Menedék

[MENEDÉK]

MENEDÉK

  szett.

Liam
1999. március

Ismer valakit, aki segíthet… Mrs. Dean.. A nevet próbáltam helyretenni a fejemben és hamarosan meg is találtam a megfelelő arcot hozzá. Nem ismertem közelről, csupán a fegyelmi tárgyalásról emlékeztem rá, meg egy-két konferenciáról. Igazán remek híre volt a szakmában… pont ezért nem akartam egy ilyen kis problémával zavarni őt, mint az enyém. Mit tehetne értem? A látásomat nem adhatja vissza, ahogy ép elmémet sem… és kétlem, hogy megállapítani: látó vagyok.
– Ugyan Augustus! Ne légy ostoba! Nem feltétlen jutsz ugyanoda ahova ő. De ha már ennyire félsz ettől, legalább talán tegyél érte, hogy ezt elkerüld.
Igaza volt Liamnek, nagyon is. Nem voltam erős, már régóta… pedig valójában tényleg csak én tehetnék ezért az egészért. Talán nem leszek már soha olyan, mint régen, magabiztos vagy erős, de talán egy kicsit visszanyerhetek abból az Augustból, akit a Roxfortban kezdtem el felépíteni és Piper egyetlen éjszaka alatt tönkre tett.
Fáradt voltam minden porcikámban. Aludni akartam, aludni, de nem álmodni. Tudta persze, hogy amint lehunyom a szememet, illatok és érintések kavarognak majd. Alig van olyan bájital, ami képes elnyomni ezt rendesen.
Figyeltem, ahogy Liam az asztalon lévő pergamen után nyúlt. Talán Ainsley hagyta ott, mert én biztosan nem. Mostanában alig csináltam valamit a fekvésen és az önsajnálaton kívül. Egyszerűen elmerültem a keserűségben. Most is benne voltam nyakig, éppen csak kilestem belőle a vendégem érkezése miatt.
Mellém lépett, ahogy újra átfutott a pergamenre rótt sorokat.
– Ha keresed, rám hivatkozz. Tudni fogja, hogy fontos ügy.
Bólintottam.
– Köszönöm. – Halkan beszéltem.
Hangomon is érződött a fáradtság, ahogy minden tagom egyre csak zsibbadni kezdett. A kanapé párnái közé vágytam, hogy a ropogó tüzet bámuljam a kandallóban, míg nem elnyom egy újabb szörnyű álom. Beleremegtem már csak a gondolatába.
– Bocsáss meg, de muszáj pihennem… – Egyszerűen eldőltem a kanapén a mondat végére.
Egy párnát húztam a fejem alá és már éreztem is azt a kavargó érzést, amivel az álom magához szokott rántani. Lehunytam a szememet és halkan beszéltem: –Felkeresem Mrs. Deant, felkeresem… – Úgy hangozott, mintha csak mantráznám ezeket a szavakat, aztán csak a sötétség maradt. A félelmetes, hatalmas feketeség, amiből nem volt kiút, csak az ébredés és a fény.

zene: MoM - Lakehouse

viselet



☤

A halk köszönömöt szinte meg sem hallanám ha nem tudnám hogy milyen is August. Ismerem őt, pár alkalom és pár hónap után, bátran merem kijelenteni. Evidensen nem annyira mint mondjuk a saját anyámat, nem fűz hozzá olyan szoros kötelék sem, mint Dylanhez, de igen... mégis csak ismerem. Valójában nem tudom miért, de elfog rendszeresen az az érzés hogy ezer éve... talán a félszavakból való könnyed kommunikáció miatt... aminek ékes jele volt egy egész szülés levezénylése...
Elnézem Agustust egy pillanatig, majd tudom, ennyi volt. Nincs értelme tovább maradnom és talán nem is lát oly szívesen. Beesett arca még sápadtabb lesz és még kevésbé energikus mint eddig, pedig... hát eddig sem vetette szét a nagy életkedv. Felállok és ellépek. A tűz felé fordulok, ami jótékonyan lobog. Jó pár óráig húzza így, mindennek a titka hogy milyen módszerrel pakolod be a fát. Képes öt perc alatt is leégni vagy másfél óra hosszat...
Valahol mindig is vonzott az egyszerű mugli lét, és az okos életstílus. Persze rend szerint könnyű mindent egyetlen pálcaintéssel elrendezni de... szorult helyzetekben csakis az üres kezünkre bámulhatunk akkor.
Mire visszfordulok Pye már a kanapén eldőlve makog valamit félálomba. Mintha csak azt mantrázná hogy felkeresi, felkeresi.
Mély szomorú sóhaj tör fel belőlem. Egyszerre sajnálom a barátomat és szánom az embert, aki erre a sorsra született. Tudom, hogy a saját hülyesége, ami ellen szinte semmit nem lehet tenni, de azért mégis... nem érdemli ezt. Senki sem érdemli ezt.
Eltűnődöm azon, vajon mennyire jó ötlet egy egyszerű álombűbájt szórni rá. Tulajdonképpen semmi értelme, mert a birtokhatárnál meg is szűnne, mégis... ha csak pár perc nyugalom adathat meg neki... hát megteszem. Nem mintha tartoznék ezzel vagy kellene, egyszerűen az én lelkemnek is jobb. Pálcám a kezembe csusszan, halkan dörmögöm el az igét és irányítom felé hogy a varázslat telibe találja. Mikor elcsendesedik elcsitul vele a ház is. Mély álmatag csend ez, olyan mintha soha semmi nem zökkentené ki ebből. A tűz halkan roppanva jelzi, idegen vagyok itt. Megérintem az ajtófélfát s még egyszer, utoljára körbenézek. A Menedékház ódon falai sok mindent láttak, sokat mesélhetnének mégis némán állnak és hallgatnak. Szemezek egy sort a berendezéssel, aztán Pye lehunyt szemeivel. Végül csak megcsóválom a fejem és kinyitom az ajtót. Elmormolok egy ég veled-et s halkan húzom be magam mögött az ajtót. Igazából hangosan zajonghatnék, úgysem kelne rá fel hisz gondoskodtam erről s mégis illetlenségnek tűnik a dolog.
Mikor a kinti friss levegő bekúszik a tüdőmbe, érzem hogy megkönnyebbülök. Mély sóhajjal veszem tudomásul a tényeket. Azokat a hamisítatlan tényeket, miket szívből reméltem hogy csak ostoba pletykaként könyvelek el. Eltűnődöm még egyetlen néma percig azon, ami megesett itt és csak remélem, volt értelme. Volt értelme ide jönnöm, volt értelme segítenem, volt értelme megadnom az összeköttetést... Volt értelme barátnak lennem. Nem voltam sosem rossz ebben, mégis úgy érzem nem tettem eleget. Ezt azonban tudom, hogy muszáj elengednem mert ha nem teszem az őrületbe kerget. Így hát csak elindulok, lassan s komótosan, nem sietve. Elhagyom a házat, a kaput és talán jóval több idő is, míg elérek vissza a falu határához mint eredetileg kellene. Tudom, ezzel csak plusz lopott perceket csaltam el Augustusnak, akit nemsokára újból hatalmába kerít önnön gyengeségének sötét árnyképe... de én mindössze ennyit nyújthattam neki. Mielőtt halkan hoppanálok a tüdőmből kiszivárgó gőzös lehelettel elhangzik egy néma fohász is, mégpedig hogy remélem, szívből remélem hogy  Augustus Pye, a medimágus férfi, a barátom, mihamarabb rendbe jön.