Ismeretlen ismerősök

Victoria Park




A Victoria Park egyik sarkában található ez a játszótér. A közelben lakók
szeretnek idejárni. Legyen szó hétvégéről vagy hétköznapról,
itt mindig sokan vannak, és akár életre szóló barátságok
is köttetnek a gyerekek között.

~ set ~

          A magány pont olyan súllyal telepszik rám, mint egy hónappal ezelőtt. Akkor volt feladatom, így nem tűnt annyira fel. Anya is ott volt, és Felix és mindenki, aki foglalkozott velem legalább egy kicsit. Tényleg nem volt egy pillanatra se megállásom. Az első napokban jól esett a csönd, miután anya elköltözött, és lement a könyvbemutató is. Mostanra viszont kicsit hiányzik a nyüzsgés. Talán ezért is jövök ki újra és újra a parkokba. Mindig máshova. Szükségem van a gyerek zsivajra.
          És nagyon is jól teszem, mert így szinte repül az idő, és van kedvem tervezgetni a jövőt is. A jövő hónapra esedékes németországi kirándulással egyetemben. Jót fog tenni a kiruccanás, sokféle szempontból. Már nagyon várom, bár még el kell intéznem néhány engedélyt. A munkából is valószínűleg kimaradok egy vagy két napra, még úgy is, hogy inkább hétvégére tervezem ezt az utat.
          Eljön az idő, mikor kénytelen leszek egy forró kávét magamhoz venni, mert ahogy megy le a nap, egyre hűvösebb az idő. Van nálam kabát, amit magamra is terítek, de sikeresen vissza tudok telepedni a játszótérrel szembeni padomra. A kávézó nincs messze, és egy tejeskávéért már ölni is tudtam volna.
          Órákig tudom nézni, ahogy a gyerekek játszanak, és a Mr. Foresttel közös projektünk óta sokkal nagyobb figyelmet is fordítok nekik. Eddig azt hittem, hogy annyira nem jó téma gyerekeket rajzolni, de aztán rájöttem, hogy ha jól van megalkotva, akkor teljesen mindegy.
          - Szabad? – kérdezi egy mellém lépő anyuka.
          A kezemmel intek, hiszen bőven van hely kettőnknek, és neki a babakocsival biztos nem lesz majd könnyű a másik gyerkőcre vigyáznia. Úgy helyezkedek, hogy ne láthassa a rajzomat. Nem szeretem, ha látják. Egy ideje már inkább csak a közel végleges állapotot szoktam mutogatni. A mellém telepedő se bírja ki, hogy ne kíváncsiskodjon, de akkor még jobban elfordulok.
          Felpillantok a rajzomból, pont mielőtt eltenném, mert már nem jók a fényviszonyok, és eléggé elképzeltem a végleges képet is a fejemben, mikor egy ismerős arcot pillantok meg. Nem lehetetlen, hogy itt találkozzunk, de azért nagy véletlennek kell lennie. A kislány egy pillangót üldözött. Nagyon aranyos volt. Félrerakom a dossziémat, és a kávét, majd elindulok felé.
          - Szia Amber, emlékszel rám?
          Megszeppenek, mikor látom szomorú arcát. Valószínűleg az elreppenő pillangó miatt lehet ez a szomorúság, mert amint megismer, felderül a bucija. Megölelem.
          - Merre van az apukád?
          Körbenézek kicsit, és máris meglátom az ismerős arcot. Nem sokkal van távolabb tőlem, mint ahol eredetileg ültem. Mondjuk nem olyan meglepő, mikor rajzolok, nem sok ember van, aki ki tud zökkenteni a koncentrációmból. Lassan közeledek Daniel felé, közben Amber visszarohan a játszótér felé.
          Nem vagyok biztos benne, hogy meg kéne szólítanom őt, de ismerve a gyerekeket, már ha akarnám se tudnám letagadni a jelenlétemet. Meg aztán, biztos szemmel is tartja a lányát, és akkor könnyen rájöhetett, hogy én vagyok az. Nem leszek illetlen.
          - Szia, Daniel! – mosolyodok el, mikor megállok mellette. – Örülök, hogy látlak. Hogy vagy?
          Biztos hallott róla, hogy mi történt, szóval nem is akarom felemlegetni. Bőven elég volt megélni. Még akkor is, ha a pszichológusomon és anyámon kívül mással is talán jót tenne beszélnem róla. De az a más, akkor sem ő lesz.
 

[.outfit.]

.outfit.

1999. április

Egyre kevesebb olyan délután van, amikor ennyire békésen ücsöröghetek a parkban, miközben Ambert figyelem. Az Apotéka megnyitása óta rengeteg a munkám, apával próbáljuk kézben tartani az egészet, miközben Elliot játszótérnek használja a vásárlók idegeit. Nehéz, fárasztó és bizonytalan helyzet, ha az ember valami újba vág bele. A bátyám, mintha ezt fel sem fogná, gyakran rontotta tovább a helyzetet.
Most azonban minden békés volt. A kellemesen napos tavaszi délután nyugalmát csak a gyerekek hangja zavarta meg. Valahogy ez a zaj még is olyan kellemes volt a fülemnek. Amber éppen egy pillangót üldözött, az arca ártatlanságot és mérhetetlen kíváncsiságot tükrözött. Elmosolyodtam rajta, mennyire koncentrál és hogy mennyire hasonlít Margaretre, kivéve a szépen ívelt, mandulavágású szemek, amik anyámat idézték.
Egy nő lépett Amber mellé. A mozgásából felismertem, ezért nem pattantam fel és léptem közbe. Láttam, ahogy megöleli a lányomat, majd az felém mutat, arra a kis padra, ahol ücsörögtem. Eddig élveztem a tavaszi délután kellemes kis szellőjét, de hirtelen az is jegesebbnek tűnt, ahogy úrrá lett rajtam a kellemetlenség. Nem Esmé tehetett erről, hanem a bátyám szótlansága... nem mondott semmit kettejükről, csak közölte: már nincsenek együtt. Egy ideig láttam Ellioton a fájdalmat, sőt napokra eltűnt, ha rossz kedve volt és mi nem zavartuk apával. Jobb volt megvárni, míg kimászik a csigaházából és újra a szemünkbe tud nézni.
–  Szia, Daniel!
Esmé arcán mosoly ült, én még sem tudtam könnyen feloldódni. Feszengve fészkelődtem a padon.
– Örülök, hogy látlak. Hogy vagy?
– Esmé... – biccentettem és kihúzódtam a pad szélére.
Egy intéssel jeleztem, hogy üljön le nyugodtan.
– Jó viszont látni téged is.
Hirtelen zavarba jöttem. Nem hazudtam, hiszen sosem volt semmi bajom a lánnyal. Igazából örültem, hogy a bátyám mellett egy rendesnek tűnő személy kötött ki. Nem volt alkalmam túlságosan megismerni őt ugyan, ráadásul a szakításuk okát sem tudtam kideríteni, mégis kellemetlenséget éreztem, amiért Elliot egykori kedvese mellett ücsörgök egy parkban.
Reméltem, hogy Amber legalább idejön, oldva kicsit a feszültséget. Egyedül maradtam mégis ebben a helyzetben, mert ő visszatért a pillangó üldözéshez.
– Jól vagyok, köszönöm... Bár kicsit fáradt vagyok. Egyre több a munka a patikával, öö... – Hirtelen kaptam észbe. – Elliot említette egyáltalán, hogy nyitottunk egy apotékát?
Felszisszentem a mondat végére. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt kimondanom a bátyám nevét. Talán nem is volt igazán kíváncsi erre, csupán kedvességből érdeklődött. Azt ugyanis már megtanultam eddigre, hogy Esmé kedves. Jól bánt Amberrel is, mikor  bemutattuk őket egymásnak... Valahol bánom is, hogy nem maradt a családunk része. Kellett volna egy gondos női kéz, aki a későbbiekben Ambernek is segíthet olyan dolgokban, amikhez én nem értek vagy nem velem akarja megosztani. Elliotra is ráfért volna, hogy családja legyen. Az célt adott volna az életének.
– Sajnálom, hogy ennyi butaságot beszélek...  
Kicsit félve pillantottam a lány zöld szemeibe, félve, hogy felszakítottam valami sebet. Valójában kinéztem volna Elliotból, hogy megbántotta és ezért szakítottak végül. A bátyám mindig is heves volt, indulatos, akit senki sem tudott kezelni rajtunk, a családján kívül. Ezért sokam elfordultak tőle egészen gyerekkorától kezdve, pedig a sok düh mögött egy ijedt kisfiú volt csupán.

~ set ~

          Mikor látom, hogy Daniel félrehúzódik, egy pillanatnyi időt kérek tőle, amíg elsietek a holmimért, és magammal hozom. Leülök mellé, a holmikat pedig a padra teszem. Azt hiszem, süt belőlem a boldogság. És ezt semmilyen téma nem tudja elvenni most tőlem. Örülök neki, hogy összefutottunk. Egy jó ismerősnek mindig örülök. Főleg, mert a közös élmények és tapasztalatok miatt legalább nem indul olyan kínosan a beszélgetés. Egy pillanatra Amber felé fordítom a tekintetem én is, de aztán már ismét a mellettem ülő kerül a fókuszomba.
          - Igen, mesélte. Örülök neki, hogy van egy biztos pontja, ahova hazatérhet.
          Sajnálom, hogy én már nem érhettem meg ezt a tapasztalatot mellette. Milyen, amikor egy kalandor lenyugszik és a világi emberek életét éli. Persze, tudom, hogy Elliot soha nem lesz képes arra, hogy olyan igazi egy helyhez kötött életet éljen, ezt már akkor tudtam és elfogadtam, mikor együtt voltunk, de akkor is jó tudni, hogy van egy hely, ahova hazatérhet.
          De nem is gondolok rá. Elvégre nem Elliot az, akivel szemben ülök, hanem az öccse. És Amber egy tünemény. Felé is fordulok. Valahogy mindig úgy intézi, hogy szemmel lehessen tartani. Ez talán a gyerekek szuper képessége.
          - Ugyan, ne butáskodj már. Semmi rosszat nem mondtál – mosolyodom el.
          Egy hónapja, de még néhány napja is letört volna a dolog, de aztán rájöttem a megoldásra. Őt már nem fogom és valószínűleg nem is tudom visszakapni. Így viszont érdemes csak a szép dolgokra gondolnom. Azóta pedig megváltozott minden. Főleg bennem. Lenyugodtam.
          - Ha arra tippelek, hogy nem könnyű a bátyáddal a boltban, akkor eltalálom?
          Tudom, hogy ha feldühítik, akkor kirakja a vásárlót mindenféle megbánás nélkül. Viszont a kapcsolatai, a külföldi útjai és ismeretei miatt még jól a jelenléte. De biztos vagyok benne, hogy idővel majd lenyugszik.
          - Amber is jól van? Látom, hogy nagyon eleven, és élvezi a társai társaságát is.
          Tudom, hogy a pillangó üldözése nem éppen ezt takarja, de attól még azt is látom, hogy a társaival a mászókán vagy a csúszdán jól el van velük. Azt hiszem, egy jó ideig nekem még várni kell ezzel az élménnyel, de talán nem is baj. Ugyan volt egy kis idő, amikor azt hittem, hogy talán összejött a baba, de aztán kiderült, hogy csak a kórházban töltött idő, és a bájitalok mellékhatása volt.
          Igazából nem tudom, hogy ennek most örülnöm kéne vagy sem. Az biztos, hogy kész lettem volna feladni érte az iskolát és egy idő után a kiadót is. A család mindent megért volna.
          Szerencsére van nálam egy példány a legutóbbi könyvből, amit illusztráltam, és ezt most ki is keresem a táskámból. Átnyújtom felé.
          - Szerintem Ambernek tetszeni fog. Én illusztráltam. Mesélj neki ebből.
          Nem fogadok el nemleges választ. Ha kell valahogy eljuttatom majd hozzájuk. Elvégre emlékszem még Dean lakhelyére. De ha más nem, akkor egy bagoly is biztos lesz olyan kedves, hogy elvigye. És biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is tisztában van.

[.outfit.]

.outfit.

1999. április

Soha többé nem hozom fel Elliot nevét – szabadkoztam magamban. Közben Esmé zöld szemeit figyeltem még mindig, hátha kiolvashatok belőle valami érzelemt. Reméltem, hogy tudja, sosem szakítanám fel azokat a sebeket, amiket a bátyám okozhatott neki – igen, inkább csak feltételezem, mint biztosan tudom a dolgot.
– Ugyan, ne butáskodj már. Semmi rosszat nem mondtál.
A mondat végére elmosolyodott. Hosszasan fújtam ki a levegőt, szinte azt kiálltva: na, most aztán megnyugtattál, Esmé! A szívem kicsit erősebb ritmusra kapcsolt, még is csak a bátyám egykori menyasszonya ült mellettem. Nem tudtam, hogy árulásnak fogná-e fel, ha kedvesen bánok ezzel a lánnyal… Elliotnál az ilyesmit soha nem lehet tudni. Annyira szűkszavúan nyilatkozott a történtekről, hogy fogalmam sem volt miként váltak el és milyen nyomokat hagyott benne Esmé. Igaz, hogy már egy ideje másfelé kacsingatott, de ahogy már említettem, nála az ilyesmit nem lehet tudni.
Viszonoztam a mosolyt.
Az ujjammal kicsit beletúrtam a szakállamba, megborzoltam. Ez amolyan berögzült szokásom volt, ha kellemetlen témába csöppentem. Most is feszültség levezetésnek szánta a testem valószínűleg ezt a mozdulatsort. Közben egy pillanatra a szaladgáló Amberre pillantottam, aki teljesen belemerült a játékba.
– Ha arra tippelek, hogy nem könnyű a bátyáddal a boltban, akkor eltalálom?
Ez a kérdés megint csak megmosolyogtatott.
– Azt hiszem, a „nem könnyű” Elliotra túl egyszerű kifejezés – válaszoltam röviden.
Valahol jó volt, hogy nem esett kelletlenül Esmének a bátyámat említeni. Valószínűleg elkerülhetetlen volt a nevét említeni, egyrészt mert mindkettőnk életében játszott valamiféle szerepet, másrészt az enyémből nem valószínű, hogy az élete végéig kikerül.
– Te is tudod, milyen. Időnként annyira belelovalja magát a munkájába, hogy még apa is képtelen leállítani. Van, hogy literszámra főzi a bájitalokat, nem figyelve arra, hogy közben mindent bemocskol… aztán meg a vásárlók. Jobb nem is a közelükbe engedni. Tegnap is kidobott egy szerencsétlen vénembert, mert az nem akarta kimondani, hogy mi a baja és… – Hirtelen hallgattam el.
Szinte észre sem vettem, hogy jártatom a számat, ráadásul nem is éppen a legérdekfeszítőbb téma kapcsán. Szerettem volna a szám elé kapni a kezemet, mintha azzal elhallgathatnám magam, de nagyon is ismertem a természetemet. Ha egyszer beindulok, akkor csak úgy dől belőlem a szó, ráadásul teljesen feleslegesen.
– Amber is jól van? Látom, hogy nagyon eleven, és élvezi a társai társaságát is.
Lassan bólintottam.
Amber valóban jól van. Azt hiszem apaként egy szavam sem lehet a lányomra. Remekül viselkedik, tényleg be tud illeszkedni bármilyen társaságba és emellett otthon is segít, amiben egy ennyi idős gyerek tud. Csak azért sajnálom, mert nem lesz egyetlen női példa sem az életébe. Sem én, sem Elliot, apa pedig még annyira sem tud neki olyan megértéssel szolgálni, mint egy anya vagy akár egy nagynéni.
Esmé hirtelen beletúrt a táskájába és valami könyvet nyújtott felém.
– Szerintem Ambernek tetszeni fog. Én illusztráltam. Mesélj neki ebből.
Óvatosan vettem át és azonnal ki is nyitottam. Imádtam az új könyv illatot, ami áradt belőle. Azokra a téli estékre emlékeztetett, amikor Amber már aludt és kettesben ücsörögtünk a kandalló előtt a feleségemmel. Ő valami újságot lapozgatott, én pedig olvastam a regényeket vagy csak egy medimágusoknak szóló kézikönyvet. Hiányzott ez az érzés, a társ, akivel csendben is tudtuk élvezni egymás társaságát.
– Gyönyörű… – bólintottam az illusztrációkat figyelve. – Amber odalesz érte. Köszönöm.
Egyetlen esténk sem telt el úgy, hogy ne mondtam volna mesét. Azelőtt mindig az anyja tett így, de nekem kellett átvennem a helyét a halála után. Nem akartam, hogy Amber hiányt szenvedjen emiatt bármiben is. Hiába voltam ügyetlen a hajfonásban vagy éppen a csinos ruhák kiválasztásában, ott voltam neki és támogattam, remélve, hogy ezzel könnyebben dolgozza fel Margaret elvesztését.
– Hogy mennek a dolgaid? Régen hallottam rólad – próbáltam kicsit normális mederbe terelni a beszélgetést.
Erősen koncentrálnom kellett, hogy ne kezdjek el össze-visszafecsegni, mint valami bolond. Esmé már így is éppen elég nagy dózist kapott abból, amit lehet nem is akart hallani. Igaz ez a „régen hallottam róla” is kicsit utalás volt a történtekre.
– Figyelj… nem akarok tolakodó lenni, de Elliot nem mondott semmit és apával sokáig aggódtunk érte. Miért szakítottatok? – Kimondtam inkább, ami bökte a csőrömet. Nem akartam letámadni, de tényleg ez volt a legegyszerűbb. Esméből még mindig többet kihúzhatok, mint Elliotból, aki két morgás között közölné, hogy kopjak le vagy leátkozza a fejemet.

~ set ~

          Annyira jó hallani, hogy végre nem én vezetem a beszélgetést. Kicsit megkönnyebbülés számomra, hiszen eddig mindig volt valami, amivel szóval tartottak. Illetve, aki szóval tartott. Most viszont élvezem Daniel szavait, hogy csak hallgatnom kell. Meg is rökönyödök, mikor hirtelen csönd lesz. Mi történt?
          Azt hiszem, még mindig nem érzi úgy, hogy nyugodtan beszélhet Elliotról a jelenlétemben. Pedig tényleg nem gond, az pedig nem zavar, hogy esetleg olyan a téma, amihez nem tudok hozzá szólni. Jól van ez így, hiszen ő se tudna az én művészetemhez. Legalábbis az alkotói folyamathoz semmi esetre se. A többi pedig kritikai vélemény, szerintem. Azt pedig örömmel fogadom. Abból tanul az ember.
          Aztán a hirtelen ötletnek köszönhetően odaadom a nálam lévő könyvet. Majd veszek belőle egy másikat. Úgyis jó ügy érdekét szolgálja minden eladott példány.
          - Igazán nincs mit.
          Igazán jó lenne látni, hogy tényleg tetszik-e majd neki. Mármint biztos fog, de a gyerekek a legnagyobb kritikusok, és ezt Ada be is bizonyította.
          A megfeszített tempó után most nyugodtan iskolába járni, és készülni az órákra, kicsit más, és hiányzik az a két hónap, mikor levegőt venni is alig volt időm. Főleg, miután a munkám elejét olyan nagyon elrontottam, és kicsit kapkodnom kellett a végén.
          Most úgy innék egy kávét. Ugyanebben az időszakban nagyon sokat ittam, de mára szinte lecsökkent a mennyiség. Alig pár adagot iszok egész héten. De majd beszélnem kell Briával. Azt mondta, hogy mennek majd nyaralni Kubába, hogy hozzon onnan nekem valami finomat.
          Csak nézem, ahogy ragyog a szeme, miközben a könyvet nézegeti. Örülök neki, hogy sikerült örömet szereznem neki. Néha mikor azt hitte nem látja senki, akkor láttam mennyire magányos, mennyire helyt akar állni, és leginkább, mennyire nem akarja még egy családtagját elveszteni. Kérdése nyomán viszont elmosolyodom.
          - Nekem egész jól. Lassan itt az év vége, már alig várom a nyarat. A kiadóban most lettem meg egy nagy projekttel, annak az eredménye a könyv. Most megint csak az a gyakornok vagyok, mint korábban is. De nem baj, örülök neki, hogy kicsit nyugis körülöttem minden, bár hiányzik az a feszített tempó, amivel az illusztrációk készültek.
          Így belegondolva, tényleg hiányzik a találkozás Daniellel. Annyira sokat nem jártunk össze akkor sem, mikor Elliottal még együtt voltam, de az a pár alkalom emlékezetes volt. Most is csupán a véletlennek köszönhető, hogy összefutottunk. Briához a kandallón keresztül járok, a munkahelyemre pedig általában a legközelebbi sikátorba hoppanálok, vagy az Abszol-úton keresztül közlekedek. Kényelmes, és ha valamit el kell intéznem, akkor mindjárt el is tudom
          Arra a kérdésre, amit kapok, viszont nem számítok. Azt hiszem, a döbbenet ki is ül az arcomra, de aztán megbékélek vele. Elliot nem csodálom, hogy nem mesélt róla. Talán kímélni akarta a családját. Viszont az első igazi szakításunkról nem tudom, hogyan fogok mesélni. Talán úgy, ahogy a többieknek is.
          - Nos… - lenézek a padon lévő holmimra, aztán összeszedem minden bátorságom és belekezdek. – Ez nem éppen az a téma, amiről azt gondoltam, hogy előkerül most, és nem hiszem, hogy jogom lenne elmondani, ha Elliot nem akarta, de…
          Igen, de. Mert mindig van egy de. Nem mindig szeretem folytatni utána a mondandómat, de úgy érzem, megérdemli. Legalább tud segíteni Elliotnak, ha esetleg még szüksége lenne rá. Veszek egy mély levegőt, mielőtt még folytatnám. Nem vagyok biztos benne, hogy nyugodtan el tudom mesélni a történteket. Elvégre a levél után ejtettem néhány könnycseppet, amiért nem jött össze az újrakezdés, de úgy igazán még soha nem beszéltem ki magamból.
          - Valaki megfenyegetett, hogy megöli Elliotot, ha nem hagyom el. Egy remek átverés áldozata is lettem, ami miatt bedőltem az egésznek, és félretéve minden józan eszem, engedtem a fenyegetésnek. De nem bírtam nélküle, és nem bírtam a döntésem súlyát, ezért a megbocsájtás reményében felkerestem. Azt hittem, hogy sikerült legalább annyira megbeszélnünk a dolgot, hogy egy hosszú randizós időszak után talán újra összejöjjünk. Azonban az egyik randit néhány napja egy bagollyal küldött levélben lemondta, és arról is biztosított, hogy köztünk nem lehet semmi, mert nem tud megbocsájtani. Annyira nem, hogy újra szorosabbra fonjuk a kapcsolatot kettőnk között.
          Elhallgatok. Nem tudom, mit mondhatnék még. Elrontottam, és ezt bár megpróbáltam helyrehozni, nem sikerült. Nem mondom, hogy nem tettem meg mindent, de biztos tudtam volna még valamit. Bármit. Annyira pedig tiszteletben tartom, hogy ne zargassam a továbbiakban. Hiszen ezt kérte, és meg is értem.
          - Sajnálom, talán nem kellett volna hallanod.
          Ugyan a mosoly eltűnt rólam, a megkönnyebbülés nagy erővel hat rám. Fel is állok és nyújtózok egyet. Akkor hallom meg az apró lábak dobolását, ahogy mögülem közeledik felénk. Nem vagyok benne biztos, hogy Ambernek most látnia kéne a könnyes szemem. Gyorsan meg is törlöm, majd visszaülök, és figyelem, ahogy felkéredzkedik az apja ölébe.
 

[.outfit.]

.outfit.

1999. április

Zavarban voltam még mindig. Nem kellett volna annyit fecsegnem összevissza, hiszen fogalmam sem volt valóban arról, hogy Esmé mit érez valójában. Mégis valahogy úgy éreztem, hogy ő már túl van ezen, nem kell tartanom Elliot nevének említésétől… és ez mennyivel könnyebb helyzet is volt, mint a bátyámmal. Elliot előtt akkor sem mertem volna megemlíteni a lányt, ha éppenséggel eljátszotta volna, hogy minden rendben van. Azonban ő semmit sem mondott, így azt sem tudhattam, mit érez valójában az egésszel kapcsolatban… sosem volt az a típus, aki könnyen kiadta magából az érzéseit. Láttam már sírni, de akkor már nagyon rossz állapotban volt lelkileg.
– Nekem egész jól. Lassan itt az év vége, már alig várom a nyarat. A kiadóban most lettem meg egy nagy projekttel, annak az eredménye a könyv. Most megint csak az a gyakornok vagyok, mint korábban is. De nem baj, örülök neki, hogy kicsit nyugis körülöttem minden, bár hiányzik az a feszített tempó, amivel az illusztrációk készültek.
Elmosolyodtam, ahogy Esmé mesélt. Valahogy megnyugtatott, hogy rendben van. Sosem voltunk igazán jóban, rosszban sem… igazából nem is ismertük egymást eléggé, de fontos volt a bátyámnak – és valahol sejtem, hogy még most is az, ha nem is olyan értelemben, mint korábban – és hálás vagyok neki, amiért kirángatta abból a magányból, amiben már évek óta élt. Esmé fordulópont volt az életében, kitörölhetetlen és így a mi életünkből is az. Amber például még fel sem fogta, hogy a lány nem lesz a családunk tagja, pedig próbáltam neki elmagyarázni… de olyan nehéz erről beszélni vele, hiszen az anyját is elveszítette és még túl fiatal ahhoz, hogy megszokja, az emberek ki-besétálnak az életünkből.
Amber nagyon megkedvelte az első találkozásuk után Esmét. Lelkesen beszélt Elliot jövendőbeli esküvőjéről és arról, hogy majd unokatestvérei lesznek. Erre pedig hirtelen minden esély megszűnt… igaz ott van Ada, akinek még be lehet mutatni, de valahol ez mégsem ugyanaz. Azt ott, azon a padon értettem meg, hogy nem csak a lányomnak nehéz megérteni a hirtelen jött változást, de nekem is. Talán ezért is érdekelt annyira, hogy mi történt.
Nem, nem vagyok az az ember, aki megteheti, hogy belekotyog vagy megpróbálhatja visszafordítani a történteket. Egyszerűen csak tudni akartam mi történt a testvérem életébe, mert tőle bizonyosan nem tudom meg.
– Nos… – kezdett bele Esmé. Azt hiszem, valahol mégis csak nehéz lehetett neki erről beszélni. –  Ez nem éppen az a téma, amiről azt gondoltam, hogy előkerül most, és nem hiszem, hogy jogom lenne elmondani, ha Elliot nem akarta, de…
– Te is tudod mennyire makacs. Nem nyílik meg és sosem tudni, mi folyik nála odabent. – Érvelni akartam, de inkább csak magyarázkodás volt… mintha valami pletykás öregasszony lennék, akinek mindent tudnia kell. Valahol szégyelltem, de mégis ott volt bennem az aggodalom Elliot miatt és ez felülírt mindenféle kellemetlenséget. Tizenöt évre veszítettem el, de most hogy visszakaptam, mindent megtettem volna, hogy igazán megértsem őt és talán ezt Esmé is érezte.
–  Valaki megfenyegetett, hogy megöli Elliotot, ha nem hagyom el. Egy remek átverés áldozata is lettem, ami miatt bedőltem az egésznek, és félretéve minden józan eszem, engedtem a fenyegetésnek. De nem bírtam nélküle, és nem bírtam a döntésem súlyát, ezért a megbocsájtás reményében felkerestem. Azt hittem, hogy sikerült legalább annyira megbeszélnünk a dolgot, hogy egy hosszú randizós időszak után talán újra összejöjjünk. Azonban az egyik randit néhány napja egy bagollyal küldött levélben lemondta, és arról is biztosított, hogy köztünk nem lehet semmi, mert nem tud megbocsájtani. Annyira nem, hogy újra szorosabbra fonjuk a kapcsolatot kettőnk között.
Hirtelen hallgatott el, mint aki nem is tudja hogyan folytassa.
Megfogtam a kezét vigasztalásként, egyetlen pillanat volt mindössze, aztán el is húztam. Valójában nem lepett meg, hogy Elliot így viselkedett… bár mindig olyan embernek tartottam, aki megérti mások érzéseit, még akkor is, ha képes azokon teljesen átgázolni. Esmével kapcsolatban nem gondoltam ilyennek. Nem értettem, mi történt. Azt hittem, hogy ő vissza akarja kapni a lányt, mégis ő maga utasította el.
– Sajnálom, talán nem kellett volna hallanod.
– Hidd el… ezt hallanom kellett. – A választ valahol megnyugtatásként próbáltam megfogalmazni. Nem akartam felzaklatni a lányt, de jól esett, hogy ennyire őszinte volt velem és tényleg beavatott a történtekbe. Azért jó lett volna hallani azt is, amit Elliot gondol vagy amit ő tart erről az egészről, de tudtam, hogy arra várhatok életem végéig is, amilyen makacs.
Esmé felpattant, csak egy pillanatra láttam, hogy könnyesek lettek a szemei. Fel akartam kelni, hogy megöleljem vagy legalább bíztatóan a szemébe nézzek, de akkor előkerült Amber és egyenesen a karjaimba vetett magát.
– Apa… kérek teát… – mondta kissé lihegve és már nyújtott a kezét, hogy az ölembe mászhasson.
Felemeltem és a térdemre ültettem. A hátizsákomból egy könnyed mozdulattal előrángattam a teás üveget. Amber ujjacskái könnyedén kinyitották az üveget. Elmosolyodtam. Olyan felnőttesnek tűnt minden mozdulata, pedig valójában még nagyon is kislány volt.
– Esmé, te egy kastélyban laksz? – kérdezte, miután egyetlen kortyot követően leengedte az üveget. Óvatosan megtámasztottam alulról, nehogy véletlenül kiöntse az italt.
– Egy igazi hercegnő hol is élhetne? – kérdeztem nevetve.
Amber még egy kortyot ivott, aztán a kezembe nyomva az üveget vissza is rohant játszani. Ezúttal egy másik kislánnyal kezdett el beszélgetni, majd közösen indultak el felfedező útra. Nem veszítettem őket szem elől egy pillanatra sem, ezért most nem emeltem Esmére a tekintetemet, csak megszólaltam: – Amber még nem igazán érti, hogy kikerültél Elliot életéből. Te vagy az egyetlen nő, aki valamilyen téren közel kerülhetett hozzá az anyja halál után… Nagyon nehéz apaként helytállni úgy, hogy közben a gyereknek nem csak az kéne. Egy kislánynak anyára is szüksége van és én akármennyire is igyekszem, ezt nem tudom helyettesíteni sehogyan sem.

~ set ~

          Örülök neki, hogy nem kérdezősködik a részletekről, hiszen elég nagyvonalakban mondtam csak el, hogy mi történt. A vége mondjuk teljesen fedi a valóságot, de akkor is felkeltheti az emberben a gyanút, hogy valami nem teljesen stimmel. Azért örülök neki, hogy sikerült megértened így is.
          Kicsit azért aggódva nézek rá, mikor közli, hogy hallania kellett. A levelet persze elraktam, és többször is megnéztem, talán megint átverés áldozatai lettünk-e, de nem volt írásmintám Elliottól, ránézésre pedig hasonlított az emlékeimben lévő mintához az, amivel aláírták az enyémet.
          Kihasználom a lehetőséget, hogy megtöröljem a szemem, majd már újra mosolyogva ülök le a padra. Némán nézem, ahogy Amber issza a teáját. Nem tudom mennyi idő még az, ahogy nekem legyen egy ilyen csöppségem, de az biztos, hogy egyszer lesz majd. Meg fogom találni a megfelelő férfit, akivel le tudom élni az életem majd.
          A kérdés hallatán elmosolyodom, a válasz hallatán pedig ledöbbenek. Azt hiszem, jobb lesz, ha nem töröm össze az apukája által felépített illúzió falait.
          - Tudod, az olyan nagylányok, mint te és én is, egy csodálatos kastélyban laknak. Egy hatalmas nagy kastélyban, ahol minden úgy néz ki, ahogy azt te akarod.
          Figyelem csillogó szemeit, aztán azt is, ahogy elrohan a barátnőjével játszani. Még akkor is, ha ez ilyen ideiglenes alkalmi kapcsolat, irigylem érte. Én már keresem azt, ami végleges, és életem végéig kitarthat. Nem lennék képes egy ilyen látszatbarátságot fenn tartani. Illetve nálunk talán ez már munkakapcsolatnak felel meg.
          Kicsit meglep, hogy nincs más nő az életében. Jia és Daniel feleségének a halála után azt hittem, hogy lesz más példakép, de ezek szerint nem jött össze. Lehajtom a fejem, nem tudom, mit kéne most mondanom. Aztán eszembe jut valami, bár félek kicsit elhamarkodott lesz a döntés. A felajánlást megteszem, onnantól pedig rajta múlik csak, hogy él vele vagy sem.
          - Daniel – teszem a vállára a kezem. – Ha akarod, hozd el hozzám néha Ambert. Neked is felszabadul egy kicsit az időd, és nő közelébe lesz. Azért mert nem vagyok már Elliottal együtt, nem szeretnék megszakítani minden kapcsolatot veletek. Én is örülnék neki, ha Amber néha meglátogatna.
          Tudom, hogy ez most teljesen másként hangzik, mint ahogy eddig tűnt, de fogalmam se volt róla, hogy Elliot mit árult el rólam a szakításunk után. Most, hogy már tudom, azt hiszem, ezt legalább felajánlhatom.
          - Nem muszáj elfogadnod, tudom, hogy ettől még Ambernek meg kell értenie a helyzetet köztem és Elliot között.
          Leveszem a kezem a válláról, majd a saját ölembe teszem, és a tekintetemmel Amber felé fordulok. Nem is tudom elképzelni a gyerekkorom anya nélkül.
          - Daniel, ha nem vagyok tolakodó, de mi van a feleséged édesanyjával? Ő is segíthetne neked Amberrel kapcsolatban.
          A nagyanyámat apai ágról nem ismertem, amit mindig is sajnáltam, de akkor mikor megtudtam, hogy mi történt, nagyon büszke lettem rá, és azóta is az vagyok. Az anyai nagyanyám akkortájt halt meg, hogy elkezdtem az óvodát, így nem sok emlékem van róla. Ha nem is női, vagy anyai, de nővéri példát simán tudnék neki mutatni.
           - És mielőtt nemet mondanál, csak egy dologra gondolj – mosolyodom el. – A nők is belépnek a tinédzser korba, és elkezdenek majd érni, és olyankor nem biztos, hogy apával akarnak megbeszélni majd valamit. Főleg a pasis dolgokat.
           Mert állhat bármennyire is közel egy apa a lányához, van, amit biztos nem vele fog megbeszélni. Persze, nem kell, hogy én legyek az, talán később bejön a képbe egy pótmama majd, de addig lehetnék én is ez a valaki.
 

[.outfit.]

.outfit.

1999. április

Nem egészen úgy képzeltem el azt a bizonyos napot, amikor összefutottam Esmével, hogy majd kétségbeesetten osztom meg vele a félelmeimet a gyereknevelés kapcsán. Igaz, valójában az összefutás, de mégcsak a kedélyes csevegés sem tartozott a terveim közé, mégis megtörtént. Nem akartam ilyen kedvességet, figyelmességet kicsikarni pont belőle… hiszen mégis csak ártott neki a bátyám és valahol ezért én éreztem a felelősséget. Fogalmam sincs Elliot mit érez, érdekli-e még egyáltalán kicsit is ez a lány. Ha fájt is neki, akkor azt tényleg magában tartotta.
– Daniel. – A vállamra tette a kezét. – Ha akarod, hozd el hozzám néha Ambert. Neked is felszabadul egy kicsit az időd, és nő közelébe lesz. Azért mert nem vagyok már Elliottal együtt, nem szeretnék megszakítani minden kapcsolatot veletek. Én is örülnék neki, ha Amber néha meglátogatna.
Kedves gondolat volt. Mégis az jutott először az eszembe: Vajon a bátyámnak hogyan esne ez? A kérdés csupán azért merülhetett fel, mert az ő részéről semmit sem tudtam és nyilván mielőtt beleegyeztem volna, ezt vele is meg kellett volna beszélnem. Sóhajtva hajtottam le a fejemet.
– Nem muszáj elfogadnod, tudom, hogy ettől még Ambernek meg kell értenie a helyzetet köztem és Elliot között.
Újabb sóhaj szakadt ki belőlem.
– Nem csak ez a gond. Amber megérti, idővel… de Elliot mit szólna ehhez? Mármint, hogy a lányomat a volt kedveséhez hordom játszani délutánonként.
Ez a gondolat nagyon is őszinte volt, de ezúttal nem bántam.
– Daniel, ha nem vagyok tolakodó, de mi van a feleséged édesanyjával? Ő is segíthetne neked Amberrel kapcsolatban.
Lehajtottam a fejemet. Csendben koncentráltam, hogy vissz tartsam a könnyeimet, amik Margaret és a családja kapcsán bármikor könnyedén kitörtek belőlem. Még mindig olyan nehéz elfogadnom ezt az egészet… hogy elvesztettem a nőt, akivel egy éltet terveztem. Amber előtt mindig erős voltam, megtanultam nem sírni vagy magamba zárkózni. Érte élnem kellett úgy, ahogyan eddig.
– Margaret családja meghalt, a feleségemet akkor ölték meg, mikor a szüleihez ment látogatóba. A Pye család sokat szenvedett a háború alatt… – motyogtam és megdörzsöltem kicsit a szememet, habár a könnyek még mindig nem törtek elő belőlem.
– A te ajánlatod viszont nagyon kedves, de…
Nem tudtam befejezni a mondatomat. Esmé ugyanis ismét megszólalt.
– És mielőtt nemet mondanál, csak egy dologra gondolj. – Ahogy felé fordultam, láttam hogy megint mosolyog. Elképesztően erős nő… – gondoltam. Most már még inkább nem értettem, miért hagyta Elliot elmenni, hiszen neki erre van szüksége: egy kemény kézre, olyan nőre (bár azt hiszem ez már nem feltétlen az egyetlen opció, mint kiderült) aki nem csak társ, de kicsit irányító személyiség is.
– A nők is belépnek a tinédzser korba, és elkezdenek majd érni, és olyankor nem biztos, hogy apával akarnak megbeszélni majd valamit. Főleg a pasis dolgokat.
Igaza van a fenébe is! A gondolat újabb súllyal  nehezedett rám. Még egy probléma, amit asszony nélkül nehéz lesz megoldani. Hárman vagyunk Amber körül ez tény… de mindhárman férfiak vagyunk. Van egy nagybátyja, aki lényegében a lehető legrosszabb példa, egy morgós nagyapja és egy apja, aki összevissza fecseg és még egy tisztességes copfot sem tud neki kötni.
– Meg kell beszélnem ezt Elliottal akkor is. – Végre sikerült kimondanom a gondolatot, ami annyira zavart.
– Nekem semmi ellenvetésem a dologgal kapcsolatban, de nem akarom a tudta nélkül csinálni. Mégcsak most kezdte el újra a család tagjának érezni magát, nehéz volt visszaédesgetni őt magunkhoz… és meg akarom neki mutatni, hogy bízom benne, érdekel a véleménye.
Erről is nehéz volt beszélni, bár a tény, hogy Esmének mondom ezeket a szavakat azért eléggé megkönnyítette a dolgot. Ő tudta mi a helyzet, a családunk része volt ő is jóformán. Be volt avatva a legkisebb részletekbe is, még ha mi egymással nem is találkoztunk olyan sűrűn.
– Ha viszont ő benne van, akkor Amber bármikor mehet hozzád, amikor csak ráérsz.

~ set ~

          Igen, látszik, hogy sok olyan dolog van még, amit meg kell tanulnom. Én gondolkodás nélkül felajánlottam a segítségem, de abba bele se gondoltam, hogy Elliotnak hogy esik majd. Nem hinném, hogy olyan rosszul, de az biztos, nem lehet kihagyni ebből. Ha engedélyt nem is kérünk, azért illene tudnia róla. Elvégre Amber a családjához tartozik, én pedig már csak egy ex vagyok, akivel ki tudja, milyen viszonya van.
          Elszomorodom, ahogy meghallom a teljes történetet a felesége családjáról. Eddig csak azt tudtam, hogy ő meghalt, de nem gondoltam volna, hogy mindenki. Ez egy hatalmas tragédia mind a két család számára. De szerencse, hogy Amber nem volt ott vele. Én nem tudnám elviselni, ha a gyermekem kerülne életveszélybe. És tudom, mit élhetett át édesanyám és az egész családom, mikor visszamentem tavaly a Roxfortba.
          - Részvétem. Nem tudtam, hogy ekkora tragédia ért.
          De szerencsére ez már elmúlt, és most pont a jövőről beszélgetünk. Nem hiszem, hogy olyan nagyon pótolhatatlan lehetnék, főleg most, hogy már felhívtam valami másra is a figyelmet. Szerintem innentől kezdve már meg fogja tudni oldani a dolgot. Nem hiszem, hogy Daniel egyedül fog maradni. Tuti lesz valaki, aki ellenállhatatlannak tartja, és méltón léphet a felesége nyomdokaiba. Mert pótolni senki se tud egy elvesztett családtagot.
          - Természetesen, beszéld csak meg vele. Tudom milyen, a végén még megsértődik, ha a háta mögött hozol meg egy döntést. Még akkor is, ha valójában nem sok köze van a dologhoz, hiszen a ti életetekben játszanék szerepet.
          Felvillanyozódok a lehetőség hallatán. Tényleg tök jó dolog lenne. A nyáron úgyis kevesebb dolgom van, bőven belefér az, hogy ott legyen nálam.
          - Majd veszek neki játékokat. Meg kap tőlem vásznak, amire rajzolhat. És megtanítom főzni is, ha kell.
          Azt hiszem, kicsit jobban elkalandoznak a gondolataim valami olyasmi felé, ami még nem is biztos. De hát, tényleg nem látom akadályát, és ha van nálam néhány játék az csak jó, mert nem kell örökké cipelni össze-vissza. Meg aztán, inkább azt veszek neki, mint egy rakás csokit.
          Szinte végszó következik, mikor megjelenik Amber. Bemászik az apukája karjába. Látszik rajta mennyire fáradt. Az arca teljesen ki van pirulva a sok futkározástól, és a szemei is kezdenek leragadni, most hogy már nyugodtan ül. A haja szinte rá van tapadva a víztől az arcocskájára.
          - Jót szaladgáltál? Sikerült megismerkedned valakivel?
          Csak két gyors kérdés, mert a távolból én is látom Briát közeledni. Úgy volt, hogy elugrok hozzá, ha lesz időm még, de úgy tűnik, nem akarta megvárni amíg kiderül, hogy megyek vagy sem. Intek neki, hogy várjon meg ott, azonnal megyek, majd visszafordulok az apa-lánya páros felé. Elmosolyodom, ahogy még egyszer végignézek a kislányon.
          - Amber, te szeretnél velem tölteni majd egy kis időt?
          Mert az odáig jó, hogy Daniel beleegyezik, hogy Elliot beleegyezik, de ha a kislány nem akarja, akkor lőttek az egésznek. Kiveszek a táskámból egy hajgumit, majd rárakom a karocskájára.
          - Legyen ez egy zálog, amíg legközelebb nem találkozunk, rendben? - Megsimogatom a fejét, majd kicsit óvatosan, de megölelem Danielt. - Vigyázzatok magatokra!
          Összeszedem a holmim, aztán ahogy távolodom, még egyszer hátat fordítok. Már össze vannak pakolva, de integetek egyet feléjük még búcsúzásként. Találkozunk még ebben biztos vagyok.
 

Köszönöm a játékot! 

[.outfit.]

.outfit.

1999. április

– Természetesen, beszéld csak meg vele. Tudom milyen, a végén még megsértődik, ha a háta mögött hozol meg egy döntést. Még akkor is, ha valójában nem sok köze van a dologhoz, hiszen a ti életetekben játszanék szerepet.
Bevallom, egy kicsit megleptek Esmé szavai… hiszen Elliotnak elég sok köze volt a dolog. Lehet, hogy a lány életében innentől csak én és Amber kapunk szerepet az O’Mara család részéről, de ez fordítva nincs így. Napi kapcsolatban állok a bátyámmal, ráadásul legalább annyira fontos szerepet játszik a lányom nevelésében, mint az apám vagy mint Esmé fog, ha valóban összejönnek ezek a találkozók. Ráadásul minden esély megvan, hogy Amber összevissza fecseg majd és esetleg megemlíti a volt kedvesét éppen neki.
Nem mondtam inkább semmit. Talán ezek az szavak is csak abból fakadtak, hogy Esmé még kicsit sértett a történtek miatt vagy egyszerűen még nem tudja hol kezelni a dolgokat.
– Majd veszek neki játékokat. Meg kap tőlem vásznak, amire rajzolhat. És megtanítom főzni is, ha kell.
Elmosolyodtam a terveken. Valószínűleg Amber ezeket mind élvezni, de leginkább a főzést. Mióta az anyja elment nem volt rendes étel az asztalon és hiába nyaggatott érte, nem álltam oda a tűzhely mellé, hogy főzzek valamit.
– Azért majd ne nagyon kényeztesd el – közötlem kissé felnevetve.
Amber hamarosan vissza sietett hozzánk. Az ölembe mászott és csak halkan suttogta a fülembe, hogy elfáradt. Ezért magamhoz szorítottam. Tudtam, hogy most majd cipelhetem haza, de legalább jól érezte magát és ez mindent megér.
– Jót szaladgáltál? Sikerült megismerkedned valakivel? – kérdezte Esmé.
Amber lassan bólintott és a hercegnőre mosolygott. Eltűrtem a vörös tincseket az arcából és még közelebb vontam magamhoz, hogy a kis teste megnyugodjon a sok rohangálás után. Éreztem, hogy mennyire ver a szíve és milyen szaporán kapkodja még mindig a levegőt. Könnyen el fog aludni ma este.. – állapítottam meg elégedetten.
– Amber, te szeretnél velem tölteni majd egy kis időt? – kérdezte Esmé.
Nem feltétlenül tartottam jó ötletnek, hogy ezt máris megemlítsük neki. Nem hiszem, hogy Elliot ellenkezne, mert ahhoz túl nagy a büszkesége. De ha csak egy kis kellemetlenséget is látok a szemébe csillanni, akkor bizonyára nem fogom erőltetni a dolgot.
Lassan bólintott megint, valamit motyogott is, de azt ezúttal én nem értettem. Láttam, hogy tetszik neki a gumi, amit Esmé a csuklójára húzott. Csillogó szemekkel nézegette.
– Legyen ez egy zálog, amíg legközelebb nem találkozunk, rendben? – A mondat végén nem csak Ambernek járt ki a simogatás, de engem is megölelt egy kicsit Esmé. – Vigyázzatok magatokra!
Hálásan bólintottam.
– Majd jelentkezem. Te is vigyázz magadra!

Köszönöm a játékot!