kicsit sem zavart, hogy magasabb nálam. A lesajnáló tekintete sem érdekelt különösebben. Éreztem, ahogy szikrát szórnak a szemeim, miközben végig mértem. Egy pillanat alatt rájöttem, mi a gyenge pontja: az, hogy nyeregben érzi magát – mint korábban is.
– Hogy merészeltél ártani Esmének? – kérdeztem, de valójában nem vártam választ.
A karom a levegőbe lendült. A hirtelen támadás volt mindig is az erősségem, azonban így bicegve ez nem működött. Egyszerűen nem tudtam elég gyorsan előkerülni és egyszerűen beverni neki, ráadásul a düh csak tovább gyengített. Könnyedén elhajolt és a következő pillanatban már a gyomorszájamnál éreztem az ütést.
– Damien, ne tedd ezt! – hallottam meg Bria hangját. – Két felnőtt férfi nem verekedik, hanem megbeszéli a nézet eltéréseket.
Az egész testem beleremegett. Összegörnyedtem és előre kellett hajolnom. Az egyik karommal a hasamat simogattam, mintha ez segíthetne bármin is, közben a másikkal a térdemen támaszkodtam meg. A szemem sarkából láttam ugyan csak a szalagot, még is gonosz mosoly terült szét az arcomon. Egy kicsit még rájátszottam a fájdalomra.
– Nincs mit megbeszélnem ezzel a nyálgéppel – mondtam rekedten, majd erőltetve köhintettem egyet.
Csak a röhögését hallottam és ez megnyugtatott. Hirtelen emeltem fel a fejemet és vittem be végre a már tervezett jobbost. Szinte hallottam a becsapódás hangját, reccsenést sajnos nem. A csuklómba nyilalló kínzó fájdalmat egy percig sem bántam. Vigyorogva mérgem végig a szenvedő Damient, majd a következő pillanatban ismét lendült a kissé sérül karom. Ezúttal én ütöttem őt gyomorszájon.
Összegörnyedt a szemem láttára, de ezzel nem hatott meg. Meglöktem úgy, hogy földre essen és a lábammal a mellkasára léptem. Nem tudott ellenkezni, mert még mindig szenvedett a fájdalomtól, így azonban mégis csak a szemébe néztem.
– Elliot!
– Fogd be, Bria! – válaszoltam ridegen.
A hisztizés már komolyan kezdett zavarni. Kedvem lett volna ráüvölteni, de a Damien szemében megcsillanó félelem jobban érdekelt. Tetszett, hogy felette állhatok még ilyen sérülten is és „törpén” – idézve a kedvenc kifejezését velem kapcsolatban.
Lehajoltam, hogy lássa, komolyan gondolom a következő szavakat. Egy pillanat erejéig hagytam, hogy realizálja, milyen szörnyű helyzetbe is keverte magát.
– Ha még egyszer megtudom, hogy hozzá mersz érni Esméhez nem úszod meg ennyivel – sziszegtem a fogaim között. – Undorodom tőled, mert aki kezet emel egy nőre az nem érdemel semmiféle tisztelet.
Még erősebben tapostam a mellkasát. Maradandó kárt nem akartam benne tenni. Egyszerűen csak szerettem volna, hogy nem ficereg.
– Veled ellentétben, én véletlenül ütöttem meg… – folytattam. – Jól jegyezd meg, hogy bár Esmé elhagyott, én figyellek. Nem akarom meg tudni, hogy akár a közelébe mész.

[viselet]

Leszálltam Damien mellkasáról. Nem érdekelt a továbbiakban ez az alak, de azért tényleg rajta fogom tartani a szememet, ahogy ígértem neki. Nem hagyhatom, hogy baj essen Esmének. Ha az enyém már nem is lehet, attól még felelősséggel tartozok érte. Egyrészt azért, mert miattam keveredett bele ebbe a Rowle ügybe… ráadásul szeretem. Már megtanultam a múltban, hogyha magára hagyom az embereket, nem megvédem őket, hanem ártok nekik.
Esmét távolról fogom segíteni. Nyilván nem tudok majd rá állandóan figyelni, de amikor megtehetem, meg is fogom. Aggódok érte minden percben, amikor nálam lakott legalább tudtam, hogy minden rendben, ez megváltozott és nehezebben viseltem, mint a magányt. Mi lesz, ha baja esik vagy? Damien csak egy nyálgép, vannak nála „nehezebb esetek” is.
– Ne felejtsd el, figyellek! – ismételtem meg, aztán magára hagytam a lépcsőn.
Visszabicegtem Briához.
Ahogy leértem a lépcsősor aljára élesebben láthattam az arckifejezését. Láttam mennyire megijedt, ugyanakkor dühös is volt. A szemében ott csillogott az az indulat, ami korábban talán az enyémben. Szinte vártam, hogy pofon vágjon, de a tekintete a hátam mögött nyöszörgő Damienre tévedt.
– Ne foglalkozz azzal a bájgúnárral! – legyintettem, ahogy a lány elé értem.
– Tanulj meg viselkedni! Így nem lehet elintézni a dolgokat! – mondta indulatosan.
Bria ebben a pillanatban nagyon is emlékeztetett Esmére. Elmosolyodtam rajta, még akkor is, ha közben megszakadt a szívem újra. Hány ilyet lehet túl élni vajon… én úgy érzem már nincs erőm hozzá. Nem tudom, miért kell mindenben őt látnom. Egyszerűbb lenne kitörölni az elmúlt hónapokat és magányosan, állandó egyedüllétben élvezni a mindennapokat. Még, ha a legszebb napok is voltak az életemben, most jó lenne fájdalom nélkül.
Csendesen elmorzsoltam egy könnycseppet. Azt éreztem, hogy elmúlik a szalag erejének a hatása és megint az a szerencsétlen vagyok, akinek könnyen adott egy gyomrost Damien. Mikor lesz már vége ennek?
– Talán Esmé nem mondta neked… de nálam ez a civilizált viselkedés – mondtam ridegen és gyorsan letöröltem a kezemben szorongatott zsebkendővel a könnycseppet.
Haza akartam menni, nem volt értelme itt maradnom egyszerűen. Esmé nincs itt, ez világos, hiszen akkor Briával együtt távozott volna. Talán sejtette, hogy itt keresném és inkább távol maradt, míg meg nem nyugszanak a kedélyek. Valahol ez érthető… hiszen ő mondta ki, hogy nem szeret. Most nyilván meg akar tőlem szabadulni, de azt is tudja, hogy én még szeretem őt.
– Jóbb lesz, ha most már hazamész – mondta ki Bria is. Az az érzésem támadt, hogy olvas a gondolataimban és nem lepett volna már meg ez sem különösebben.
– Ha beszélsz Esmével, mondd meg neki, hogy szeretem – suttogtam és lesütöttem megint a szememet.
Még egyszer, utoljára pillantottam Damienre. Szerencsére nem rántott pálcát. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy az elejtett dolgait szedje össze. Csupán a látvány kiélvezés után indultam meg lassan a kocsmáig, ahonnan érkeztem korábban. Jót is tett egy kis séta, hagyta, segített megnyugodni.

Vége